Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-12-18 / 52. szám
/ t % Ne csak könyvekből akarjunk nevelni Sok gond és töprengés, akarás és nem akarás előzte meg ezt a cikket, mert a vita tárgyköre olyan bonyolult és szélesskálájú, s egyben a komolyságával olyan felelősségteljességét parancsoló, hogy egy sebtiben összeeszkábált pár sor az ünneprontásnál is sokkal, de sokkal rosszabbat jelentene. Nem hinném, hogy valaha is többet vitatkoztak, elmélkedtek volna emberek máson, mint éppen a nevelés problematikáján; gond és nehézség volt ez az ókori Spártában, ahol végül is a fizikai erények kidomborítását tűzték ki főcélul, a rabszolgatartó Rómában, ahol a szellem, az elegancia és előkelőség jutott előtérbe... és így tovább egészen napjainkig, ahol szintén új embertípus kialakításán dolgozunk. Változott a nevelés, társadal- monként — és mivel a tárgyköre éppen a legbonyolultabb természeti létező: az ember — így változnia módosulnia kellett egyénenként is, a nevelés „tárgya“ lelki tartalmának megfelelően. Így halmozódott azután elmélet elméletre, „bevált, biztos módszerek“, alakultak ki, „egyetlen helyes utak" ... stb. Vastag kötetek jelentek meg „A család tanácsadója“, „A helyes nevelés módszertana“ címen, ahol sokszor homlokegyenest ellenkező felfogású elméletek bizonygatták a maguk igazát. Ilyenformán azután szinte törvényszerűen következett az, hogy egyes családoknál a „mintanevelésben“ részesült fiú vagy lány nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, a szülők pedig kart lecsüggesztve tűnődtek: de hiszen pontosan úgy neveltük, ahogy az a nagy könyvben meg van írva és mégis... A nevelés tudományát tehát nem lehet csak könyvekből és különféle tanácsokból elsajátítani, hanem a megfigyelésen alapuló élettapasztalatokat a döntő, vagyis: „kit mikor s hogyan“ ?! Hogy ez mennyire fontos princípium, erre elmondok egy példát: Ügyhiszem ötödikes gimnazista lehettem, mikor éppen az a veszélyes körtünet jelentkezett nálam, ami szülőnek és pedagógusnak egyaránt nagy gondot okoz: a pubertás korszak, a maga szélsőséges és kiszámíthatatlan tüneteivel. .Tehetségnek éreztem magamat, verseket irkáitam órák alatt, nem érdekeltek az előadások — és később kezdtem mint többet és többet csavarogni. Voltaire és Hegel került a kezembe — s bár nem sokat értettem belőlük — mégis éreztem, hogy magasan a többiek fölött állok az eszmeiségemmel és hát mit nekem prózai Pythagoras és trigometria...! Tanáraim aggodalommal látták, hogy mint válik az egykori jőtanuló, illedelmes diákból, fölényes, mindent lefitymálő ... és ami a legszomorúbb: elégséges előmenetelű tanuló. Mindenekelőtt a szüleimnek hozták tudtára hovafejlődése- met. Otthon nem vertek meg, mert sokat betegeskedő, igen vézna gyerek voltam, azonban megfenyegettek különféle in- tézkedésekkell: kiveszlek az iskolából, inasnak adlak... stb. Én erre mintegy archimédeszi „ne háborgassátok köreimet“ vállatvontam, de a többször is megismétlődő családi scéna ellenére sem változtam meg. S ekkor egy tanárom javaslatára — mint egyetlen biztos és felebbezhetetler^ módszer — háromnegyed évre megbuktattak vagy nyolc tárgyból. Tanárom — mint később megtudtam — ilyen érvek alapján tanácsolta ezt a „biztosan kipróbált módszert“: beképzelt a tudására és miután meglátja az osztályzatait rádöbben, hogy tulajdonképpen nem tud semmit és szorgalmasabbá válik. Tanárom meglehet, hogy egyesre kollokvált pedagógiából, azonban az emberi lélek komplikált labirintusában vajmi keveset járatos, mert a kívánt tudatlanságra — ébredés nem következett be, hanem