Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-11-20 / 48. szám
’W-Vßiifogsz 1956. november 20. KÍGYÓK ES KIGYOKAEANDOK KIXTENBERGER KÄLMÄN: < Az írás szerzője Kittenberger Kálmán kí1 váló Afrika-kutató és természetrajzi gyűjtő > 1881-ben született Léván. Már kisgyermek £ korában szerette megfigyelni, tanulmányozni $ szülőföldjének állatvilágát, kilesni a ritkább > fajta madaraknak és rovaroknak az élet- S módját. Mint szegénysorsú diák Léván vé- r gezte el a tanítóképzőt, majd beiratkozott a > budapesti polgári iskolai tanárképző termé- S szetrajzi szakára. Szaktanára segítségével a < nyári vakációit a Nemzeti Múzeum labora- ? tóriumában töltötte. 1902-ben, részint anyagi S okok miatt, megszakította főiskolai tanulmá< nyait, és tanítói állást vállalt Tatrangon. ? Ott azonban sokáig nem maradt, mert kitűnő S múzeumi munkája alapján megbízást kapott S egy afrikai gyűjtő útra. Ezzel kezdődött ? tudományos pályafutása. Élete folyamán hat> szór járt vadász- és gyűjtőúton Afrikában, í Bár szegényes állami támogatást kapott, 2 gyűjtő útjait mégis nagy eredménnyel vé- S gezte. Bizonyította ezt a budapesti Nemzeti < Múzeum „Afrika-gyűjteménye", amelyet az ? elmúlt napok tragikus esményei során az S ellenforradalmi bandák elégettek. A gvújt.o- S gató ellenforradalmi bandák Kittenberger i Kálmán egész élete munkásságának eredmé- S nyét pusztították el, a régészeti könyvtárral s együtt és így pótolhatatlan károkat okoztak i a magyar nemzetnek. Az állatvilág legellenszenvesebb rendje kétségkívül a csúszómászók. Közöttük is a kígyóktól irtózik legjobban az ember, kiváltképp az európai. Még azok is undorral, iszonyodással tekintenek a kígyókra, akik jól tudják, melyik a veszedelmes, és melyik a teljesen ártatlan, sőt a rágcsálók pusztításával némi hasznot is hajtő faj. Ez az irtózás atavisztikusnak* mondható, mert még az olyan. területeken is feltalálhatják, ahol a mérgeskígyó ismeretlen, mint például hazánk legtöbb vidékén. Érdekes azonban, hogy az emberek ameny- nyire. irtóznak a kígyóktól, éppannyira érdekt nek is a kígyó-históriák iránt. Hogy csak ' példát mondjak, ha ismerőseim néha kérdésekkel tisztelnek meg — pedig nem nagyon szeretek afrikai útjaimról, különösen ,. az élményeimről“ beszélni — száz közül kilencvenkilenc esetben mindig felteszik ezt a kérdést is: — No, és a kígyók? ... Volt velük sok rémes kalandja? Mert én — teszi hozzá a kérdező — csak a kígyóktól félnék ... Ügy tapasztaltam különben, hogy a kígyó- históriák, a ,,snake story“-k, ahogy az angol mondja, mindig kapós témái voltak a gyarmat- tartó birodalmak sajtójának is, mert újságjaikban szinte naponként feltaláltak egy-egy megtörtént, de inkább költött kígyókalandot. Ezeken a rémhistóriákon néha még a mi régi szenzációhajhász újságjaink is felbuzdultak A harmincas évek egyik riport-éhes lapja például, hogy csak a legszelídebb kígyókalandját említsem — Belga-Kongóban nagy nádiantilopot nyeletett el egy Boa constrictorral. Hát ez bizony egy kicsit sok, mert a nádantilop méretei egy kifejlett szarvasbika nagyságával vetekszenek, a Boa constrictor pedig — a szép bálványkígyó — nem Afrika, hanem Dél-Ame- rika