Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-09-22 / 38. szám
1956. szeptember 22. 7 Még mindig a dohányzásról Akinek inge, vegye csak magára! Bizony az igazságra való rádiSbbenés néha nagyon fájdalmas, főként ha az ember saját fogyatékosságainak ébred tudatára Ez a tudatébredés is különféleképpen nyilvánul meg az embereknél. S ebből a megnyilvánulásból szükségszerűen az illető jellemére is következtetni lehet. Az egyik beismeri gyengéjét, a másik udvariatlannak bélyegzi a jóakaratú figyelmeztetőt. Ezt a két „jellem-típust” tükrözi a dohányzásról folyó eddigi vita is. Egész sor józan hozzászólás hangzott már el. Orvos, pedagógus, dohányzó, nem dohányzó egyaránt leszögezte: a dohányzás káros. Eredetét keresve (szerintem nagyon is helyesen) rávilágítottak, hogy az nem más, mint az akaraterő gyengesége, tömeghóbort. S voltak, akik ezt kikérték maguknak. A dohányzásról nem csupán az Űj Ifjúság hasábjain folyik vita. Már hosszú évek óta az egész világon vitáznak róla. Eddig sem hangzott el egyetlen logikus hozzászólás sem, amely a dohányzókat védelmébe vette volna. Igaz, akadtak illetékes szakemberek is, akik védelmükbe vették a mérges növény rabjait, de itt is hiányzott a logika, s azt a dohánymonopóliumok inkább ezreseikkel igyekezték pótolni (amint ez a legtöbb esetben ki is derült). Végh Gusztáv a filozófiát hívja segítségül. A dohányzást a dialektika alapján igyekszik megmagyarázni. Ugyanis azt állítja (idézem): „Hogy ma egyes nők dohányoznak, és hogy ezek száma egyre terjed, az egy fejlődési folyamat". Tovább: „Ezen gyengesége mellett még lehet jó mérnök, jó anya, hasznos állampolgár még akkor is, ha egyes maradiak megbot- ránkoznak rajta“. Szóval. . . Annyit elismer, hogy a dohányzás gyengeség. De miért haladó az, akinek akaratereje gyenge, és miért maradi az, aki ezt a gyengeséget netalán kifogásolja? A logikát azért nem szabad a f'eje- tetejére álítani. Ezen állítás alapján (amennyiben a dohányzás fejlődési folyamat) a fejlődés olyan irányban halad, hogy a végén minden nő (a férfiakról nem is beszélve) dohányozni fog. S ekkor lesz társadalmunk igazán haladó, mert akkor már nem lesznek afféle „maradiak”, akik megboíránkoznának a dohányzó nőkön. Nesze neked, haladás, fejlődés! Nos, lehet, hogy a jövő majd Végh Gusztávot igazolja. Én azonban ilyen fejlődést nem kivánok sem a magam, sem kicsike leányom számára. Mi ebben a vonatkozásban inkább maradiak maradunk, s előre is bocsánatot kérve, leszünk a jövőben is olyan udvariatlanok, hogy a dohányzókat a tömeghóbort gyenge akaraterejű rabjainak fogjuk bélyegezni. S ezt a nézetemet az esetben sem változtatnám meg, ha netalán a tömeghóbort engem is rabul ejtene. ZS1LKA LÄSZLÖ Kedves kislány! Itt a levelem elején engedje megjegyeznem, hogy csupán a megszokott formaságokat tartva tiszteletben szóidom „kedves"-nek, mert tulajdonképpen, ... — szóval nem kedves. Érsekújvárban találkoztunk a pályaudvaron, kék-fehérpettyes szoknyát, piros kardigánt viselt és két barátnőjével mulatott egy nagyon is nem olyan nagy lány számára való „mulatságos histórián". Szegény, öreg, beteges tanárát gúnyolta ki, utánozva annak remegő beszédét, ideges mozdulatait, öreges járását. Nézze kislány, kissé furcsa és talán fanyar gondolatok tornyosulnak a toliam hegyére, le is kellene írnom őket, meg nem is. Le kellene írnom azért, mert minden bizonnyal megérdemelné őket, nem kellene talán azért: hadd legyek én egy kicsit finomabb és tapintatosabb, mint maga! Inkább pimoenioy. pnv történetet o saját egykori diák életemből: 72 év körüli, beteges, kissé már gyerekessé — vékonyodott hangú, öreg tanárunk volt a német nyelvre. Mindezek fölött még nagyot is hallott. Az osztály nagy része termesztésen tisztességesen viselkedett az óráin, de ,tudia „minden tiszta búza között elö-előfordul a konkoly", így közöttünk is volt egy-két vagány, aki mulatságosnak találta az öreg tanár fogyatékosságainak a kihasználását. Először csak halkabban, később pedig mind bátrabban és bátrabban tettek a háta mögött megjegyzéseket. — Tanárunk