Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-10-20 / 42. szám

1956. október 20. 5 Vßräs&L' THURY ZOLTÁN Nemrég ünnpeltük Tliüry Zoltán halálának ötvenedik év­fordulóját. Thury Zoltán a ma­gyar kritikai realizmus kima­gasló képviselője, aki drámai erejű elbeszéléseiben a szá­zadforduló társadalmának való­ságát hitelesen s nagy művészi erővel mutatta be. Mindössze 36 évet élt. Müvei: harcos pub­licisztikája, bátor színdarabjai, erőteljes színekkel írott elbe­szélései a századforduló iro­dalmának maradandó értékei. A két világháború közti iroda­lomtörténet méltatlanul elfelej­tette, művei új kiadásban a felszabadulás óta jelennek meg. * * * Egy inas kéne — mondta másik két társának Bene Pál úr, egy Nógrádból pár év előtt Budapestre került diák. — Inas, aki reggel kifényesítve az ágyunk elé tegye a cipőt, tisz- títgassa a ruhát, áthozza Csü- rősnétől a kávét, utánunk hoz­za a könyveinket. Délben fel­szolgáljon az asztalnál, sza­ladjon erre- arra levéllel, ize- nettel... Ami a fődolog azon­ban, három lépéssel mögöttünk járva, el kellene hogy kisérjen bennünket minden utunkon, s a karján hozná a felsőkabáto­kat. Ha szólítom, levett kalap­pal hallgatná végig, hogy mit parancsolok neki s minden mondatom után meghajtaná magát s azt mondaná: kézit csókolom, nagyságos úr. A másik két diák összemo- solygott. — Még mit nem? — kér­dezte az egyik. — Hát jó volna megpróbálni, mi az uraság. A szegény' em­bernek nincsen semmi fellépé­se. Ha hirtelen úrrá lennék, azt sem tudnám, hogy hogyan vi­seljem magam. Hanem ha ina­som volna ... — Ezenközben szalonnát evett egy karéj kenyérről. Alacsony, szűk szobában ültek egy olyan házban, ami csak messzi külvá­rosokban található meg Buda­pesten. Az övék volt a hátsó szoba. Két ágy benne, s egy pokróccal leterített bőrdívány. Aztán egy asztal, ami fölé a mestergerendáról függött le a bádogemyős petróleumlámpa s két szék. Hat forintot fizetett ezért havonként a három fiú annak az asszonynak, aki az első szobában lakott a lányá­val. A két szoba között volt a konyha sütőkemencével. Az asszonynak kenyérsütés volt a keresete, a lánya pedig varrni tanult. Csinos nagyon fehér arcú, kis szőke leány volt, a neve Erzsi, s néha a diákok­kal együtt ment be a városba. Ilyenkor szerelmet vallottak ne­ki a fiúk, mind a hárman. Az egész házacska pedig egy ren­geteg nagy udvar mélyén ál­lott. Az udvarban nagy istállók, színek voltak, amiket fuvaro­sok béreltek, s elől egy sárga, egyemeletes ház, aminek a földszintjén egy pálinkamérés volt, az emeletén pedig a pá­linkás lakott. A fiúk közül ket­tő a gimnáziumba járt, az egyik a hetedik, a másik a nyolcadik osztályba, a harmadik pedig az ipariskolában tanult. Ennek Kranic János volt a neve. Nagy szál fiú volt, egy fejjel maga­sabb a másik két diáknál. Him­lőhelyes volt az arca, a haja és éppen csak sarjadzóban lévő bajusza vöröses. _Csúnya fiú volt, de látszott az arcán meg a szemein, hogy eszes gyerek. Nagy, kerek, vastag keretű szemüveget viselt. —- Meg lehet azt csinálni — mondta, hirtelen fölkapva a fe­jét a rajztábláról, amelyen egy asztal rajzán dolgozott. — Meg­van annak a módja. — Minek? — Hogy inasunk legyen. Na­gyon egyszerű. Pénzért nem fogadhatunk, mert az magunk­nak sincs, hanem legyen közü­lünk egy mindennapi inas. Ket­tő úr marad. Aki inas, annak parancsol a másik kettő. Ellen­szegülni nem szabad neki. Nem játékból inas, hanem egész ko­molyan. A két gimnazista egy­másra bámult. Meglepte őket a gondolat eredetisége. — Nagyszerű — mondta az egyik. Á másik méltánylással