Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-11-20 / 48. szám
I§58. november 20. Érdemes boldogtalannak lenni...? Megjavult a barátom Érdeklődéssel kisértem a fiatalok vitáit a szerelemről és a házasságról. Ez az örök téma mindig aktuális és talán mindig tanulságos, de egyben a legbonyolultabb és — véleményem szerint — talán a legmegoldhatatla- nabb is. Helyes azonban erről a témáról vitatkozni, véleményt mondani, vagyis foglalkozni azokkal a társadalmi, személyi és érzéki problémákkal, amelyekkel mindennapi életünkben találkozunk. Azt hiszem, hogy bevezetésül helyes lenne feltenni a kérdést: Mi az, ami keresztülsegít minket életünk nehéz percein? Hirtelen talán úgy látjuk, hogy szinte válogathatunk a lehetőségekben és módokban. Hiszen mai életünknek minden szála arra irányul, hogy felkarolja az újat, a szépet, a jót, ,és hogy kizárja a fájdalomnak és szenvedésnek még az árnyékát is. Másrészről viszont nem lehet észre nem venni, hogy boldog életünkbe is tövisek ékelődhetnek, amelyek megkeseríthetik életünket s előidézőivé válhatnak az említett „nehéz perceknek". És fiatal korban sokkar érzékenyebben reagálunk a tövisek okozta sérülésekre. Fiatalság — olyan valami ez, mint amikor valaki szétnéz a hegytetőről, és azt hiszi, övé a világ. Higyjétek el, ez így van. Saját tapasztalatom alapján beszélek A hegytetőn álló fiatal úgy érzi, egyaránt övé az az út, amely a festői völgyekbe, és az, amely a szomszédos hegyek csúcsaira vezet. All, és remeg a szíve, szeretné karjaiba zárni az egész világot. Van a fiatalságban valami, valami elmondhatatlanul szép, éppen azért, mert — fiatalság. De — általában — éppen ekkor jelentkeznek az első bonyodalmak, az első csalódások, és a hegytetőn álló fiatal félti a szívét, élete célpontját, és a sokféle ágazó út közül nem tudja, melyik az igazi — igazán az övé. Sok vitacikk jelent meg. a szerelem és házasság kérdéseiről. Ezen ne is csodálkozzunk. Hiszen a fiatalság gazdag talaj, amelyben az első szerelem magvai csíráznak. Természetesen ahány levél, annyi nézet, annyi vélemény. Én most egy elméleti véleménynyilvánítás helyett, egy életből vett, megtörtént esetet szeretnék példaként elmondani: „Fiatal, tapasztalatlan ember volt, amikor megnősült. Hogy is szerezhetne valaki 20 év alatt annyi élettapasztalatot és ismeretet, amennyi egy önálló, egy házasélet felépítéséhez szükséges, annyit, hogy férj legyen, családfő. Szerette a feleségét és hajlandó volt minden kívánságát teljesíteni. Azt.hitte, mindent megkapott az élettől. Minden gondolata a feleségéé volt. Idővel pedig rájött arra, amire soha nem gondolt és nem is akart. Sokat gondolkodott rajta, miben is hibás. Talán nem adott meg a feleségének mindent, amit a házasság előtt ígért neki és amit az asszony a házasságtól várt. Talán hiba volt az is, hogy rákényszerítette az ő életfelfogását és életmódját és gátolta kedvteléseiben. Egyet azonban tudott, hogy kedvtelései kielégítésére és szórakozásaira az ő elfoglaltságát használta ki. A kis csalásokat nagyok követték, az apró civakodásokból komoly összetűzések lettek. Mindjobban rájöttek arra, hogy további együttélésük lehetetlen. A férfi nem állította, hogy csak az asz- szonyban volt válásuk oka. Valószínűleg mindketten hibásak voltak. S így a házasságból mindkettőjüknek csupán szomorú emlék és keserű, nagy élettapasztalat maradt. A férfi olyan boldogtalan volt, amilyen boldogtalan csak egy 23 éves fiatalember