Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-10-20 / 42. szám
a 1956. október 20. A leány agyában, mint felrebbent madárral, szálltak össze-vissza a gondolatok, mind egy-egy felvillanó kép: Lipince, a gémeskút, az elutazás, a hajó, a vihar, a litánia, a newyorki nyomor s a végén — mi történik most vele? Valami óriási hajót lát, az orra az ég felé áll s a fedélzeten nagy tömeg s a tömegből pedig két kéz nyúlik felé. Szent Isten, Jasko áll ott, Jasko nyújtja a kezét a hajóról s fölötte a Szűzanya mosolyog gyönyörűen, ragyogó dicsfényben. Fi látványra széjjeltaszigálja a parton tolongó embereket: „Szentséges Szűz Anyám, Jasko!" Még egy pillanat.... még utoljára emeli szemét: „Édesapám!... a Szüzanya, ott a ... Szűzanya !“ — Még egy pillanat — s ugyanaz a kéz, mely lefelé Iökdöste a hídról, megragadja gyengülő kezét, s ember- feletti erővel húzza felfelé. Ismét érzi talpa alatt az állvány deszkáit, ismét karok ölelik át, de ez már az édesapa, nem a hóhér . .. Feje halk sikoltással hanyatlik apja keblére. Mikor ájulásából felocsúdik, ráeszmél, hogy apja mellett fekszik, de bár sötét van, tisztán látja, hogy az öreg, arccal a földre borul, széttárt karokkal fekszik, mint egy kereszt, egész testét rázza a fuldokló zokogás s keblét fájdalom marcangolja. — Marys! — szólal meg végre az öreg, sírástól elcsukló hangon. — Bocsáss meg, édes lányom ... A leány a sötétben kitapogatja atyja kezét s szegény, tikkadt, lázas ajkát hozzátapasztva suttogja: — Édesapám, az Űr Jézus bocsásson meg magának, úgy, ahogy én megbocsátok . . . A láthatáron már egy idő óta halvány világosság dereng; most kibukkan a hold mosolygó, széles tányérja, azután megint valami furcsa dolog történik. Marysia egyszerre észreveszi, hogy a hold karimájáról apró angyalkák szakadoznak le, mint megannyi apró méhecske s a sugarakon végig- csúszva jönnek hozzá, szárnyuk zümmög, fordolódnak, döngenek s vékony gyerekhangon énekelnek. — Békesség neked, szegény leány! Drága, megtépázott kis madár, békesség neked. Kicsiny, türelmes, csendes mezei virág, így énekelve.- megrázzák fölötte a fehér liliomok kelyheit s a kis ezüst csengetyük édesen csilingelik: — Aludj, kislány, aludjál! Szép, kedveset álmodjál! Ettől úgy elcsendesedett, olyan boldogság, öröm és nyugalom szállt rá, hogy csakugyan elaludt. Az éjszaka végefelé járt, már derengett, hajnalodott. A víz fodra megvillant, az árbocok és kémények előbukkantak a sötétségből, mintha közelednének: Wawrzon már Marysia mellett térdepelt és föléje hajolt. ' Azt hitte, meghalt. Sovány teste mozdulatlanul feküdt, szemét lehunyta, arca fehér volt, mint a kékes árnyalatú vászon, de nyugodt és merev. Apja hiába rázta á karját: meg sem mozdult, még a szemét sem nyitotta ki. Wawrzon maga is majd meghalt fájdalmában, de mikor tenyerét a leány szájához érintette, érezte, hogy lélekzik, a szíve ver, igaz, hogy nagyon gyengén, de ver ... Igen, élt, de az öreg érezte, hogy bármely pillanatban meghalhat. Ha ebből a hajnali ködből derűs nappal támad, ha a napocska egy kicsit felmelegíti, akkor megéled: másképpen nem. A sirályok ott keringtek fölötte, mintha aggódnának érte. Egyik-niásik le is telepedett a közeli cölöpökre. A. re?9e,i köd a nyugati szellő len- dülésétől lassan szakadozni kezdett. Nem is szél volt ez, hanem életet lehelő, langyos tavaszi fuvallat. Aztán feljött a nap. Sugarai előbb csak az állványzat csúcsát aranyozták be, azután egyre lejjebb csúszva, ragyogó fénnyel övezték Marysia mozdulatlan arcát. Becézgették, csókolgatták, simogatták. Szegény kis vézna arca s az éjszakai küzdelemtől mégoldott lenszőke hajkoszorúja fénylett, ragyogott a sugárkévében. Olyan volt, mint egy angyal. De hiszen szegény kis Marysia félig már csakugyan angyal vol*, azzá tette a rengeteg szén-' védés és kegyetlen sorsának türelmetlen viselése, A gyönyörű rózsás nappal kezdett kiemelkedni a vízből, a nap egyre megelebben sütött, a szél enyhe lehelettel cirógatta, a sirályok keringve sikongattak felette, mintha őt ébresztgetnék. Wawrzon levette szukmanáját, betakarta vele a leány lábát s szívébe kezdett éledni a re-' mény. Marysia arcáról lassan eltűnt á kékség, bőre fokozatosan rózsaszínűvé vált... Szája sarkában megjelent egy röpke mosoly azután még egy, végre kinyitotta a szemét. Ekkor az öreg paraszt letérdepelt a deszkára, szemét az égre emelte s könnyei patakokban folytak végig arca mély barázdáin. Csak most érezte igazán, hogy ez n gyermek — neki szemefénye, leikétől lelkezett magzata, mindennél drágább kincse. Marysia felébredt, sőt sokkal üdébb és egészségesebb volt, mint azelőtt. Jót tett neki a kikötő tiszta levegője, hogyne lett volna jobb, mint a régi odú dohos bűze. Csakugyan egészen életretért, mert felült s egyszerre megszólalt: — Édesapám! Nagyon éhes vagyok. — Gyere, lányom, menjünk a partra, hátha akad valami — bíztatta az öreg. Marysia minden nagyobb erőtködés nélkül felállt és elindultak. Ügylátsáik, valóban különös nap virradt rájuk balsorsukban, mert alig haladtak néhány lépést, az állványzaton egy kendő csücskét pillantották meg két deszka közé beszorítva. A kendőben kenyér, főtt kukorica, meg sózott hús volt. A csoda magyarázata az, hogy az egyik hajómunkás tegnap eltette magának a maradékot hogy ma legyen mit reggeliznie. Rendes szokásuk ez az itteni munkásoknak. De Wawrzon és Marysia egyszerűbb magyarázatát találták. Ki tette ide ezt a bátyucs- kát? Az ő értelmük szerint az. aki a mező virágaira, az ég madaraira, még a kis réti szöcskékre is gondot visel. Elmondták a reggeli imát, aztán megették, amit ott találtak — bizony nem volt sok. Mikor ezzel is végeztek, tovább mentek a parton, enészen a központi dokkig. Tagjaikban új erő lüktetett, Elérték a vámépületet s ott a Water Streetre, a Broadway felé kanyarodtak. Hosszú út volt bíz ez — a pihenőkkel együtt jó néhány óráig eltartott. Közben le-leültek a deszkákra, vagy az üres hajóládákra, azután mentek tovább, maguk sem tudták, miért, de Marysia is úgy érezte, hogy be kell jutniok a városba. Útközben megrakott társzekerek- kel találkoztak, melyek ilyenkor hosz- szú sorban vonulnak a kikötő felé. HENRYK SIENKIEWICZ: — Mit bámulnak itt? Menjenek a dolgukra! Aztán Wawrzonhoz és Marysiához fordulva, szelíden így szólt: — Ne ácsorogjunk itt az utcán. — Jöjjenek velem. Elvezette őket a legközelebbi vendéglőbe; ott bementek egy külön - szobába s bezárkóztak. Wawrzon meg a lány ismét a lába elé akarták vetni magukat, de az öregúr haragosan védekezve rájuk szólt: — Na, hagyják már abba! Én is odavaló vagyok ahová maguk. Egy haza gyermekei vagyunk ... Ügy látszik, a szivarja füstje nagyon csíphette a szemét mert öklével igen dörzsölqette, aztán megkérdezte: — Éhesek? — Két nap óta egy falatot sem ettünk, csak épen amit ma a parton találtunk. — William! — szólt az őszhajú úr a fiához: — Rendelj ételt! ö meg tovább kérdezősködött: — Hol laknak ? — Sehol, nagyságos úr. — Hát hol aludtok ? — A parton. — Kiűzték a lakásukból ? — Ki. — Más holmijuk nincs, csak mi magukon van ? — Nincs. — Pénzük ? — Az sincs. — Hát most mit akarnak csinálni? — Azt magunk se tudjuk. Az öregúr gyorsan, mintegy haragosan tette fel a kérdéseket s egyezerre Marysiához fordult: — Hány éves vagy, kislányom ? csavarogni!... Ha már ti is ide- jösztök, ki marad otthon! Ide kijutni könnyű, de visszatérni annál nehezebb! Egy darabig hallgatott, aztán — mintegy magának — hozzátette: — Én már több mint negyven éve itt vagyok. Bizony el is felejtettem az óhazát, de azért a honvágy csak elfogja az embert, igaz-e? William- nak el kell mennie oda, hadd ismerje meg azt az országot, ahol apái éltek .... A fiam — tette hozzá, a gyerekre mutatva. — William! Majd hozol nekem hazulról egy maréknyi földet a koporsómba a fejem alá .. — Yes, father* — felelte angolul a legény ke. — Meg a mellemre is, William' A mellemre is . .. — Yes, father! Most már a füst annyira csípte az öregúr szemét, hogy egészen elfutotta a könny. De fel is fortyant haragjában: — Ért a taknyos lengyelül, de jobban szeret angolul beszélni. Ennek már igy kell lenni. Aki egyszer ide átplántálódik, azt az óhaza elvesztette. William! Menj, mondd meg a húgodnak, hogy ebédre meg az éjszakára vendégeink lesznek. A fiú már ugrott is. Az öregúr elgondolkozott, sokáig hallgatott, azután újra megszólalt, de mintha megint csak magának beszélne: — Még ha hazaküldeném is őket, nagy a költség, aztán mit kezdőnek otthon? Mindent eladtak, amijük volt, legfeljebb koldulhatnának. Ha a kislány elszegődik valahová, isten tudja, mi lesz vele. Ha már itt vannak, meg kell próbálni valamilyen munkát. Ha elmennek valamelyik új településre, a lány egykettőre férjA Water Streeten már nagy volt a forgalom. Itt is, ott is kinyílt egy- egy kapu s jöttek kifelé az emberek, siettek mindennapi munkájuk után. Az egyik kapuból magas, bajuszos magas öregúr lépett ki, kézenfogva vezette kisfiát. Amint rájuk nézett — inkább öltözetükre, mint arcukra — bajusza megmozdult, végignézte őket és elmosolyodott. Ez a rájukmosolygó ember arc, New York közepén olyan csoda, olyan varázslat volt számukra, hogy mindketten elámultak. Az öregúr hozzájuk lépett és tiszta lengyelséggel kérdezte: — Hova valók maguk, barátom ? Mintha a villám sújtott volna le rájuk. Wawrzon felelet helyett sápadt lett, mint a fal és megtántorodott. Nem akart hinni sem fülének, sem szemének. Marysia hamarabb magához tért, átölelte az öregúr térdét s illedelmesen felelte: — Poznaniak volnánk, nagyságos úr, kérem, poznanvidéki parasztok. — És mit keresnek itt? — Éhezünk, nagyságos úr, rettenes bajban, nyomorúságban vagyunk! A hangja elfulladt. Wawrzon egyenesen leborult az öreg úr lába elé, aztán megfogta a kabátja szélét és végigcsókolta s úgy érezte, hogy legalább is az égnek egy darabkájában sikerült megkapaszkodnia. Lám, milyen nagy úr... és a mienk . . . Nem hagyja, hogy éhen- pusztuljunk megment, kiszabadult ebből a szörnyű nagy bajunkból. A fiatal fiú, az öregúr kezét fogva, kimeresztette szemét, már egész csődület támadt körülöttük, az emberek szájtátva bámultak, nézték, hogyan térdel egy ember a másik előtt és a lábát csókolgatja. Amerikában az ilyesmit nem igen látni! De az öregúr a bámészkodókra rivallt... — Nagyboldogasszonykor töltöm be tizennyolcat. — Sokat szenvedtél, mi? A leány nem felelt, csak alázatosan az öregúr térdéhez hajolt. A jószívű öregúr szemét ismét csíphette a füst... Már hozták is a forró húst és a sört. Jótevőjük biztatta, hogy fogjanak hozzá s mikor szabadkoztak, hogy ők bizony szégyelnek mások előtt enni; egyszerűen rájuk kiáltott, hogy bolondok. De bármilyen bosszús és haragos volt, Wawrzon és Marysia mégis angyalnak látták. Mohón estek az ételnek, az öregúr arcán látszott, hogy mennyire örül. Azután elmondatott magának mindent, hogyan kerültek ide és mi mindenen mentek át. Wawrzon sorra, vette az eseményeket, semmit el nem hallgatott, mintha a pap fülébe gyónna. Az öregúr haragudott, szidta, mint a bokrot s mikor odajutottak, hogy Wawrzon Marysiát a vízbe akarta fojtani, rárivallt: — Na, le is húztam volna a bőrödet, hallod-e! Aztán Marysiához fordult: — Gyere ide, kislányom! A leány hozzálépett, ő meg két keze közé fogta az arcát és homlokon csókolta. Egy darabig gondolkozott, azután igy szólt: — Látom, eleget nyomorogtatok, de azért jó ország ez, csak az ember tudjon magán segíteni. Wawrzon rámeresztette a szemét: lám, ez a tisztes, jószívű úr Amerikát ió országnak nevezi. — Ügy bizony barátom! — erősítette meg Wawrzon csodálkozását látva. — Jó ország! Mikor én idejöttem, semmim sem volt, most meg biztos kenyér van a kezemben. De a parasztnak jobb otthon gazdálkodni''.. Nektek nem való a világban hez megy. Kettesben még szerezhet-1 nek is valamit; azután ha haza akarnak menni, magukkal vihetik az öreget is. Egyenesen Wawrzonhoz fordult: — Hallottál valamit az új településekről ? — Nem én, nagyságos úr. — Ö, emberek! Az Isten szerelméért, hogy indultok el erre a hosszú útra? Hogy is ne pusztulnátok el!? Chicagóban legalább húszezer ilyen van, mint te. Millwaukee-ben is legalább annyi, de Detroitban és Buffa- lóban is jócskán akad. Sokan gyárakban dolgoznak, de a parasztnak legjobb a gazdaság. Radomba, Illi- noisba Tcüldjelek benneteket ? Ott már nehéz földet kapni, de a nebrascai sztyeppéken most folyik a telepítés, úgy hallom, új Poznant alapítanak. Igaz, hogy az nagyon messze van, sokba kerül a vasút. A Szent Szűztelep Texasban szintén messze. Még pénzt is adhatok, azt ellehetnétek az új gazdasághoz. Még mélyebben elgondolkozott. 1 — Ide hallgass, öreg, — szólt hirtelen. — Arkansasban most csinálnak egy új telepet, úgy hívják, hogy Borowina. Arkansas szép ország, az éghajlata meleg és alig lakik ott valaki. Ott kaphatsz százhatvan hold szántót és erdőt együtt, ezt a kormány ingyen adja s a vasút is csak kevés díjat szed érte, érted ? Adok egy kis pénzt, amivel a gazdálkodást megkezdheted, mert útiköltséggel is ellátlak. Ennyit megtehetek. Innen elutaztok Little-Rock városába, onnan már szekéren mentek tovább. Lesznek sokan, akik veletek együtt utaznak. Különben is adok leveleket. Szeretnék rajtatok segíteni, hiszen testvérek vagyunk, de ezt a kislányt * Igen, apám! százszorta jobban sajnálom, mint téged. Érted?! Adjatok hálát az Isten- mint az ember karja. Ez a sok inda A hangja ellágyult. — Ide hallgass, gyermekem — fordult Marysiához. — Itt a névjegyem, ezt jól tedd el. Ha valamikor megint nyomorúságba jutnál, ha egyedül leszel a nagy világon, nem lesz aki gondodat viselje, keress fel. Ügy látom, jó kislány vagy. Ha én meghalnék, majd William pártodat fogja. A névjegyet el ne veszítsd! Na, most gyertek hozzám. Útközben vett nekik fehérneműt és ruhát, aztán hazavitte és bőségesen megvendégelte őket. Csupa jó ember lakott ebben a házban, mert William is, Jenny is felkarolta a két vendéget. William úrfi úgy sürgött- forgott Marysia körül, mintha igazi lady lenne, amiért a szegény parasztlány szörnyen szégyenkezett. Estefelé Jenny kisasszonyhoz eljött néhány kislány, mindegyiknek frufrúja volt a homlokán s mindnyájan szépek és jók voltak. Mindjárt közrefogták, csodálkoztak rajta, hogy milyen sápadt és milyen szép, milyen