ellenkezőleg, még felelőtlenebbé váltam — „a tanáraim sem értenek már meg“ — ^pgyintettem és közömbösen viseltem el a büntetést. Ügy nézett ki a dolog, hogy velem már nem leket bírni, mikor átkerülve egy másik iskolába, nevelőim szelíd, meggyőző módszerekkel ismét jeles tanulót faragtak belőlem. Ezzel a kis történettel természetesen nem akarom a szelíd, finom, türelmes módszerek szuverenitását bebizonyítani, (mert vannak esetek, mikor elkerülhetetlen a szigor) csupán csak azt akarom megerősíteni, hogy a nevelésben sok-sok finom, jelentéktelennek látszó részletre is figyelmesnek kell lenni a nevelőnek és a módszert nem csupán lexikonokból, sárgult lapu könyvekből kell kiszedni, hanem az adott körülményeknek megfelelően kell megteremteni. A nevelés fontosságát senki előtt nem szükséges bizonygatni; láthattuk Haraszty Gyula „Csavargók“ és Kékvölgyi Tibor züllött egyetemista lányokat bemutató cikkeiből, valamint az élet számtalan vonalán, ezért ez a vita felbecsülhetetlen értékű. Nagyon üdvös lenne azonban, ha hozzászólnának nagy tapasztalattal rendelkező öregebb tanárok, szülők, akik szívügyként kezelik az új generál ció megteremtésének az ügyét. Komlósi Lajos ÉLETKÉP... Az ivóban italgőz, kártya, lárma; Értelmetlenné vedlett emberek. Az ajtóban kendőbe burkolt asszony, Szoknyájába fogódzik a gyerek. ítéletnap van? — Csupán fizetés volt! Régi nóta refrénjeként kisért: ......Gyere haza!!! Legyen már elég végre! Ügy kell a pénz! Mind eliszod! Miért..?“ — „Hordd el magad! Ne hozz szégyent fejemre! Lódulj haza te is, meg a gyerek! Én keresek..! Csak egyszer él az ember..! Ne várj arra, hogy elkísérjelek..!“ — \ Zokog az asszony, veie sír a gyermek. Mit tehetnek mást: elmennek haza. ... Az egész család vár, virraszt és retteg: Mi lesz, ha ittasan jön meg apa? Zala József. Czép napsütéses októberi na- & pok voltak. Zalaiék is, akár a többi szorgalmas földműves, a kukorica betakarítása körül serénykedtek. Közeledett már a vetés ideje, így az egész család gyors munkához látott. Jóska a legény fiú, azonban bármennyire is iparkodott, lemaradt a többitől. Édesanyja rá is szólt néhányszor: — Nem bírod a munkát, tegnap is késön feküdtél le ... — Hagyjon engem békén — volt a nyers válasz. — Mindig csak velem van baja. — Várj csak fiam, várj! ja ismét szelíd szavakkal pi- rongatta fiát: — De nehogy megint éjfél vessen haza! Holnap korán kelünk, krumplit megyünk szedni. Jóska oda se figyelt anyja szavára. Hiszen már a lányokhoz is el-eljárogatott... A vendéglő felé haladt. Barátai már biztosan várják ... És nem is csalódott. Ott volt mind a négy a zöldasztal mellett. — Na, gyere csak, gyere, te ... Az este ugye féltél elNagy J. rajza Megjárod te még! Mihaszna minden este éjfélig csavarogni, ha még idősebb volnál? Édesapád 19 éves korában bizony még nem csavargott. A munkában volt legény. — Jól van, jól, minden öreg ezt hajtogatja — feleselt Jóska. Zalainé látta, hogy fián nem fog a szidás, meg aztán az apjuk is közeledett a kocsival, így abbahagyta. \ — Hová álljak? Van már egy szekérre való ? — Van bizony, csak álljon közelebb — felelt apjának Jóska. — Te hallgass! Jóskát apja szavai mélyen megbántották. Elhallgatott és leverten törte tovább a kukoricát. Nem volt többé egy szava sem. Gondolkozott... törte sa fejét... Mitévő legyen? Szülei mindezidáig mennyire is szerették, most pedig ... Elérkezett az este. Zalaiék szokás szerint meghívták a rokonokat, szomszédokat, ismerősöket a kukoricafosztóba. Jóska is otthon maradt. Egész ,este szorgalmasan hordta a padlásra a fosztott kukoricát. Szülei nem