Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-09-29 / 39. szám
s 1956. szeptember 29. HENRYK SIENK1EW1CZ: * * * elcsendesült a leány sírása, a hangok nyugodtabbak és tisztábbak lettek s az emberi szót a vihar üvöltése kísérte. Egyszerre a kijárat mellett álló csoportból kiáltás hallatszott. Egy bacsapodó hullám betörte az ajtót s teljes tömegével hömpölygött a terei . A víz zúgva folyt szét a szegletek felé; az asszonyok eget- verően sikoltoztak s ágyaikba menekültek. Mindenki azt hitte, hogy ütött az utolsó órája. Kisvártatva jött a szolgálattevő tiszt, lámpással a kezében, csuromvizesen, pirosló arccal. Néhány szóval megnyugtatta az asszonyokat. Megmagyarázta, hogy a hajó a nyílt tengeren halad, tehát nagyobb veszély nem fenyegeti s ez a víz is csak véletlenül hatolt be. Valahogy elmúlt egy óra, aztán még egy, a vihar egyre erősödött, egyre veszettebbül tombolt, a hajó recsegett- ropogott, orra felemelkedett, törzse alábukott, oldalára dőlt, de — nem süllyedt. Az emberek lassanként megnyugodtak, egyesek le is feküdtek. Ismét elmúlt néhány óra s a sötét teremben a felső rácsos ablakon át szürkés világosság kezdett beszűrődni. Az óceánon haj- nalodott, sápadt, halvány, mintegy ijedt félhomály terjengett szomorúan de mégis hozott magával egy kis biztatást, valami halvány reményt. — Wawrzon és Marysia minden imádságot elmondtak, amit könyv nélkül tudtak, aztán felkúsztak ágyukba és mélyen elaludtak. Csak a csengő hangjára ébredtek fel, mely reggelire hívta az utasokat. De enni nem tudtak. Fejük nehéz volt, mint az ólom s Wawrzon még rosszabb állapotban volt, mint a leány. Zúgó feje semmit sem tudott felfogni. Igaz, hogy a német, aki erre az utazásra rábeszélte, jóelöre megmondta, hogy vízen át vezet az út, de ő sohasem hitte volna, hogy ez a víz ilyen nagy lehet, hogy ennyi napon át kell hajón utazniok. Azt hitte, átviszik valami kompon, azt rpeg már megtette máskor is. De ha tudta volna, hogy a tenger ilyen szörnyű nagy. Wawrzon már csakugyan . azt hitte, hogy ennek a tengernek sosem lesz véve, de azért elhatározta, hogy összeszedi bátorságát és megkérdezi valakitől, hogyan is állnak tulajdonképpen ? Egyszer egy matróz előtt meg is emelte négyszögletű sapkáját s a földig lengetve, alázatosan megkérdezte ? — Nagyságos úr, elérjük-e valamikor a partot ? S ó, milyen csoda, a matróz nem nevette ki, sót megállt és végighallgatta. Széltől és naptól cserzett arcán látszott, hogy agyát megerőltetve, igyekszik valamire visszaemlékezni, amit azonban egyelőre nem tud szavakba önten'... Csak hosszas gondolkozás után szólalt meg: — Was?* — Hamarosan elérjük a partot, nagyságos úr ? — Két nap! Két nap! — bökte ki a matróz nagynehezen s ujjával is mutatta. — Alázatosan köszönöm. — Hová való ? — Lipincébe. — Was ist das Lipince?* Marys beszélegtés közben ért oda s szörnyen elpirult, de azért szemét nagy bátortlanul a matrózra emelve, kislányos vékonyka hangon magyarázta: — Poznan vidékiek vagyunk, kérem szépen .. . A matróz elgondolkozva meredt a hajó vaskorlátját összekapcsoló rézszeg fejére, azután a lány lenszőke hajára nézett s ráncos arcán résztvevő mosoly jelent meg. Kis idő múlva komolyan szólt: — Én jártam Gdanskban . értek lengyelül.. . kasub** vagyok................. Testvérek vagyunk. De az már régen i volt... Jetzt bin ich deutsch .. .*** Csak ennyit mondott s már kapta is a kezében tartott kötél végét s tengerész módra felkiáltott: „Hó! hó! o!