Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-11-27 / 49. szám

1956. november 27.

5

Apukáé a daw Mvtl

Törzsi néné minden évi vaká- dójából három hetet töltött egy hegyek közötti fürdőben. Örömteli napok voltak ezek részére. A hegyi tiszta levegőt nagyon élvezte, hiszen a város fülledt levegőjében és az iskolafalai között huszonöt évet töltött már el. E hosszú tanítási idő lelkét összevonta a tanítványai leikével; szereti és megérti az ifjúságot. A gyerekek ezt a hozzájuk való vonzalmat kiérezték és mindenkor örömmel várták érkezését.

Szabad idejét a fiatalok között töltötte, figyelte őket; így hasonlította össze a város és g falu emberpalántáit. Evekig tartó megfigyelése alatt nem is vett észre nagy különbséget a kétféle ifjúság között; hiszen az előírt tanítási és nevelési szabály az összes iskolákban egyforma! Ezen erős meggyőződéséből most azonban egy nagy csalódás, a következő történet vezette ki.

Délelőttjeit a fürdés foglalta le, míg délután egy gyereksereg kíséretében kisétált a hegyekbe. Utuk dombon húzódó kis erdő mellett vezetett, s felfigyelt amikor a domb szélén, csupán egy helyiségből álló nyaralót építettek fából... De jaj!... Mi történt a kis nyaralóval három év után!? Az ajtó zárja lefeszítve, az épület deszkái kihasítva, ablaküveg és tükör darabokra törve, ágy, szekrény és a többi berendezés széthasogatva hevertek a fák között. Ezt a valóságos front- pusztításhoz hasonló látványt Erzsinéni megbotránykozva

szemlélte s felháborodásán enyhítve kérdezte: Kik és miért tették ezt?

Erre nagy suhogás, zörej hallatszott, ropogtak a fák, törtek a kövek, válaszolva Erzsi néni kérdésére megszólalt a domb, melyen a nyaraló épült:

Sokezer éven keresztül, e hatalmas hegyek között semmit sem jelentő dombocska voltam. Összetöpörödve tűrtem a körülöttem álló hegyek magaslatát, s ök fölényes megvetéssel tekintettek olykor reám, mint egy méltatlan dombra. Sokszor szárnyra szerettem volna kelni és elrepülni olyan vidékre, ahol a síkság lakói csodálták volna dombnyi magasságomat. lit a bérei hatalmasságokkal szemben csak annyi előnyöm volt, hogy akik nem igen tudnak magas hegyeket megmászni, rajtam kötöttek ki. Egy létra- fokot jelentve csupán, rólam csodálták hatalmasságukat, elbűvölő pompájukat. Hiába vágytam legalább félm^gazságukig felemelkedni, de az évezredek reámtapadt pora földdé válva csak annyit változtatott siralmas helyzetemen, hogy fenyőültetésre lettem alkalmas. így váltam egy fokkal

Ä két jó barátnővel csak a puszta véletlen hozott össze. Hivatalos úton voltam egy távoli nagy faluban. (Az ottaniak városnak titulálják, talán azért, mert járási székhely). A környéken még sohasem jártam, a falunak sem szállodája; sem turistaháza, — ezért első dolgom volt, hogy éjjeli szállást keressek. A CSISZ járási titkárságán érdeklődtem a szállás iránt, s az éppen ottlévő Bea, miután megsejtette mi járatban vagyok, nagyon készségesen felajánlotta, hogy elkísér egy jó helyre, ahol mindig adnak szállást az idegennek.

Már esteledett, mikor elindultunk. Bea bizalmasan be- lémkarolt, s hogy a keze ne fázzon, zsebembe, a tenyerembe rejtette. Ütközben sokat beszélt és még többet kérdezett. Nem fogyott ki a szóból még akkor sem, mikor már jó félórás út után a szállásra értünk. Már bent a szobában ezt kérdezte: — Nem tudom, hogy fogja meghálálni nekem azt, hogy ide kísértem.

Nem értem rá válaszolni, nem

értékesebbé, vonzóbbá, de a teljes megelégedés után a további években is sóvárogva vágytam.

