Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-09-22 / 38. szám
s 1956. szeptember 22. A „Blücher" nevű német gőzös Hamburgból futott ki New York felé s lágyan ringatózott a nyílt tenger hullámain. Már négy napja úton volt, két nappal ezelőtt elhagyta Írország zöld partjait s onnan már a nyílt óceánon haladt tovább. A fedélzetről, ameddig a szem ellát, minden irányban csak zöldesszürke víz látszott. A hajó orra lomhán hömpölygő, sötét barázdákat vágott, helyenként tajtékos tarajú hullámokat vetett s a határtalan óceán a távolban a fellegekben bujkáló látóhatárral ölelkezett. Ahol a fehér felhők fénye a tengerre vetődött, a hajó fekete teste élesen elütött a gyöngyházszinű víztükörtől. Orrával nyugat felé fordulva, hol erőlködve kepesztett a hullámhegyekre, hol meg alábukott, mintha el akarna merülni. Egyszer eltűnt, máskor ismét felkapta egy-egy hullám s úgy röpítette a magasba, hogy szinte a feneke is látszott, aztán h: adt tovább a maga útján. Jöttek felé a hullámok, ö meg ment velük szembe s orrával vígan szeldelte a habokat. Utána tajtékos hátú, óriási vízkígyó húzódott s a fehér habok fölött néhány sirály keringett vidáman bukfencezve s közben éppen úgy sikongattak, mint kedves ismerősünk — a mocsári bíbic. Kedvező szél fújt, a hajón tehát kifeszítették a vitorlákat s a gép csak félgőzzel dolgozott. Az idő egyre javult, a rongyos felhók közül helyenként kilátszott a kék ég egy-egy darabja s folyton változtatta alakját. Mióta a „Blücher“ kifutott a hamburgi kikötőből, állandóan fújt a szél, de vihar nem Ígérkezett. A keletnyugati szél néha teljesen elállt s ilyenkor a vitorlák hangosan laffogva lelankadtak, hogy egy-egy újabb fuvallatra ismét kidagjanak, mint a hattyú nyaka. A matrózok testhezálló kötött kabátjukban sürgölődtek, húzták az árbőckötelet s szomorkás: „hő-ó-ó“ kiáltással énekritmusra hajlongtak elöre-hátra s kiáltásukba bele-bele- vágott a tisztek sípjainak éles hangja és a kémény lázas lihegése, amint szakadozott gőzgomolyagokat és fekete füstkarikákat okádott az ég felé. Az utasok a szép időt kihasználva, kitódultak a fedélzetre, A hátsó fedélzeten látni lehetett az elsöosztá- lyú utasokat, fekete köpenyben és ugyanilyen kalapban, ezzel szemben elöl élénk színben virított a. fedélközi utasok, többnyire kivándorlók tarkabarka sokasága. Egyesek letelepedtek a padokra s kurtaszárú pipájukból pöfékeltek, mások végighevertek batyuikon, sokan pedig a mellvédre könyökölve bámulták a vizet. Akadt közöttük néhány asszony is, némelyiknek gyermek is volt a karján s övére akasztva csörömpölt a sok bádogedény. A fiatalemberek — bukdácsolva és tántorogva ugyan — de azért hősiesen végigsétáltak egészen a hajó orráig. Hangosan fújták a hazai éneket: Wo ist das deutsche Vaterland ? s közben talán éppen arra gondoltak, hogy ezt a Vater- landot soha többé meg nem látják. De azért jókedvük egy pillanatra sem hagyta el őket. A tarka csoportban két utas különösen kitűnt szomorúságával: egy idős férfi és egy fiatal lány. Külön is húzódtak a többiektől. Nem tudtak németül, nem csoda hát, ha teljesen magukra maradtak. Nem nehéz kitalálni, ki ez a két hallgatag, szomorú utas — lengyel parasztok. A férfi neve Wawrzon Toporek, a lányáé — Marysia. Amerikába készülnek s most először merészkedtek ki a fedélzetre. Lesoványodott, fakó arcukról félelem és csodálkozás tükröződik. Ijedten nézegetnek körül, bámulják az utasokat, a matrózokat, a hajót, a hangosan lihegő kéményt, a víz fenyegető hullámait, amint tajtéksörényüket fel-felfröcskölik, egészen a hajó mellvédjéig. Még egymáshoz sem igen mernek szólni. — Wawrzon egyik kezével a korlátba kapaszkodik, a másikban négyszögletes lengyel sapkáját szorongatja, hogy a szél el ne kapja. Marysia pedig apjába kapaszkodik s valahányszor a hajó erősebben oldalra billen, szorosabban simult az öreghez s halkan sikongat ijedtében. Kis idő múlva az öreg megtörte a csendet: — Marys! < — Mia ? Látod ? Látom. — Csodálkozol ? — Csodálkozom. Pedig sokkal inkább félt, mint csodálkozott s a vén Toporek nem különben. Szerencséjükre a hullámzás csendesedett, a szél alábbhagyott s a felhők közül előtűnt a nap. Mikor megpillantották az „édes napocskát” (s látták, hogy az Itt is szakasztott olyan, mint Lipincében, egvszerre megkönnyebbült a szívük. De hogy is ne, itt minden új és ismeretlen volt számukra, csak ez a sugárzó, ragyogó tűzgolyó az ő régi barátjuk és oltalmazójuk. Közben a tenger tükre lassanként teljesen kisimult: kis idő múlva a viWJ. toriák egészen lelohadtak s a magas parancsnoki hídról felhangzott a kapitány sípjele, mire a matrózok rávetették magukat a vitorlákra és kezdték bevonni. Toporek és Marysia egyik bámulatból a másikba esett, mikor látták, a sok matróz hogyan futkos ide-oda a kötélzeten s hogyan függ a magasban a feneketlen mélység fölött. — A mi legényeink odahaza ezt meg nem tennék — jegyezte meg az öreg. — Ha a németek megteszik, Jasko is megtenné — felelte Marysia, mély meggyőződéssel. — Mék Jasko? A Sobekéké? — Dehogyis. Smolak — a csikós. — Nem mondom, az derék legény, de azért csak verd ki a fejedből. Nem hozzád való, meg te se őhozzá. Te Amerikába mégy kisasszonynak, a meg csikós volt és az is marad. — Neki is van tán gazdasága.. — Van ám, de Lipincében. Marysia nem felelt, csak úgy magában gondolta, hogy kinek mi a sorsa, azt el nem kerülheti s utána nagyot sóhajtott. A vitorlákat már bevonták, a gözös csavarja úgy fodrozta a vizet, hogy a hajó csak úgy remegett a hullámveréstől. De a ringatózás csaknem egészen elmúlt. A távolban a víz már simának és kéknek látszott. -A fedélzet alól egyre újabb alakok kerültek elő: munkások, német parasztok, a különböző tengerparti városok mindenféle csavargói, akik nem is annyira munkát keresni, mint inkább szerencsét próbálni indultak Amerikába. A fedélzeten már szorongott a tömeg, így hát Wawrzon és Marysia — hogy senkinek szemet ne szúrjanak — leültek egy kötélcsomóra a hajó orrában. — Édesapám, sokáig utazunk még ezen a tengeren ? — kérdezte a leány. — Tudomis éh, hiába kérdezed, senki sem felel itt igazhívő keresztény nyelven. — Hát Amerikában, hogy beszélünk az emberekkel ? — Nem mondták odahaza, hogy milyen tengersok a lengyel nép arrafelé ? — Édesapám! — Na? — Csodálkozni lehet itt eleget, de azért Lipincében mégis csak jobb volt. — Ne járna annyit a szád. De kis idő múlva hozzátette, mintha csak úgy magának mondanó: — Isten akarata! . .. A lány szemét elfutotta a könny, aztán gondolatban mind a ketten visszatértek Lipincébe. Wawrzon azon elmélkedett, hogyan is indult útnak Amerikába, és miért szánta rá magát erre a nagy útra. Hogy is történt ? Hát csak úgy, hogy egy félévvel ezelőtt, a nyáron tilosban fogták a tehenét. A gazda, aki behajtotta, három rubel kártérítést követelt. Wawrzon nem akart fizetni. Bíróság elé került a dolog, a per elhúzódott. A károsult gazda most már nemcsak az elszenvedett kárért követelt kártérítést, hanem a tehén eltartásáért is, s a perköltség is napról napra szaporodott. Wawrzon makacskodott, szörnyen sajnálta a pénzt, hiszen már a per is elégbe került és csak nem akart vége lenni. A költség meg csak tovább szaporodott. A végén elvesztette a pert. Isten tudja, mennyi járt már a tehénért, de thert nem tudott fizetni, lefoglalták a lovát, őt meg a nagy makacssága miatt bezárták. Toporek húzódozott, tekergett, mint a kígyó, nyakán volt az aratás, nagy szükség