Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-11-27 / 49. szám
0 It W'Mjt1956. november 27. JOHN GALSWORTHY: .: A FOGOLY ^Jlike jkfinapjábari furcsa látogatóm volt. Egy alacsony, szőke, fiatal lány. Belibbent a szobába. Röpke pillantással szétnézett. Majd bemutakozott; Ili vagyok. John Galsworthy rendkívül termékeny és sokoldalú angol író egyaránt nevezetes mint novellista, mint regény- és színműíró. 1867-ben született és 1933-ban halt meg. Érdeklődése az angol társadalom problematikájára irányult. Azok közé tartozik, akik nem tudják az adottságokat gondolkodás nélkül tudomásul venni és moralista lévén az erkölcsi megújhodás útját keresi. Legfőbb témája a képmutatás. Szerinte az angol magasabb társadalom képviselői nem is élnek igazi életet. Nem azt kérdik: mi ez, hanem: mit szólnak hozzá? így életük mondhatatlanul szürkévé válik, kivész belőlük minden közvetlenség, azok akik még élni mernek megértetlenül élik végig az angol életet. Nagy sikerét azok a regények hozták meg, amelyek „The Forsyte Saga“ cím alatt vannak összegyűjtve. A középosztály életét festi a XIX. és a XX. század elejéről. 1932-ben Galsworthy kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Regényei valóban korának és hazájának egyedülálló könyvei maradnak. A „Fogoly“ című elbeszélése egyesíti magában Galsworthy jellemző erényeit, egyenességét és meggyőző képességét. Közvetlenül szól itt az emberiség jobb érzéseihez. Ebben az elbeszélésében is azt az elvet követi, hogy ,,a művészet az emberi energia egyetlen olyan formája, amely egységért küzd és ledönti az emberek közti korlátokat." Stílusának virtuóz biztonsága, írói önuralma is erősen érvényesül ebben az elbeszélésében. Egy kora-nyári szép napon, egy londoni kertben, mikor a madarak még nem hagyták abba tavaszi éneküket és a fák nem hullatták el utolsó virágukat, a barátunk hirtelen ezt mondta: — Micsoda? Sármánymadár van itt? Fekete rigó, csíz és cinege volt ott bőven, éjszaka bagoly is akadt és egy kakuk, amely évenkint egyszer összetévesztette a fáknak ezt a zöld szigetét Kent és Surey tágas mezőivel, — de sármány, az soha. — De hallom, ott ni! — mondta megint és fölállva a ház felé sietett. Mikor visszatért, visszaült helyére és ezt mondta barátunk: — Nem tudtam, hogy madarat tartasz kalitkában. Beismertük, hogy a szakácsnénknak van égy kanári madara. — Micsoda marha! — jegyezte meg nagyon kurtán. Nyilvánvaló volt, hogy valami erős érzés támadt fel benne, amelyet egyikünk sem tudott megérteni. Aztán egyszerre kirobbant. — Nem bírom ki, ha valamit kalitkában tartanak.- Akár állatokat, vagy madarakat, vagy embereket. Utálom látni, vagy rágondolni. És mérgesen ránk nézve, mintha mi csikartuk volna ki belőle valami hasznunk érdekében ezt a vallomást, sebesen folytatta: — Néhány évvel ezelőtt egy német- országi városban tartózkodtam egy barátommal, aki szociális kutatásokkal foglalkozott. Egy nap arra kért, hogy menjek el vele a börtönbe. Soha se láttam még addig börtönt és beleegyeztem. Épp olyan nap volt, mint ma, tökéletesen tiszta ég és mindenen rajta volt az a hűvös, táncos fénysugár, amit csak Németország egyes helyein lehet látni. Ez a börtön, amely a város közepén állott, egyike volt azoknak, amelyek csillag alakban voltak építve, ahogy Pentonville tervei nyomán sok helyütt a börtönöket építeni szokás. Megmagyarázták