bólin­tott. — Látod, az iparosnak is le­het esze. Hát aztán, hogy csi­náljuk? Sorsot húzunk? Az iparos erre is megfelelt. — Sorsot húzunk, de azért nem bízzuk egészen a vélet­lenre a dolgot. Csupa sorshú­zással megeshetnék az is, hogy egyikünkre többször kerül az inaskodás sora, mint a másik­unkra. Sorsot húzunk arra, hogy ki kezdi meg a rendet. Az holnap reggeltől este tízig az inas. Holnap újra sorsot hú­zunk arra, hogy kire kerül a sor holnapután. Holnapután azonban már nincs erre szük­ség, mert a következő napra az lesz az inas, akire még nem került rá a sor. Ebben megállapodtak s meg­történt a sorshúzás. A kalapból kihúzott céduláról olvasta le a nevet az egyik gimnazista: — Kranic. Reggelre a diákok fényesre tisztítva találták cipőiket az Délre a felöltőmet hozod utá­nam. Nézd meg az órarendet, s a megfelelő könyveket pakold össze. — Igenis, kézit csókolom. A városba együtt mentek be a lánnyal, aki a hóna alatt va­lami ruhakelmét vitt. Az udva­ron érték utói. Elől ment a két gimnazista, s utánuk há­rom lépésnyire Kranic. Mere­ven, szertartásosan lépkedett, mintha hercegúrfik után men­ne. A karján felöltőket vitt, másik kezében pedig két szíj­jal átkötött könyv csomagot. Amikor az urak megálltak, ő is megállóit. — Ugyan mit vesződik azzal a pakkal kisaszony? — mondta az egyik diák. — Majd elviszi az inasom, Jean! — Parancs. — Hozd ezt a csomagot. A lány kacagott, s amikor elvált a fiúktól, a -városban, még sokáig utánuk nézett. De MjL líílíTil — pós lépésekkel indult meg a cigarettáért, s mire visszajött, már többen is várták. Mulató tömeg gyerekekből, férfiakból. Az urak fogaik közé szorították a cigarettákat, az inas tűzzel szolgált, s arra újra megindul­tak. A nagy vörös fiú megvárta, amíg három lépésnyire elöre- mentek, s nagy, lassú lépések­kel ment mögöttük. Az ebédnél csak ketten ül­tek az asztal mellett. Az urak. A komornyik hideg felvágottat hozott a szomszéd hentestől s ujjait a zsíros papiros alatt •szétterpesztve úgy hordta kö­rül a szalámit, mintha valami nagy tálat emelne. Vizet töl­tött a poharakba, s amikor az egyik úr egymás után ejtette le a kést, villát, fölemelte a földről, a mosdóhoz szaladt, megtörülte a törülközőkendőben s tányéron vitte haza. Az úr intett, hogy: jól van. Bizonyos jóakarat volt a hangjában. Ebéd után levélpapírt kért, s egy kis gondolkozás után írni kezdett. Az inas azalatt mereven állott az ajtóban. A levélbe ez volt írva: Kedves kisasszony! El nem mulaszthatom az alkalmat, hogy újra tudtára adjam Önnek, hogy mennyire imádom. Egyéb­ként kérem, hogy esetleg ked­ves mamája igénybevételével adjon nekem húsz krajcárt köl­csön. E sorok átadója hűséges belső inasom, megbízható em­ber. Már az apja is nálunk szol­gált. Bátran rábízhatja az ösz- szeget. Lezárta a levelet, s magához intette az inast. — Átviszed Erzsi kisasszony­nak. — Igenis, kézit csókolom. — Átvitte a levelet, s meg­állóét az ajtóban. — A gazdám küldi, kézit csókolom. A lány elkacagta magát. — Megbolondult maga, Kra­nic? — Nem, kézit csókolom. — Bene nagyságos úréknál szol­gálok. Ma reggel álltam helybe, kézit csókolom. ágy előtt, ruháikat szépen rend­berakva a széken, s az ajtó­ban állott, komoly, merev arc­cal Kranic. — Még egy kicsit alszom — mondta az egyik diák. — Fél óra múlva fölkeltesz, érted? — Igenis, kézit csókolom. A másik álmosan pislogott ki a paplan alól és dörmögött: — Mosdóvizet, Jean. — Már itt van, kézit csóko­lom. Álmosan kászálódott ki az ágyból, s nagyot nyújtózkodva kérdezte: — Milyen idő van odakinn? — Hűvös, kézit csókolom. — Télikabátban megyek el. más is. A különös csoportozat feltűnést keltett. Mosolyogtak rajta az emberek. Nem tudták, hogy miről van szó voltakép­pen, de érezték a dolog fur­csaságát. Két kitaposott cipőjű, kopott diák, aki után rémsége- sen komoly ábrázattal cipeli a könyveket és a vedlett felöl­tőket a harmadik. A diákok észrevették a feltűnést, amit keltettek, s mulattak rajta. — Egy bolt előtt Bene megállóit, s magához intette az inast. Az levett kalappal hallgatta meg a parancsot. — Cigarettát hozol, kettőt. — Igenis, kézit csókolom. A nagy szál fiú feszes, tem­Mikor a levelet elolvasta, még jobban mulatott a lány. — Tudja, hogy mi van ide írva? A fiú meg se mozdult az aj­tóban. Mereven, érzés nélkül, dermedt inasábrázattal nézte a leányt és felelt: — Nem, kézit csókolom. A gazdám nem szokott beavatni a levelezésébe. — Azt mondja, hogy magá­nak már az apja is náluk szol­gált. — Igenis, kézit csókolom. — Menjen, maga ostoba. (Folytatás következik) Levél a publikumhoz Kedves Közönség! Tudatom, hogy a múlt héten színházban voltam, megnéztem Huszka „Gül Baba” című ope­rettjét. A negyedik sorban ül­tem, ahonnan jól láttam a szí­nészek fájó arckifejezését, amely sajnos, nem az egyes jelenetek hűséges ábrázolásá­nak volt szánva, hanem, még sajnosabb, a közönségnek. Több­szöri színházlátogatás után hiába várom, hogy végre egy­szer színházban érezzem maga­mat. Lehet, hogy csak érzékeny pszichikum vagyok, lehet azon­ban, hogy ezt már más is ész­revette. A nyitány elhangzása után — mondom után, mert közben még egynéhányan a napi eseménye­ket vitatják — már csak a függöny felgördülését várom és figyelmemet csak a művészet­nek szeretném szentelni. De, jaj! A szomszédom, egy nemkarcsú hölgy, táskájából előveszi a kötelező 10 dkg cso­koládés bonbonját, amelyet a legnagyobb csendben, amikor a viola zümmögése még a szú­nyog zümmögésénél is fino­mabban hangzik, suhogva, zö­rögve csomagol ki a frissen préselt sztaniol papirosból, az­után nagy élvezettel a szájába veszi és csámcsogva élvezi a Stol'.werck gyár produktumát. Már csak azon drukkolok, mi­kor megy át a zene hangja a piájióból a fortisszimóba, hogy túlharsogná szomszédom étvá­gyát. Erre jön a második jaj! — Ugyanez megismétlődik, de most már a mögöttem ülő di­áklányok felől, akiknek ugye, mint diákoknak, csak olcsóbb cukorkára jutott, így vígan ro­pogtatják a kemény, de finom cukorkát. Tavaly az első sorba volt bérletem, ahol a szomszé­daim tepertős pogácsát hordtak a színházba és csámcsogásukra még a karmester is hátrané­zett, mert ugye egy karmes­ternek érzékeny füle van és az első sor is közel van a hallási körzetéhez. Ha már a karmesternél tar­tunk, egy javaslatom van. Nem lenne-e szükség a színházban még egy karmesterre, aki a közönséget dirigálná? Azonnal megmagyarázom, milyen ese­tekben! Például Kostenik a Mujko cigány megszemélyesí­tője a „Daru madár fenn az égen“-t dalolja, minden művé­szetét beleadva ebbe a szomo­rú és megható jelenetbe. A rajkók sírva kapaszkodnak bú­csúzó apjukba, aki őket szere­tettel simogatja. És ekkor — a harmadik jaj! — a közön­ség nevet! Hát igen, itt szük­ség lenne egy karmesterre, aki beintene a közönségnek, hogy mikor nem illek nevetni. Miért volt tehát szomorú a színészek arckifejezése ? Az előző és hasonló dolgok­ért! Nem azért, hogy a háládat- lan közönség egy percnyi tap­sot nem juttat a tnúvészeknek, hogy az utolsó felvonás máso­dik felében már egymást ke- resztülugorva rohannak a ru­határba, hogy a színészek a tapsköszönéskor (ezt csak szo­kásból teszik talán, mert a gyenge