lett volna ott az emberre is, meg a fogatra is. A betakarítással elkésett, megindult az esőzés, a termés a keresztekben kicsirázott, egyszercsak rádöbbent, hogy arra a kis kárra, amit a • tehén a lóherésben okozott, rámegy az ő egész gazdasága. Már annyi tenger pénzt elvesztegetett, meg az állatait, az egész évi termését, úgyhogy az új termésig alighanem a földet fogja rágni a lányával együtt, vagy elmennek kegyelemkenyérre. Eddig módos gazda volt, semmiben sem látott szükséget, így hát kétség- beesésében ivásnak adta magát. A kocsmában aztán megismerkedett egy némettel, aki állítólag azért jött a faluba, hogy a lent felvásárolja, de valójában Amerikába csábította a népet. Ez a német mindenféle csodával áltatta, hogy Amerikában Így meg amúgy . . . Annyi földet ígért neki ingyen, hogy az egész lipincei határban sincs annyi. Még hozzá erdőt meg rétet, meg olyan házat, amilyet idevalósi parasztember nem igen látott, Wawrzon hitt is a németeknek, meg nem is, de mikor a zsidó is erősítette, hogy ott a kormány mindenHENRYK SIENK1EWICZ: kinek annyi földet ád, ki mennyit kíván, elhitte, mert hát a zsidó a saját unokájától hallotta, az meg csak tudja... A német is annyi pénzt mutatott, hogy nem a paraszt, de még a földesúr szeme sem látott annyit egycsomóban. Addig, addig kísértették szegény Wawrzont, amíg ráállt. Mert minek is maradjon itt, ahol azért az egy kis kárért annyi veszteség érte, hogy azon akár bérest is tarthatott volna. Tűrje tán, hogy koldúsbotra jusson ? Vállára vesse a vászontarisznyát s odaálljon a templomajtó elé kántálni ? Nem lesz ebből semmi, gondolta magában, azzal a németnek a tenyerébe csapott, Szent Mihály napjáig eladott mindent, akkor aztán megfogta a lánya kezét és most — itt vannak . . . De az utazás nem úgy sikerült, ahogy remélte. Hamburgban alaposan kiforgatták a pénzéből; a hajón a kö- í'-'s teremben a fedélzet alatt utaztak. A folytonos ringás, meg az az irdatlan tenger, amelynek se vége, se hossza, megrémítette. Senki sem értette a beszédét, de ő sem a másét. Úgy lökdösték, . taszigálták, mint valami élettelen tárgyat, elrúgták az útból, mint a követ. A sok német utas gúnyolta őt is, meg Marysiát is. Ebédidőben, mikor mindenki ott tolongott a szakács körül, kezében a bádogedénnyel, őket mindig a sor végére taszigálták, hogy néha már majd éhenhaltak. Bizony, rossz volt itt nekik ezen a hajón, rossz is meg szomorú is, de idegen is. Senki sem zavarja, fodrozza a vizet, a másik meg csak pöfög nagy mérgesen s mind a kettő mindig messzebbre és mesz- szebbre sodorja Lipincétől. Marysia gondolatai másfelé, ' más emlékeken jártak s úsztak utána, mint az a tajtékos út, meg a sirályok a hajó után. Arra gondolt, hogy az ősszel egy este, nem sokkal elutazásuk előtt, a kútra ment vízért ... Ahogy az ostort leeresztette, az első csillagok éppen megvillantak az égen, ő meg csak merte a vizet s énekelt hozzá: „Jasiu legeltetett — én a vizet mertem“. — Egyszerre szívét úgy elfogta a vágyódás, mint talán a fecskéét, mikor költözés előtt bánatosan csicsereg ... De akkor az erdő felől, a sötét rengeteg felöl felhangzott a furulyasző . . . Jasko Smolak, a csikós, jelezte, hogy látja a gém integetését s jön is már a rét felől. Rögtön utána hallatszott is a lódobogás, le is ugrott a csikóról, megrázta csepüszinü üstökét, s amit akkor mondott, az most is úgy zeng Marysia fülében, mint a muzsikaszó. Behúnyta a szemét s úgy érezte, hogy Smolak remegő hangon suttogja a fülébe: — Ha apád megkötötte magát, én is visszaadom a foglalót a földesúrnak, eladom a házamat, meg a gazdaságomat és megyek Marys, megyek utánad, mert ahol te vagy, én is ott akarok lenni. A darvakkal is utánad repülök, a vadkacsával