nekünk, hogy a rendszer ugyanaz, amilyen nálunk is használatban volt sok évvel ezelőtt. A németek akkor és azt hiszem, még most is annak a gondolatnak az igézetében voltak, hogy foglyaikat tökéletes magányba kerítsék be. Akkor ez a játékszer még új volt nekik és azzal a fanatikus lelkiismeretességgel élvezték, amibe a németek mindenbe belevetik magukat, amivel foglalkozni kezdenek. Nem akarom leírni ezt a börtönt, sem azt, amit benne láttunk. Meg kell mondanom, hogy amennyire egy ilyen borzalmas módon berendezett intézmény lehet, jól volt berendezve és vezetve Mindenesetre az igazgatója kedvező benyomást tett rám. Egyszerűen csak arról az egy dologról akarok nektek beszélni, amit soha sem fogok elfelejteni. mert ez örökké szóló szimbóluma volt számomra mindenféle teremtmények, állatok vagy emberek, kicsinyek vagy nagyok kalitkában tartásának. A barátunk elhallgatott, aztán hangjában fokozódó ingerültséggel, mintha tudatában volna, hogy erőszakot tesz természetes tartózkodásán, így folytatta: — Már végigjártuk az egész szürke épületet, mikor az igazgató azt kérdezte a barátomtól, nem szeretne-e egy-két életfogytiglan elítélt rabot látni! — Mutatok önnek egyet, — mondotta — aki már huszonhét év óta van itt. Meg fogja érteni — pontosan emlékszem az igazgató saját szavaira —, hogy egy kissé megviselte a hosz- szú börtöni élet. Mialatt ennek a ráfinak a cellájába mentünk, elmondták nekünk a történetét. Egy asztalos segédje volt és még serdüiő fiú korában összeállt egy rablóbandával, hogy kirabolják a gazdáját. Mikor rajtakapták a rabláson, elkezdett vakon vagdalkozni és megölte a gazdáját.' Halálra ítélték, de valami fejedelmi személy közbenjárására, akit fölizgatott a holttestek látása, ha jól emlékszem a sadovai csatában, ezt a büntetést életfogytiglani fegyházzá változtatták. Mikor bementünk a cellájába, egész csöndesen ült a munkájára bámészkodva. Legalább hatvan évesnek látszott, bár nem lehetett több negyvenhat évesnél, hajlott, reszketeg emberi roncs, drappszinű köténnyel. Az arcán rajta volt az a lisztes fehérség, amelyről fel lehet ismerni a foglyok arcát. Arcvonásai mintha nem is lettek volna, az arca beesett, a szeme tág, de ha visszagondolok rá, nem emlékszem a színére, ha ugyan egyáltalán volt színe. Amint egymás után beléptünk a vasajtón, lekapta kerek sipkáját, amely szintén drapps/inú volt, mint minden rajta, megmutatta szürkés, csaknem egészen kopasz fejét, amelyet alig körített néhány rövid ősz hajszál, és vigyázz állásban állt, alázatosan nézve ránk. Olyan volt, mint egy bagoly, melyen napvilágnál ütnek rajta. Láttatok már kis gyermeket, aki életében először beteg és tele van rémülettel saját szenvedése miatt? Ennek az embernek olyan volt az arca, de olyan rendkívülien szelíd! Sok foglyot láttunk, de csak ezen az egyetlenen volt az a borzalmas szelídség. A hangja is, ahogy azt mondogatta: Ja, Herr Direktor — nein, Herr Direktor — lágy és kétségbeesett volt, még most is emlékszem rá, nem volt benne leheletnyi. akaraterő sem. A barátunk elhallgatott, a homlokát ráncolva, amint igyekezett emlékezetében újra alkotni ezt a jelenetet. A kezében — folytatta aztán — egy kemény papírlap volt, amelyre átírta az új testamentumot egy code nyomán és a vakok számára való írásba. Mikor vékony újjait végighúzta a betűkön, hogy megmutassa, milyen