Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-12-22 / 52a szám

Í956. december 22. 3 Tervek, tettek • 99 Már évek óta eljárok a CSISZ zselízl járási konferenciájára. Az idén is ott voltam, végighallgattam a beszámolót, mérlegelve követtem a felszóla­lásokat, a szünetben pedig elbeszélgettem a küldöttekkel. Fiataljaink terveiről, tetteiről beszélgettünk. Kormosi elvtárs kissé csodálkozva pislogott rám, mikor kérdezgetni kezdtem. Karjait keresztbe vetette mellén, és kurtára szabott mondatai­ban válaszolgatott kérdéseimre. Lát­szott rajta, nem érti, miért éppen a fegyvernek! fiatalok felől kérdezőskö­döm — Valóban rosszul gazdálkodott nálatok az ifjúsági munkacsoport? — Hát, alaposan megmondták a beszámolóban. — Ügy volt? — Bizony úgy ... Válaszai mindig rövidebbek lettek. Kivettétek a munkaegységeket, de a tervet nem teljesítettétek, igaz? — Igaz. Csak úgy látszatra működött az ifjúsági munkacsoport, ugye ? — Csak bólogatás a válasz. Érzem, hogy nem szívesen beszél ezekről a hibákról. Másra terelem a szót. — De azért csak nem hagyjátok úgy? — Dehogy hagyjuk ... Ami volt, hát volt, megtörtént. Azon már nem változtathatunk. Ez egyszer nem si­került, de majd rendbe szedjük ... S vajon mit is tesznek, hogy sze­dik majd rendbe? Tudom jól, hogy nehezebb dolog egy elrontott ügyet nyélbe ütni, mint valami újdonsággal a fiatalok elé állni. Azért még meg­kérdeztem: — Hogyan kezditek meg azt a rendbeszedést? — Rendes szervezeti életet kez­dünk. Taggyűléseket, vezetőségi ülé­seket tartunk. Végre eldöntöttük, hogy mit akarunk: jobban dolgozni. Elmosolyodtam. — Ezt már sokan mondták. Barátom, ez frázis. Nem tudnád megmondani másképpen? Kormosi kissé gúnyosan, kissé büsz­kén, de válaszolt: _ , '■ — Megmondhatom. Az új vezetőség akar tenni valamit. De ahhoz kelle­nek a tagok is. Meg kell győzni őket. A tagok táncolni akarnak. Legyen úgy! Nagy Ilonka vezetésével tánc­kört alakítottunk. De megmondtuk nekik: tanulni is kell! Beiratkoztak tehát a szövetkezeti munkaiskolába is. Tanulnak. És ez a fontos. Kérdőn nézett rám, s mikor látta, hogy helyeslőén bólintok, megeredt belőle a szó, mint a vízfolyás. — Tavaszra újra összehozzuk a munkacsoportot. A télen majd össze­szoknak, tanulnak ... Lassan mindent megvitatunk... Csengettek. Vége a szünetnek. Be­felé menet még megszólított: — Meg­lásd, úgy lesz, ahogy mondtam. ■ El­mondhatod mindenkinek! * Kelemen elvtárssal a folyosón ta­lálkoztam. Izgatottan járt-kelt és dünnyögött: — Nem értem ... nem értem ... _ Hozzászegődtem. Mindig érdekeltek az izgatott emberek. Tudom, hogy valamiben mindig igazuk szokott len­ni, csak éppen nem értik, ha más hi­bát talál munkájukban. Biztos, most is ilyesféléről van sző. — Mi baj? Mit nem értesz? Meghökkent. De rögtön válaszolt a megsértett ember önérzetével, ma­gyarázni kezdett: — Épp egy éve dolgozom a gép­állomáson. Jól tudod, a járásunk me­zőgazdasági s rengeteg a munkánk. A traktorosok szántanak, vetnek, dol­goznak, én mondom, hogy ahol jó a szövetkezet, az nem kis részben az ő érdemük is. Én javító vagyok. Sok a munkánk. Tudod Te azt, mit jelent megjavítani valamit, ha nincs meg a szükséges alkatrész ? — Nem. Ehhez nem értek .. * — No látod! És még azt mondják, hogy a mi munkánk egyoldalú. Még hogy a fiatalokkal nem törődünk... Tovább nem folytatta, csak legyin­tett. Elmenni készült, de kérdésem­mel visszatartottam. — De taggyűlést csak kétszer tar­tottatok, ugye? — Ez igaz. Mindannyian csak ezt kérdezitek. Persze azt nem kérded, hogy a farnadi Fasko, meg Sonkoly Gyurka hány százalékra teljesítették tervüket? Mit érdekel ez' benneteket! Pedig ezt szívesen megmondom. Fas­ko Í86, Sonkoly 118 százalékra. Ér­ted? — Értem, értem. De sport sincs nálatok, meg kultúráiét se. És ezt nem értem. Tovább nem folytathattam, dühösen a szavamba vágott: — Nincs, de lesz. Már hozzákezd- tünk. Ha akarod tudni, újból lesznek ifjúsági traktoros brigádok is. Terge- nyén Viktóriusz már újból működik. De lesz Tőrén is, meg máshol is... Mosolyogtam. — Ez mind szép, itt a folyosón. Bent persze hallgattok ... Válaszom megsértette. Összehúzta szemöldökét, elfordult. Látszott, hogy gondolkodik. Az ajtóból visszaszólt: A véleményemet mindenütt megmon­dom. Bement. S valóban megmondta. * Boros elvtásrnó már felszólalt, el­mondta. hogy milyen munkát végzett a füzesgyarmati ifjúsági munkacso­port, mikor rátaláltam. — Mit szólsz a dicsérő oklevélhez? — Az nem nekem szól. 110 hektár árpánk, 30 hektár zabunk, 11 hektár dohányunk, 10 hektár burgonyánk volt. Én magam mitse tehettem vol­na... — Tudom, tudom. 52 hektáron rét­tisztítás, 3 hektár zöldség, 300 gyü­mölcsfát kiültettetek. De a csoportot valaki vezette ? Csak rázta a fejét. — Színdarabot is tanultunk. Szíve­sen játszottam, de ilyesmihez nem sokat értek . .. Másra tereltem a szót. — Emléke­zel, hogy két évvel ezelőtt is itt vol­tál? Akkor is beszéltél. Olvastad. Még otthon leírtad magadnak. Csupa panasz volt, amit mondtál: nincs helység, ahol találkozhatnának a fia­talok. nem tudjuk, mit kellene tenni, a fiatalok közül sokan isznak, rendet­lenkednek. Az öregek kigúnyolják a mai fiatalságot. Valamit tenni kelle­ne... Ilyesmiket mondtál. — Igaz... — Látod, milyen hosszú út volt ez. Ha úgy visszanézel, igazán örülhetsz. Hallgatott Tekintete révedezve für­készett a távolban, mintha talán sza­vaimban saját életének súlyát, az utat méregetné. Pedig oly' egyszerű a fe­lelet: — A munka, az ifjúsági szervezet. HAJDÚ ANDRÁS MEGÉRDEMELTE A kékkői szénbá­nyák legaktívabb és legfiatalabb dolgo­zóját Hrtánek Jós­kát nemrég a „legjobb dolgozó“ címmel tüntették ki. Jóska pontosan karbantartja a gé­pét, még a munka megkezdése előtt, amikor a többiek csak készülődnek, ő már a kombánja mellett ül, olajozza és kipróbálja a gépet. Az elmúlt hónapban Jóskát baleset érte. A lehulló kőzetek megsértették a bokáját. Az üzemi konyhában meg­figyeltük, hogy Jóska erősen sántít. Arra panaszkodott, hogy még nem járhat munkába, pedig már nagyon szeretne újból a kombájn mellett ül­ni, mert anélkül már nem is tud élni. Az a gyanúm, hogy Jóska a saját szakáiéra lerövidítette betegszabadsá­gát és munkába állt, anélkül, hogy az orvos megengedte volna. Pedig min­denki láthatja, a lába nincs rendben, hogy még erősen sántít. Nemcsak a munkahelyén, az inter­nátusbán is példásan viselkedik Jóska. A szobája ragyog a tisztaságtól. Nemrég még Betka Mivkovicová, Vincka Krcmárová, Miro Hrusov és Éva Krisková, akik a Vág