“ és a kötelet maga után húzva elindult . . . Ettél kezdve valahányszor felmentek a fedélzetre, ha a matróz megpillantotta ókét, barátságosan mosolygott Marysiára. Ök is nagyon örültek, mert most mér legalább egy ember A készülődés is mindinkább erre vallott. A kapitány gumiköpenyt vett fel, a csuklyát a fejére húzta és úgy állt a parancsnoki hídon, a második tiszt elfoglalta rendes helyét az iránytű mellett. Az utasok eltűntek a fedélzetről. Wawrzon és Marysia is lementek a közüs terembe, a fedélzet alá. Ott is csend volt. Az alacsony m nnyezetröl lefüggö lámpák pislogó lángja alig világította meg a komor helyiséget és a kivándorlókat, akik a falak mentén elhelyezett ágyakon ültek. A terem nagy volt, de rideg, mint általában a negyedik osztályú termek. Boltozata egybefolyt a hajó fedélzetével. A falak mellett sorakozó ágyakat vékony közfalak választották el egymástól úgy, hogy az egyes fülkék inkább hasonlítottak sötét od- vakhoz, mint hálóhelyekhez s az egész terem olyan volt, mint egy óriási pince, A levegő megtelt a szurkos vászon, a hajókötél, az olaj és a nedvesség szagával. Dehogyis lehetett volna összehasonlítani a gyönyörű első osztályú szalonokkal! Az ilyen termekben az egészségtelen levegő megmérgezte az emberek tüdejét, bőrüket nedves sápadtság borította, az utazás gyakran már két hét után is skorbuttal végződött. Wawrzon és Marysia még csak négy napja utaztak, de ha valaki ezt a csenevész, sápadt leányt látta, dehogy ismerte volna fel benne a régi lipincei, pirospozsgás, egészséges parasztlányt. Az öreg Wawrzon bőre is megsárgult, mint a viasz, hiszen az első napokban ki sem mozdultak a fedélzetre. Azt hitték, nem szabad. Mert hát tudták is ök. mit szabad, mit nem ? Mozdulni nem igen akartak, meg motyó- jukat is féltették. Most is ott ültek a batyuk mellett, mint a többi utas. Az e^ész terem tele volt a kivándorlók cókmókjával, ami még növelte a rendetlenséget és a helyiség komorságát. Ágynemű, ruha, élelmiszerek, különböző szerszámok és bádog- edények egymás hegyén-hátán, kisebb-nagyobb csomókban szerteszórva hevert a terem padlóján, rajtuk ültek a kivándorlók. Nagyobbrészt németek. Egyesek bagóztak, mások pipáztak. A füst nagy gomolyagokban szállt az alacsony mennyezet felé s onnan visszaverődve, hosszú, sűrű csíkokban úszott a levegőben és elfogta a lámpa fényét. A terem szegletében néhány gyermek sírdogált, de a szokásos zaj elült, mert a sűrű köd mindenkit félelemmel, nyugtalansággal és szomorúsággal töltött el. A tapasztaltabbak tudták, hogy ez a köd vihart jelent. De most már a többiek előtt sem volt titok, hogy a veszedelem nagyon közel, sőt talán a halál is. Wawrzon és Marysia semmit sem értettek, pedig ha valaki egy pillanatra kinyitotta az ajtót, távolról behallatszott a vésztjósló moraj, mintha valahonnan a világ vége felöl közelednék. Apa és leánya egymásmelleit ültek a terem mélyén, ahol a hely a legszűkebb volt, vagyis nem messze a hajó orrától. A hajó ringása itt volt a legerősebb, tehát az útitársak őket lökdösték be erre a kényelmetlen helyre. Az öreg a lipincei kenyér maradékát majszolta, hogy némi erőt merítsen, a leány szintén elúnta a semmittevést, haját kezdte hát befonni éjszakára. Lassanként azonban furcsának tűnt neki ez a nagy csend, amelyet csak itt-ott szakított meg a gyerekek sírása. — Miért olyan csendesek ma ezek a isémetek ? — kérdezte. —i Tudomisén! — hangzott Wawr- zoff szokásos válasza. — Tán valami ünnepjük van, vagy mi... A hajó egyszerre erősen megrázkódott, mintha valamitől megijedt volna. A szanaszét heverő bádogedények megcsörrentek, a lámpa lángja felvillant és erősebb