könnyen tudják a vakok elolvasni, látni lehetett, hogy a keze olyan poros, mint egy molnáré. Nem volt semmi a cellában, ami ezt a port előidézte volna és én azt hiszem nem is port volt a kezén, hanem valami váladéka ennek az emberi növénynek, amely most kezdett csírázni. Mikor föltartotta a papírlapot, úgy reszketett a keze, mint egy rovar szárnya. Mikor egyikünk azt kérdezte, hogy ki találta ki azt a rendszert, amely szerint dolgozik és említett valami nevet, a fogoly azt mondta: Nein, nein, és reszketve állott, igyekezve emlékezetébe idézni a megfelelő nevet. Végre lehajtotta a fejét ezt ezt motyogta: Ach, Herr Direktor, ich kann nicht! Aztán hirtelen mintegy kilobbant az ajkai közül a keresett név. Ebben a pillanatban, most először, olyan volt, mint egy ember; Én soha azelőtt nem éreztem igazán a szabadság értékét, más emberi lényekkel való viszonyaink valódi értékét, annak a szükségét lelkünk számára, hogy pillanatról pillanatra látványok és hangok ragyogjanak fel számunkra, annak a szükségét. hogy emlékezzünk és hasznát vegyük annak, amire emlékszünk. Értitek, ennek a szerencsétlen fickónak semmi szüksége nem volt életében emlékezetre. Olyan volt, mint egy növény, amelyet olyan helyre ültettek, ahol nem hullhat rá egyetlen csepp harmat sem. Meglátni azt a pillantást, amely átfutott az arcán, amikor eszébe jutott egy név, ez olyan volt, most kezdett csírázni. Mikor föltartotta a papírlapot, úgy reszketett a mintha az ember egy pici zöld levéldarabkát látott volna meg egy elbar- vadt bokor közepén. Mondom nektek, az ember csodálatraméltó, a legtöbbet kibíró teremtmény, ami valaha a világon volt. A barátunk fölállt és elkezdett föl- alá járni. — A világa nem volt valami nagy, mintegy tizennégy láb hosszú és nyolc láb széles. Ebben lakott akkor már huszonkét év óta, még egy egér sem volt barátja. A fiörtönökfien alaposan csinálják a dolgokat. Gondoljátok meg, micsoda rettentő életerő kell ahhoz az emberi szervezetben, hogy az ember ezt át tudja élni. Mit képzeltek — folytatta barátunk hirtelen felénk fordulva —, mi tartotta mégis életben józan eszének egy maradványát? Nos, megmondom nektek. Mialatt még mindig a vak írást nézegettük, hirtelen átadott nekünk egy körülbelül akkora fadarabkát, mint egy nagy fénykép. Egy fiatal leány képe volt rajta, amint egy kertnek a közepén ül, tarkaszínű virágok a kezében, a háttérben egy keskeny, kanyargós patak, a partján néhány bokor, és egy furcsa madár, valami holló-féle, állt a víz szélén. A leány mellett egy fa, lecsüngő nagy gyümölcsökkel, furcsán szimetrikus, nem hasonló semmiféle fához, ami valaha nőtt, de volt benne valami, ami megvan minden fában, — valami olyas, mintha lelkűk volna és az ember barátai lennének. A leány egyenesen ránk bámult tök'életesen kerek, kék szemével és a virágok is, melyeket kezében tartott, mintha ránk bámultak volna. Az egész kép úgy tűnt föl nekem, mintha — hogyis mondjam csak? — valamiféle csoda volna. Megvolt benne a korai olasz festészet nyers színezése és rajza, annak a nehézségnek a színezete, amelyet merő buzgósággal küzdöttek le. Egyikünk azt kérdezte tőle, hogy tanult-e rajzolni fogságba kerülése előtt, de szegény fickó félreértette a kérdést. „Nein, nein — mondta — a Herr Direktor tudja, hogy nem volt model- lem. Képzeletből van festve“. És ahogy a mosolyával ránk nézett, még