ezekre az arcátlanságokra sohasem reagált, erre még nyíltabban és erőteljesebben csúfolták. Egyszer azután becsengettek. Bent ültünk a padokban és vártuk, hogy a tanár megjelenjen. Múltak, egyre múltak a percek, de a tanár csak nem jött. Őrá végén tudtuk aztán meg az osztályfőnökünktől, hogy váratlamd kilépett az állásából és nyugalomba vonult. Kaptunk másik tanárt, az öreget pedig sokan el is felejtették. Néhány hét múlva egy szép, nanos őszi délutánon találkoztam vele a parkban, amint békésen üldögélt egy vadon, és a nap egyre gyengülő sugaraiban csendesen szemlélődött. Mivel mindig igen iában voltunk, így hát odamentem hozzá, hogy egy kicsit elbeszélgessünk. Pár nercnyi beszéd után rátereltem a szót: miért haavta olnan hirtelen abba a tanítást ? Derűs, nyugodt arca elkomorodott és csendesen ennyit mondott: nem vagyok való én már a fiatalság közé. S amíg beszélt, könnybe fátyolosodon a szeme. — Nézze gyerekem, —v mondta — én idestova 34 évig tanítottam, mindig nagyön szerettem a szakmámat. Olyan boldog voltam, hogy én csepegtethettem a fiatal emberekre a drága tudományt, de hiába, lássa: nem kellettem, kigúnyoltak a diákjaim, vén bolondnak neveztek, márpedig h'gyje el: mindig a javukat akartam . . . eh! hiába, no . . . megöregedtem. Higyje el kislány, amit én akkor éreztem, azt a szégyent, azt a Szomorúságot leírni nem lehet. — íme egy ember, aki egész életét az emberek boldogulásáért, a szebb, a iobb élet megteremtéséért áldozta, most agg korban, megalázottan és kisemmizetten él az emberek között. És mind ez a hálátlan és felelőtlen diákcsínyek eredményeképpen! Nem tudtam neki mit mondani, mert a sírás fojtogatott, sietve elbúcsúztam. — Másnap az egész osztály előtt tárgyaltuk meg az ügyet és azokat az arcokat sem tudom magának leírni, amit a gúny olás főkolomposai vágtak, mikor mind ezt megtudták. Tudom, biztos tudom, hogy egy egész életen át bántja a lelkiismeret, valahányszor az eszükbe jut. Nézze kislány! Maga még nagyon fiatal, és természetes, hogy a vidámságot és a jókedvet szereti. De nézze, annyi lehetőség van; próbálja azt máshol keresni, ne öreg tanárának a kigúnyolásában! — Gondoljon csak arra: mennyi mindent megtanult már maga attól az embertől — és reggel fél 7-kor ha maga fiatalosan kiugrik az ágyból, öreg tanára már szintén talpon van, pedig . . . talán neki jól esne még egy kis pihenés! De sietve fölkel, megy az iskolába, hogy hintse a magot, a tudás magvát a fiatalok számára. Es képzelje csak el, ha azt a mókás hajlongást, azt a krákogó gtinyos beszédet meglátta — meghallotta volna, hogy dőlt volna benne össze minden dolgozniakarás, és vajon hogy vélekedett volna magáról és a fiatalságról! Nézze a fiatalság úgyis annyiszor szolgáltat alkalmat a bizalmatlanságra, hányszor mondják idősebb emberek: „hát igen, ezek a mai fiatalok"! Minek akkor még tetézni a pohárt, különösen olyasmivel, ami szerfelett nem való és minden szempontból nézve elítélendő, helytelen ? A maga jó, vagy rossz viselkedésével a mai fiatalságot képviseli, éppen ezért — százezrek nevében kérem — legyen máskor körültekintőbb és megfontoltabb! — És öreg tanárát is jobban szeresse, mert hiszen biztos nagyon megérdemli. — Ugye meg ? És kérem, rám se haragudjon ... Eszmélés a Sajó partján Nagyon szeretsz, ha úgy szeretsz mint én Téged virágom, olyan őszintén. Mert im bevallom: a szépet tettem már sok lánynak, s csak magam szerettem. De tegnap délben a Sajó partján kicsiny kezecskéd kezemben tartván rádöbbentem, hogy nem ér az élet fabatkát sem, ha magamnak élek. Mert ládd galambom Te sem vagy öncél. Nem azért élsz, mert világra jöttél, s nincs más megoldás. Céljaid lesznek, mit nem magadban, de másban lelsz meg. Száz szövevénnyel hurkol az élet embert emberhez, énhozzám Téged, összefügg minden mint a víz, s medre: emennek azzal van csak értelme. Én is csak Véled élhetek nyugtbn. Nem állhatom meg. hogy ki ne fusson parázsszívembő! felforrt szerelmem megváltva Téged, s megváltva engem. Péterfala, 1955. aug. 24. TÖZSÉR ÁRPÁD 0' <=?Sl Az újságíró