Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-11-10 / 47. szám
M5S. november 5 •gü^ijs^z: <#&. e^íistkanái Haladó hagyományaink nyomán A házi kemence előterében vörösen izzott a parázs. Nagyanyám léire tolta az ajtót helyettesítő vaslemezt és a kemence szájából kiemelte a ropogós cipót. Toliseprűvel néhányszor végigsímította az alját, megtisztította a hamutól. A késsel keresztet vetett rá s jelszelte. Levágott egy jó mar- kolású karéjt s felém nyújtotta, — Űj kenyér, első sütet az idei termésből. Hangjából meghatódottság, az ünnepi pillanat izgalma érzett. Az új kenyér jelszelése és megízlelése minden földművelőnél ünnep számba megy. Abban ölt testet egész évi munkája, a föld életadó nedve, és a játszi, aranyszínű napsugár melege. Nagyanyám viselkedése az ünnepi hangulat ellenére is furcsának tűnt. Éreztem, hogy valamit mondani akar számomra. Nem is tévedtem. — De sokszor jutott keserű kenyér! Szemét ellepték á hetven év után is megmaradt könnyek. Mert ezeknek aztán bő forrásuk volt, sokszor áztatták, hígították a sűrű keserűséget. A múltra való emlékezés meg-, eresztette a csatornákat. Könnyeit kötényével törölte le, majd kézenfogva, mint kisgyermeket vezetett az első szobába. A fiókos szekrény előtt megállt, kihúzta a felső fiókot s annak legaljáról apró csórna-', gocskát húzott elő. — Ezt neked tartogattam; Emlék nagyapádtól. Kibontottam a csomagocskát, amely egy csillogó ezüstkanalat rejtegetett négy évtizeden át. Meghatódottan tapogatfam a rég halott nagyapa ajándékát, akit sohasem láttam, csupán az első szobában függő kép alapján ismertem. — Negyven évvel ezelőtt, a nyitrai kórházban adta. Ekkor láttam utoljára... Hol is kezdjem az eziistka- nál történetét? A legegyszerűbb lenne az elejétől. Csakhogy a történet kezdete és vége ismeretlen. Ennek ellenére is négy évtized mindennap-' jatt és három nemzedék kese: rű, de reményteljes, várakozással teli életét szövi át. Ma már senki sem tudja, kinek a kényelmét és pompáját szolgálta az eziistkanál, amikor 1914. július 29-én az egyik ebédet hozó asszony azzal a hírrel érkezett a cséplőgéphez, hogy mozgósítás van. — Ki mondta? — meredtek rá a riadt, fagyos tekintetek. — Hát a méltóságos — sze- pegte az asszony. Senki sem szorult magyarázatra a méltóságos személyét illetően. Ilyen a faluban csak egy volt: Ivánka főispán. Egyedül őt illeti ez a jelző, ezt pedig a parasztember igen jól megjegyezte. A férfinép java még aratott. A gépnél jobbára csak asszonyok, idősebb férfiak, meg su- hancok lyelték a port. A mozgósítás híre nagy riadalmat váltott ki. A gépelők letették a kanalat, az étel visszakerült a kosarakba. A gépész kiengedte a gőzt, a kazánban kioltotta a tüzet. Szedelőzködtek hazafelé. A mozgósítás veszedelmét kevesen fogták fel teljes valójában, hiszen ehhez hasonlóra már nagyon régen, egész emberöltőkön át nem volt példa. Ismeretlen rémként tört az emberek megszokott napjaiba. A rém nem ismerése még félelmetesebben hatott. Nagyanyám is szédelegve tá- molygott haza. A bizonytalanság, tehetetlenség és a veszély érzete elcsigázta minden erejét. Az otthon minden egyes szöglete azt a szót üvöltötte felé némán; mozgósítás! Számára az egyet jelentett férje elrablásával, akit vagy lát valaha viszont, vagy sem. Volt mitől rettegnie. A kis házikó, amely még el sem készült egészen, adósságra épült. Most mit kezd ó férfi nélkül? Hatéves kislánya — az én anyám — ott siratott mellette, szíve alatt már megfogamzott a másik is. Ez azonban még csak kettejük — az ő és a férje titka volt. Mozgósítás! — harsogták, némán az annyi reménnyel, vágyakozással, álmodozással épített vadonatúj falak. Vajon lesz-e lehetőség, elegendő erő, hogy a kettőjük megkezdett művét, a vágyva-vágyott új otthont, gyermekeik új otthonát, valaki be is fejezze ? Este megérkezett nagyapám is. — Pali, mozgósítás — közölte nagyanyám csukladozva. Nagyapám mosolyogva válaszolt. Az asszonyok megint többet tudnak a kelleténél. Nem hitte. — Mit gondolsz, nem megy az olyan egyszerűen. Az újság is írna róla. Az utóbbi időben egynapos késéssel az újság is eljutott a faluba. A trónörökös meggyilkolása óta az aratók is megvették. Felváltva, minden nap másik. A tegnapi újság valóban nem közölhette a mozgósítás hírét. A rossz hírrel azonban úgy van az ember, hogy igyekszik magát a végsőkig ámítani, nem akarja elhinni, ha józan esze mást diktál is. Nagyapám sem gondolta ekkor, hogy utoljára álmodik az új, keserűesen épített házban. Másnap szombaton korán hajnalban megzörgette valaki az ablakot. Koma, alszol még? — hangzott kintről. Nagyanyám nyitott ajtót. Márton koma lépett be. — Frissen ki az ágyból! Nagy baj van. TVlagyapám is felugrott fek■L » tőből és az ágy szélén ülve várta a megsejtett hírt. — Csak nem ... ? — De bizony, általános mozgósítás. Nagyapám a bajszába harapott. — Hát már téged is megbo- londított az asszonyfecsegés? — Nem a‘! Ogy igaz az, mint hogy én itt vagyon:. Hisz egész éjjel plakátoltam, nemsokára dobolnak. Ez már nem volt asszonyfecsegés. Minden úgy történt, ahogy mondta. A következő napon, vasárnap, a kirendelt kocsik körül tolongott a falu népe. Ott vettek búcsút a bevonulóktói. Voltak, akik daloltak, persze nem örömükben, hanem elkeseredésükben, amit a kulacs tartalmába igyekeztek fojtani. Akadtak, akik káromkodtak, de olyanok is, akik az imához folyamodtak. Az ember végső tehetetlenségében minden eszközt igénybe vesz. A józanabbak a közelieket, s nem utolsósorban magukat vigasztalták. — Mit nekünk Szerbia, csak egy früstök, ebédre nem is marad. A közeli falvakból is megérd keztek a kocsik. Hosszú karavánok kígyóztak az egész országban. A kocsisor megindult. Könnyek, fohászok, búcsúcsókok. A fent ülők nótába kezdtek, hogy a feltörő könnyeket, keserűséget visszaparancsolják. Fel, fel vitézek a csatára, a szent szabadság oltalmára ... Azután négy évig menydör- gött az ágyú és csattogott a kard. Ám hazugság lenne azt állítani, hogy ez lelkesítette volna a magyart. Korántsem. A vitézek és a vitézség körül ugyan nem lett volna nagyobb baj, csak a szabadság fogalma körül akadtak némi nézeteltérések. A négy évig harcoló katonák, hadirokkantok ezrei és az itthon nyomorgó árvák, özvegyek kezdtek a csatába hívó kormány nézeteivel nem egészen egyező nézetet kialakítani a szabadságról. Egyik is, másik is másként magyarázta. Nagyapám többé nem látta faluját. Nagyanyám mégegyszer 1915-ben a nyitrai kórházban találkozott vele, ahol sebesülten feküdt., Ott ajándékozta neki az ezüstkanalat. Ö pedig azt egy haldokló tiszttől kapta, akinek holmi apró szolgálatokkal igyekezett megkönnyíteni utolsó óráit. Az meg Oroszországban, lehet valami kastélyban vagy palotában zsákmányolta. Eredete tehát ismeretlen. Ez az utolsó emlék maradt nagyapámtól, az első világégés kellős közepéből. Azóta csaknem félvészázaddal gördült tovább a történelem óriáskereke. Ami ez idő alatt történt, arról száz és száz kilométert kitevő íveket nyomtak ki, megírásukkal íróik világhírre tettek szert, a kiadók pedig meggazdagodtak. Azonban mindez még mindig csak parányi rész a valóság egészéből. A háborúnak négyévi vad vérengzés után vége- szakadt, eseményei megtöltötték a történelem lapjait, de megmaradt a milliók szenvedése és nyomorgása. Nagyanyám emberfeletti erőfeszítéssel fizette az adósságot, a kamatokat. Nagyapám hősi halála sem válthatta meg ettől. A töke a halottakból, élőkből egyaránt hasznot akart. Egyedül, magára hagyatva kellett felvennie a harcot létjogosultságáért. Most már megtört, elgyengült. Hét évtized röpült el fe-’ lette. Az élet szebbik oldalából vajmi keveset ismert. Ami szép lehetett volna belőle, elvitte a háború. Az utolsó, ami fiatalságából megmaradt: ez a családi ereklye, az egyetlen ezüstkanál. Most ezt is nekem ajándékozta. Mintha életéből tépett volna ki egy darabot s azt nyújtotta volna át nekem. Mintha csak azt akarná mondani: nesze, vidd az emlékeimet, maradjanak meg azok az utánam jövőknek is, én már végleg leszámoltam velük. a z eperfa lombos koroná- ja alatt ülök, amelyet még nagyapám ültetett. Kezemben az ezüstkanál meg-meg csillan a sápadt holdfényben. Alakja felkiáltójelre emlékeztet, keskeny törzzsel, nagy ponttal. A múltra emlékeztet! Nem, mi fiatalok nem feledjük a múltat. Az eziistkanál története többé nem ismétlődik meg. Az augusztusi ég fényes csillagokkal vértezett kárpitján éppen egy üstökös zuhant le, vakító csóvát vonva maga után. Hiszem, igaz a népi mondás: amire ilyenkor gondot az ember, az beteljesedik. ZSILKA LÁSZLÓ Amikor a márciusi ifjak a magyar forradalom élcsapata 1848 tavaszán kiszabadították a politikai fe.qlyokat, köztük egy bozontos szakállú újságíró is meglátta a napfényt. Táncsics Mihály volt ez, a forradalmi lelkű tanító, a „Népkönyv” és a Munkások Lapjának szerkesztője a forradalom későbbi képviselője és egyik legérdekesebb egyénisége. Kevesen tudják azt, hogy Táncsics Mihály 1825—1828-ig három évet töltött Szlovákiában, ez az időszak Bratislava, Nyitra és Nagyszombat városaihoz fűzte. Táncsics apja horvát zsellér volt s így fia, akit fűtött a tudásszomj, első perctől kezdve a maga erejére volt utalva. Órákat adott a gazdag diákoknak és a harmadik iskolát Kecskeméten mégis tiszta kitüntetéssel végezte. Ekkor azt határozta el, hogy megtanul szlovákul és a negyedik iskolába már Nyitrán iratkozott be Erről naplójába ezt jegyezte fel: „N.yit- rára mentem, hogy a tót nyelvet is megtanulhassam. Bizonyítványom igen ajánlott, mert újból első jeles valék, dehát könnyű vala ott jóélve, míg a szünidő kezdetén már magamnak szállást és élelmet biztosítanom, gyermekek tanítását vállalván fel”. Más diák az agyontanult iskolai év után szünidejét pihenésre használta volna fel, nem így tett Táncsics, akit tudásszomja és kíváncsisága egy percig sem hagyott tétlenkedni. Lerándult tehát a szünidőben Fiúméba és a dalmát partvidékre, természetesen gyalog, hiszen, hogy is tellett volna ennek a szegény diáknak bárminemű járműre. Fiúmén kívül bejárta az adriai tengerpart más városait is, mint Bukkarit vagy Po- torét, innen Eszékre ment, majd visszagyalogolt Budapestre. Ekkor már csizmája teljesen lyukas volt, de bátyja egy budapesti gombkötőlegény megszánta őt egy új csizma erejéig, Budapestről nem ment Szlovákiába, hanem Becsbe s hatalmas varga betű után jött Nyitrára. Itt rögtön feltűnést keltett. Magyar tanára Zsemberi ugyanis az első magyar dolgozat címeként azt adta fel, ki töltötte el, miként szünidejét. Táncsics nem volt rest és megírta nyári barangolását Fiúmétól Becsig. Bizonyos jogos örömmel állapította meg naplójában, hogy „dolgozatomnak nagy híre egész Nvitrán elterjedt, sőt még a közeli vidékre is kihatott. Midőn rámmutattak s fülein hallatára azt mondták ez az, büszke voltam reá“. Akármilyen híres is volt Táncsics Nyitrán az ötödik iskolába Nagyszombatba akart beiratkozni, azt írta a naplójába, azért, mert nem kapott ösztöndíjat, de valószínűleg nagymértékben hatott reá kíváncsisága is új környezet után. Egy véletlen incidens folytán került vissza Nyitrára. „Mindig szoktam magammal valami könyvet vinni, ha mikor valahová távolabbra és hosszabb időre mentem, jegyezte fel naplójában. Részint ugyan valóban azért, hogy akárhol is olvashassak, részint pedig csupán hiúságból, hogy lássák, ki és mi vagyok én. Itt Nagyszombatban is velem volt egy igen szép kötésű Auróra, ebben tartottam az iskolai bizonyítványt, amit belőle kivevén megmutattam a bencésnek, aki először is ezt kérdé, hol loptam ezt a könyvet s csak azután nézte meg bizonyítványomat, miből látván, hogy első eminens valék szelídebb hangon szólt, de nemcsak, hanem biztató hangon ígérkezett, hogy jó kondíciót ad, de nagyon megsértett azáltal, hogy tolvajnak tartott, nem fogadtam el Ígéretét s visszatértem Nyitrára“. Táncsics Nyitrán továbbra is Rothammer nyitrai gyógyszerésznél lakott, akinek fiait tanította s ahol ellátást kapott, azonkívül egy másik német gyógyszerészt is tanított magyarra, aki mint megjegyezte: „mindig hideg feketekávét ivott. Franknak hívták”. Amit keresett azt könyvre költötte. Egy Swaiger Antal, bratis- lavai könyvügynök Táncsicsról meg is jegyezte, hogy Nyitra egész intelligenciája együtt nem vásárolt nála annyi könyvet, mint ez a kopottas kisdiák. A gimnáziumban jeles bizonyítványáért az ötödik osztályban Ovidius összes műveivel tüntették ki. A hatodik iskolát már nem fejezte be Nyitrán, mert itt diákmenza létesült, melynek vezetésével Greguska pyitrai kanonok Táncsicsot akarta megbízni. Ö azonban már harmadik éve lakott a patikuséknál. nem akarta tehát otthagyni őket. Viszont az iskolát sem akarta megsérteni a felkínált állás visz- szautasításával, tehát a nyitrai gimnáziumot elhagyta. Bratis- lavában viszont Táncsics még nyitrai tartózkodása előtt járt, amikor Becsből visszatért, hogy megnézze az 1825-ös koronázást. A polgári történetírók érthető okokból Táncsics alakját é« értékét vagy agyonhallgatták, vagy bagatelizálták. Épp ezért kötelességünk most rámutatni arra, hogy a fiatal Táncsicsod majd három teljes diákéve kötötte Szlovákiához, amiről ezelőtt keveset olvastunk. MÄRTONVÖLGYI LÄSZLÖ . Az irodalmunk helyzetéről folyó vitákban néhány hozzászóló megemlítette íróink hézagos, nem kielégítő képzettségéi, szűk látókörét, mint az irodalom alacsony színvonalának egyik okozóját. Szó esett arról is, hogy hazánkban a nemzetiségek irodalmai között mély szakadék van, hogy egy- egy nemzetiség írócsoportja a többitől elszigetelődzve dolgozik és ahelyett, hogy megosztaná gondját, baját, egyedül szenved, kínlódik velük. Ez a hiányosság fennállt, és még hosszan sötét árnyként kíséri majd munkánkat. De bízzunk abban, hogy idővel mégis csak sikerül kikecmeregnünk önmagunkból, körülnézni saját hazánkban, kezet fognunk. Ezt szolgálta a szlovák Írószövetség titkársága által rendezett szeminárium, a csehszlovákiai magyar és ukrán írók számára Budmericén, az írók Otthonában Sajnos, nem élt minden írónk azzal a lehetőséggel, amely ezen alkalomból ígérkezett, persze sokan szívesen éltek volna vele, de hivatali vagy más elfoglaltságuk miatt nem tehették azt. A tény az, hogy aránylag keBudn íericei jegyzetek vesen voltunk, heten. Az ukrán elvtársak — érdekes — szintén heten voltak. (!) Reméljük azonban, hogy ez a szeminárium így sem volt eredménytelen és nemsokára meglátszik majd gyümölcse úgy nálunk, mint az ukránoknál. Én is résztvettem ezen a; egyhetes szemináriumon s a következőben néhány benyomásomat akarom papírra vetni. Az első ami kellemes benyomást gyakorolt, maga a hely, az Írók Otthona volt. Az ember mintha egy más világba vándorolna be, — feltárul előtte Pálffy grófok fényűzése, dorbézolása, és egy pillanatig írígyli az életüket. De ugyanakkor fellobban benne a gyűlölet mindazok iránt, akik ilyen pompában éltek, a környező viskók zselléreinek rovására. — A kastélyt nagy park veszi körül, a fák, az ősz százszínű gyönyörében pompáznak. A néma szépség, a csend és nyugalom, szinte erőszakolja a tollat az ember kezébe. A hét első napjaiban Andrej Mráz akadémikus, Dr. Milan Pi- sút, Dr. Truhlár és Dr. Klátil, tartottak előadást a XIX-ik és XX-iik század szlovák és cseh irodalmáról. Ezek az előadások habár mindenkit érdekeltek, nem váltottak ki olyan vitákat, mint az utánuk következők. — Magyarázhatjuk ezt azzal is, hogy a szlovák nyelvet nem elég jól beszélő elvtársak vonakodtak a felszólalástól, de még inkább azzal, hogy számukra az előadott anyag, az írók és a könyvek, melyekről szó esett, nem eléggé ismertek. Éppen az utóbbi miatt sokan elhatározták, hogy közelebbről megismerkednek a cseh és szlovák irodalom századfordulói és legújabb műveivel. Sokkal nagyobb volt az érdeklődés azon előadások iránt, amelyek a csehszlovákiai magyar és ukrán irodalom helyzetével és a népi demokratikus országok irodalmainak időszerű kérdéseivel foglalkoztak. - A vita is beszéd, és sók vitának — sok az alja. De még úgyis bizonyítja az érdeklődést a gondolatvilágot, a szív érzelmét — az ember hovatartozását. — Meggyőződhettünk, hogy a fiataloknak nem közömbös, vajon értékeset, nemzetit, emberit, alkotnak-e, vagy sem, — s még fontosabbnak, égetőbbnek látjuk az irodalmi művek közlési lehetőségének szélesbítését. Különösen kedveltük az esti órákat. Ilyenkor a vezetőség meghívott egy-egy szlovák költőt, írót, ITogy beszélgethessünk velük. így például csütörtökön este közelebbről megismerkedtünk a legnagyobb élő szlovák költővel, Ján Kostrával, a gyermekirodalom ismert művelőjével, Gabaj elvtárssal, és még másokkal. Kellemes érzés az, f amikor egy fiatal szíve mélyén derengő érzelmeit, rejtett gondolatait, megtalálja egy elismert író szavaiban. Ján Kosira beszélt az írók és költők küldetéséről, önállóságuk és szabadságuk szükségességéről — mi ránk ezek a fejtegetések mély és tartós benyomást gyakoroltak: A költő ne csak 30 évnek, de évszázadoknak eseményeiből vonjon le tanulságot, ne fogadjon el másoktól felállított és személyének meg nem felelő korlátokat -- hanem igaz emberi és nemzett öntudata, erkölcse és felelősségérzése szabja meg művei tárgyát és formáját. A következő napon a Kultúr- ny zivot főszerkesztője, Spitzer elvtárs látogatott meg bennünket. Megígérte, hogy időközönként ismertetni fogják a szlovák olvasókkal a magyar és az ukrán irodalom helyzetét, és recenziókat közölnek majd az új könyvekről. Hasznos eredménye ennek az iskolázásnak az írók kölcsönös megismerkedése. A számomra eddig ismeretlen ukrán irodalomról most már tudok kielégítő képet alkotni. Az ukrán írók közlési lehetősége azt hiszem nagyobb, mint a miénk. Rendelkezésükre áll az ukrán munkásak kultúregyesületének lapja, a (Druzsno Vpered), az eperjesi kerület lapja, (Novyj Zsizny) az úttörők lapja és ezenkívül egy antológia (Dúkla) amely negyedévenként jelenik meg, vagy 200 oldalon. Megegyeztünk az ukrán barátainkkal, hogy amennyiben ezt lehetőségeink megengedik, kölcsönösen fordítunk és közlünk majd egymás műveiből. Kívánatos, hogy ezt az indítványozást szerkesztőségeink úgy vegyék, ahogy mi vesszük, és lehetőségeik szerint elősegítsék A baráti melegségben, kellemesen töltött hét hátterében mint sötét árnyék húzódtak, a magyarországi események. — Szlovák, ukrán, magyar — egyforma izgalommal hallgattuk a rádiót és aki nem értette a közlést, lefordítana szomszédjával. Sajnáltuk és féltettük a megtévesztett magyar munkásokat és parasztokat. Budmericéről szélesebb látókörrel új tervekkel tértünk haza. Kívánatos, hogy ez minél hamarabb tükröződjön irodalmunkban. . p. j.