lakója. De hát a mi riporterünk nem sokat adott az ilyen csekélységekre. „Rémes kígyóeseteim“ nekem nem nagyon voltak. Sőt, mindjárt elárulhatom azt is, hogy a „rémes kígyóesetek“ eléggé ritkák. Sokan például évekig éltek Afrikában anélkül, hogy kígyót láttak volna. Pedig Afrikát sok és sokféle mérgeskígyó lakja, hanem a kígyó is kerüli az embert, s a cipős léptek zajára idejekorán nesztelenül tovacsúszik. * ősöktől eredő Nekem, mint vándor természetvizsgálónak és múzeumi gyűjtőnek a mesterségemhez tartozott, hogy kígyókat is gyűjtsék,. ezért aztán többször találkoztam velük, mint mondjuk egy ültetvényes, vagy egy gyarmati tisztviselő. — Kelet-afrikai tartózkodásomnak első heteiben mégis volt egy érdekes kígyókalandom, amely jó leckéül szolgált későbbi afrikai bolyongásaimban. A Kilima-Ndzsáró lábánál történt, a katolikus misszió telepén, ahol vendég voltam akkoriban néhány hétre. A telepet éppen meglátogatta egy püspök, s a misszió nagy népünnepélyt rendezett a látogató tiszteletére. Ebéd után voltunk, és a lombos fák árnyékából nézegettük az ünnepi felvonulást, amikor az egyik részvevő hirtelen felfedezte egy, a közeli fán fészkelő madárpár rémüldözésének okát: a fészekhez csúszó, legalább másfél méter hosszú zöld kígyót. Nálam volt a botpuskám, így aztán rögtön megkértek, lőjem le a kígyót a „botommal“, ami nemcsak hasznos lesz, hanem mulatság is az egybegyűlteknek, hiszen nagyon érdekes, hogy bottal is lehet lőni. A botpuska nagyon vékony seréttel volt megtöltve, féltem, hogy a sűrű gallyazat felfogja a különben is gyenge lövést. Vártam tehát egy-két percig, s amikor a kígyó dereka végre szabadon csillant elő a lomb közül, odalőttem. A lövéstől gerinctörötten vergődött a gallyak közt. Egy fürge néger fiú gyorsan felmászott a fára, és egy bottal lelökte. Volt a társaságban egy öreg európai, aki hosszú ideig Dél- Afrikában élt, s ez mindjárt kijelentette, hogy a fákon élő zöld kígyók egészen ártalmatlan állatok, nincs is méregfoguk. A püspök kissé nagyhangú fiatal titkára is belekapcsolódott a kígyóvitába, rögtön nyakonfogta az1 állatot, egy pálcikával kinyitotta a száját és perdöntő biztonsággal kimondta ő is, hogy a kígyónak nincs méregfoga, tehát nem mérges. Akkor aztán fogta a félig döglött kígyót, s nyegle „tréfálkozással“ odadobta a püspök tiszteletére felvonultatott, rémüldözve szétrebbenő bennszülött gyerekek közé. Én ekkor még kezdő voltam, meg fiatal is, nem akartam hát beleszólni a dologba, pedig jól láttam, hogy a titkár nem nyitotta ki eléggé a kígyó száját, az esetleges méregfogak nem tűnhettek elő. Különben is az igazán hatásos mérgű kígyóknál — ellentétben a viperákkal — aránylag kicsinyek a méregfogak, s meglehetősen hátul vannak, hogy csak akkor ugorjának elő, ha a kígyónak egészen feltárul a szája. A gyerekek közé dobott kígyóhoz odaszaladt a titkár foxi kutyája. Fiatal, tapasztalatlan állat volt, s félelem nélkül szaglászta a zöld csúszómászót. Gazdája most öt kezdte ijesztgetni a kígyóval, többek között a nyakára is rácsavarta. S akkor hirtelen annyit láttunk, hogy a majdnem élettelen kígyó villámgyorsan a kutyához vág, amely felvonít fájdalmában. Az öreg