fényt lövelt szerteszét. Egyszerre néhány ijedt hang is hallatszott: — Mi az? Mi történt? De senki sem felelt. A második rázkódás erősebb volt, mint az első és nagyot rántott a hajón: orra hirtelen felemelkedett, de ugyanolyan gyorsan vissza is zuhant s a hullám tompán verődött a kerek oldalablakokhoz. — Jön a vihar! — suttogta Marysia ijedten. Köröskörül zúgni kezdett valami, mint az erdő, mikor a vihar hirtelen belevág és megtépi; hangos üvöltés hallatszott, mintha a hajót egész farkasfalka kergette volna. A szél bele-belevágott a hajóba, oldalra fektette, aztán megfordította a tengelye körül, feldobta a magasba, majd ismét bevágta a habokba. Az eresztékek recsegtek, a bádogedények, a batyuk, a csomagok, a szerszámok szerteszéjjel gurultak a padlón, egyik sarokból a másikba vágódtak. Az emberek a földre vetették magukat, a párnákból, dunyhákból kiömlő toll és pehely sűrűn szállongott a levegőben, a lámpaüvegek szomorúan megcsörrentek. Zúgás, robaj, locsogás. A hullámok átcsapkodtak a fedélzeten, a hajót dobálták, a nők, a gyerekek sírva kapkodtak a szerteguruló holmik után, óriási volt a kavarodás, a zűrzavar, minduntalan hangzottak a jelzőfüttyök, s a terem vékony mennyezetén tompán áthallatszott a fedélzeten futkosó matrózok lábdobogása. — Czentstochowaí szent Szűzanyárn! — suttogta Marysia. A hajó orra minduntalan felrepült a magasba, azután ismét alázuhant. Erősen megkapaszkodtak az ágy szélében, de a mozgás mégis olyanokat rántott rajtuk, hogy gyakran a falnak estek. A hullámok morajlása egyre erősödött s a mennyezet olyan ijesztően recsegett, mintha a gerendák és deszkák már-már összeroppannának. — Marys, fogózkodj! — ordította Wawrzon, hogy a vihar harsogását túlkiabálja, de a félelem csakhamar összeszorította az ö torkát is, meg a többiekét is. A gyerekek abbahagyták a sírást, az asszonyok a jajveszékelést, csak a tüdők ziháltak lázasabban s a kezek kapaszkodtak görcsösen a szilárd tárgyakba. A vihar veszett ereje egyre nőtt. Az elemek tomboltak. A köd összevegyült a sötétséggel, a felhők a vízzel, a vihar a tajtékkal; a hullámok pusztító csapásokkal ostromolták a hajót és dobálták jobbra-balra, fel a felhőkig és le, szinte a tenger fenekéig. A tarajos hullámok olykor egész hosszában átcsaptak rajta, a borzalmas víztömegek szakadatlanul zúgtak és harsogtak. A teremben az olajlámpások kezdtek kialudni. Egyre sötétebb lett. Wawrzon és Marysia már azt hitték, hogy a halál közeledik. — Marys!... — szólalt meg a paraszt lihegéstől szaggatott hangon, — Marys, bocsáss meg, hogy vésziedre idehoztalak . . . mert már úgy látom, ütött az utolsó óránk. Bűnös szemünk nem nézi már többet ezt a világot, Gyónás nélkül, utolsó kenet nélkül pusztulunk el. Még azt sem adja meg a jó Isten, hogy a drága anyáföldben nyugodhassunk, hanem árva testünk a tenger mélyében megy utolsó ítéletre. E szavakból Marysia megértette, hogy itt már nincs menekvés. Gondolatai egymást kergették a fejében, a lelke mélyéből fájdalmas sikoly fakadt: — jasko! Szívem egyetlen szerelme! Hallod-e kiáltásomat ott a messze Lipincében ?! Szívét rettenetes fájdalom szorította össze, úgy, hogy görcsös zoko- gársa fakadt. Sírása ijesztően hangzott a teremben, mert mindenki hallgatott, mint a temetésen. Egyszerre az egyik sarokból rákiáltottak: Still!* De az ünneprontó azonnal el is hallgatott, mintha megijedt volna saját hangjától. Közben a lámpaüveg leesett a földre s a lámpa elaludt. Még sötétebb lett. Az emberek a terem egyik sarkába húzódtak, hogy közelebb legyenek egymáshoz. Mindenki rettegve hallgatott s a mély csendben egyszerre megszólalt Wawrzon: — Kyrie eleison !