Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-09-29 / 39. szám
5 1956. szeptember 29. VITA: Irodalmunk helyzetéről Irodalmi kritikáról Szeretettel olvasom az Űj Ifjúság vitasorozatát irodalmunk helyzetéről és jólesett megfigyelnem azt a fiatalos lelkesedést, de egyúttal azt a féltő aggódást is, mely a legtöbb hozzászóló cikkéből kicseng. (Mind a kettő jogosult: irodalmunknak valóban gyökerében meg kell fiatalodni és félteni a magyar irodalmat van kitől: sokan tolakodtak oda be minden tényleges jogcím nélkül.) A hozzászólók nagy terveit, ifjú hevét és az egész vitát valahogy saját fiatal éveimmel hasonlítom össze — ilyen vitákat váltott ki annak idején a „V^tés“ «9Y-egy száma. Ilyen lelkesedéssel vívta annak idején a Sarló is nagy harcát a kis lő- rinckapui helyiségében (szegény Barta Lajos sokszor nem tudott aludni, ha már idősebb kora miatt a vitát nem bírta és „lakásában“ lefeküdt). S ugyanarról folyt a vita, mint ma. A szocialista „csehszlovákiai magyar irodalomról“. A új vita legtöbb hozzászólója megállapította, hogy néhány nagy néven kívül hiányzik a színvonalas irodalmi kritika. Ez így is van. Ritkán olvasni komoly esztétikai vértezetű írást, a legtöbb kritika megelégszik frázisokkal és kritikai közhelyekkel. A kritika ellaposodott. Néhányan kikiáltják magukat esztétának, megszerveznek maguk körül egy érdektábort és kész a kritika. Már sok vihart láttam, és tudom, hogy ezeket az önjelölteket egyszerűen el fogja fújni az idő szele, mert „megmérettek és könnyűnek találtattak“. Ez azonban nem oldja meg a helyzetet. Mert ki fog helyükbe lépni? Nem merném állítani azt, hogy Fábry Zoltán, Sas Andoron és Csanda Sándoron túl nem olvastam kritikai írásokat. Sok fiatal kritikai írást olvastam, amelyekben megéreztem a kritika egyik alapját, a tehetséget. Sajnos, kisebb mértékben a másik alapvető tételt a tudást és képzettséget. Dehát ezt a hiányt lehet fiatalokat ezen a téren nem világosították eléggé fel az „öregek“ (ha szabad így neveznem őket) és ami a fő, nem eléggé mutattak neki utat. Honnan szerezhették meg a fiatalok a kritikai tudást! Ez nem azonos az olvasottsággal és képzettséggel. E kettő csak, conditio sine qua non. A kritika épp ezeknek helyes alkalmazása és aplikálása. Nos, az öregek kritikai írásai nem mindig mutatnak rá arra, hogy kell ezt csinálni. Nem járhat mindenki filozófiára, ahol ezt bizonyos fokig elsajátíthatja, (nem véletlen az, hogy legjobb kritikusaink, mint Babits, vagy Schöpflin éppen tanárok voltak.) Irányítani és nevelni kell azokat is, akiknek ez a lehetőség nincs megadva. Beszélnünk kell a kritikáról és cikkezni kell róla konkrét formában. Erről pedig a vitában nem olvastam, s amit olvastam az sem volt konkrétum. Engedjék meg nekem, hogy itt próbáljak valamit bepótolni, hátha azután mások is kedvet kapnak! Előre bocsátom, hogy sohasem tartottam igényt a kritikusi címre, mégis úgy érzem jogom van felszólalni, mert igen sok irásmű ment át a kezemen éppen a szlovákiai magyar írók részéről akkor, amikor Dallos Istvánnal összeállítottuk az első csehszlovákiai magyar irodalom egyetlen átfogó gyűjteményét, a „Szlovenszkói Magyar írók Antológiájáénak négy kötetét, vagy a Magyar Album tíz számán át vezettem a kritikai rovatot. (Ma én látom e művek hibáit talán legjobban). Egy novellán mutatom be a kritikát, úgy ahogy azt én csináltam és ahogy azt én elképzelem és én leszek a legboldogabb, ha valaki tévedéseimre rámutat. Komoly hozzászólástól igen szívesen tanulok. Megjegyzem mellőzni fogok minden nagyképű és üres frázispuffogtatást, vagy „esztétikai logarlécet“. Novellán akarom bemutatni a kritikát azért, mert ez ma az egyik legkedveltebb és leggyakoribb műfaj. Tő- zsér Árpád legutóbbi hozzászólásában helyesen jegyzi meg, hogy