afrikánus és a titkár egyértelműleg úgy vélték, hogy a kutya csak ijedtében vonított, hanem aztán eltelt egy-két perc, s szegény állat, az egész társaság megrökönyödésére görcsökben fetrengett, a szája habzott, és nagy kínok közt nemsokára kimúlt. A titkai sápadtan, rémülten nézte végig a dolgot, bár ahogyan én láttam, elrémülése nem annyira a gyerekek miatt történt, akik közé előbb a kígyót odadobta, hanem saját maga miatt. A titkár mentségére legfeljebb annyit lehet felhozni, hogy az európaiak túlságosan ragaszkodnak az iskolás szabályhoz: a mérgeskígyóknak hirtelen, átmenet nélkül kezdődik a farkuk — a hosszán, fokozatosan vékonyodó farkú kígyók ellenben ártalmatlanok. S ez áll is Európára, ahol egyedül a viperák képviselik a mérgeskígyókat, a forróégövi vidékek legveszedelmesebb mérgesklgyói azonban a mérges colubridákhoz tartoznak, s ezeknek farka éppoly fokozatosan, mondhatni szelíden vékonyodik, mint a mi ártatlan siklónké. A trópusokon nagyon sok kígyó szinte kizárólag a fákon él, és szinük, a környezethez alkalmazkodva, legtöbbször zöld. Némelyik fajtájuk nem mérges, de legalább ugyanannyi a mérges. Abban valamennyi megegyezik egymással, hogy veszedelmes fészekrablók. Ezt a tulajdonságukat különben indiai hadifogságom utolsó éveiben figyelhettem meg pontosan. Akkor már az egyik „üdülő camp“ lakója voltam, s mint a fogolytábor természetvizsgálója — ezzel • a címmel tisztelt meg a fogolytábor parancsnoka — valamelyes mozgási szabadságot is élveztem. Fogolytársaim madarakat tartottak és szeli-' dítettek unalmukban. Kedvelt szobamadárnak számított ’a balbul, ezek szép számban fészkeltek a tábor körül. Mivel a közeli balbul-fész- keket mind nyilvántartottam, tapasztalhattam, hogy a kígyók a fészkeknek legalább hetven százalékát rendszeresen kirabolták. Sokszor megütötte fülemet a szegény madárszülők rémült és fájdalmas vészjele. Olyankor, ha csak tehettem, azonnal közbeléptem, ami akkor Indiában abból állott, hogy már repült is — a csúzlim köve, s a fészekrabló összetört fejjel vergődött a fészek mellett. Érdemes itt feljegyezni azt a hiedelmet, amit magam is megerősíthetek, hogy a kígyóra csűz- lizott kő, a kígyóhoz vetett buzogány, az odadobott lövés mindig talál! Egyszer valahol azt a merész feltevést olvastam erre vonatkozólag, hogy a kígyó, ösztönös védekezésében, villámgyorsan odavág a feléje dobott vagy röpített dologhoz, ezért talál hát célba minden dobás, lövés. Nem tudom, de lehetséges, hogy valóban így van. Kelet-Afrikában a vadászember nagyon kellemetlen közelségbe jut néha a viperák hatalmas és talán íegcsúnyább képviselőjével: a pufogó-viperával, az afrikaiak „puffadar“-jéval. Ez az erős, hatalmas, férfikar vastagságú, s, közel másfél méter hosszú vipera, ha megzavarják, felfújja magát és furcsa, fújva sziszegő hangot hallatt. Olyat, mint mikor a mozdony kiereszti a fáradt gőzt. Ez a veszedelmes kígyó mindig becsületesen sziszegésbe fog, ha az ember útját keresztezi. Én is igy kerültem vele közelebbi ismeretségbe: egy antilopot cserkésztem a lövésben, letérdeltem. Abban , a pillanatban egy lépésnyire felhangzott á kígyó figyelmeztetése, amire persze, rögtön