az ördög is sírva fakadt volna tőle. Ebbe a képbe belevitt mindent, ami után a lelke vágyódott —. nőt, virágot, madarakat, fákat, kék eget, folydogáló vizet és belevitte szellemének egész álmélkodását, hogy ezektől el van zárva. Azt mondták, tizennyolc évig dolgozott ezen a képen, megsemmisítette és újrakezdte, amíg el tudta készíteni ezt a példányt, a századik változatot. Remekmű volt, Igen, huszonhét éve volt itt, erre az élőhalott életre ítélve, anélkül, hogy szagolni, látni, hallani vagy érinteni tudott volna valami természeti tárgyat, még emlékezni is alig tudott rájuk és éhező leikéből kiásta ennek a fiatal leánynak a látomását, a bámuló szemeket és kezében a virágokkal. Ez a legnagyobb diadala az emberi szellemnek és a legnagyobb tanúbizonyság a Művészet hatalma mellett, amit valaha láttam. A barátunk röviden felnevetett. — És mégis olyan vastagbőrű az ember lelke, hogy én fogalmat se bírtam magamnak alkotni ez ember életének szenvedéséről. Később azonban ez is megjött. Véletlenül belenéztem a szemébe, amikor felelni igyekezett az igazgató kérdésére az egészségét illetőleg. Ezt a tekintetet nem fogom elfelejteni halálom órájáig. Ez volt a megtestesült tragédia — a magány és hallgatás mindazon örökkévalósága, amelyet átélt, mindaz az örökkévalóság, amelyet még ezután kell átélnie, mielőtt eltemetik odakinn a temetőben, benne volt ebben a pillantásban. Bizonyos, hogy több szánalomraméltő nyomorúság volt ezekben a szemekben, mintha összeraknám mindazon szabad emberek szemeit, akiket valaha láttam. Nem bírtam kiállani ezt a tekintetet és kisiettem a cellából. Ügy éreztem, hogy valameny- nyiünknek meg kellene hajolni ez előtt az ember előtt, hogy én már szabad és tisztességes ember vagyok, sarlatán és bűnös vagyok szem- fien ezzel az elevenen keresztrefeszí- tettel. Bár micsoda bűnt követett is el — nem bánom, mi volt —, ez ellen a szegény, ■ elveszett teremtés ellen olyan bűnt követtek el, hogy én olyan voltam, mint a piszok a lábai alatt. Ha rágondolok — még most is —, valami dühöt érzek magamban feltámadni a saját fajtám ellen. Érzem a világ minden kalitkába zárt teremtésének szánalmas fájdalmát. A barátunk félrefordította arcát és jó egy percig nem szólt. — Hazafelé útközben, emlékszem rá — mondta 'aztán —, a Stadt Parkon kocsiztunk át. Itt szabadság és fény volt elég, mindenféle fák, ciprusok, bükkfák, tölgyek, szikomórus fák, jegenyék, nyírfák és virágzó almafák árasztották illatukat, minden gally és minden levél csillogott a boldogságtól. A park tele volt madárral, a szabadság jelképeivel, amelyek ide-oda röpködtek, teli torokkal énekeltek a napfényben. Igen, ez olyan volt, mint egy elvarázsolt kert. És én, jól emlékszem, arra gondoltam, hogy a természet egész rendszerében csak az emberek és pókok kínoznak más teremtéseket ilyen hosszúra kinyújtott módon és csupán csak az emberek teszik ezt meg hidegvérrel a saját fajtájukkal. Amennyire én tudom, ez természetrajzi tény és mondhatom nektek, hogyha egyszer látnátok, mint én, annak az embernek a szemét, benne a kimondhatatlan nyomorúságot, sohasem tudnátok saját fajtátokra úgy. nézni, mint eddig. Ez este egy kávéház ablakában ültem, hallgattam a zenét, a beszélgetést, a nevetgélést, néztem az utcán járó-kelő népet, üzleti alkalmazottakat, katonákat, kereskedőket, hivatalnokokat, papokat, koldusokat, arisztokratákat, a gyönyör nőit és az ablakokból kiáradó fényt és a csodálatos sötétkék ég felé rezgő faleveleket. De mindebből nem láttám és nem hallottam semmit. Csak annak a szegény fickónak a szelíd, lisztes színű arcát láttam, a szemét és poros, reszketeg kezeit és láttam azt a képet, melyet ott a pokolban festett. Azóta is mindig látom, ha valahol valamiféle magányosan elzárt teremtElmormoltam a nevem én is. — Kérem! A múltkor azt írta-egyik cikkében, hogy el sem képzel unalmasabb és együgyübb foglalkozást, mint személyi titkárnőnek lenni, akinek az a munkája, körleveleket Címezzen, és feketét főzzön ... Beleegyezöen bólintottam. — Unalmas? — kacagott Ili. — Nézze! Mondja inkább, hogy nem tudja mit beszél — folytatta — vagy hogy nem is próbálta ... — Még nem ... — szabadkoztam. Ili újra kacagott. Aztán könyökig belenyúlt hatalmas irattáskájába és íróasztalomra szórt egy halom kék borítékot. — Ezek a körlevelek ... — magyarázta. Azzal az íróasztalomhoz húzott egy széket és leült. — Mit néz?! Megpróbáljuk. Aztán mondja, hogy unalmas! — Jó — egyeztem bele rémülten. Ili elémtólt egy rakás borítékot és egy árkus papirost. — Itt vannak a címek. Írja csak! Tanácstalanul felemeltem az egyik borítékot. Megforgattam, letettem, kinéztem az első címet. Közben Ili felé sandítottam, aki hanyag mozdulatokkal már megcímzett vagy hat borítékot. Rámmosolygott. Es olyan babusgató módon bíztatni kezdett. — Ugyan ... ugyan ... legyen jó megpróbáljuk ... Mit tehettem mást? Leírtam az első címet Aztán a másodikat, a h.arC módikat. Közben az az érzésem fá- madt, hogy Ilinél aligha van rendben minden. Vagy több, vagy keve: sebb . . . — 'Kékszínű Balaton . ■ ■ dúdolta. Ez megriasztott. De aztán gondoltam, hogy a varjak közt károgni kell és másodszor már vele dúdoltam én is. — Látja, milyen jól megy — dicsért Ili. Aztán összecsücsörítette ajkát ■ és fütyülte a dallamot. Most már azért sem fütyültem vele. Csak róttam a címeket. Ili is abbahagyta hamarosan. — Nálunk három íróasztal van — kezdte. — Nálam csak ez az egy — dör- mögtem sértődötten. Ili megint csak kacarászott. — Oh! Nem azért... Ne legyen olyan érzékeny... Én nagyon szeretek így dolgozni... Összmunka ... Ketten együtt... Abbahagytam a címzést. Elhülve néztem rá. — Csak folytassa kérem! — kiáltott. Rótta hát tovább a címeket és dúdoltam hozzá mindenféle nótákat. De meguntam hamarosan. . — Unalmas ez bizony! — jelentettem ki és letettem a tollat. — Ne még! — kérlelt Ili — nézzük csak hogy is csinálja!... Olyan kedvesen kért, hogy még megcímeztem néhány borítékot. Közben magamon éreztem Ili vizsgálódó tekintetét. De újból csak letettem a tollat. Ili sértődötten elhúzva előlem a borítékokat. Besöpörte az irattáskába és felállt. — Persze, hogy unalmas, ha nem gondolkozik írás közben. Gondoltam, hogy maga igazi író és van fantáziája ... Azzal az ajtó felé sietett. — De Ilike! — kérleltem — próbáljuk meg a feketefözést is! Az ajtóból megvetően még vissza-' nézett. — Nahát! Még csak ahhoz kell fantázia, amikor én feketét főzök valakinek! ményt látok, vagy hallok. A barátunk elhallgatott, fölállt és nem sokkal később bocsánatot kért és elment. (Schöpflin Aladár fordítsa) És becsapta az ajtót. Amikor végigszaladt a folyosón, nevetett. Kivehetően, érthetően hallottam, hogy nevetett. Engemet persze! HAJDÚ ANDRÁS