** — Christe eleison*** — felelte Marysia sírva. — Krisztus, hallgass meg minket! — Mennybéli Atyaisten, irgalmazz nekünk! — kezdték együtt a litániát. A sötét teremben különös ünnepélyességgel hangzottak az öreg szaggatott szavai és a leány sírástól tarkított válaszai. A kivándorlók közül sokan levették kalapjukat. Lassanként *Csend! (német) ** Uram irgalmazz! (görögül) *** Krisztus, kegyelmezz! (görögül) — a litániák kezdő szavai. inkább otthon maradt volna Lipincében. Ezenkívül egy másik gondolat is zaklatta, háborgatta, az, hogy hátha a saját lelkét, meg a leányáét is eladta az ördögnek kárhozatra, mert méltó egy igazhivö lipincei keresztény lengyel emberhez az, hogy így kisérti az Urat, hogy nekivágott ennek a szörnyű útnak és már öt nap óta utaznak a tengeren, s még ki tudja meddig kell utazni, amíg eléri a másik partot, ha ugyan egyáltalában van másik part előttük? Kételyei és aggodalmai hét álló napig egyre növekedtek. A vihar még negyvennyolc órán át dühöngött, aztán lassanként mégis lecsendesült. Újra kimerészkedtek a fedélzetre. De mikor látták, a még mindig háborgó sötét tengert és a hajót ostromló dühös hullámokat, mikor belebámultak a folyton mozgó, feneketlen mélységbe, megint csak az jutott az eszükbe, hogy ebből a nagy veszedelemből legfeljebb az Ür keze mentheti meg őket, de emberi erő soha. Végre egészen kiderült, de egyik nap a másik után múlt s a hajó előtt még mindig csak vizet és vizet láttak, néha kék volt, néha zöld, s gyakran teljesen összefolyt az éggel. — Fölöttük nagyon magasan, egyszeregyszer apró felhöfoszlányok is úszkáltak s esténként a leszálló nap bíborfényétöl rózsaszínbe öltözve, tértek aludni valahol messze nyugaton, a hajő meg futott utánuk a vízen. *Mi? (német) volt ezen a német hajón, akit barátnak tarthattak. De hiszen az üt most már különben sem tart sokáig. Másnap reggel, mikor a fedélzetre léptek, furcsa látvány tárult elébük. A távolban láttak valamit a tenger színén ringatózni. Mikor közelebb értek, kiderült, hogy egy nagy vörös hordó**** hintázik szelíden a habokon. Távolabb láttak még egyet, aztán a harmadikat, meg a negyediket. A levegő és a víz kissé ködös volt, de nem nagyon s azért szelíden, ezüstösen fénylett, a tenger sima volt, nem hullámzott, nem is zúgott, de amíg a szem ellát, egyre több hordó ringatózott rajta. Egész raj feketeszárnyú fehér madár kísérte a hajót hangos sivalkodással. A fedélzeten nagy volt a mozgás. A matrózok új zubbonyt vettek fel, néhányan a fedélzetet súrolták, mások a vaskorlátot összekötő sárgaréz szögeket tisztították, vagy az ablakokat mosták. Az árbocra felhúztak egv kisebbfajta lobogót s a hajó farában lévő zásztprúdra egy nagyobbat. Az utaíok a nagy örömtől felélénkültek. Aki csak élt, mindenki a fedélzetre tódult, sokan kihordták poggyászukat s kezdték a szíjakat * Mi az, hogy Lipince (német) ** Gdansktól keletre, a Balti-tenger partján lakó nép, melynek nyelve a lengyel nyelv egyik nyelvjárása. *** Most német vagyok (német) **** Lehorgonyzott bója, amellyel a tengeren a veszélyes helyeket jelölik meg. ^ összehúzni. Marysia a nagy készülődést látva, megszólalt: — Ügy látszik, közeledünk a parthoz. Mindkettőjük szíve megtelt reménységgel, Nyugat felől egyszerre feltűnt Sandv-Hok szigete, aztán egy másik, melynek közepén óriási épület állt, a távolban pedig alaktalan fürtökben sűrű köd, felhő vagy füst terjengett a tengeren ... A hajón kitört a zaj, mindnyájan újukkal mutogattak, a ha^ó fülsiketítőén tülkölt, mintha csak együtt örülne az utasokkal. — Mi az? — kérdezte Wawrzon. — New York — felelte a kasub matróz. Az előtünedező ködfoltok, mintha széjjelváltak volna, aztán lassanként elenyésztek s mögülük — minél közelebb szelte a hajó az ezüstös vizet, annál világosabban ütköztek ki egymásután a házak körvonalai, azután a tetők, a kémények. A kék égen egyre élesebben rajzolódtak ki a hegyes tornyocskák s mellettük a ma- gasbaszökő gyárkémények, a fölöttük lebegő füstsávokkal, melyek a magasban gomolygó felhőkké tömörültek. Lent a kikötőben valóságos árbócerdő pompázott, ezer meg ezer tarka-barka lobogó lengett vidáman a pary szélben. Olyanok voltak, mint a tavaszi virágdísz a réten. A hajó egyre közeledett s egyszerre előtűnt a gyönyörű város, mintha a víz alól bukkant volna fel. Wawrzon ujjongó örömében csak bámulni tudott. Sapkáját levette, száját eltátotta és bámult, bámult... Végre is megszólalt: — Marys! — Ö, Istenem! — Látod? — Látom. — Csodálkozol? — Csodálkozom. Wawrzon most már nemcsak csodálta, hanem kívánta is. Szeme mohón itta fel a város két szélén zöldelő partokat és a kertek sötét csíkját. — Isten segítségével megérkeztünk volna ... Csak adnák azt a földet valahol itt, a város mellett, meg azt a kis rétet is a közelben, hogy ne kelljen messze járni a vásárba. Gondold csak meg, te lány. országos vásárkor az ember behajtja a tehenet, meg a hízót, milyen jól eladhatja? Ván itt nép annyi, mint a szemét. Na látod, otthon parasztok voltunk, itt meg urak leszünk. Ebben a pillanatban tűnt fel a cső-’ daszép „Nemzeti park“ s teljes pom-' pájában bontakozott ki szemük előtt. Wawrzon a nagyszerű facsoportokat és virágágyakat látva, tovább lelkesedett: — Majd szépen megkövetem a nagyságos komiszáros urat, ügyesen elmagyarázom neki, hogy és mint. Meglátod, elintézem, hogy vagy két telket* juttasson nekem belőle, a többin pedig hadd szedegelhessek rozsét. Ha urak akarunk lenni, hét legyünk urak. A fával aztán a bérest reggelenként beküldjük a városba. Na, hála a Mindenhatónak, úgy látom, az a német mégsem csapott be .. Marysia szívét is megcsiklandozta a jövendő nagy uraság képe, s honnan, honnan nem, az a nóta jutott eszébe, amit Lipincében a menyasszonyok énekeltek a vőlegényeknek a lakodalomban: Hej micsoda legény, , Finnyás -i legény... Minden kincse a subája s a süveg a fején. Vajon az járt-e az eszében, hogy majd ö is ilyesvalamit énekel Jaskó- nak, ha utána jön, mikor már nagy kisasszony lesz ? Közben a vesztegzár-hivataJtól kis csónak indult a hajó felé. Négy, vagy öt ember feljött a fedélzetre. Megkezdődött a tárgyalás, a kiabálás. Rövidesen egy másik csónak is érkezett, de ez már a városból s a szállodák és fogadók ügynökeit, meg a pénzváltókat, az idegenvezetőket és a vasúti ügynököket hozta. Egetverö zsivaj keletkezett, mindenki ágált, sürgött-forgott a fedélzeten. Wawrzon és Marysia, mintha valami óriási malom torkába sodródtak volna, nem tudták, mihez fogjanak. A kasub matróz azt tanácsolta Wawrzontiak, hogy váltsa be a pénzét és megígérte, hogy nem engedi becsapni, Wawrzon meg is fogadta a tanácsot. Minden megmaradt pénzéért negyvenhét dollárt kapott ezüstben. Amíg mindez megtörtént, a hajó olyan közel ért a városhoz, hogy most már nemcsak a házakat, nanem a parton álló embereket is látni lehetett. Közben több kisebb-nagyobb hajót elhagytak, végre egész a parthoz értek s besik- lottak az egyik kikötődokkba.* Folytatása következik. * Egy telek kb. 30 hold * Hajómühcly