Szöktek az évek, s végre négy év előtt egy asszonynak nyaralójának felépítésére helyet keresve — megakadt rajtam a szeme. Én tetszettem meg neki! Nem pedig ezek a hegyóriások ... ! Kimondhatatlan küzdelem tombolva áradt belőlem: szerettem volna minden szebb, vonzóbb helyet elrejteni, csakhogy engem lásson továbbra is a legmegfelelőbbnek. A nap is mintha nekem kedvezett volna, reám. vetette ragyogó sugarait, s a rajtam nőtt fenyők a langyos szellő fuvalatában, zöldelö karcsúságukkal hajlongva tartották az asszony reánk vetett tekintetét.

Ekkor a község erdésze felhívta az asszony figyelmét az út túlsó oldalán emelkedő óriás hegy tövében lévő háztelekre. Csendesen csobogó patak nyaldosta a hegyóriás lábát, s az magasra nyúlva, csábítóan kínálta ölét... Reményvesztetten húzódtam meg fenyőim alatt. Nem állom a versenyt! — ismertem el. — Már az évezre-' dek továbbrohanását éreztem futni jelentéktelen voltom felett, amikor az asszony ismét felém tekintett és így szólt:

— Fölmegyek a dombra! Körültekintek ott!

— Tessék az építkezéshez a legszebb helyet kiválasztani — ajánlotta az erdész, őszinte ragyogással szemében. — A fa: lünk előnyére válik, ha nálunk is meghonosodik a nyaralók építése.

Az enyhe emelkedésű út a dombra nem fárasztó. A dombról a kilátás pedig körös-körül elragadtató.

Az asszony kitörő öröme elűzte sötétlátásomat és amikor röpke pár hét elteltével, fűrész, kalapácsolás, férj—feleség és gyermek építő munkája után kiemelkedett fenyőim közül a nyaraló, kárpótolva éreztem magam dombmivoltomért. Elérkezett hőnóhajtott boldogságom korszaka. Megszűntem jelentéktelen dombocska lenni! Most már az egész vidék felfigyelt reám, hiszen én hátamon a nyaralóval boldogan forgok keletről nyugatra — nyugatról keletre.

Meg is voltam ám elégedve, hiszen a fürdő vendégei elvitték híremet az ország minden részébe... De amikor már lubickoltam a népszerűség hódító örömeiben, felfigyeltem a járókelők megjegyzéseire: „Hiszen ez a nyaraló csak amohagyott rá időt, ismét kérdezett: — Elmegy holnap a könyvtárba is? — El. — Feleltem, s rögtön éreztem, hogy valami módon a könyvtárral kapcsolatban kell Bea szívességét meghálálnom.

— Mert ha akarja — folytatta — informálhatom magát a könyvtárról, jó barátnőm a könyvtárosnő.

Nem kellett nagyon bíztatnom, hogy beszéljen a könyvtárosnőről, beszélt enélkül is:

— Szegény Joli számára szinte büntetés a könyvtárosi állás. Nem szereti munkakörét, valahol máshol szeretne elhelyezkedni. Nem tud Bratislavában egy jő állást neki? Igen csinos, fiatal lány. — Mondom a könyvtár nem elégíti ki. Ügy is végzi azután a munkáját. A múlt hónap elején kapott egy nagyobb könyvszállítmányt, még most is ott hever a sarokban kicsomagolatlanul! A kölcsönzési idő alatt, ha valaki bemegy hozzá szórakoztatni, mindjárt bezárja az ajtót, kitesz egy cédulát az ajtóra, mely szerint hivatalos úton van, vagy pedig

lyan egyszerű tákolmány! Még cserép sincs a tetején, hanem kátrány-papír." Elkedvetlenedtem! Én a népszerűség élvezésének habzó serlegét fenékig kívántam üríteni, s csupán a gyötrődés jutott osztályrészül. Miért nem építettek rajtam hatalmas, tiszteletet keltő épületet? ... Zúgolódtam! És sokáig gondolkoztam, miképp válhatnék mégis híressé.

így történt, hogy ősszel, amikor a nyaraló elhagyatottan téli álmát készült aludni, cselszövéssel fordultam a falu ga- raboncásaihoz:

— Gyerekek, gyertek! Nem veszitek észre mily csábító a lakatlan nyaraló? Bemászhattok a verandán keresztül.