felugrottam, és — hálátlanság a világ! — a puffadert agyonvertem. (A koponyája ma is látható a Nemzeti Muzemban). tam, s mindig tunya, lusta kígyónak ismertem. Pufogö viperával később is sokszor találkoz- A méregfogai viszont óriásiak, s a mérge is sok. Ha már régen nem harapott, néha fél őraüvegnyi mérget is kinyomhattunk a fogából. * * * Térjünk azonban vissza a mi Kelet-Afrikánkba. Afrikának is megvannak a kobrái. Köztük a legközönségesebb: a Na ja Vigricollis, amely jó két és fél méter hosszúságúra is megnő, s az a kellemetlen tulajdonsága van, hogy mérgét, ha teheti, beleköpi a támadója szemébe. A Naja mérgétől fertőzött szem rettenetesen fáj, s az áldozat esetleg meg is vakul. Az én szafárimban is előfordult ez az eset. Egy gyereket, akinek az volt a tiszte, hogy egereket fogjon a kígyászkeselyük számára, szemen köpött a Naja. Hidegvizes borogatásokkal, langyos tejfürdővel kezeltük a gyerek szemét, a szegény teremtés három napig ordított a fájdalomtól, de negyednapra meggyógyult és hibátlanul látott. Utóbb megtudtam, hogy az én öreg munyam-parám, aki mellesleg „kígyődoktor“ hírében állott, ujjaival felfeszítette a gyulladt szemhéjakat, és beleköpött a beteg szemébe: embereim szerint ettől gyógyult meg a gyerek. Az afrikai pápaszemes kígyóval gyakran volt találkozásom, sokszor veszedelmesebben is, mint amilyet óhajtottam. volna. Egyszer majdnem ráléptem egyre, az aztán hozzám is vágott, de a lábszárvédöm felfogta a marást. Ez a — különben szép fajtájú — kígyó sokszor szerencséltette látogatásával . a „füpalotá- mat“, aminek az volt az oka, hogy fűházaim körül mindig nagy körzetben kiirtottuk a bozótot, erre a rágcsálók behúzódtak a fűházba, a nyomukban pedig megjelentek a kígyók. Igazán nem mondhatnám, hogy kényelmesen éreztem magam, ha tábori ágyam moszkitő- hálója alatt elszenderedve, egyszerre csak hosz- szú, folytonos kúszás hangjaira ébredtem. De mit tehettem egyebet, nyugodtan kellett maradnom. Sokszor azt is hallottam, hogy a dolgozóasztalamon, vagy az elefántfűből készített polcokon összekoccanak, csörömpölnek a spirituszos preparátumok* üvegei, mert a látogatóm ott iramlik a menekülő egerek után. Máskor meg, ha este fáradtan hazaérkeztem, undorító szag ütötte meg orromat a kunyhóban. Öreg munyaparám jelentette, hogy kigvó- » kát láttak a kunyhóban, de nem tudták őket agyonütni, tehát csontégetésekkel zavarták ki a kéretlen látogatókat. Hogy az égő csont szagától valóban elmentek-e a kígyók, azt nem tudhattam, de az bizonyos, hogy én 'csakugyan kiszorultam a házból, amíg a látható szagnak legalább a vastagja ki nem széllőzött. Hadd mondjam el végezetül, miképpen terjedt el a hiedelem — egy halálos kígyőmarás következtében — hogy ún. félelmetes hatalmú varázsló vagyok. Volt akkoriban teherhordóim között egy igenigen megbízhatatlan ember, akit, mert több kárt okozott, mint hasznot, végül is el kellett küldenem. Két hónapra rá, hogy a tábort elhagyta, ismét megjelent nálunk, és büszkélkedve jelentette, hogy nagy kormányzósági sza- firinál kapott munyamparai alkalmaztatást, s másnap indul a póriba. Embereim előtt dicsekedett, s majdhogy biztatni nem kezdte őket, hogy ők