az irodalmi mű tökéletességének legfontosabb kritériuma az őszinteség. Igen, ez a szocialista realizmus természetes alapfeltétele. A novellánál azonban hozzá kell még fűzni, hogy a novellának érdekesnek is kell lenni. A csak őszinte írás, ez még nem novella. Hiszen maga a novella is (olasz szó) annyit jelent, mint újdonság, és Bocacció pompás novelláit (nem gondolok most a pro- nograf kiadásokra) éppen az érdekesség teszi művészivé. Az események egységesnek és tö- mömek kell lennie, de ennek keretében a képeknek frissen váltakozóknak és nem véletlen a legnagyobb drámaírók, mint Shakespeare-nek vonzalma a novellához. (Persze ez sem szabály, hiszen a novella francia nagymestere Maupassant viszont nem volt képes egy életrevaló drámát írni.) Olyan novellát veszek elő, amelyet az Üj Ifjúság olvasói bizonyára ismernek és olvastak. Címe „Rejtélyes írás“, szerzője Zsilk? László és az Új Ifjúság augusztus 18-i számában jelent meg Sántha Bertalan történetét mondja el, aki csomagot kapott Amerikából s ebből egy ruhát el akari adni a szabónak. A szabó ai egyik zsebben rejtélyes írást talált ezzel a szöveggel, „a ba vállat felifejteni“. Biztos van valami a bal vállbán — gondolta, és meg akarta venni a kabátot. Sántha azonban a kínált árért nem adta oda. Hazavitte, Ű is1 megtalálta a rejtélyes írást és ő is valami értéket sejtett Nem találta azonban meg, s levelezni kezdett az amerikai rokonokkal, akik végül is megírták, hogy a bal váll alatt semmi sincs, az üzenet egyszerű utasítás volt a szabó részére. A szép szürke öltöny azóta jócskán megkopott — fejezte be Zsilka László a novellát, semmi sem emlékeztet amerikai mivoltára Azért egy csinos, meztelen nőt ábrázoló nyakkendővel még mindig elegánsnak mondható, s ami a lényeg: ma is sikerrel fedi el a benne meghúzódó ember szürkeségét. Amikor a novellát olvasni kezdtem, azt hittem, az amerikai csomag kerül majd a cselekmény középpontjába és már előre örültem, milyen jó és korszerű témának látott neki a szerző. Nincs azon semmi, ha valaki Amerikából csomagot kap, csakhogy a reakció ezeket az amerikai csomagokat propaganda célokra használta fel, — mondván, minden ami ott van jó, és ami itt van, az rossz. Tehát meg volt az egyik alapfeltétel: az érdekes téma. Ügy képzeltem, hogy szatirikus írás lesz, a szabó kapzsian megveszi a ruhát, dollárokat sejtvén a ba! vállbán, azután remekül felsül, mert nincs ott semmi. így építettem volna fel a novellát és így fejeztem volna be. A szerző azonban tovább megy. A csomag visszavándorol a tulajdonosához és a mese újból kezdődik. Az szintén gusztust kap, levelezni kezd, és itt következik be a fel^ sülés. Ezt a folytatólagos történetet kihagytam volna, vagy legalább is lényegesen lerövidítettem volna, mert így a novella két mesét kapott, és ez az érdekességet csökkenti, a történés vonalát megtöri, a katarzist (a drámai kitörést) késlelteti. Azután kiderült, hogy a szerző nem is annyira az amerikai csomag persziflászát akarta bemutatni, hanem egy szürke embert, aki valamiképp, akár egy amerikai Az irodalmi lapról A TITOK azzal érvelve, hogy nincs elég író és kevés a jó, közlésre alkalmas anyag. Hát ez nem igaz. S különben a lap feladata lenne, hogy a tehetségesekből írótábort gyűjtsön maga köré, munkájában segítse és vezesse. Több hozzászóló hozott fel példát arra, hogy helyszűke miatt nem közöltek le közlésre elfogadott anyagot. Sajnos ez elég gyakori jelenség nálunk, de előfordul az is, hogy egy aktuális vers két év múlva kerül csak közlésre, de ez még a jobbik eset. Orvosolni kellene ezt az állapotot, de minél sürgősebben, az irodalmi lap és az irodalmi melléklet megteremtésével. Üj írónemzedék felnevelése lap nélkül lehetetlen. Olyan szükségünk van a lapra, mint egy falat kenyérre. A