völgyében születtek, talán nem is tudták, hogy hol fekszik Tachov. Most, amikor együtt ülök velük a CSISZ járási kon­ferenciáján, mégis olyan sok mindent tudtak mesélni erről a városkáról, Éizka győzelméről és a halálmenet áldozatai emlékére épült emlékmű­ről... A járási konferencián természetesen sokat beszéltek az ifjúsági brigádok­ról. Tachovban ugyanis nincs ipar és így a fiatalok többsége az állami gaz­daságban dolgozik. A beszámolóban megemlítették, hogy ötven elvtárs el­határozta, hogv végleg a határvidéken marad és több mint háromszázan meghosszabbították a brigádidejüket. A vita folyamán beszéltek a kereset­ről, az erkölcsről, de még sok minden másról. A szünetben szomszédnőmmel, a Trencsén melletti Éva Kriskovával és a pezinoki Vincka Krcmárovával be­szélgettem. Mindkettőjük kék ingén ott díszelgett a „Határvidék építője“ jelvény. Vinckáról megtudtam, hogy egyenesen a tűzhely mellől jött a ha­tárvidékre, de mégis kitűnő funkcio­nárius és ma a CSISZ zebraki brigád­jának az elnöke. A CSISZ tiszteletbeli jelvényével is kitüntették. Iái agas hegyek tankás oldalain terül el Szlovákia egyik legrégibb és bátran mondhatjuk legszebb városa. Ez a város az évszázados bányász - tradíciókkal dicsekedhető Selmecbá­nya. Az első feljegyzések a városról a régmúltba nyúlnak vissza. Marcus Aurélius római császár a 166—188 évi háborús útjának a feljegyzéseiben így ír róla: Ott ahol a .Garam kasza alakban kanyarog a hegyek közt, gaz­dag bányavidék terül el. így emlegeti a római császár Selmecbánya környé­két és a selmeci bányákat. A legtöbb nagyobb város keletke­zéséről mondák élnek a nép nyelvén, ezek a mondák apáról fiúra szállnak s a városuk tradíciójára büszke em­berek nem hagyják őket a feledés homályába merülni, Hosszú téli esté­ken az öreg dereshajú, reszkető ke­zű nagyapák térdükre ültetik kis unokáikat és mesélnek nekik a rég­múlt dolgokról. Elbeszélik a saját életük, embertársaik életének érdekes mozzanatait. Mesélnek a régi hábo­rúkról, az igazságost Mátyás kirplyról, a kurucokról, labbancokról és sok másról. Az unokák pedig ülnek csen­desen nagyapók térdén és figyelme­sen hallgatják a mesét. S majd egy­szer, ha már ők is reszketőkezű ösz- hajú nagyapák lesznek, térdükre ül­tetik unokájukat és meséinek a múlt­ról, mely gazdagabb lett az ő éle­tükben lejátszódott eseményekkel. így maradtak fenn a népmesék a hétfejű sárkányokról, a kincset találó szegény pásztorokról, a szegény lányokba sze­relmes királyfiúkról. így adják száj­ról-szájra az egyes városok keletke­zéséről szóló mondákat is. Hallgassuk meg mi is egy öszhajú aggastyán meséjét aki Selmecbánya keletkezéséről beszél. Hallgassuk meg a mondát, mely a nép ajkán él. — Régen, nagyon régen történt, — kezdi meséjét nagyapó. Élt egyszer Szóval jó helyre fordultam magya­rázatért. — Tudod, az úgy van, van olyan, aki jól keres! így kezdték a leányok. Aki jól dolgozik, az jól is keres. Mi naponta 80.— koronát kaptunk, van­nak azonban olyanok, akik csak 10.— koronát kaptak. Nagyon sok függ a vezetőtől, de természetesen minden csak rajtunk, brigádosokon múlik. Mi Zebrákban nagyon meg vagyunk elé­gedve, jól megy a sorunk. Ezt bizo­nyítja az a körülmény is, hogy meg­hosszabbítottuk a brigádidőt. Éva, amikor a szülei kérelmére két év után hazament Trencsénbe, nem sokáig bírta ki otthon, és két hét múlva már újból Zebrákban, a brigádnál termett. Kollektíva nélkül már nem tud meg­lenni — ezt mondta róla Vlasta Krou- ková, a CSISZ járási vezetőségének instruktora. Én azonban azt hiszem, hogy nemcsak ez rejlik a dologban. Vagy ha igen, összefügg ez azzal, amit a járási pártbizottság titkára mondott: „Örülök neki, hogy a konferencia az éles kritika jegyében zajlott le és a fiatalok Tachov-vidéken előre akarnak jutni és többet akarnak elérni. Ebben mi tökéletesen azonosítjuk magunkat a tachovi CSISZ tagokkal. A vágvölgyi fiatalok otthonra talál­tak hazánk nyugati határvidékén, mert tudják, hogy ott is a jövőjükért har­colnak. egy juhászlegény Sebenic nevezetű. Sebenic fiatal, jókedvű legényke volt, egészen addig, míg bele nem szere­tett a dúsgazdag, sokezer birkát számláló gazdájának szép lányába. Azelőtt sokszor felverte a hegyek csendjét furulyájának vidám hangja. De amióta szerelmes lett csak csen­des, szomorú nótákat játszott kedves furulyáján. Leikébe szomorúság köl­tözött, mert arra rá se gondolhatott, hogy gazdája szép lányát feleségül veheti. Pedig a lány is nagyon sze­rette őt. Sokszor találkoztak, titkon a mezőn. Megtudta azonban a gazda a két szerelmes titkát, s elhatározta, hogy férjhezadja lányát az egyik gaz­dag kérőhöz. Elszomorodott a juhász s lelkének szomorúságát furulyájának halk szavával mesélte el az erdőknek, mezőknek. Naphosszat mást se csi­nált, mint lógatta a fejét és furulyá­zott. Egy szép, . napsütéses napon szintén a mezőn őrizte nyáját. Akkor is búsan nézte a földet, s tán arról ábrándozott, hogy milyen jó is lenne gazdagnak lenni. Ha gazdag lenne, megkaphatná. a szive szerelmét. S arpint így .ábrándozott és búsan lógatta a fejét, egy kis gyíkot látott kibújni az egyik szikla alól. Néze­gette a gyíkocskát és egyszerre ész­revette, hogy a fényes napsütésben a gyík háta aranyosan csillog. Megfog­ta a gyíkot, mert ilyet még nem lá­tott. Amint simogatta az ijedten ver­gődő állatkát az ő kezén is valami sárgásán kezdett csillogni. Aranypor sóhajtott fel a juhász. De jó volna, ha a gyíkocskán legalább egy marék­nyi lenne. Akkor bátran odaállhatna gazdája elé, hogy megkérje szerelme­se kezét. Aztán abbahagyta az áb­rándozást és a sziklához lépett, amely alól a gyíkot látta kibújni. Feltűrte inge ujját és nekifogott, hogy a szik­lát felemelje. Nehéz volt a szikla^ de a juhász is erős volt. Sikerült neki odébb gurítdni a sziklát és szeme- szája. elállt a nagy csodálkozástól. A szikla alatt olyan köveket talált, me­lyekben arany és ezüst erecskék vol­tak. A juhász egyszeriben gazdag lett és most már természetesen megkapta gazdája lányát is. Ez a juhász lett a selmeci bányászok őse — fejezi be meséjét az aggastyán. I gy szólt a monda, mely napjainkig * is él a nép ajkán Selmec környé­kén. Lehet hogy igaz, lehet hogy nem. Ne bolygassuk. Ma már úgysem tudnánk kideríteni, hogy mi igaz be­lőle. Tény az, hogy Selmecbánya na­gyon régi város. Hogy a bányászat valóban régen kezdődött itt, arról tanúskodik a tatárjárás után IV. Bé­la király 1242-ben kiadott okirata, mely visszaadja Selmecbányának az arany bányászati