gyönyörű szőke haja van, meg hogy mindig a térdükhöz kapod és kezüket csókolgatja. F.zen nagyon nevettek. Az öregúr ott járt-kelt a fiatalok között, ősz fejét meg-megrázta, morgott, néha haragudott is, hol angolul, hol lengyelül beszélt, szólt Marysiához, meg Wawrzonhoz. az ősi hazai tájak felől kérdezősködött: visszaemlékezett, gondolkozott, s úgy látszik, a füst most is meg-meg- csípte a szemét, mert lopva gyakran nyúlt a zsebkendője után. Mikor aztán aludni tértek, Marysia nem bírta visszatartani könnyeit, különösen mikor látta, hogy Jenny kisasszony saját kezével veti meg neki az ágyat. Ö, milyen jó emberek, de lehet-e ezen csodálkozni, hiszen az öregúr is lengyel és még hozzá Poz- nan-vidéki. Harmadnap Wawrzon és a leány már útban völtak Little-Rock felé. Az öreg paraszt boldogan érezte zsebében a száz dollárt, már el is feledkezett a nyomorúságról. Marysia pedig maga fölött érezte Isten oltalmazó kezét és hitte, hogy ez a kéz nem hagyja őket elveszni s miként kivetette a nyomorúságból, éppen úgy Jaskot is elhozza ide Amerikába, mindkettőjük fölött őrködni fog s tán még azt is megengedi, hogy valamikor visszatérjenek Lipincébe. A vasúti kocsi ablaka előtt egymásután villantak el a városok és farmok. Itt egészen más világ volt, mint New-Yorkban: határtalan széles mezők, szántóföldek, s messze távolban rengeteg erdőségek, lombos fákkal szegélyezett kertek és apró házak. A földeken éppen úgy, mint Lengyelországban, nagy területeken hullámzott a vetés és zöldült a fű. E látványra Wawrzon mellét majd szétfeszítette valami, kedve lett vol-' na felkiáltani: „Hej, sötét erdők, zöldek) mezők" A réteken tehéncsordák és juhnyájak legelésztek, az erdőkben emberek sürögtek-forogtak, fejszékkel, baltákkal a kezükben, a vonat meg csak száguldott velük tovább, tovább . . . Lassanként a vidék mind-' jobban elnéptelenedett. A farmok eltűntek s megnyíltak előttük a határtalan puszta sztyeppék. A szél vígan lengette a füvet, ingatta, hajlítgatta a. virágokat. Helyenként fűvel és sárga virággal benőtt útak kígyóztak, úgy látszik, valamikor régen ember rek is járhattak erre. A magas be~ zót, az ökörfarkkóró és a tobozos bogáncs mélyen hajtogatta fejét, mintha a vándorokat üdvözölné. A sztyeppe fölött szélesszárnyú sasok ringatóztak a levegőben, figyelmesen kémlelve a füvet. A vonat robogott tovább, mintha a határtalan sztyeppék végére akarna jutni, oda, ahol a föld az éggel ölelkezik. A vasúti kocsi ablakaiból a nyulak egész rajait lehetett látni, itt-ott egy-egy hörcsög is felbukkant, sőt néha egy-egy őz agancsos feje is végigsuhant a magas fű fölött. Ellenben sehol egyetlen templomtorony, egyetlen város, vagy falu, de még csak egy ház sem, legfeljebb vasúti állomás. Egyik állomástól a másikig egy teremtett lelket sem lehetett látni. Wawrzon csak nézte ezt a vidéket, fejét csóválta, nem tudta megérteni, hogy egy ilyen nagy „gazdaság" műveletlenül, ugaron heverjen. Elmúlt egy nap, meg egy éjszaka, reggel aztán a vonat berobogott velük az erdőbe. A fákat futónövények fonták , körül, a száruk vastag volt, vezetik a vasútvonalat, ott a távíróolyan sűrűvé fonódott össze, hogy baltával lehetett volna benne folyosót vágni. A zöld bozót között ismeretlen madarak csicseregtek. Wawr-' zon és Marysia egyszer úgy látták, hogy a fák és indák között lovasok nyargalnak, fejükön tollbokréta s arcuk olyan vörös, mint a csiszolt vörösréz. Wawrzon csak nézte az erdőt, meg a puszta sztyeppét, az ismeretlen csodákat meg a furcsa embereket s nem bírta magába fojtani a szót: /