lehet“. Hogy miért mondom el mindezt? Elsősorban azért, mert ez az én saját élettörténetem, és azért, mert ez nemcsak az én esetem. Nagyon sok fiatalember sorsa osztozik az enyémmel. Eleinte azt hittem, boldogtalanságomból nincs kiút. Egész lényemmel, minden porcikámmal boldogtalan voltam, A munkában kerestem menedéket. Olyan lendülettel vetettem magam a munkába, hogy jóformán már nem is volt időm fájdalmamra gondolni. Tudom, nagyon sokan vannak, akik ebből a történetből tanulnának, és talán érdekelné őket, ha bővebben, részletesebben, — esetleg személyesen — mesélnék róla. Szívesen meg is tenném, mert meg vagyok róla győződve, hogy sok fiatalembernek takarítanék meg sok-sok fájdalmas napot, hónapot, esetleg évet... Erre természetesen nincs lehetőség, ezért csak így röviden, az Oj Ifjúság hasábjain mesélek. Sok mély szépérzékű fiatalembert ismerek, akik ezt az életben nem tudják felhasználni. A szerelemben, — ahol annyi véletlen körülmény nyugtalansághoz, krízishez vezetheti a fiatalt, — nem tudják megállni a helyüket. És így a szerelem, az a boldog érzés, amely csodálatos alkotásokra ösztönöz, a szerelem, az élet költészete, amely fellelkesíti az embert és kinyitja a szemeit, hogy mélyebbről lássa a világ gyönyöreit, szánalomra- méltó függelékké válik. Bielinszkij, a XIX. század zseniális gondolkodója is azt mondta, hogy ha életcélunk csak egyéni boldogságunkon alapulna és egyéni boldogságunk a szerelmen múlna, életünk összetört szívekkel elárasztott szürke pusztasággá válna, pokollá, amelynek szörnyűsége mellett elhalványulnának a Dante géniuszával megrajzolt pokolt ábrázoló költői képek. De az embernek szívén kívül még más kincse is van, előtte áll a világ, a társadalmi tevékenységek világa, az a világ, ahol a gondolat cselekedetté, és a nemes érzés hősiességgé válik. Ez a szüntelen munka, a soha véget nem érő tevékenység világa, a jövö múlttal való harcának a világa. Ugye, hogy Bielinszkij a helyes 4utat mutatja nekünk? Ugye, hogy éz a való életben is így van? Igen, és ez a helyes. A fájdalomban is meg kell találni az életcélt. „Teljes gőzzel" kell nekifeküdni a munkának, akkof is, ha ez kezdetben nagyon nehéz. Sokat kell olvasni, még akkor is, ha nehezen tudjuk gondolatainkat a könyv mondanivalójára összpontosítani, olvasni prózát és költeményt, színházba, moziba járni, szórakozni. Lassan mindezt nem kényszerűségből tesszük, hanem azért, mert valóban mindez érdekelni fog minket, fájdalmunk eltörpül, elviselhetőbb lesz. Majd egészen elmúlik. Észrevesszük, hogy nem vagyunk olyan egyedül, ahogyan azt az első percekben gondoltuk. És aztán bátran mondhatjátok, hogy boldogok vagytok, hogy megtaláltátok életcélotokat, habár mást, mint amilyet zsenge fiatalkorotokban elképzeltetek. Higyjétek el barátaim, a fájdalom és szomorúság ellen sok-sok „orvosság" van. És ha az ember akar, talál kiutat a krízisből. Az életben többször ér minket csalódás, fájdalom, de meg kell tanulnunk felvenni vele a harcot. Nem szabad kétségbeesni, mindig és minden körülmények között meg kell állni a helyünket, és igyekezni kell mindig és mindenütt példaként szerepelni. Hiszen ebben rejlik az élet értelme, boldogságunk, amelyért annyian áldozták fel életüket... Az összes 17—18 éves Marikáknak, Pistáknak, Ilonkáknak és Jánosoknak azt szeretném mondani, hogy: ne higyjétek, hogy minden szerelmi csalódásért a vízbe kell ugrani. Ez már így van. Az embernek nem sikerül elsőnek megtalálni az egész életre szóló élettársat. Előfordul, hogy az, akiben annyira hittünk, annyira bíztunk, csalódást okoz. De ne gondoljátok, hogy most már sosem lehettek boldogok, hiszen annyi szép és kedves lány, annyi derék, becsületes és jőra- való fiú van a világon! Higyjétek el, hogyha én most visszagondolok első szerelmeimre, — a boldogtalanokra is — nevetnem kell. Jót nevetni valami rég elmúlt, kellemes, szép emléken, valamin, ami jellegzetes a fiatalságra. Lehet, hogy sokan azt mondjátok: könnyű neki beszélni! Tudom, az emberi problémák sokkal bonyolultabbak, de végül is az élet mindig talál írt a sebekre. És higyjétek él, az, akinek van célja, aki hisz az életben, és az akadályokon keresztül is rendíthetetlenül halad célja felé, az aki megértette a saját és mindannyiunk közös életének értelmét — az boldog, annak kell, hogy boldog legyen ... Mily szépen és igazán fejezi ezt ki Osztrovszkij: „A legdrágább, amink van, az élet. Csak egy életünk van, ezért úgy kell élnünk, hogy lelkünk mélyen ne kelljen szégyenkeznünk az elpazarolt évekért, a becstelen és kicsinyeskedő múltért, és hogy halálunk óráján azt mondhassuk: egész életünket. minden erőnket, a legszebb célnak — az emberiség boldogságáért való harcnak — szenteltük". És ez megéri! SÁNDOR LÁSZLŐ Hősöm egy nyúlánk , vékonyképű fiatalember. Funkciójánál fogva „nagy embernek“ is mondhatnám, de mivel gyakran a pohár aljára néz. és ezért hanyagolja a munkáját, így óvakodom az efféle megjegyzéstől. Remélem, ezt ő is megérti, s nem főg rám rossz szemmel nézni azért, hogy „egyszerűen" Jóskának szólítom. Ugye nem hitted Jóska? Pedig az úgy van: Ha az ember nem óvatos, könnyen megcsúszik. S ha esés közben nem ragadjuk meg a kínálkozó alkalmat, súlyos sebesülést szenvedhetünk. Hányszor figyelmeztettek Téged is, mégpedig időben: csak annyit igyál, amennyi jól esik. Te erre azt felelted: „Nekem mindig jól esik". És mi lett a vége? Az emberek kezdtek rád rossz szemmel nézni: elvesztetted a nép bizalmát. Mert ha felkerestek irodádban és tanácsot kértek tőled a dolgozók, egyszerűen, felelőtlenül azt mondottad: „nincs időm, majd holnap". Csodálkozol tehát jelenlegi sorsodon? Egy csöppet sem! Sőt, hálás lehetsz érte, hogy szocialista rendszerünk felkarolt, lábra állított. Tudod, nálunk a legnagyobb érték az egészséges, józan ember. Most tehát rajtad múlik: légy erős, mondj le az állandó poharazásról, orvosod egész biztos visszaállítja egészségedet. Tudom, kicsit pirulsz, hogy gyenge voltál, s mint alkoholista gyógykezelésre kerültél. Igazad van, mindezt el lehetett volna kerülni, ha elfogadod a jó tanácsot. Ezt nem tetted. Éppen ezért most mutasd meg, hogy ember vagy a talpadon. Meglásd, nem bánod meg. Ügy fog menni a munkád, mint a karikacsapás. Bizalmadat is visszaszerezheted, a mulasztottakat is behozhatod, csak ... Ne haragudj Jóska, de még nem mondtam el mindent, Egy szót sem szóltam arról, hogy milyen boldog voltam, amikor „haverjaiddal" beszélgettél. Különösen mikor azt emlegetted nekik, hogy mennyivel tisztában látod a dolgokat, amióta nem iszol. Nem tudom, jól értettem-e, de mintha azt felelték volna erre: ők is felhagynak az ívással. így volt, vagy csak álmodom? Mindenesetre nekik sem ártana egy kis .vakáció". Különösen akkor, ha továbbra is görcsösen kitartanak amellett, hogy esténként „rózsás hangulatban" dalolnak az utcán. Még egy-két szót szeretnék elmondani Jóska barátom. Mégpedig röviden: ha hazajösz a „rekreációról“' gyakrabban keresd fel a dolgozókat, neveld, tanítsd az embereket: s te magad is tanulj tőlük! ZATYKŐ JÖZSEF :<"• V < Elfogadnám ha még segítenél Fáradt erőmet, mely néhanapján a csüggedés ág-bogán fölakadt, Te is segítetted lebontani, jó szóval, igyekvőn foltozgatni a szakadozott, bántó rongyokat. Gonosz tövisek nőttek az úton; s az embert megszúrják míg végig ér. Emlékszel! Igen? Hányszor kértelek egy-egy bokornál, hogy nyújtsd kezed? — Köszönöm! Te mindig segítettél. A te erőd nagyobb mint az enyém; ám tudtad: — azt akarom, amit Te: hogy minden dolgunk aszúra érjen s hogy az Ember ne hiába kérjen őszinte választ kérdéseire. Én magyar vagyok — Te ezt is tudtad s bennem a fajtám minden bánata. De láttad, hogy a tövisek között — bárhogy tépték is — újra öltözött a megcsúfolt bizalom akarata. A bozótok, jaj, GYURCSÖ ISTVÁN 1955 S záztíz kilométeres sebességgel rohan a Balt-Orient Express (ugyancsak szükség van rá, mert megint „csekély“ kétszázegy percet késik) s valóságos kerítésnek tűnnek a sín melletti villanyoszlopok, egyéb karók és az ősztől megkopaszt ott búskomor fák. Ketten ülünk a fülkében. Kissé már unalmas is a szinte kívülről ismert kisalföldi táj. Mégis nézegetünk kifelé. Mit is csinálhat az ember? Bratislavában szálltam fel, alig öt perce, utitársam már itt volt, nem ismerjük egymást. Közben oda- oda pillantgatok. Szomszédom szép férfi. Egészségesen kidomborodó mellkas, széles váltak, huszonnyolc év körüli. Nézegetem tovább s megakad a szemem, hogy a bal lábáról le vari vetve a cipő. Levetette, gondolom. Vizsgálom tovább az arcát: sötét, olajbarna bőre van. Olyan romános típus. Lehet, hogy az is — gondolom — mert ez nemzetközi gyors... Do Bumunska? — kérdem. Nye, nye, Nővé Zámky, Nővé Zámky. .. Magyar? — az, az, mosolyog felszabadultan, magyar vagyok. Meg van tehát az ismeretség! Kínálom Bystrícá- val — mosolyogva elveszi, tessék Par- tizánky — nyújtja előzékenyen a dobozt. — Honnét utazik? — Én egészen Prágából, de már vége lehetne; még a lábam is úgy hasogat. — Mi baja a lábának? — szép dióbarna szemei elfátyolosodnak — jaj kérem, nagy az én nyomorúságom ... ! — Látom, hogy vonakodva beszél, kissé félszegen mozgolódik. — Hát kérem, én ... izé ... szóval én cigány vagyok, — mondja és a végét jól megnyomja, mint akiből valami súlyos vallomást csikartak ki. és mikor kipattantotta a titkot, azt gondolja magában: legyen, ami lesz, megmondtam. Égy pillanatra nyomasztó, döbbenetes csend támad. Ezalatt a kis idő alatt megértettem félszeg, habozó, kisebbségi érzést mutató viselkedését: megbélyegzettnek érzi magát és mindjárt az elején kijelenti, hogy ö „másfajta ember", nehogy rajtam a „különbön" sérelem essék, hogy ilyen emberrel ereszkedett szóba. Nem is tudtam, hogy hirtelen mit mondjak?! Tekintetéből valam< elzárkózott- ság áramlott, amely ezt mondta: te és én két külön világ vagyunk, én cigány vagyok, te pedig „rendes“ ember. Nemsokáig tartott köztünk ez a légkör, de pillanatok alatt sok-sok kép jelent meg előttem; láttam, amint lépten-nyomon megalázták már ezt az embert: a vonatban a finomabb hölgy-utazók látható undorral odébb húzódnak, kisvárosok kávéház látogatói nem ülnek vele egy asztalhoz s a boltokban is talán itt-ott „elfeledkeznek" róla, megvárakoztatják. S ezért is a bizalmatlanság! Pedig hát mi van rajta valami „különös“? Nézem: szép gondosan kivasalt barna ruha, rendes ing, nyakkendő, barna cipő, egyik a lábúk: a másik félig a. pad alatt. Persze sietve -magyarázom neki, hogy semmi értelme az ilyen aggodalmaknak; percekig beszélek neki, mire felenged és amikor látja, hogy komolyabban vizsgálom a lábát végre beszélni kezd: teccik tudni én vasutas vagyok, tolató és ott ért a szerencsétlenség. Tavaly kérem egy hideg, síkos januári reggelen megcsúszott a lábam a sín mellett és elütött a vonat. Nézem a lábát: csakugyan dagadt a bokája. Elmondja azután, hogy idestova nyolc hónapja kezelik és *emmi eredmény. Nyolc hónapja munkaképtelen, majd az esze megy el: három kis családja van, most várja rí negyediket a táppénz nem elegendő négyüknek és a lába csak nem javul Hej, pedig úgy mennék dolgozni, olyan borzasztó ez a semmitevés! Sokszor kérem a könnyeim jönnek ki, ha látom, hogy szegény feleségem maga vágja a fát és cipeli a kanna vizeket. Nem vagyok képes semmit tenni. Huszonnyolc év körüli erős, izmos férfi és sír mint a gyerek! Nem kell ide sok magyarázat. Pedig milyen jó munkás volt — beszéli aztán'tovább — mindenütt szerették, Józsi bácsinak hívták még a feljebbvalói is. Dolgozni akarna most is, de hogyan? gy van ez, ha az ember cigány — mondja tovább — küldözgetnek jobbra-balra, ígérik a fürdőt és már lassan egy éve és semmi. Lfitom az arcán, hogy nincs is reménye, hogy valaha is meggyógyul. Próbálgatom neki magyarázni, hogy rengeteg embert gyógykezelnek mostanában a fürdőkön; várjon csak türelemmel, majd csak rákerül a sor. Valamit mond csak úgy magának, valami sóhajfélét, de látom, hogy nemigen hiszi. Nem nagyon barátkozik velem, így olyan témákat keresek, amelyekről sejtem, érdekli. így jutunk el a kártyához is. Látható öröm sugárzik a szeméből, mikor megtudja, hogy „meg van az általános intelligenciám“ vagyis ismerem az „öttel beljebhet“, a mózt, a cseh máriást és a „paraszt huszonegyest". Maga elé mered, aztán mondja: hú, de nagyba vittük mánk azt egykor — de most már nem lehet, kell az a kis pénz a családnak. Amióta nos, nem kártyázik. — Legénykoromban az volt az élet! Micsoda „parték“ mentek karácsony este, csak azért, hogy el ne aludjuk az éjféli szent misét! — Régen volt, elmúlt. Láthatóan fölenged köztünk az ok nélküli merevség. Józsi bácsi mesél gyerekkoráról, amikor még sátorban laktak „meztéláb“ jártak... — sokat fejlődött azóta a világ! A többiek is rendesen dolgoznak, szépen élnek a családjukkal. Látja Józsi bácsi — mondom — aki dolgozik azt nálunk megbecsülik, miért kellett hát az előbb külön jigyel- meztetőleg bejelenteni: én kérem cigány vagyok!! — át az már úgy van kérem,... hát ugye sose lehessen tudni, hogy milyen ember az a másik! E pillanatban nagy zökkenéssel megáll a gyors, Józsi bácsi gyorsan, melegen kezet ráz velem és lebicceg a lépcsőn. Leadom a csomagját, még- egyszer kezet ráz és nézem, hosszan nézem, amint elvegyül a tömegben Józsi bácsi! — mi is van rajta valami különös, valami megbélyegzett - ségre alapot adó, mi?! Egyszerű munkásember, akinek megvannak a maga gondjai, érzései, viszonyulásai... Hát, hogy barna a bőre? Ez igazán nem lehet ok arra, hogy hátrányok származhatnának belőle. Józsi bácsi, kedves mosolygós Józsi bácsi, én hiszem és tudom, mikor e sorokat befejezem, hogy nem telik bele sok idő és a mezítláb járás, és sátorlakás eltűntével, el fog múlni a megbújó, meglapuló gondolat is: én cigány vagyok. Ehhez azonban tölünk is több megértés, tiszta látás és emberiesség kell. CSALLÓKÖZI I„AJOS Józsi bácsi