vitázók szintén látják ezt, s mégsem hallunk arról, hogy tervezik-e az irodalmi lap kiadását: Jó lenne tudni miért nem. Ha időszerűvé válna, jó lenne a nyilvánosság előtt az olvasók és írók bekapcsolásával megvitatni milyennek szeretnék látni az irodalmi lapot. A különböző elképzelések felhasználásával olyan lap megszületését ünnepelhetnénk, melyet az olvasók és az írók is hamarosan megszeretnének. KÉKVÖLGYI TIBOR Tfalujáró utamon sokfelé s- megfordultam, sok emberrel megismerkedtem. Ahol meg egy-két napra megállított, illetve ott marasztalt munkám, még beljebb hatoltam az emberrel való megismerkedés birodalmába. (Ezzel még korántsem akarom állítani, hogy tökéletes ura volnék ennek a tudománynak.) Mert hiába! Ahány ember, annyi lélek, annyi arc. S mindegyiknek van valamilyen bogara. Furcsa kis jószág az emberi természet. Olyan, mint egy kis kazetta, amelyikben a kincseit őrzi az ember. S ez a kazetta varázsigére nyílik, Azt pedig nehéz eltalálni. Néha véletlenül is sikerül, máskor meg napokig bajlódik vele az ember, eredménytelenül. A sok ismeretség közül egy ilyen léleknyit ogat ó találkozást akarok most előhívni a múlt ködös homályából. Esteledett, nyár volt, aratás ideje. Az emberek komótos, kimért, a kapavágáshoz szokott léptekkel ballagtak hazafelé. A jószág már otthon volt, nem kellett sietni. Az evéssel meg ezen a vidéken úgy van az ember, hogy inkább iszik, mint eszik. Most is, hogy jót megtermett pirospozsgás arcú házigazdám az udvarra ért, kaszáját az eper fára akasztván, odakiált a feleségének, aki a konyhában foglalatoskodott: — Asszony! hozz bort, mert mindjárt vizet iszok! Az igaz, már nem sok txin a tavalyiból, így muszáj egy kis vízzel gazdagítani a hegynek levét. No meg azért is jó egy kicsit „megszerezni“, mert ez abból a híres — vagy inkább hírhedt — háromemberes fajtából való. így az egyik embert pótolja a víz, a másikat a vendégnek kötelező házigazda tisztelete. A harmadik, negyedik kancsó bor után pedig már egész beszédes tóle az ember. Mikor meg már a „Miska bátyám, Lajos öcsém-en is túl voltunk, akkor olyan hamiskásan, titokzatos arccal szemembe kacsint az öreg. — Volt nékem öcsém még különb is. Csak hát, az már elfogyott. Azért mutatok én neked valamit! De aztán egy szót se senkinek. Sűrű fogadkozások közben, hogy senkinek egy szót sem szólok — különben is én olyan vagyok, mint a temető: mindent befogadok, de semmit sem adok vissza — elindultunk a titkot megtekinteni. Gyertyafény mellett imbolyogva a boros pince felé mentünk, ami úgy ötven lépésnyire lehetett a kert végétól. Odaértünk. — Miska bátyám körülményesen megforgatja a kulcsot a zárban. Körülnéz. Óvatos az öreg, gondoltam, s ahogy körülnézek az egymás mellett sorakozó pincék felé, mindenünnen lassú, kísérteties árnyak bontakoznak ki a sötétségből, egyenes irányt véve egy-egy pinceajtónak. De ruha árán fel akar tűnni. Akkor meg minek bele a felsülés? Az érdekességet előidéző ruha ugyanis a felsülés után is megmarad Sánthánál. Nincs tehát elég párhuzam a főhős jelleme és a történés között. Márpedig a kettőnek egymásszervese, ki kell egészítenie, hisz egymásból folynak. A csomag egy szürke ember típusával végződik, aki ezt ruhával tűnteti el. Viszonnt igaz, a típus reális és őszinte, sok ilyen ember jár közöttünk. A novella figurái is húsból és vérből valók, igaziak. Különösen jó a csomagot hozó öreg postás rajza. Stílusa is üde. Mi tehát a novella értéke: őszinte és érdekes. Jellemei élethűek. Stílusa élvezetes és pergő. Hiányai: megtörik a novella történeti egysége, a jellem és történet közt disszonancia van. Mérleg: értékes kísérlet, s a szerzőtől a hibák eltávolítása után sokat lehet várni. (Itt van egy mellékmegjegyzésem is. Rossz az illusztráció. Egész mást fejez ki, mint a novella, mert hiszen az illusztráció egy jampecet mutat be. Lerontja azt a képzeletet, amely az emberben a novella elolvasása után kialakult.) Ismétlem nem vagyok kritikus. Ehhez még most.deresedő fejjel is nagyon sokat kell tanulnom. Megírtam azt, hogy képzelem én el a kritikát. Valahogy úgy, hogy a szerző irányt is kapjon. Semmi esetre sem lehet komoly kritikában alkalmazni a nagyképű levágásokat, indokolás és iránytű alkalmazása nélkül. Nem mondom, hogy az „öregek“ kritikái nem jók. Ellenkezőleg. Fábry Zoltán vagy Sas Andor az ország határait messze túlszárnyaló kvalitások. De talán lehajolhatnának jobban a fiatalokhoz. Mert mit ér az, ha olyan valaki hajol le, aki maga sem tud. Befejezésül még valamit. Amikor a Sarlóban egy-f egy vita holtpontra jutott, akkor a vitázók megvárták Keszier Edgárt vagy Limbacher Biót, ők voltak az „öregek“, persze nem korban, hanem tudásban, hisz ma Balogh Edgár és Peéry Rezső a magyar esztétika fényes nevei. Azt hiszem, hogy az Üj Ifjúság vitája is elérkezett oda, hogy bekapcsolódjanak az „öregek“. Mártonvölgyi László Rövidesen megjelenik az 1957 évi Nénnantár Kevés nekem . .. Irénkéhez Tavaszra nyár jön kedvesem, Az őszre tél, szép csendesen. Kip.vül a fény — s majd láthatod: Köd folyja át a távlatot. A Végtelen lásd körbe jár: A nyárra tél, a télre nyár... De szíveink legrejtekén Örök tavasz van s drága fény. KOMLÓSI LAJOS úgy látszik, hogy Miska bátyámat ez nem zavarta, mert megnyugodva még köhintett is, mintha mondaná: minden a megszokott rendben van. Beléptünk a pincébe. A gyér világosságnál egy pár hordó kövérkés hasát véltem felfedezni. Mikor szemünk megszokta a sötétséget, Miska bátyám a sarokba mutat: — Látod? Amennyire csak lehetett erőltettem a szemem, de nem láttam semmi különöset. Hogy szégyenbe ne maradjak az öreg előtt, bizonygatni kezdtem: — / ... igen, látom. T^ehogy mi az, amit látnom ” kellene, fogalmam sem volt róla. A sarokban nem volt semmi, csak egy vizes hordó, egy üres láda és egy krumpli- főző. És most, mint derült égből a villámcsapás, cikkázott bor gőzös fejemen át a gondolat. — De hisz ez ... igen, minden kétséget kizárólag bizonyít tottak a földön heverő rézcsőt vek, igen, ez pálinkafőző. Hát ezt kell annyira titkolni?! — Hisz ha mindenki így csinálna, aki pálinkát főz, akkor a falu lakosságának főrésze csak este, titokban nyitná ki a házát. GYÜRE L-AJOS A Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó az 1957. évre ‘is kiadja a falusi és városi magyar dolgozók kedvelt Népnaptárát. A népnaptár lényegesen bővített terjedelemben, tetszetős, ízléses külsővel, — a többszínű, mélynyomásos, lakkozott borítólap Lőrincz Gyula akadémiai festőművész munkáját dicséri, — november hó folyamán jelenik meg. A szokásos naptári rész az egy ívnyi terjedelmű és az elmúlt év legfontosabb eseményeit szemléltetően bemutató mélynyomású k é p m e l- léklettel együtt a 24 kiadói ívnyi terjedelmű Népnaptárnak mintegy 42 oldalát teszi ki, további 67 oldalon a mezőgazdaság legfontosabb kérdéseivel foglalkozik számos, szakemberek tollából kikerült rendkívül hasznos és érdekes cikk. 27 oldalon fontos és jelentős politikai kérdéseket ismertet a Népnaptár mindenki számára érthető módon. Az 1957. évi Népnaptár legfontosabb részét a mintegy 110 oldalnyi szépirodalmi rész alkotja, amelyben a legkiválóbb hazai és külföldi írgk és költők válogatott elbeszéléseit, regényrészleteit és verseit köti csokorba. A kiválogatott müvek mind érdekesek, olvasmányosak és magas művészi színvonalon állanak. A naptárban Veres, Péter, Győri Dezső, S a r k a d i hnre, M ó- r i c z Zsigmond, Illyés Gyula, Ady Endre, József Attila, Arany János, szlovákiai magyar írók, a cseh meg szlovák irodalomból Petr B ezr uc, Márie Pujmanová, Milan L a j c i á k, Karel P t á c ni k, Ctibor Stitnicky és mások írásai szerepelnek. 