Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-11-10 / 47. szám
4 "VJ-ü@iés4gL ÍÖ5R. november TO. matrózok énekelnek. Aztán látja a hamburgi kikötőt, ugyanazt, ahonnan elindultak, egyik város a másik után villan el a szeme előtt, körülöttük mindenütt németül beszélnek, a vonat dübörög, zakatol, Wawrzon érzi. hogy egyre közelebb jut szülőföldjéhez, s mellét óriási öröm fesziti, ö, milyen más, milyen kedves édes levegő árad felé ... Mi ez ? A határ ... Szeqény öreg parasztszíve olyanokat dobban, mint a pörölycsapás ... Tovább, tovább! Istenem, Istenem! Ezek itt már hazai, paraszti földek, meg körtefák, ismerős házak, meg a templomok. Amott egy báránvbőrsüveges ember lépked az eke után. Wawrzon a vonat ablakából integet felé. Gazd- uram, hé, gazduram!... Mondaná, de nem bír szólni. Mennek tovább.. Hát az micsoda ott? Egv város — PrzKremble, azon túl meg már Lipin- ce/Marvsiával együtt mennek az úton és mind a ketten sírnak. Tavasz van. Virágzik a vetés... A levegőben cserebogarak zúgnak ... _ Przyremblében Őrangyalára harangoznak ... Jézusom! Jézusom! hogyan is ajándékozhatsz ennyi boldogságot egy ilyen bűnös léleknek! Még csak ezen a dombon kell átmenni, aztán ott a kereszt, meg az útjelző tábla és — a Üpincei határ. Már nem is mennek ... repülnek, mintha szárnyuk lenne, már fent vannak a dombtetőn az útjelzőnél, a kereszt alatt._ Wawrzon a földre veti magát és zokoq a boldogságtól, csókoljá a rögöt, térdén csúszik a keresztig és átöleli. Már Lipincében van. Igen, Lipincében ... otthon.. mert most már csak élettelen teste fekszik a hullámokon ringó tutajon, lelke elszállt oda, ahol a boldogságát és békességét hagyta. Leánya hiába zokog felette: — Édesapám, édesapám! — Szegény Ma- rysia, nem jön ő már vissza hozzád! Neki már igen jó, otthon van — Lipincében. Leszállt az éj. Őrlik kezéből kihull az evező, az éhség is kínozza. Mary- sia, apja holtteste mellett térdel, szaggatottan mormolja az imádságot. Köröskörül, a látóhatáron mindenütt víz és víz ... Valami nagyobb folyó medrébe juthattak, mert az ár ismét gyorsan ragadja magával a tutajt. Lehetetlen kormányozni. Talán örvények is vannak, mert tölcséresen forognak körbe s a sztyeppe minden gödre fölött megpörgetik a tutajt. Őrlik érzi, hogy ereje elhagyja, hirtelen talpra ugrik és felkiált: — Krisztus sebeire, nézd! Lámpafény! Marysia a mutatott irányba néz. Valóban a messzeségben mintha halvány lángocska égne s fénye visszatükröződik a vízben. — Hajó Ciarcsvilléböl! — mondja Őrlik oyorsan. — A yenkik segítséget küldenek. Ö. csak .el ne kerüljenek.. Marys, megmentelek. Hoop! Hoop, hó ! Minden erejét megfeszítve evez. A lámpafény egyre növekszik s vörös fényében kirajzolódnak a nagy hajó körvonalai. Még nagyon messze van, de látszik, hogy közeledik. Kis idő múlva azonban Őrlik észreveszi, hogy a hajó nem halad előre. A tutaj egv széles áramlatba került s az a hajóval ellentétes irányba sodorja. A nagy erőfeszítéstől az evező meghasad Őrlik kezében. Most már nem is evezhetnek. Az ár ragadja magával egyre tovább, a fény folyton kisebbedik. Szerencsére a tutaj negyedóra múlva egv fa koronájába fut, mely a sztyeppe közepében magánosán áll ki a vízből s feltartóztatja a faalkotmányt. Mindketten torkuk szakadtából segítségért kiáltoznak, de az ár zúgása elnyomja hangjukat. — Elsütöm a puskát — szól Őrlik — talán meglátják a fényt, vagy meghallják a dördüíést. Fogja a puskát, csövét felfelé tartja, dé a kakas tompán kattan... a puskapor beázott. Őrlik végigzuhan a tutajon. Itt már nincs segítség. Egy darabig mozdulatlanul fekszik, aztán megint feláll és szól: — Marys .. . Más leányt már régen, erőszakkal is bevittem volna az erdőbe. Először azt gondoltam, hogy veled is így teszek, de nem mertem, mert megszerettelek. Egyedül jártam a világot, mint a farkas, mindenki félt tőlem és látod, tőled mégis megijedtem. Hej, Marys, Marys, úgy látszik. megitattál valamivel... Ha nem akarsz az enyém lenni, akkor nekem a halál is jobb az életnél... Téged megmentelek, de magam belepusztulok. Ha meghalok, sirass meg, én drága kincsem és mondj egy imádságot értem. Mit vétettem neked? Bántottalak? Ugye, nem?!... Hej. Marys, én ragyogó napsugaram... isten veled ... Mielőtt a leány rádöbbent volna, mit akar tenni, a vízbe vetette magát és erős csapasokkal úszott a hajó felé. Egy darabig még látta a sötét(Több olvasónk kérésére röviden ismertetjük a lapunkban megjelent elbeszélés szerzőjének Henryk Sienkiewicznek életét. Henryk Sienkiewicz (1846—1916) a lengyel irodalom, a múlt század elbeszélő lengyel irodalmának egyik legkiemelkedőbb képviselője. Nincs még egy költő, vagy író, a lengyel irodalomban, akinek világhírneve, népszerűsége az övével vetekedhetnék, Kochanovszky és Miczkiewicz mellett ő képviselte a lengyel irodalmat külföld előtt. Az eltiport lengyel szabadság védelmezőjeként gyakran emelte fel szavát Sienkiewicz, s egy olyan történelmi időszakban, melyben mint egy költőtársa mondja, a lengyeleknek nem volt sem kormányuk, sem konzuljuk, nem volt semmiféle jogi védőjük, Sienkiewicz, az író egymaga töltött be minden társadalmi funkciót író és politikus volt egyszerre. Irodalmi munkássága nagyon sokrétű. Nem alkot felfelé ívelő vonalat. Fejlődésében súlyos töréseket látunk. A múlt század hetvenes éveiben Lengyelországban a kritikai realizmus egyetlen képviselője sem tudott megmaradni haladó szerepében. A burzsoá társadalom dekadenciája, reakcióssá válása magával ragadta az írókat is, s ahogy a burzsoázia mindjobban a dolgozó tömegek árulójává vált, úgy a burzsoázia írói is, köztük a iegtehetségesebbek is, mindjobban eltávolodnak a néptömegek érdekeinek megszólaltatásaitól. A „Fin de Siede“ utolsó évtizedeiben a haladó, harcos kritikai realizmus írói egyéniségei, mind a munkásosztály ellenségeinek táborában kötnek ki. Törvényszerű folyamat volt ez s Sienkiewicz írói pályája sem kivétel alóla. Sienkiewicz 1846 május 5-én született Wola Okrzejskában, nagybirtokos, nemesi családból. Apja eladja birtokát, s Varsóban telepszik le, s írónk tizenkét éves korától a varsói középiskola közepes tanulója, de annál szenvedélyesebb regényfaló. Érettségi után a híres varsói főiskolán Szkóla Glow- nán folytatja tanulmányait. Első írásai a pozitivista fiatalod hetilapjában látnak napvilágot, majd a „Niwa“ szerkesztőjeként dolgozik. 1872-ben jelenik meg a „Humoreszkek Worszyó tárcájából” és a „Hasztalan” elbeszélése. Ott hagyja a főiskolát s újságírásból próbál megélni. Természetesen nyomorog, gürcöl, s alig tudja eltartani magát. Majd 1876-ban Amerikába utazik. Amerika, a „modern” kapitalizmus országa, óriási hatással volt rá. Alkalma nyílt mélyebben beletekinteni a kapitalista társadalom antagonizmusába. Ekkor írja a „Világító torony őre”, „Szénarajz“, és a lapunkban megjelent „ígéret földje" című elbeszéléseit. Hazatérése után a lwówi könyvtárakat bújja, majd teljes magányba vonul. Gyors egymásutánban jelennek meg elbeszélései, melyeknek témája újból és újból a szegény nép sorsa. (A Muzsikus Jankó stb.). Sienkiewicz írói pályája azonban hamarosan új irányt vesz, a történelmi múlt felé fordul. Világsikert arat. 1885—84-ben jelenik meg trilógiájának első kötete, „Tűzzel-vassal”, 1886-ban a „Vízözön”, és 1887-ben a „Wolodiowsky úr”. Ezt követi a „Dogma nélkül“ című regénye, majd a „Polanieczky család”, s 1895-ben írja a „Quo Vadis-t", amelyet Nobel-díjjal tüntettek ki- Egy évre rá aztán megírja legjobb művészi alkotását, a „Keresztes lovagok”-at. Ez írói művészetének csúcspontja. Az utána következő regényeiben már nem tudta elérni azt a színvonalat, mint előző művészi alkotásaiban. Az 1905-ös forradalmat nem érti, visszautasítja, A világháború éveiben elhagyja hazáját, Svájcban Vev'ey-ben él. 1916. november 15-én halt meg. Hamvait 1924-ben hozatták haza ünnepélyesen Lengyelországba. L. G. ben a legény fejét és karját, amint az ár ellen úszva a habokat szeli. Elég gyorsan haladt előre, de lassanként eltűnt a szeme elől. Úszott a hajó felé. hogy segítséget hozzon neki. A víz erős sodra fékezte az iramot, mintha valami visszafelé húzta volna, de minden erejét összeszedte és úszott tovább, haladt előre. ... Ha kijuthat az árból, ha valami más áramlatba kerül, biztosan el is éri. De emberfeletti küszködésse.1 is csak lassan jutott tovább. A sűrű sárgás víz a szemébe vágta mocskos habját, a legény magasra emelte a fejét, úgy kapkodott levegő után, szemét megerőltette a sötétségben, hogv lássa, hol a lámpás fénve, hol a hajó. Néha egy-eqy erősebb hullám visszavetette. máskor előre dobta, egyre nehezebben lélekzett, érezte, hogy térde megmerevedik. Már arra gondolt: nem érem el. De akkor suttogó hangot hallott, mintha Marvs könyörögne: „Ments meg!” Erre kétségbeesett erőfeszítéssel szelte, vágta a habokat. Arca felduzzadt, fuldokolva köpködte ki a szájába toluló vizet, szeme kimeredt... Ha visszafordulna, még elérhetné a tutajt. De erre ő nem is gondol, hiszen a hajő lámpása egyre közelebb, egvre közelebb van. Valóban a hajó is közeledett felé, mert ugyanaz az áramlat sodorta, amely ellen ő küzdött. Hirtelen úgy érezte, hogy térde és lába teljesen megmerevedett. Még egy-két kétségbeesett erőfeszítés... a hajó közeledik... „Segítség! Segítség!” Utolsó szavát már elnyomta a víz, fejét elborította, torkát elöntötte az ár. Elmerült. A hullám átcsapott a feje fölött, de közvetlenül a hajó mellett ismét felbukott. Már hallotta az evezők csapását s a hajó oldalához csapódó habok csobogását. Még utoljára meqfeszítl hangját és segítségért kiált. Ügy látszik, meghallották. mert a csobogás gyorsul. De Őrlik ismét elmerül. Egy rettenetes örvény kapta el... Egy. pillanatra még feldobta egy hullám tetejére, azután már csak az egyik karja emelkedett ki, majd a másik s végre végleg eltűnt a mélyben ... megint New Yorkban egyedül, segítség, támasz és pénz nélkül, Isten kegyelmére hagyatkozva ... Itt maradjon? Nem! Elmegy a kikötőbe a német dokkokba, a kapitány lábához hajlik és megkéri, kikönyör- gi, hogv vigye el. És ha megkönyörülnek rajta, akkor kolduskenyéren is végiggyalogol Németországon . és hazamegy Lipincébe. Ott van az ő Jaskoja. Rajta kívül nincs már senkije széles e világon. Ha ö magához nem öleli, ha elfelejtette, ha eltaszítja ... Legalább a közelében hal meg ... Kiment a kikötőbe, térdenállva kö- nyörgött a német kapitányoknak ... el is vitték volna, hiszen látták, ha egy kicsit helyre jön, szép lány lesz belőle. Megtették volna, de hiába. A szabály tiltja... Különben is botrány ... Elkergették, ne háborgassa őket... Szegény Marysia aludni eljárt arra az állványra, amelyen azt az emlékezetes éjszakát töltötte, miikor tulajdon édesapja a vízbe akarta fojtani. Avval táplálkozott, amit a víz kivetett. hiszen itt New Yorkban apjával együtt is abból éltek. Szerencséjére nyár volt... meleg volt... Alig hajnalodott. ő már ott volt a német dokkoknál. Mindennap irgalomért könvörgött. hiába. Paraszti kitartás volt benne, de ereje egyre fogyatkozott. Érezte, ha most mindjárt el nem indulhat, nemsokára meghal. mint ahogy meghalt mindenki, akivel balsorsa összekötötte. Egy reggel minden erejét összeszedve. ismét eltántorqott a dokkokhoz. Tudta, hogy utoljára jött ide, többé már nem bírja. Elhatározta, hogy nem könyörög, egyszerűen fel- lopózik az első hajóra, amely Európa felé indul s valahol a hajó fenekén csendesen meghúzza magát. Ha a hajő elindul, ha megtalálják sem dobják a vízbe, de ha bedobják, az sem baj... Ha meg kell halni, mindegy, hogyan hal meg. Az ám. de a hajóra vezető hídon jól men-" tok az embereket s a matróz az c í kísérletnél félrelökte. Leült hát eqv cölöpre a víz partján s azon gondolkozott, hogv. alighanem láza van. Aztán elmosolyodott és halkan motyogta: — Látod Jasko, milyen naqy kisasszony lettem és mégis hűséges maradtam hozzád. Jasko, nem ismersz meg? Szegény leány, nem láza volt neki, hanem megtébolvodott. Ettől kezdve mindennap kijött a kikötőbe és várta Jaskót. Az emberek már megszokták, néha alamizsnát is vetettek neki. Marysia alázatosan megköszönte, qvermeki ártatlansággal mosolyqott jótevőire. így. ment ez két hőnapon át. Egyszer aztán nem jött ki' s azóta senki sem látta. Az újságban megjelent egy rövid bír, hogy a kikötő szélén fiatal leány holttestét vetette ki a víz. Származása és neve ismeretien. (Vége). Két hónappal később Marysia kikerült a littlerock-i kórházból s a jóemberektől összeszedett pénzen elutazott New Yorkba. De az ajándékpénz az útra sem volt elég. iődarabot gyalog kellett volna megtenni, szerencséjére már tudott egv .kicsit angolul s kikör.yö- röghette a vonaton, hogv viqvék el ingyen. Sok ember megszánta a szegény lesoványodott beteg teremtést. virág, ebben az amerikai forgatagban, ebben a szörnyű „business“-b6n? Hogy segíthetett volna magán? Ez a borzalmas örvénylő áradat, ez az törte vézna testét, mint ahogy minden szekér átgázol az útjába kerülő virágon. A avengeségtől remegő, csontig lesoványodott kéz félénken meqrántja a csengőt a newyorki Water-street eov'1: b'y b n Marysia az. jön seqítakinek olyan szép kék szeme van. Pedig szegény leány, amint könnyes szemmel az emberek irgalmáért kö- nyörgött, inkább hasonlított lézengő árnyékhoz, mint emberhez. Nem az egyes emberek kínozták meg így, hanem az élet és a körülmények. Mit is tehetett volna ez a lipincei vadMarys egyedül maradt a tutajon s apja holtteste mellett állva, tébolyult tekintettel meredt a távoli fénybe. Az ár egyre közelebb sodorta a hajót. Már látszottak a körvonalai, az evezősorok, amint a lámpás fényénél mozognak, mint egy óriási bogár lábai. Marysia kétségbeesetten kiabál segítségért. — Hej, Smith! szólal meg valaki angolul. — Akasszanak fel, ha nem segítségért kiált valaki!... Megint hallom. Kis idő múlva erős kezek ragadják meg Marysiát és átemelik a csónakba, de Őrlik nem volt ott. A proletár vér minden vérnél jorróbb, drágább és nemesebb. Vesszenek el, kik meglékelték testvéreink szívét s miattuk vérük az utcák szennye lett! hogy látva lássuk ellenségünk, grófot, földbirtokost, csuhást; S most ne meg ettünk-szemben vélünk beszéljenek! — Aljas testükön haragunk villáma fut át! Vádol a seb, a könny, a lörés, vádol a megnérnult ajak — Ez nem elég! Szóljon az élő zengjen a szemtanú, az Ember: s dőljenek meg a színfalak: — Szegény magyar, kiért véreztél, kiért ölted testvéredet?! Azt irtsd ki, aki megtévesztett: letépni indult szebb jövödet, felfalni a kenyeredet. S ne félj szeretni azt, ki hozzád rossz sorsodban is hű maradt; Nyújtsd felé bizalmasan jobbod, nála igazabb, jobb barátod ryncs s nem is lesz az ég alatt! Petrík József séget kérni az őszhajú öregúrtól, hiszen — földije. Ismeretlen ember nyit ajtót. — Mister Zlotopolski itthon van? Ki az? — Ki az? — Egy idős úr — dadogja Mary- sia s megmutatja a névjegyet. — Ez az úr meghalt. — Meghalt? És a fia, William úr? — Elutazott. — És Jenny kisasszony? — ő is. Az ajtó bezárul, Marysia leül a küszöbre s az arcát törülgeti. Itt van