győzték csodálni, hogy a legény egyszeribe ilyen szorgalmas. T íz óra felé járt az idő, amikor vége lett a kukorica- fosztásnak. ízletes, puhára főtt kukoricával, és szilvával kínálták meg a vendégeket. Jóízű falatozás, vidám élcelődés közepette megköszönték egymás szívességét, majd jóéjszakát kívánva elbúcsúztak a vendégek. A ház népe még egy kis rendet csinált, majd ők is nyugvóra tértek. Jóska is lefeküdt. De álom nem jött a szemére. Egyre azon törte a fejét: tegnap becsület szavát adta, hogy ma is ellátogat a vendéglőbe. Folytatják ahol abbahagyták. Háromszor fosztotta ki a „bankot". Pajtásaitól elnyerte a pénzt. Bántotta a dolog ... így töprengett a legényke. Az nem bántotta, hogy a hetven felé közelgő apja gondozza minden reggel az állatokat. Nem érdekelte a sürgős munka, aludt az átmulatott éjszakák után akár 8-9 óráig is. Rá sem hederített szülei feddó szavára. Másnap este alig sötétedett, Jóska már mosakodott, öltözködött és indult a faluba. Anyjönni? Ugyan bátor legény vagy te! — Dehogyis, más volt a dó- logban — bökte ki Jóska. — No mi a baj? Talán nem engedett az anyád? — csúfo- lódott Havas Vince. — Engedett volna, csak ... — No nyögd már ki, halljuk mi történt. — Történni nem történt semmi, de ... — Bolond fejjel csak nem apádtól meg az anyádtól féltél? Ha nem engedik, hogy azt csináld ami jól esik — bíztatták fel a „jóbarátok" — hát nősülj meg, kapsz már lányt akár hányat. — Nősülj meg! Mintha az csak olyan könyen menne — vágott közbe Jóska. — Azt tartja apám is, anyám is, míg a katonaságot ki nem szolgálom, szó sem lehet a' nösülés- röl. , — Nem tartozik az öregekre nősülésed, legény vagy már... Ilyenformán folyt a beszélgetés, s ha Havas Vince közbe nem szól, a kártyáról is megfeledkeznek. — Mit szóltok hozzá fiúk, van egy ötletem! Ma este ne kártyázzunk, gyerünk inkább lányokhoz. — Gyerünk gyerünk, benne vagyunk. — Igen, de előbb igyunk meg egy liter bort — erősködött Jóska. — Nem akarom a pénzeteket teljesen zsebrevágni. — Az már a te dolgod — mondották a többiek. A kocsmárosné ügyeskedett, de 'a fiúk is frissek voltak az ivásban. Hamar elfogyott a liter. — No iszunk még egyet? — kérdezte Jóska.1 — Mondtuk már, hogy rajtad múlik. — Akkor hozzon még egyet Manci néni! — Nagyon szívesen, akár hármat ■ is ... Harmadikat már nem rendeltek, mivel kilencre járt az idő. Kilenc óra után pedig hiába mennek a lányokhoz, nem engedik be a legényt, sőt kidalolják: Kilenc óra után minek jöttél hozzám, Eredj oda ahol eddig voltál, Hé, te kutya betyár! — Hova megyünk lányokhoz? — kíváncsiskodott Jóska. — Menjünk Zombori Monyához — bíztatták a fiúk. — Neked úgyis csak ő tetszik. — De mind az öten egy helyre? — szeppent meg Jóska. — No persze, már csak nem megyünk széjjel ? De ne félj, majd a végén otthagyunk kettesben ... A kocsmától alig 200 méterre lakott Jóska kiszemelt kedvese. Akkoriban úgy mondták: „Zombori Manya, a falu szépe". Tetszett is Jóskának a huncut, szőke kislány. Egyforma magasak és egyidősek voltak. Rövid séta után az öt legény megállt a takaros ház ablaka alatt. Régi falusi szokás, hogy a legény kopog az ablakon és erre kijön a lány. Kettőt kopogtak, s meg is jelent az ajtóban a kökényszemü kislány. Kezetfogtak ... Manya nem ijedt meg, hogy egyszerre öt fiú jött látogatóba. Ügy gondolta: ha többen vannak, jobban elbeszélgetnek. Bementek és elkezdődött a tere-fere. Volt ott szó mindenről, házasítottak, férjhez adtak ... Jóska hallgatag volt. Az járt az eszében, amit barátai ajánlottak a vendéglőben: „Nősülj meg!" — De vajon mit szól hozzá Manya? Hiszen van már uőle-v génye! Igaz, nemrégen összevesztek ... Ah, lesz ami lesz, megmondom neki — bátorította magát Jóska. A fali óra éppen tizet ütött, amikor a négy jóbarát elbúcsúzott. Elmentek ahogy megígérték, és otthagyták Jóskát kettesben a lánnyal. — Lesz-e sok lakodalom az ősszel ? Nem hallottad Manya ? kezdte Jóska. A kislány el sem tudta képzelni, hogy miért kérdi ezt a fiú. — Aztán kit? Csak nem magadat ? — No és ... ha úgy volna ? — Akkor ... úgy volna ... — seppegte Manya a bíztató szavakat a legény karjai közölt.. — Jóska gondja napról napra nőtt. Mert akárhogyis van, szüleinek mégiscsak meg kell mondani, hogy nősülni akar. De hogyan? Az egyik napon, Jóska anyjával maradt a szobában. — Édesanyám! Ügy gondoltam, megnősülök. — Micsoda ? Megnősülsz ? Még csak ez hiányzott! Nem elég bajunk van veled, még mást is hoznál a nyakunkra. Majd ad neked apád ...! De édesanyám! Ha szépen megmagyarázza apának, nem lesz ellene, — hízelkedett Jós- kd. — Jaj, jaj, jaj... hogy nem lesz ellene? — De meg is vagyunk verve ezzel n gyerekkel — sóhajtozott Zalainé. — Hát akárhogyis lesz, de én bizony megnősülök, — jelentette ki Jóska. — Aztán kit akarsz elvenni? Vagy magad se tudod ? — Hogyne tudnám és ha akarja meg is mondom: Zombori Monyát. — Kit ? Hiszen annak már három éve vőlegénye van! — Az nem baj, édesanyám. Hiszen már két hete nem volt nála. Aztán meg a lány szülei nem akarják a legényt, inkább engem ... — És ha az nem szeret téged? Jóskát anyja szavai pillanatnyilag gondolkodásba ejtették. A lobbanékonyság azonban csakhamar erőt vett rajta. Skriba P. rajza — Talán bizony az ujjadon számolod, hogy mennyi lesz? türelmetlenkedett Jóska. — Dehogyis számlálom. És .. miért kérded ? — Hát csak úgy ... — Talán csak nem nősülsz te is ? Jóskának még a lélegzete is elállt. Most mit feleljen ? — Ah, csak azért kérdem ... nem mész-e férjhez? — Én? Hm... Kihez? — Kihez ? — csak ennyi az egész? — Neked ez „csak"? Hiába akarnék férjhez menni, ha nincs vőlegényem ... Nincs ? Hát a .. . — Ne mondd tovább! — szakította félbe a lány. — Mi az? Talán nem vagytok jóba? — Nem haragszunk éppen, de... Jóska megérezte, hogy itt valami nincs rendben. Megpróbálta tehát komoly beszédre terelni a dolgot: — Idefigyelj Manya! Én már régen szeretlek, te engem nem kedveltél. Neked mindig mások kellettek. Engem mellőztél. Most azonban már láthatod, hogy mások csak ... Gondold meg tehát... — Nincs mit meggondolnom, felelte félvállról az elbizakodott kislány. — És ha javasolnék vőle- gényt» s kézlegyintéssel azt mondotta: — Ha most nem szeret, de idővel majd megszeret... Az anyai szív majd ketté hasadt a fájdalomtól. Jóska azonban rá se pillantott kesergő anyjára. Nem hallotta szívből jövő szavait sem: „A házasság nem egynéhány napra szol . . “ S amikor Zalainé látta, hogy erőtlen fiával szemben, elfordult, s letörölte kövér könnycseppjeit. Másnap, harmadnap, sőt Jóska esküvője napján — amikor a zenészek azt a nótát játszották: „Édesanyám is volt nékem, Keservesen nevelt engem, Éjszaka font, nappal mosott, Hej, de keservesen tartott" ismét nedvesek lettek Zalainé kökény szemei... ét év telt el a Zalai házaspár esküvője óta. Azóta már sokszor kinyílt és elhervadt a virág Zalaiék kiskertjében. A gólyamadár is kétszer jelent meg a fiatal házaspár háza felett. Sok minden megváltozott. Egyedül Zalainé könnycsepjei nem tudnak felszáradni, állandóan ott csillog- nak ráncos arcán — amikor katonafia panaszos levelére válaszként ezeket a sorokat írja: — Miért kellett fiam tizen- kilencéves korodban megnöJ sülni ?,.,. ZATYKÖ JÓZSEF \