27 oldalon a Népnaptár színes és tanulságos érdekfeszítö r i- portokat, s p o r t r i p o r- t ok at, hasznos tudnivalókat és a szokásos kiegészítő anyagot (posta díjszabás, névnapmutató, vásárok jegyzéke, keresztrejtvény stb., közöl. Az 1957. évi Névnaptár 80.000 példányban jelenik meg, ára 6.50 Kcs és a Szlovákiai Szép- irodalmi Könyvkiadó útján, — (Bratislava, Bosáková 10.) közvetlenül is megrendelhető. Kapható a Slovenská Kniha n. v. könyvesboltjaiban és a Jednota fogyasztási szövetkezet boltjaiban. Kevés nekem a sok beszéd: zengő, üres szobák. Bibliázástól, fecsegéstől én nem várok csodát! Én rohannék: dacos szelek tépáznák dús hajam. Rohannék, mert ifjú vagyok bátor és nyugtalan. Szépségtől terhes a jövőnk, jobb élet a hitem. De üres szótól elvetél s nem lesz itt semmi sem. Mért fecseg irányt száz ajak, S mégis görnyedten reszketek s tartom ütőerem .. — Kevés nekem a sok beszéd híg és gyökértelen. bármit is tesz kezem. Oda’dtam szívem és erőm, bizalom kell nekem! Csak ellep mint a ködfedél, és elnyeli a fényt. Beszéltek? kössétek a szót tettel: Petőfiként! Mint mohos, ősi piramis ingtok a vállamon .. Rohannék, de a földre gyúr a súly s a fájdalom. Bátor nemes gondolat a Műbe csapjon át! — Bibliázástól, fecsegéstől én nem várok csodát. PETRIK JÓZSEF Hosszúra nyúlik már ez a vita, igazán ideje lenne befejezni. De eredmény nélkül persze kár pontot tenni a végére. Sokat beszéltünk már az irodalmi lap kérdéséről, talán többet, mint kellett volna, hozzászólásomban mégis csak a lapról szeretnék szólni néhány szót. Mert még ma sem tudjuk lesz-e irodalmi lapunk, azt sem, hogy lesz-e irodalmi melléklete valamely megjelenő lapnak, szóval semmit sem tudunk. Annyit ugyan hallani, hogy a „Fáklya” kéthetenként jelenik meg január 1-töl (?), de mást igazán nem. A fiatalok és a kezdők jó része ma már csak lemondóan legyint, ha az irodalmi lapról hall. Ügy látják, hogy falra- hányt borsó minden kimondott és leírt szó, amely az irodalmi lap megjelenését sürgeti. Akik tehetnének valamit — mondják — azok a fülük botját sem mozgatják, mert nem érdekük és nem is szívügyük az irodalmi lap kérdése, hisz’ ők meg vannak az irodalmi lap nélkül is; írásaikat a meglévő lapokban el tudják helyezni. Mi meg hiába beszélünk, ha hangunkat nem akarja senki meghallani. Lapok nélkül, közlési lehetőség nélkül nagyon keserves az író élete, bármilyen jó tollal ír is, hát még a kezdő fiataloké? Pedig elég lapunk van, csakhogy ezek a lapok ieltünően kevés helyet adnak irodalmunknak. Ha átlapozzuk a burzsoá köztársaság idejében megjelent magyar lapokat, csodálkozva kell megállapítanunk, hogy ezek a lapok sokkal több helyet adtak az irodalomnak, mint a most megjelenők. Még a vidéki lapok, pl. a Komáromi Lapok is közöltek szépirodalmi anyagot, még regényt is folytatásban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a burzsoázia demokrácia népidemokráciánknál jobban megbecsülte az irodalmat. Mert elvben nagy becsülete van nálunk az irodalomnak, de a gyakorlat egyelőre mást mutat. És ezen az áldatlan állapoton kellene segíteni valahogy. A vitázók közül sokan azt javasolták, hogy átmeneti megoldásként az irodalmi lap megszületéséig úgy lehetne segíteni, ha lapjaink több teret adnának irodalmunknak. Erre bizony nagy szükség lenne, sajnos azonban ezekből a tervekből mmdezideig még semmi sem valósult meg. Talán egyedül csak a Szabad Földművesnél észlelhető javulás ezen a téren, mostanában a szokottnál több irodalmi anyag lát napvilágot a lapban. Pedig az irodalmi lap esetleges megjelenése után is szükség lenne legalább egy irodalmi mellékletre! Sajnos akadnak olyanok, akik tagadják ennek szükségességét,