jogát. A város ré­giségéről beszél a XIII. században épült két késői románstílusú bazilika is. Ha végigmegyünk Selmecbánya dim- bes-dombos utcáin szinte érezzük a múlt leheletét. Elmondhatjuk, hogy Selmecbánya élő múzeum. Az ódon falakból delejes erővel árad a régi idők kultúrája és a több mint 700 éves munka ritmusa. Az emberek akik lerakták a város alapköveit, már rég elporladtak, de magasfokú kul­túrájukról, serény munkájukról ta­núskodnak a ma is létező emlékek, az öreg vár, a bányászakadémia épü­lete, és az egész ma is virágzó rá-.-**' ros. Ennyit a város múltjáról. Most nézzük meg a 'elent. Mint mindenütt, itt is gyors iramban folyik az építő munka. A volt bányászakadémia a mai 11 éves középiskola ablakaiból szünet alatt vidám fiatalok tekintnek le az utcára. Arcukon a jövőbe veteti remény és bizakodás ül. Mint ősapáik, ők is dolgozni, építeni akarnak. De ők már nem a bánya báróknak fog2 nak dolgozni, hanem maguknak, a népnek. Azalatt az idő alatt, emit Selmeci bányán töltöttem, meglátogattam az egyik tanonciskolát, mely a helyi gaz-' dálkodáshoz' tartozik. Sokáig beszéli gettem az igazgatóval, Kubinsky Fel renccel. Sok szó esett mindenről. A tanoncok munkájáról, tanulmányi elől meneteléről és a hibákról. Bizony hiba is akad ott elég, amit egy kis jóakarattal orvosolni is lehetne. A jónéhány hiba közül csak kettőt akal rok megemlíteni. Először is a tantel rém kérdését. A tanonciskolának csak egy tanterme van. Hogy néz ki a tanterem belülről? Két oldalt a falak mentén nyolc-kilenc szekrény vari összezsúfolva. Ezekben vannak elhei lyezve a tanításhoz szükséges segédi eszközök. S ha valamelyik tanítónak szüksége van segédeszközre a tanítás előkészítéséhez, kénytelen zavarni a tanítást, és elvonni a tanulók figyeli mét, amig kiválasztja a szükséges dolgot. Ez nagy hiba, mert bizony a tanulóknak szükségük volna a tanítás minden percére, mert nem egy köl zülük elég gyenge alapismerettel reril delkezik. Jó volna tehát, ha a Járási Nemzeti Bizottság munkaügyi osztál lya sürgősen intézkedne ebben az ügyben és még egy tantermet bocsál tanának az iskola rendelkezésére. A másik hiba a CSISZ járási veiéi. tőségének munkájában van. A iái, nonciskola csak pár méterre van fö­lük, de még azt sem tudják, hogy hány tanonc tagja a CSISZ-nek. Áll Utólag ugyan a tanoncok javarésze szervezett, a helyi és üzemi szervezel tekben, de ezt ezidáig még senki sem ellenőrizte. Nagyon sok tanonc1 iskolában, ipari tanulóotthonban szép eredményeket érnek el a CSISZ csői portok a tanulmányi eredmények jái vitásában. Ezektől példát vehetnének a selmeciek is. S itt igazán szükség lenne erre, mert a tanoncok nagy részériek 3—5 között van a tanulmál nyi eredménye. Helyes lenne tehát, ha a CSISZ járási vezetősége többször meglátogatná az iskolát és segítene a CSISZ csoport megalakításában. Ez a csoport nagy segítséget jelentene a tanítóknak, ha a csoport felelősségi re vonná a hiányzókat és á csoport keretében a jobb tanulók segítenének a gyengébbeknek. Csak így érhetjük el, hogy a tanoncokból jó mesterek váljanak, akik úgy az elmélet, mint: a gyakorlat terén megállják helyüket. VARGA ERNŐ- jlk • ÜZENET TACHOVBOL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents