Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-10-06 / 40. szám
6 t956. okWber«6. If- Vfßl(S4ßL HENRYK SIENKIEWICZ: * * * Az emberek úgy tódultak ki a hajóból, mint a méhek a kaptárból. — A hajó korlátjától keskeny hidat vetettek ki a szárazföldre, azon nyüzs- gött, tolongott a tarka-barka tömeg: előbb az elsőosztólyú utasok, azután a másodosztályúak, a legvégén a fedélköz utasai alaposan megterhelve mindenféle cók-mókkal. Mikor Wawr- zon és Marysia a tömegtől nyomva, taszigálva, a hajó korlátjához értek, ott találták a kasub matrózt. A legény keményen megszorította Wawrzon kezét és így szólt: — Glück auf, Bruder !* És neked is, kislány. Isten segítsen benneteket. — Isten fizess! — feleltek mindketten, de hosszabb búcsúzkodásra nem volt idő. A tömeg nyomta őket előre a lejtős hídon s néhány pillanat múlva már a tágas vámépületben voltak. A szürke egyénruhás, ezüst csillagos vámhivatalnok megpiszkálta batyuikat, aztán „all right“** kiáltással a kijárat felé mutatott. Kiléptek a kapun és a népes utcán voltak. — Hát most mi lesz, édesapám ? — kérdezte Marysia. — Várni kell. A német azt mondta, hogy ha megérkezünk, azonnal jön a komiszáros és kérdezősködni fog utánunk. Megálltak hát az épület falánál s amíg a komiszárost várták, egészen elkábította őket az ismeretlen, óriási város zsivaja. Sohasem láttak ilyet. Az utcák egyenesek, szélesek voltak s a tömeg olyan nagy, hogy egy országos vásár is kitelt volna belőle. Az úttest közepén hintók, megrakott szekerek és omnibuszok nyüzsögtek. Fülük körül furcsa, ismeretlen szavak, a munkások és árusok kiáltásai röpködtek. Lépten-nyomon felbukkant egy-egy gyapjashajú, koromfekete ember s ilyenkor Wawrzon és Marysia áhítatosan keresztet vetettek magukra. Nagyon furcsának találták ezt a lármás, nagy várost, tele mozdonyfüttyel, kocsizörgéssel és emberi kiabálással. Mindenki sietett, szinte futott, mintha kergetnék, vagy valaki elől menekülne. Milyen sokan voltak és milyen furcsa volt az arcuk? Az egyiké fekete, a másiké olajbarna, a harmadiké rézvörös s éppen ott, ahol ők álltak, a kikötő mellett volt a legnagyobb forgalom. Az egyik hajóról nagy ládákat emelgettek le s rakták a másikra, egymásután álltak elő a társzekerek és taligák, aztán végigdübörögtek a hídon. Közben olyan zűrzavaros kiáltások röpködtek, olyan nagy volt a zaj, mint a zsibvásáron. így múlt el egy óra, aztán a másik; ök pedig csak álldogáltak a fal mellett és várták a komiszárust. Furcsa látvány lehetett ott, az amerikai parton, New York-ban ez a lengyel paraszt, hosszú ősz hajával, prémmel díszített négyszögletes sapkájában és ez a lipincei vadvirág, sötétkék vászon kabátban s nyakában öt—hat sor kalárissal. De az emberek úgy rohantak el mellettük, hogy talán észre sem vették. Ügy látszik, itt semmin sem csodálkoznak, sem' arcon, sem ruházaton. Ismét elmúlt egy óra; az ég bebo- r'iit, s a sűrű szürke felhőkből apró- szemű havasesö kezdett szállingózni, a tenger felöl pedig hideg, nedves szél indult... Ók meg csak álltak és várták a kormány megbízottját. A parasztnak természetében van a türelem, de azért mintha valami kezdett volna a lelkűkre nehezedni. A hajón nagyon egyedül voltak a sok idegen ember között s az ijesztő, komor, végtelen tengeren kétszeresen érezték a magányt. Imádkoztak is az Istenhez, hogy vezesse át őket ezen a rengeteg vizen, mint az eltévedt gyermekeket az erdőn. Akkor azt hitték, hogy ha a talpuk alatt egyszer ismét szilárd talajt éreznek, mindjárt vége a nyomorúságnak. — Most aztán megérkeztek, itt voltak ebben az irdatlan nagy városban, de itt a város belsejében, az emberi zaj kellős közepén egyszerre megérezték, hogy most még inkább, még ijesztőbben egyedül vannak, mint a hajón. A kormány megbízottja csak nem jött. Mit tegyenek, ha egyáltalában