is utánad úszom, mint az aranygyűrű, utánad gurulok, az országúton és megtalállak, én egyetlenem! Mert hogyan éljek én tenéíküled ? Ahol te tanyázol, ott fogadta oltalmába, legfeljebb az az egy Úristen, odafent az égben. A lány előtt igyekezett jó arcot vágni a dologhoz, sapkáját félszemére vágta, mutogatta ezt is, meg azt is, hadd csodálkozzék, ő maga is megcsodált mindent, de semmit sem hitt. Néha elfogta a kétség és a félelem, hogy hátha ezek a „pogányok“, — mert utitársait csak így nevezte — mind a kettőjüket a vízbe fojtják, vagy arra kényszerítik, hogy a hitét elhagyja, vogy hogy valami papírt — Uram bocsá‘ — sírográfot* aláírjon. Már magát a hajót. is, valami gyanús, ördögi hatalomnak érezte, amely éjjel-nappal szakadatlanul beljebb és beljebb hatol a végtelen tengerbe es folyton reszket, zúg, üvölt, torzói ja a vizet és liheg, mint a mesebeli sárkány, éjszaka meg tüzes szikra- zuhatagot von maga után. Hiába titkolja a leánya előtt, a gyermeki rettegés az ö szívét is összeszorította, hiszen a lengyel paraszt, ha kiszakítják a hazai földből, kiveszik az apai fészekből, tanácstalan, akár i gyerek s csakugyan egyedül az Úristen oltalma alatt áll. Meg aztán, amit itt lát, ami körülveszi, sehogy- sem fér a fejébe. Csoda-e hát, hogy amint ott ült a kötélcsomón, feje lekókadt a nagy bizonytalanság és tépelődés súlya alatt. A tenger mind azt zúgja, duruzsolja a füle körül, „Lipince! Lipince!“ Néha meg fütyö- részik, akár a tilinkó odahaza. A nap meg mintha ezt mondaná: „Hallod-e, vén Wawrzon? Lipincébol jövök!" De a hajó csavarja meg a kémény, valóságos két gonosz lélek: az egyik * A néphit szerint az ördögnek szóló kötelezvény, mellyel az ember a léikét eladja. tanyázzam én is! ami veled történik, hadd történjék velem is; egy életünk, egy halálunk! Itt a gémes- kútná! esküszöm néked, egyetlen Marysiám, ha elhagylak, engem is hagyjon el az Isten!... Ahogy e szavakra visszagondol, maga előtt látta a gémeskutat is, meg az erdő fölött a hold nagy vörös korongját, és Jaskót is, mintha csak itt állna előtte. Hej, de meg- könnyebbitette a lelkét, hej, de megnyugtatta a szívét ez a visszaemlékezés. Mert Jaskó kemény legény volt. el kellett hinnie, hogy megteszi, ;amit kimondott. Ó, de jó is volna, "ha .most itt lenne mellette s vele együtt hallgathatná a tenger zúgását. Hej, mennyivel vidámabb és biztonságosabb lenne az utazás! . . . Mert Jasko senkitől sem fél, és mindenütt megállja a helyét. Ugyan mit csinálhat most Lipincében, ahol már biztosan leesett az első hó? Fát vág tálán az erdőn, vagy a lovakkal bíbelődik! Az is lehet, hogy az uraság, a városba küldte a szánnal vagy t i jeget hord a tóról? Hol lehet, mit csinál, szegény szívének egyetlen vigasza ? Egyszerre maga előtt látja Lipincét: az úton csikorog a hó az emberek talpa alatt, a vörös hajnal kikandikál a mezítelen fák gallyai közül, nagy varjúsereg hangos káro- gással vonul a falu fölött az erdő felé, a házak kéményéből füstszalag kanyarog, a gém ott fagyoskodik a kút mellett, a távolban a sötét rengetegre bíborköntöst borít a hajnal s a fák fehérek a rájuk hulló, tapadó hőpelyhektől. Hej, hol is van ö most, hova hozta, sodorta édesapja akarata ? Ameddig a szeme ellát, mindenütt víz és víz, zöldes hantok, tajtékos barázdák s ezen a végtelen vízmezőségeri itt inog, hajladozik ez az egyetlen hajó, mint valami eltévedt madár. Fent a magasban a kék égbolt, itt lent a puszta viz, a rettenetes zúgás, a hullámok sírása és a szél jajgatása, amott Dedig a hajó orra előtt az ígéret földje, alighanem a világ széle. Szegény Jasiek! Eltalálsz-e hozzám, akár a sassal repülnél a felhőkön át, akár a hallal úsznál a vízben ? Gondolsz-e rám te is a messze Lipincében ? A nap lassan nyugat felé hajlott, aztán alább bukott a tenger felé. Széles országutat vetett a fodros hullámokra, aranyba öltöztette, megmegcsillogtatta. Ragyogott ez az országút, világított, égett s valahol messze' távolban elenyészett. A hajó rásiklott a tüzes szalagra, mintha a lenyugvó napot kergetné. A kéményből gomolygó füst vöröslőit, a vitorlák és a nedves kötelek rózsaszínbe öltöztek, a matrózok énekeltek. Közben a sugárzó tűzkorong egyre nagyobbra nőtt s mind mélyebbre merült a víz alá. Nemsokára már csak a fele látszott, azután már csak a sugarai, végül az egész nyugati látóhatáron széles, vörös lepelként terült el az alkonypír. Ebben a fényben már nem látszott, hogy hol végződik a tenger és hol kezdődik az ég, már nem látszott, hol érintkezik a víz a levegővel, mert ugyanabban a fényben tündöklött mind a kettő. De a fény fokozatosan tompult, a tenger szelíd, mély zúgással zümmögött, mintha estéli imádságát mormolná. Ilyenkor az ember lelke szárnyra kel, ami kedves neki, arra visszaemlékszik, amit megszeretett, azt még forróbban szereti s ami után vágyik, afelé repül. Wawrzon és Marysia érezte, hogy a szél viszi őket, mint a hulló falevelet, de nem hazafelé, mert nem az a vidék az ő hazájuk, amely felé haladnak, hanem amaz, ahonnan eljöttek. Igen, a drága lengyel föld, a lengyel televény, ahol a gabona hullámzik így, mint ez a tenger, a rengeteg erdőségekkel koszorúzott drága föld, kedves szalmafedelű kunyhóival, gólyahírtől sárguló rétjeivel s azokkal a csillogó tavakkal, melyek fölött gólyák és fecskék repkednek. Ott, a széles, poros országutak mentén lépten- nyomon felbukkan egy-egy útjelző kereszt s a lombos hársfák között kedves udvarházak fehérlenek. Otthon, az ő hazájukban az emberek „dicsér- tessék“-kel köszöntik egymást és „mindörökké"-vel válaszolnak, az ő hazájuk az a mindennél hatalmasabb, mindenkinél kedvesebb, drágább, becsületesebb, az egész világon mindennél és mindenkinél szeretettebb édesanya. Szegény parasztszivük ezt eddig ^m érezte, de most annál inkább érzi. Wawrzon leveszi sapkáját s a lenyugvó nap fénye megvilágítja csillogó ősz haját, agya lázasan működik, mert szegény nem tudja, hogyan mondja el Marysiának, amire most gondol. Végre is megszólal: — Te Marys! Ügy nézem, valamit otthagytunk mi a tengeren túl. — Ott bizony, egész életünket, meg a szeretetünket — suttogja í leány, szemét felvetve, mintha imádkoznék ... Közben besötétedik. Az utasok lassan elhagyják a fedélzetet. De a hajón azért nagy a mozgás. A szép naplementét nem mindig követi nyugalmas éjszaka, a tisztek sípjai folyton visongatnak, a matrózok a köteleket húzgálják. A tenger szélén az utolsó bíborszinű fények is elenyésznek éS( sűrű köd emelkedik a vízből. Az égen megvillannak a csillagok, azután megint eltűnnek. A köd szemlátomást sűrűsödik, eltakarta az eget, az egész látóhatárt, sőt magát a hajót is. Már csak a kémény és a középső nagy árboc látszik. A matrózok úgy jönnek, mennek, mint az árnyék. Egy órával később már minden, még az árboc csúcsára akasztott lámpás, még a gőzgép kéményéből omló szikrazápor is eltűnik a sűrű ködben. A hajó már nem himbálódzik. A hullámok a köd súlya alatt mintha meggyengültek s a víz mintha kisimult volna. Igazi csendes mély éjszaka borul a tengerre. Egyszerre a nagy csendből, a látóhatár legtávolabbi széle felöl különös nesz hallatszik. Mintha irdatlan óriás közelednék forró lihegéssel s a sötétségből kiáltaná valaki, azután egész énekkarok távoli hangja hallatszik, búsan, komoran, siránkozva. A hangok mind a távolban születnek és jönnek, úsznak a hajó felé. A matrózok azt mondják, hogy a vihar hívja a szeleket a pokolból. folytatás következik