is mind-mind munyamparának lépnének elő, ha elhagynának engem, s jelentkeznének a hatósági szafáriknál. Semmi okom sem volt, hogy féljek a han- goskodásától, hiszen az embereknek jobb dolguk volt nálam, mint bármelyik hatósági szaténnál lehetett volna, inkább csak bosszúságomban felleltem, hogy — szép, szép, csak aztán ott ne maradjon végképp a vadonban... Nem is gondoltam, hogy jóslatom, aminek természetesen, nem volt semmi alapja, s amit nem is kívántam volna, beteljesedjék. Harmadnapra azonban jött a hír, hogy a’ hatósági munyampara rálépett egy hatalmas pufogó viperára, amely' úgy megmarta, hogy nem lehetett rajta segíteni. Halálának a híre csakhamar elterjedt, s megindult szerte a sugdolőzás, hogy a mzungu küldte rá a kígyót, mert ellensége volt a szerencsétlennek ... Így lett belőlem, ha akartam, ha nem, félelmetes varázsló. * készítmények. A nagynéni kisrokona A női fodrásznál a tereferélő, kézimunkázó olvasó, vagy unatkozva ási- tozó várakozók között egy 14—15 éves leány is ül. Két szép szőke hajfonata nehezen simul a vállára, szinte odatapad, mintha csak sejtené, hogy nemsokáig ékesíti gazdája fejecskéjét. A kislány zavartan ül a széken, meg sem mozdul. Talán meg is nézné a képes folyóiratokat, azonban magában viaskodva mégis a semmittevést választja. Amióta leült, még a lábát sem mozdította meg, csak copfos fejét forgatja bátortalanul. Izzadt kezében zsebkendőt gyűrve türelmesen vár míg sor kerül rá. Szeme leginkább nagynénjén van, aki most a szárítógép alól integet neki, hogy készülődjön, mert már ö van a soron. Igen. ő volt d nagynéni kis rokona. Félszegen foglalt helyet a széken, úgy ült le, mintha legalább is villany- székbe ült volna, ahol bekövetkezik a vég. És be is következett! A fodrásznő közömbös arccal gyakorlott mozdulattal és jó éles ollóval egy pillanat alatt lenyisszantotta a két szép aranyszínű hajfonatot. Utána megtapogatta azokat, mintha bűntudatot. érézne, azután elismerő fintorral bólintott egyet és átadta a nagynéninek, aki azokat a táskába tette. A lányka szemében könny csillant. Vége van mindennek. A gyermekkori álmoknak, o játéknak, mindennek, mindennek, ami a szép ifjúsággal, napsugaras vidám napokkal, kacagással van összekötve. Ügy látszik nagyon sokat jelentett neki a két hajfonat. Az olló csattanása egy új, számára ismeretlen, idegen élet kezdetének számított. Mert faluról jött ó fel Bratislavába kissé idegen környezetben érezte magát és nem . a legjobb benyomást váltotta ki benne az, hogy ittlétének első napján a fodrászhoz vitte őt el szeretett nagynénije. A tükörbe nézett és szégyenkezett, elpirulva lehajtotta a fejét. Sok mindenre gondolt. Talán arra is, hogyha megjelenne most falujában a többi lányok nyírott kecskének csúfolnák. Vagy talán arra gondolt, hogy nem mehet vissza többet, iskolatársai, barátnői közé, nem ülhet le a pázsiton melléjük, mikor azok hajukba virágot fonnak. Neki már nincs hajionata! Fájó kis szíve megriadt madárként vergődhetett. amint a felnőttek parancsait igyekezett teljesíteni. A végzetes hajnyírás után, sütötték, bodorították, égették, fésülték a haját. Ah. de rossz is volt ezt nézni! Ön- kénytelenül is fellázadtam a nagynénik ellen. Miért akarnak kis rokonaik ból mindenáron „kisasszonyt" nevelni ? Nem gondolnak arra, hogy az új palánta nem biztos, hogy megmarad az új talajban? Felhozzák a városba, mint ahogy ez a példa is mutatja, hogy itt nevelkedjen tovább, itt dolgozzon, pedig odahaza a falujában talán jobb jövő várna reá. Kevesebb megpróbáltatáson esne át a szülői oltalom alatt és a baráti körben, mint mondjuk olyan helyen, ahol nem ismerik. Nem lenne talán jobb ennek a kislánynak is odahaza dolgoznia, s a munka után dalolva töltenie az estét? Szegénykém! Már magassarkú cipő van a lábán és az új benyomások alatt bizonyára rövidesen elfelejti, hogy a nyáron még mezítláb futkosott a harmatos fűben, hogy tenyere — amely most görcsösen a zsebkendőt szorongatja — még nem is olyan régen talán a kis libák sárgászöld pihe tollazatát simogatta. Ő most mindezt elfelejti. Mert van egy hatalom, a felnőttek! Kiragadják az otthoni környezetből a falusi fiatalokat, azt tanácsolják nekik, hogy városon szebb az élet. Igaz, nem minden felnőtt teszi ezt meg, sokan, mert m.eg- értik, hogy a mezőgazdaságban is szükség van a dolgos, szorgalmas, fiatal kézre, hogy ott a nyárfás utak mentén is van jövő, otthon ... DEÁK MARCIT Tavaly közel nyolcvanezren látogatták a szövetkezeti munkaiskolákat. Az idén mint ahogy a múlt héten kitűnt, több mint százezren járnak majd a szövetkezeti munkaiskolákra. A százezer között mintegy hatvanezer CSISZ tag van, akik szívvel-lélekkel belevetik magukat a tanulásba, kihasználják a ködös, esős őszt, a zimankós telet és tudásra tesznek szert, amit majd felhasználnak a gyakorlati munkában. A falusi alapszervezetek és az állami gazdaságok üzemei szervezeti vezetősége előtt most az a feladat áll ezzel kapcsolatban, hogy a fiatalokat, akik beiratkoztak a tanfolyamokra, iskolákba, segítsék, hogy jobb legyen a tanulmányi előmenetelük. A munkaiskolák vezetőségeivel lépjenek szoros kapcsolatba az alapszervezetek vezetői, hogy megbeszéljék és elintézzék az iskolázás körül felmerült problémákat. Egyik probléma az, hogy nem minden fiatal jut megfelelő könyvhöz, amiből tanulhatna az iskolázás folyamán. A könyveket könnyű szerrel beszerezhetik a könyvesboltokban, csak egy kis utánjárás szükséges hozzá. Ezenkívül a CSISZ keretén belül is rendezhetünk előadásokat, vagy felolvasásokat az egyes kérdésekről, amiről szó van az iskolázáson, de nem biztos, hogy megértik ott a fiatal tanulók. Arra is ügyelni kell az alapszervezetek vezetőségeinek, hogy azok a fiatalok, akik beiratkoztak • az iskolázásokra, necsak kezdetben, egykét előadáson vegyenek részt, hanem tartsanak ki végig, szorgalmasan tanuljanak és az előírásos módon vizsgázzanak a tananyagból. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy azok a fiatalok, akik már resztvettek ilyen iskolázáson, sokkal jobb munkát végeznek, a szövetkezetekben, mint azok, akik még nem vettek részt a téli mezőgazdasági iskolázásokon. — Ezért arra törekedjünk, hogy minden fiatal, aki mezőgazdaságban dolgozik, részt vegyen az iskolázásokon és tanuljon, hogy jobb szövetkezeti tag vagy állami gazdasági dolgozó váljon belőle. Százezernél is többen