A gyerekek persze kissé vonakodtak.

—Bemászni idegen épületbe hősies cselekedet — mondtam rábeszélőn — ezért csak megdicsérhetnek .., Különben is már megállapítottam: nevelőiteknek legkisebb gondja is nagyobb, mint a ti példás nevelésiek. Ügy sem nagyon törődnek veletek. Kényelmes álláspontra helyezkedve azt vallják, hogy nem a tudósok teremtenek új korszakot, hanem a kor maga teremti meg a nagy embereket, s mint pedagógusok ők itt nem tehetnek semmit. No, még ezekután a tanulás sem érdekelt túlságosan, már pedig lelkesedés nélkül sivár marad elmétek ... Csak gyertek! Az én irányításom majd lelkesít és előre viszi veletek az emberiséget.

Ily rábeszélő fondorlattal, — folytatta elbeszélését a domb — kiragadtam a nevelők kezéből a gyengén tartott gyeplőt. Erkölcsileg laza gyerekek■ megállás nélkül követték a fertőbe vezető irányításomat. Sőt nevelésemet a kövekkel megdobált fürdővendégek is bizonyítják.

A gyerekek hanyatlása, a megrongált nyaraló nagy elégtételt nyújtott csalódottságomért. Most már nagyon sokan felfigyeltek reám és egy szemlélő kétszázoldalon meg is örökítette a nyaraló keletkezését, s az abban lejátszódó harci eseményeket. Hosszú időkre visszahúzódó sóvárgásom beteljesült. Az ifjúsági regény az egész ország figyelmét reám irányítja, s én népszerűvé válók és hatalmasan túlszárnyalom

rögtön jön. Várhat ilyenkor odakinn az, aki könyvet akar kikölcsönözni! Szerencsére nem vár rá senki, mert már jól ismerik, hogy mennyit jelent nála a rögtön. Pedig, ha valaki jobban fülelne, meghallaná, hogy bent szól a gramofon, esetleg a poharak csengését is. Ilyenképpen beszélt még egy jó darabig. Joliról, ami mind arra ment ki, hogy valamiképpen intézkedjem arról, hogy Joli a könyvtárból kikerüljön a saját és a falu érdekében is. A végén pedig kijelentette, hogy számít a diszkréciómra, nehogy Joli csak valamit is megsejtsen.

Másnap felkerestem Jolit a könyvtárban. Elmondotta, hogy a könyvtárban jól érzi magát, s esze ágában sincs állását felcserélni. A Bea által említett könyvek valóban ott hevertek a sarokban kicsomagolatlanul és az is igaznak bizonyult, hogyha látogatója érkezik, bezárja az ajtót. Ottlétemkor úgylátszik azért zárta be, hogy zavartalanul beszélhessen barátnőjéről, Beáról:

— Nem kívánok én rosszat a legnagyobb ellenségemnek sem, nemhogy a barátnőmnek, így kezdte, de ami sok, az sok. Képzelje, van itt nálunk egy Sz. Bea nevű kislány, aki két

nemcsak ezeket a hegyeket, de a Tátra csúcsait is.

rzsi nénit a domb elbeszélése mélyen lesújtotta. Mint tanító és anya elgondolkozva a hegyek között élő emberek felett, lépegetett a falu porában, amikor találkozott a H. N. B. elnökével, aki szívélyes köszöntés után megkérdezte:

— Mi az oka levertségének tanító néni? Még nem láttam, hogy vígság, mosoly nesugár- siott volna arcáról.

— Megbotránkozásra való esetről szereztem tudomást az ifjúság részéről — panaszkodott szomorúan.

— Az esetre csak ma figyel*’ fém fel — mentegetödzött az elnök — amikor e könyv kezemhez jutott. Nézze, a szerző a „Fakunyhó“ című művét á falunknak ajánlja.

Erzsi néni lapozgat a könyvben s amikor együtt szemlét tartanak a tönkretett nyaraló felett, megkérdezte:

— Mik a tervei elnök elv3 társ ?

— Kérem legyen segítségemre tervem kidolgozásánál.

— Örömmel, — válaszolta a komoly őszhajú tanítónő.