jegyzeteiből ..'sn-'r'-'-r'&ié:: Szeretem az éjszakákat. Szeretem a félhomályt, a csendességet. Számtalanszor, esti tanulás, munka, olvasás után, éjfél körül felöltözöm, és kimegyek sétálni egyet, bámulni a várost, az utcákat, kirakatokat, a hazafelé siető, vagy éppen bandukoló embereket. Nem tudom miért, de így a város s az élet — legalább is nekem — kerekebbnek, egészebbnek tűnik. Egy ilyen éjszakai sétám közben, valamelyik utcai gázlámpa fényénél jegyeztem fel ezeket a sorokat. Most betűzgetem a szavakat, forgatom e cédulácskát, gondolkodom, emlékezem: „Kicsike bogárka, de nagyon félá- lek!... “ Minden szónak külön-külön megvan az értelme. „Kicsike ... “ ? Igen, igen kicsike. Termetre sem valami nagyon nagy, fiatalnak fiatal, sót majd csak gyerek, — mindössze 16 éves. Gesztenyehajú, kicsit megnyúltarcú lányka, Uus. Többször találkoztunk az utcán. Éjfél után. Ugyanaz a sárga táska lógott a vállán, ugyanabban a ruhácskában, ugyanolyan fáradt, kimerült, szinte fájdalmas szemekkel, •unatkozva, álmosan. Szinte már megszoktuk egymást. Én is sétáltam. Később már köszöntünk is egymásnak, de megszólítani sosem mertem. Egyszer aztán mégis . .. Talán a kíváncsiság vitt rá. Szomorúan, elkeseredve beszélt mindenről. Az első pillanatban nagy- nagy rejtélynek tűnt az élete. — Azután, mikor már elmondott egyet- mást, beszélt napjairól, életéről, nehézségeiről, bajairól — minden világos lett előttem. ’ S nagyon sajnáltam. Nemrég került ki az iskolából. Oroszvári. -Szülei is ott élnek, sok testvére van. Az iskola után sokat töprengett szüleivel együtt, hogy mitévő legyen, mi legyen vele, hová menjen dolgozni. Mindegy ki beszélte rá, mindegy hogy a város csalta e, nagyon mindegy. — Ma a bratislavai Tátra kávéház espressójában dolgozik. Förtelmes körülmények között. Minden második nap van szolgálatban. Reggel hét órától éjszaka két óráig. Tizenkilenc órát lót, fut, kínálja a süteményt, kávét mér, söpröget, mosogat, takarít, dolgozik. Éjfél után két órakor szabad. Lakása Bratisla- vában nincs. Éjfél után két órakor becsukják az espressot. ő fáradtan, elcsigázottan kiesik az utcára. Mit csinál? — csavarog! Reggel hat óráig, míg nem indul hazafele a vonat. Aztán otthon kialussza magát, és kezdi elölről, reggel héttől éjszaka kettőig. Summázva ennyi az élete. Tizenhat éves lány! Elgondolkoztató ez az egyetlen példa, amelyik nem is az egyetlen. Barátnőiről beszél. Ismerősökről, munkatársakról. Azok sem élnek különbül. Talán mégis az a különbség, hogy barátnői, a többi felszolgálólányok már érdekesebben, kiciírázottab- ban a mi szempontunkból: fájósadban és utálatosabban töltik az éjszakáikat. Ilus 16 éves. Gyerek. Ezért van külön komoly és mély értelme erre a papírcédulácskákra karmolt utolsó szavaknak: nagyon féltlek! Nem tudom kire hivatkozzak. Az ifjúságvédelmi intézet dolgozóit, vagy az espresso igazgatóságát, vagy mit tudom én kit is hibáztassak. Mielőtt mégis az illetékesek ösz- szedugnák a fejüket, és komolyan megfontolnák, hogy helyes e ez az egész, engedjék meg, hogy egész röviden megmondjam a véleménye-, met: A nők egyenjogúsága, az az igyek- vés, hogy a nőket is lehetőleg minden vonalon bevonjuk gazdasági életünkbe, — nem szabad, hogy azt eredményezze, hogy fiatal, szinte még gyerek lánykákat, de anyákat sem, dolgoztassunk késő éjszakai órákig. Uus esete annál súlyosabb, — és ezért annál szigorúbban felelősségre kell vonni az illetékeseket, — mert egyáltalában nem gondoskodnak az emberről mint olyanról. Munkája után szélnek engedik, nem törődve arról, hogy hol van tovább, van e becsületes lakása, kipihenheti e magát stb., stb. Hát ez aztán igazán nincs rendjén! —kard— LEVÉL s'agymessze most ez esti órán .eültem, hogy írjak levelet:- Elmosódott arccal néz a hold rám, > ezüst ködbe vonja az eget. )h, mennyi gondolat tolongva iiettet, hogy kezdjek már bele, )e nem tudom úgy csengve-bongva lind leírni, ahogy kellene. ’sak átölellek gondolatban > lágyan megfogom a kezedet, i mint hívők ódon templomokban lalkan suttogom a nevedet... K. L.-Sí:.«.