ki sem jön? Mégis becsapta őket a német ? Szegény paraszti szívük összeszorult a rémülettől erre a gondolatra. Mihez fognak? Az lenne számukra megírva, hogy itt kell pusztulniok? — Nem fázol Marys? — Jaj, dehogynem — felelte a leány. A harangok megint elkongattak egy órát, alkonyodni kezdett. A kikötőben is alábbhagyott a forgalom, az utcákon meggyújtották a lámpákat, az utcai lámpások tengere az egész városban mindenütt ontotta a fényt. A kikötőmunkások rekedt hangon énekelték a Yankee Doodle-t* s kisebb* Jó szerencsét testvér! (német) ** Rendben van! (angol) nagyobb csoportokban vonultak a kikötőből a város felé, Az utca lassan egészen kihalt. A vámépületet is bezárták. Ők meg csak álltak és várták a kormány megbízottját. Végül éjszaka lett s a kikötő teljesen elcsendesült. Csak időnként egy- egy hajó kéménye okádott ki hatalmas füstgomolyagot és szikrazáport, de a szikrák is elenyésztek a sötétségben s nagy ritkán hangos loccsanással ütődött a parthoz egy-egy hullám. Olykor rekedtes ének hangzott, bizonyára részeg matróz igyekezett tántorgó léptekkel vissza a hajóra, néha felcsillant egy-egy lámpa fénye, de hamar kialudt újra. Ők meg csak vártak. De mit is tehettek volna? Hová mehettek, kihez fordulhattak, hova hajthatták volna le fáradt fejüket? A hideg egyre jobban kínozta, de most már az éhség is gyötörte őket. Ő, csak már tető alá juthatnánk, hiszen teljesen átáztak! Csak jönne már az a komiszáros! Dehát nem jött, mert nincs is itt olyan komiszáros, akinek az lenne a dolga, hogy velük törődjön. A német egy hajózási társaság ügynöke volt, jutalékot kapott minden eladott jegy után, másra nem is volt gondja. Wawrzon érezte, hogy a lába meginog alatta, valami óriási súly nyomja a föld felé. Alighanem az Isten haragja sújtott le rá. De tűrt és várt, ahogyan csak egy paraszt tud tűrni és várni. A leány hidegtől reszkető hcangja rázta fel kábulatából... — Édesapám! — Hallgass. Nincs itt irgalom számunkra ! — Édesapám... menjünk vissza Lipnicébe ... — Csak menj, ugorj a tengerbe és úszd át... — Istenem, Istenem! — suttogta halkan Marysia. Wawrzon lelkét szörnyű keserűség töltötte el. — Ő, szegény árvám!... Legalább rajtad könyörülne meg az ég ... De a lány már nem is hallotta. Fejét a falnak vetette, szemét le- húnyta. Ráborult a nyugtalan, mély, lázas álom . . . Almában homályos, zavaros képet látott; a kerete ,Lipince — s benne valami nótaféle, mintha a csikós Jasko énekelné: Hej micsoda dáma, kényes úri dáma, minden kincse kelengyéje, egy koszorús párta. A New York-i kikötőben a nap első sugarai a vízre, az árbocokra és a vámépületre estek. Két emberi alak rajzolódik ki a hajnali szürkületben: a falhoz támaszkodva alszanak. Arcuk sápadt, kékesszürke, ruhájukat belepte a hó, mozdulatlanul fekszenek, mint a halottak. De keserves sorsuk könyvében ezek még csak az első lapok... A többit is elmondjuk szépen, sorjában. 2. New Yorkban New Yorkban, ha az utas elindul a széles Broadway-n, a kikötő felé s a Chattan-Square irányában néhány szomszédos utcán végigmegy, egyre komorabb, elhagyatottabb városrészbe jut: ez a szegénynegyed. Az utcák itt egyre szűkebbek, a házakat talán még a holland telepesek építették s az idők folyamán besüppedtek a földbe, meg- repedzetek, megkoptak, tetőik behorpadtak, vakolatuk lehullott s az alacsony ablakoknak legfeljebb a felső párkánya látszott ki az úttest fölött. Az Amerikában annyira kedvelt egyenes vonalakat itt furcsa görbeségek szeldelik át, a tetők és falak építésénél sem igen vigyázhattak az egyenes vonalakra, mert össze-vissza torlódnak borzas cseréppikkelyeikkel. Ez a városrész közvetlenül a tengerparton fekszik, a gödrökből a pos- hadt víz sohasem szárad ki s a szoroson körülépített kis terek valóságos halastavakat alkotnak, de vizük sűrű, fekete és mozdulatlan. Az ütött-ko- pott házak ablakszemükkel komoran bámulják magukat ebben a tükörben, melynek mocskos felszínén a beledobott papír, fa és egyéb szemét tarkáink. Szemét, rengeteg szemét, de még inkább vastag sárréteg borítja az utcákat. Mindenütt ugyanaz a szenny, ugyanaz a rendetlenség, ugyanaz az emberi nyomorúság. Ebben az utcában vanmk a boarding house-ok, vagyis vendégfogadók. * Régebbi amerikai néphimnusz ahol heti két dollárért szállást és teljes ellátást lehet kapni. Vannak csapszékek, vagyis barroom-ok is, ezekben toborozzák össze a cethalá- szok halászbárkájára a mindenféle csavargó naplopót. Itt fogdossák az embereket a venezuelai, equadori és brazíliai zúgügynökségek s viszik gyarmatosoknak az egyenlítő vidékére, bőséges táplálékul a váltóláz számára. A kifőzések sózott hússal, romlott osztrigával és — valószínűleg a vihar által partravetett — döglött halakkal táplálják vendégeiket. A titkos szerencsebarlangokban lehet kockázni, kártyázni. Itt vannak a kínai mosodák, a különböző matrőzlebujok és bűnbarlangok, a nyomorúság, az éhség és a könny menedékhelyei. De ez a városrész mégis nagyon mozgalmas, mert itt verődik össze, itt lakik és itt pusztul el az a sok kivándorló, aki a Castle-Garden kaszárnyáiban még ideiglenes szállást sem kap, az úgynevzett „working- house“-okban, vagyis a munkásházakban pedig nem akar, vagy nem tud elhelyezkedni. Éppen ezért bátran el lehet mondani, hogy: ha a kivándorlók az európai társadalom elesettjei, akkor ezeknek a barlang-és sikátorlakóknak nagyrésze viszont a kivándorlók szemetje. Itt lopják a napot reggeltől estig, részint mert nincs munkájuk, részint, mert ez mindennél kedvesebb foglalkozásuk. Itt éjszakánként gyakran hallani pisztolylövésehet, segélykiáltásokat, rekedt, dühös ordítozást, részeg írek korhelynótáit, vagy az egymással véres küzdelmet vívó négerek vad halál üvöltését. — Nappal a csavargók rongyos kalapban, agyarukra szorított pipával, nagy csoportokba verődve bámulják az utcai ökölharcosokat s egytől egészen öt centig terjedő fogadásokat kötnek egy- egy kiütött szemre vagy fogra. A fehér gyerekek és a kis gyapjas néger csemeték, iskola hiányában az utcákon csavarognak és marhabordával kerepelnek a kerítéseken, vagy a sárban keresnek ételmaradékokat, főzelék-, narancs- vagy banánhulladékokat. Sovány ír asszonyok könyörögve nyújtják tenyerüket minden jobban öltözött járókelő felé, ha ugyan ilyen is betéved ezekbe az utcákba. Itt ebben a gyehennában látjuk régi ismerőseinket is, Wawrzon Toporeket és leányát, Marysiát. A nagy uraság, amircjj ábrándoztak, bizony csak álom maradt — eltűnt s a valóság egy mélyen besüppedt szűk odú, egyetlen ablaknyílással, de abban sincs üveg. A szoba falait belepi a mocskos penész és szinte csorog róluk a víz, az egyik fa! mellett rozsdás, lyukas vaskályha és háromlábú asztal áll: az ágyakat a szoba sarkába dobott árpaszalma helyettesíti. Ez minden. Az öreg Wawrzon a kályha előtt térdel s a hamuban kotorász, hogy egy-egy burgonya nem rejtőzött-e el valahol. Már két nap óta minduntalan visszatér ehhez a foglalkozáshoz, de hiába . . . Marysia a szalmán ül, térdét átöleli és mereven bámulja a padlót. Nagyon lesoványodott és — beteg. Vajon csakugyan a lipinceu Marysia az? Bi oy ő, de hajdan pirospozsgás arca most beesett, sápadt, beteges és mintha sokkal kisebb lenne, a szeme annál nagyobb és annál mélyebben ül. Arcán látni a dohos, rossz levegő hatását, de látni a gondokat és a nyomorúságos étkezés nyomait is. Eddig állandóan burgonyát ettek, de két nap óta már az sincs. Most már igazán nem tudják, mihez fogjanak, miből éljenek? Harmadik hónapja már, hogy ebben a nyomorúságos odúban laknak. A pénzük elfogyott. Az öreg Wawrzon próbált munka után járni, de azt sem értették meg, mit akar; kijárt a kikötőbe ládákat hordani, meg a hajókra szenet lapátolni, de nem volt taligája s különben is az ír rakodó- munkások úgy ellátták a baját, hogy szeme alatt kék foltokkal tért haza. Egyszer fogta a kis baltát és egy építkezésnél odállt az ácsok közé, gondolta, hátha ő is kap munkát, de innen is kéklő szemekkel került haza. Különben is micsoda munkás az, aki nem érti az itteni beszédet? Bármihez nyúlt, bárkihez fordult, mindenütt kinevették, lökdösték, taszi- gálták, megverték. Nem talált semmit, egy garast sem tudott itt megkeresni, vagy kikoldulni. Haja már hófehér a gondoktól, minden reménye elhagyta, a pénze is elfogyott; kezdődött az éhség. Odahaza, a saját vérei között, még ha minden vagyonát elvesztette volna is, ha betegség jön is rá, ha gyerekei elűzik is a háztól . . . kezébe vehette volna a vándorbotot s ha odaáll valamelyik templom kapuja elé s elkán- tálja a koldus éneket: „Irgalmas Isten, minden árvák atyja...“ — nem látott volna éhséget. Az uraság is dobott volna egy-egy hatost, a mél- tóságos asszony a hintóból kiszállította volna a kis úrfit, hogy vigyen neki valamit rózsás kezében, meg is bámulta volna a szegény koldúst nagy kék szemével; a maga fajta paraszt- ember is megkönyörült volna rajta egy-egy fél cipóval, az asszonyok meg egy kis szalonnával, s még így is eléldegélt volna, mint a madár, amely nem szánt és nem vet, mégis kitelel. Otthon, ha megállna a kereszt alatt, ott lenne a feje fölött a kereszt két ága, afölött a hatalmas égbolt, köröskörül meg a kalászos földek — s aljban a nagy falusi csendben az Úristen meghallaná énekét. De itt, ebben a városban dübörög, zúg minden, mint egy szörnyű nagy gépezetben, mindenki rohan és csak maga elé néz, hogy a más baját észre ne vegye. A feje szédül, a keze lehanyatlik, hiszen a szemében el se fér minden, amit lát, egyik gondolata a másikat hajtja. Itt minden furcsa, idegen, visszataszító, rohanó áradat, s aki nem tud benne biztosan forogni, kirepül ebből a szörnyű nagy kerékből s úgy ossze- zúzódik, akár egy nyomorúságos agyagedény, — Hej, micsoda különbség! Otthon Lipincében módos gazda volt, meg esküdt is. Volt rendes gazdasága, az emberek megbecsülték, mindennap készen várta a jó ebéd, vasárnaponként gyertyával a kezében lépkedett az oltár elé? itt pedig — mindenki közül ő az utolsó, mint a kóbor kutya, idegen portán; bátortalan, remegő, összegörnyedt és éhes. Az első napokban gyakran megszólalt benne az emlékezés: „Hej, de jó is volt Lipincében !... “ Lelkiismerete kérdőre is vonta: „Wawrzon, Wawrzon, mért hagytad ott Lipincét ? Miért ? Hát mért hagyta el őt az Isten ? Hiszen hordozná a paraszt maga keresztjét, tűrne és szenvedne nagy megadással, csak látná valahol ennek a nagy kálváriának a végét... De ő jól tudta, hogy mindennap újabb istencsapása lesz rajta s a felkelő nap egyre mélyebb nyomorúságukról lebbenti fel az éjszaka sötét leplét. Most mit tegyenek! Csavarjanak kötelet, mondják el a Miatyán- kot és akasszák fel magukat ? Hiszen ő maga nem fél a haláltól, de mi lesz ezzel a lánnyal? Valahányszor erre gondol, mindig úgy érzi, hogy nemcsak az Isten hagyta el, hanem a józan esze is. Ha legalább egy szikra kis világosságot látott volna maga előtt ebben a nagy sötétségben. S a legnagyobb fájdalmat, ami szívét legjobban nyomta, még meg sem tudta nevezni. Mi volt az? A honvágy!... Ez kínozta éjjel-nappal s annál jobban gyötörte, emésztette, mert nem is tudta, mi az, nem tudta mi kellene neki, nem tudta, parasztlelke mi után sóvárog, miért vonaglik a kíntól? — Igen — az erdő, a rengeteg fenyves kellett neki, meg a mező, a kalászos róna, meg a szalmafedelű ház, az urak a parasztok, meg a papok, minden, amire az otthoni égbolt ráborul s amihez, ha a szív egyszer hozzánőtt, többé el nem szakadhat tőle, ha meg elszakad, el is vérzik utána ... Wawrzon úgy érezte, hogy valami befelé nyomja a földbe. Néha szerette volna megragadni saját üstökét, felrántani a fejét és a falba verni, vagy ledobni a földre, vagy üvölteni, mint a láncos eb, vagy tébolyultan ordítozni — hívni valakit... De kit? — Ezt maga sem tudta. Lám, máris roskadozik az ismereteién teher alatt. Lába csetlik- botlik, rogyadozik, a város zúg, dübörög körülötte, ő meg sír, jajgat és Krisztust hívná segítségül. .. Igenám, de itt nincs sehol egy kereszt, hívó szavára senki sem felel, csak a város zúg és dübörög... Amitt pedig a vackon a lánya ... Tekintetét a földbe mereszti... éhesen, betegen, szótlanul — szenved . .. Furcsa! Mindig együtt volt ezzel a leánnyal s gyakran napok hosszat egyetlen szót rém váltottak. Ügy éltek, mintha haragudnának egymásra. Rossz és nehéz volt így élniök, de miről beszélgettek volna ? A sajgó sebet jobb nem érinteni. Azt emlegessék, hogy a zsebükben nincs már egy garas sem, hogy nincs krumplijuk és nincs kitől tanácsot kérni!? Nem segített rajtuk senki. Elég lengyel él ugyan itt New Yorkban, de a gazdagabbak közül senki sem lakik itt a Chattan Square vidékén. Ideérke- zésüket követő héten megismerkedtek ugyan két lengyel családdal, az egyik sziléziai volt, a másik meg Poznan vidéki, mint ők, de már azok is régóta az éhhalállal küzdenek. A sziléziaiaknak már két gyerekük meghalt, a harmadik beteg volt, de már két hét óta a beteg gyerek is az egyik híd alatt aludt szüleivel együtt s mindnyájan csak az utcáról felszedett hulladékokból éltek, Később bevitték őket egy kórházba s azóta nem tudni, mi lett velük. A másik családnak sem volt jobb dolga, sőt még rosz- szabb, mert az ember ivott. Marysia itt-ott kisegítette az asszonyt, amíg tudta, de most már ő maga is segítségre szorul. Hiszen elmehettek volna Hobokenbe, ott lengyel templom is van s a pap biztosan felhívta volna rájuk a lengyel hívők figyelmét, dehát tudták is ők, hogy van itt lengyel templom, meg lengyel pép. tudtak is értelmesen szót váltani valakivel, vágy megkérdezni valamit? így aztán minden elköltött cent egy-egy lépcsőfokot jelentett a mélységes nyomor felé. Most hát itt ültek; ő a kályha mellett, a lány meg a szalmán. Elmúlt egy óra, azután a másik. A szobában egyre sötétebb lett, még délután volt ugyan, de a csontokig ható nehéz köd már felszakadt a tenger színéről. Tavasszal rendesen így szokott lenni. Odakint már meleg volt, de itt bent a szobában mind a ketten reszkettek. Wawrzon végre is elvesztette minden reményét, hogy talál valamit a hamu között. — Marysia! — szólt. — Én már sehogysem bírom ezt tovább, de úgy látom, te se. . . Kimegyek a tengerre, kifogok egy pár darab deszkát, legalább tüzet rakunk ... meg hátha találok valami megenni valót is. A lány nem felelt, Wawrzon tehát elment. Már megtanulta, hogyan kell a tengerből az ott úszó deszkadarabokat, ládaroncsokat kifogdosni, mikor a hullám a part felé tereli. így tesz mindenki, akinek nincs pénze szénre. Bizony gyakran meglökdösték, meg- taszigálták ennél a halászatnál, de néha semmi bántódása nem esett. — Olykor még ennivalót is talált, romlott főzelékfélét, amit a hajókról a vízbe dobtak. Meg aztán, amíg a tengerparton kóborolt a sűrű ködben s kereste, amit el nem vesztett, néha elfelejtette nagy nyomorúságát, s azt a mélységes, nagy honvágyat, ami mindennél jobban emésztette. Kiért a partra, s mivel éppen lunch* ideje volt, a parton csak néhány suhanc kőborgott s mindjárt rá is kiabáltak, meg is dobálták fekete sárral meg kagylóval, de nem tudták elkergetni. Sok deszkatörmelék ringatózott a vízen: egyik hullám dobta a part felé, a másik meg visszakapta, de azért rövid idő alatt ő is kifogott eleget. * Villásreggeli (Folytatása következik)