S amikor ismét keresztül ha: lad a falun még nagyobb örömmel figyelte a szenzációt keltő könyv sikerét, melyet úgy vál sárolt a falu apraja nagyja akár a hétfőn érkező friss kenyeret. Aki olvasni tud, mindenki tudni akarja mit írnak falujukról.

Pár nap múlva a helyi híradón keresztül, az önkéntes brigád munkára való felszólításra minden házból jelentkeztek, és megkezdték a kultúr ház építését, mint a mai haladó gondol- kozású ember részére nélkülöz hetetlen intézményt.

Rövidesen a kultúrház könyv - tárán keresztül a szülök is megszerették a könyveket, melyből a tanulság élvezete, felokozta bennük a jóság és szeretet érzését, s így a nevelés gyeplőjét többé a domb kinem vehette kezükből.

A fakunyhó történetére a fil- mezök is felfigyeltek, s amikor a hatalmas filmezőgépeket behozták a faluba, úgy a domb, mint a lakosság áradoztak a boldogságban. Boldognak, megelégedettnek látni az emberiséget: gyönyör! S az igazi, hosz: szontartó boldogság jelenti az örök békét!

JDovicoviő Margit

hónapos iskolázáson volt Bra- tislavábam. Az lenne a feladata, hogy a fiatalokkal foglalkozzon, kuiltúrális téren dolgozzon, de egy szalmaszálat sem tesz keresztbe. Még csak egy énekkart sem volt képes megalakítani. Bratislavába persze azért jól esett elmennie az iskolád zásra, s azután hazajött pihenni. Most talán arra vár, hogy ismét valamilyen iskolázásra vigyék. Mert arra van esze, hogy kicsinálja magának azt, hogy odakerüljön. Saját költségén bezzeg nem törné a fene az iskolázások után.

A két barátnő ha együtt van, nagyon kedves egymáshoz, ha találkoznak, testvéri csókot váltanak s úgyanígy búcsúznak el. Figyelmesek egymás iránt: születés.- vagy névnap alkalmából ajándékokkal lepik meg egymást stb. A legfurcsább az, hogy Bea nem is sejti, hogy Joli a háta mögött mennyi rosszat mond róla, s megfordítva uglanígy Joli sem tételez fel rosszat Beáról.

Sokat gondolkoztam rajta, vajon megírjam-e ezt a cikket. Megírtam, hadd ismerje meg egymást ez a két jó barátnő. Különben amit egymásról elmondtak, lényegében színigaz.

(tb)

JJohó kis falu Szlovákia nyugati sarkában, a morva határ tőszomszédságában. Az utolsó vasúti állomás, melyet a kuti vicinális érint, Senic (Szenic). Innen már csak országúton juthatunk tovább Sottina felé, azontúl Orieskónak és Hónának. Ribéknél ezt az országutat is el kell hagynunk, úgy jutunk el Rohóra, melynek elején mindjárt a régi bárói kastély fogad. Utána tűnik fel a falu főtere, majd egy román stílusban épült régi templom, körülötte csupa síremlékkel és fejfával, mert a régi szláv szokás szerint a terhetö a templomot övezi. Mi is egy sírt jöttünk ide keresni, de nem a fejfák közt, hanem a templomban, mert a templom belsején ott áll ma is a márványtábla ezzel a felírással;

Gróf Gvadányi József lovasgenerális, igaz magyar poéta Emelte Nyitravármegye közönsége.

Igen, Gvadányi József pihen itt (1725—1801), a magyar poéta, akiről Gyöngyösi azt írta, hogy nála nagyobb költőt magyar anya még nem szült. Hányatott élet után került ide ez az olasz származású gróf, aki valaha a Hadik huszárok sorában Berlint is megsarcolta. Kvietált ide Szlovákiába (1783), itt élt Szakolcán feleségével Szelecky Katalinnal együtt, Szál kolcán bárki megmutatja ma is a Gvadányi házat. Itt írta meg művét a közbe már világhírre emelkedett vízről „Pőstyéni feledés“ címmel, itt dolgozta fel Benyovszky életét, „Rontó Pál" című verses elbeszélésben és itt írta meg főművét „Egy falusi nótárius budai utazásairól", melyet később Gál József „Peleskei nótárius" címmel alkalmazott színpadra. Bár Gvadányi gróf volt, műveiben a nép élete és nép nyelve jut kifejezésre. A magyaros irány lelkes írói harcosa volt, aki majd minden sol rában kifigurázta a néptől elszakadt főúri osztály kozmopolita ízű hajlamait.

Kevés irodalomtörténeti kútfő, sőt talán egy sem tér ki árra, miért pihen a szakolcai poéta Rohón és miért szállították ide hamvait 1861-ben, tehát vagy fél évszázaddal halála után. A rohói anyakönyv azonban ma is mindent megmagyaráz. Ebi bői meg lehet állapítani, hogy a költő hamvait Horecky Ferdii nánd morva báró szállíttatta át ide és a morva báró Gvadányi kultusza mögött Gvadányi első házasságának története húzódik meg. Gvadányi gyakorta fordult meg a morva báró vadászatain, megismerte Horecky Franciskát, aki az egykori feljegyzések szerint csodálatos szépségű leány volt. Á marcona kalandos katonát lenyűgözte a baronesz subtilis könnyed szépsége, a baronesz pedig típusa ellentétét látta a világjárt magyar katonában. Szívét és kezét nyújtotta neki s -Gvadányi boldogan élt ifjú nejével. Mikor a hétéves háború harcba szólította, a fiatal baronesz váratlanul elhunyt, Gvadányi azonban megszerette ezt a vidéket és mikor kvietált, ide tért vissza. A morva bárók a költő halála után azzal ráták le kegyeletüket a magyar poéta iránt, hogy átszállították hamvait családi sírboltjukba a rohói templomba. A táblát, mely a sírt ma is hirdeti 1909-ben emelték.

jyovember elején a sírokon lángok gyúlnak és friss koszol

1 ’ rúk borítják a temetőket. Így rójjuk le kegyeletünket kedves halottainkkal szemben. Gvadányi sírjáról valahogy Szlo-' vákiában megfeledkeztünk, kitudja gyűlt e ott gyertya. így emlékezünk meg tehát róla s az elfelejtett táblára meleg, fekete betűfűzérböl akasztunk koszorút.

Részlet „Egy falusi •'nótárius budai utazásából" (1790)

Mondám azt gróf uram nagyságod jól mondja Nem csinál barátot a köntös, melyet hordja De ha nem mint anglus kin van anglus rongya Ki tehát az ügyé? Csak világ bolondja Az egész világon aztat minden nemzet Megváltja, hogy legszebb a magyar öltözet Ki magyar s hordja, más módon nem lehet Hanem, hogy ily magyar nadragulyát evett Módi? S csak azért jár így minden gavallér Oly szeles mint nagysád kiben nincs magyar vér Kiben korcsosodva meg vagyon minden ér Ez mind modis bolond, más név rája nem fér Ezt mondva elmentem öt a bitófánál Hagyva és sétáltam a Duna folytánál.

*

Más részlet:

Mint malomkő oly nagy kalap volt a fején Tarka-barka toliból bokréta tetején Karimája volt majd hátának közepén De szélben nem tudom, hogy állott meg a helyén Csigásán a haja fi volt fodorítva,

Egy font hajpor vala copfjába szorítva,

Mely kis pántlikával vala bészorítva,

Megesküdtem volna, hogy vagyon golyvája Ha az nem, lesz mégis valami hibája.

Gondoltam torkának tán van anginája Vagy keléssel tele van nyakacsigája.

MÁRTONVÖLGYl LÁSZLÓ

Téli kép Csorbatóról

A hegy előttem szűzies fehér.

A téli nap, hogy nyugovóra tér,

Felé fordítja tűzpiros fejét És csókolja, mint férj ifjú nejét.

Alattam, mélyen felhő hömpölyög A völgy ölén, kicsi falu fölött.

Ablakaiból a fény messze száll,

Mint sok parányi szentjánosbogár.

A felhőn itt-ott nyíló réseken,

A messze tájat titkon meglesem.

• . . Leszáll az éj. A tó partján megyek. Csendben csodálom a Természetet.

Az ég meggyújtja minden csillagát,

S a tő tükrén csodálja önmagát.

ZALA JÓZSEF