taps nem is érdemelné azt meg) már az üres nézőtér­nek hajlonganak. Ezt ugyanis, már megszok­ták! Bocsánatot kérek kritikus le­velemért, de ugye minden le­vélnek megvan a maga jellege, az egyik örömhírt, a másik bánatot közöl. Bár a következő levelem ezen a téren Örömhírt közölne! Üdvözlettel DEÁK MARGIT VITA: # mowuim helyzetéről Azért talán a tehetség sem baj?! Az irodalmunk helyzetéről folyó vita során egyre újabb és újabb problémák merülnek fel, s ez a tény késztet arra. hogy ismét kezembe vegyem a tollat. Bevezetőül szeretném leszögez­ni, hogy vitánknak vannak hiányosságai is. Szerény véle­ményem szerint vitánk nem viseli magán mindig az igazi, harcos, a kiutat megmutató, a vélemények különbözőségének harcaitól kikristályosodó, a ba­jokat és hiányosságokat orvos­ló vita- jegyeit. Vitázunk, vitáz- gatunk, de csak nagy általános­ságban, vagy egyéni szemszög­ből mutatunk rá irodalmi éle­tünk helyzetére. Márpedig talán nem kétséges, hogy ez a vita csak akkor lesz eredményes, ha irodalmunk egészének, kezdő és tapasztaltabb, fiatal és idő­sebb íróinknak hasznára válik. Tévedés lene ugyanis azt hinni, hogy irodalmunknak egyéb ége­tő problémái nincsenek, mint csupán a fiatalok felkarolása és az irodalmi lap létrehozása. Ezen állításomat maga a vita igazolja a legjobban. Nem lehet ugyanis külön a fiatalokról és külön az öregekről beszélni, hiszen íróink problémái — le­gyenek bár fiatalok, vagy öre­gek — igen sok esetben azo­nosak. Láttuk ezt például Sza­bó Béla értékes hozzászólásá­ból, aki napnál világosabb ér­vekkel bizonyította, hogy az irodalmi lapra nemcsak a fia­taloknak, hanem az idősebbek­nek is égető szükségük van. Álljunk meg egy kicsit az irodalmi lap problémájánál, s ezzel kapcsolatban legyen sza-' bad ide iktatnom néhány ész­revételemet. Hónapok óta vi­táznak az irodalmi lapról, kér­jük követeljük, bizonygatjuk szükségességét, Egyikünk ilyen, másikunk olyan formában kép­zeli el a lapot, de hogy a lap létesítése érdekében felemelt szavunk nem pusztába kiáltó szó-e csupán, azt nem tudjuk. Bizakodunk, reménykedünk, jósolgatunk, áhítozunk, sóhaj­tozunk, panaszkodunk, találga­tunk — csak éppen semmi biz­tosat nem tudunk. Pedig az il­letékesek »már tudnak valamit, Sőt sokat is talán. Mi az alapja ezen feltevésemnek? íme a vá­lasz: Vegyük elő a budapesti Színház és Mozi szeptember 36. számát. A lap közli Vitányi János cikkét a Magyar Opera­ház bratislavai sikeréről, s a szlovákiai magyarság kulturális életével foglalkozva, többek kö­zött a következőket írja: „A jövő év elején megalakul a szlovákiai magyar írók irodalmi folyóirata, a „Tátra". Különös kissé, nemde, hogy egy buda­pesti lapból szerzünk iiyen ér­tékes információt, melyet a cikk írója viszont csak Sra- tislavában, s minden bizonnyal az illetékesek körében szerez­hetett. Akik tehát már azt is tudják, hogy mi lesz az új fo­lyóirat címe, miért nem tart­ják érdemesnek az Üj Ifjúság sok-sok ezres olvasótáborát, a vita részvevőit és a hazai ma­gyar irodalmunk _összes bará­tait arra, hogy az új lapról a vita keretében részletesen tá­jékoztatnák őket? Akkor aztán megvitathatnánk a lap tartal­mával, szerkesztésével, kapcso­latos problémákat is. Vitánk folyamán kevesen szól­tak hozzá irodalmi kritikánk kérdéseihez. Érdekes jelenség viszont, hogy hangzottak el olyan megállapítások, melyek­nek valódi értelmét így fog­lalhatnánk össze: Kritizálni, könnyű, írni nehéz! Hogy kriti­zálni nem könnyű, azt Márton- völgyi László remekül bebizo­nyította értékes, útmutató hoz­zászólásaival, gyakorlati példán bemutatva a helyes kritika is­mérveit. Kritikájában a szak­szerűség szempontjai n szere­tettel és a fiatalok iránti se­gíteni akarással párosulnak. — Csakis az ilyen — és nem a vállveregető, fölényeskedő, szakszerűtlen és semmitmondó kritika hivatott a tehetségek kibontakoztatására. S ha már a tehetségről szó­lok, legyen szabad reagálnom Tomasek-Dovicovic Margit elv­társnő vitacikkére, aki éppen az és előző hozzászólásomhoz fűzte mondanivalóját, elutasítva a dilettantizmus elleni harcot és mintegy kegyelmet kérve, sőt követelte a dilettánsok szá­mára. Tudom nagyon jól, hogy a vélemények lehetnek külön­bözők és senki sem tévedhetet­len, de talán előző hozzászólá­som bármely része inkább cá­folható és támadható, mint az, amelyben a dilettantizmus el­len szálltam síkra. Hiszen talán napnál is világosabb, hogy har­madvirágzását élő csehszlová­kiai magyar irodalmunknak írókra, de nem szerény ké­pességű dilettáns toliforgatókra van szüksége. Fejlődnünk és előre haladnunk, virágoznunk és tökéletesednünk kell, nem pedig hanyatlanunk. Márpedig a dilettánsok felkarolása iro­dalmunk színvonalasságáért, a minőségért folyó harcunknak teljes feladását jelentené. Tomasek D. Margit elvtársnő úgy véli,_ hogy „elgondolásával és igyekezetével a közösség ja­váért küzdő szocializmust tá­mogatja“ és hogy „a gondola­tok papírravetését is gyakorol­ni kell”. Nos, a szocializmust az író kiforrott művekkel, jó, élvezetes, olvasmányos írások­kal rendkívüli mértékben támo­gathatja, de a dilettáns az író­val soha nem veheti fel a ver­senyt, mert az író-alkot, a di­lettáns pedig selejtet gyárt. — Éppen a szocializmus korsza­kában, amikor az ipari terme­lésben is kíméletlen harcot ví­vunk mindennemű selejt ellen, irodalmunknak is, a kor gaz­dasági alapjának megfelelő fel­építmény egy részeként ha nem is teljesen kifogástalan és tö- kételes, de legalább jó műve­ket kell létrehoznia. A szocia­lizmusban tehát a dilettantiz­musnak nincs létjogosultsága, hiszen nem olyan nagy baj, ha valaki nem író. azért a szocia­lizmust jól végzett munkájával bárki építheti. Amit Kazinczy Ferenc mondott, az ma kétsze­resen is érvényes: „Jót, s jól! Ebben áll a nagy titok, ezt ha nem ér­ted, Szánts és vess s hagyd másnak az áldozatot.“ Jót írni és jó! írni — ezt nem lehet csupán tanulás által elérni. írónak lenni hivatást, gyönyörű hivatást jelent, nem pályát, vagy „mesterséget” A dilettánsból, attól, hogy felka­rolják. még nem lesz író. Hi­szen a dilettáns éppen azért dilettáns, mert az írói hivatás, az íróvá válás legfontosabb előfeltétele: a tehetség hiány­zik. ” nála. Tomasek—Dovicovic Margit elvtársnő a regények kiadásá­val kapcsolatban hatásos inter­veniálást és öntudatos kommu­nista bátorságot emleget vita­cikkében. Bocsássa meg nekem mégis — aki szintén pártunk hű fiának vallom magamat — ha megkockáztatom a kijelen­tést: Azért talán a tehetség sem baj?! Mert a tehetség — szerény véleményem szerint — olyan furcsa portéka, hogy azt a „leghatásosabb interveniálás" és a „legöntudatosabb kommu­nista bátorság” sem pótolhatja. Ezzel szemben egy jó adag bol­sevista önkritikára van szük­sége a tehetségtelen dilettáns­nak ahhoz, hogy belássa: nem írónak született. A kommunista írónak pedig ma, a szocializmus építésének nagyszerű korszaká­ban büszke kommunista öntu­dattal kell vallania együtt a nagy Petőfivel: „Ne fogjon senki könnyel­műen a húrok pengetéséhez! Nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe lantot vesz!“ SÁGI TÓTH TIBOR i?-----­DIÁKOK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents