Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-09-22 / 38. szám

1956. szeptember 22.

VITA:

IRODALMUNK HELYZETÉRŐL

A csehszlovákiai magyar irodalom fonák helyzetét mi sem tárja fel szemléltetöbben, mint az a tény, hogy az irodalmi vitát az Irókongresszus után indítottuk meg, tehát pontosan fordítva mint kellett volna .. Az a süketnéma csönd, amely a kongresszus előtti időszakban az itteni magyar sajtót jellemezte, rányomta bélyegét a magyar írók magatartására is. Amit mondtunk és tettünk a kongresszuson, az a felkészületlenség, a hanyagság és a széthúzás valamennyi jelét, ismérvét viselte magán. Minden szó, ami ott részünkről elhangzott, mintha kútba hajított kó lenne ... Egy-egy csobbanás hallatszott, visszhangja mindössze gyöngeségünket, erőtlenségünket árulta el. A legjobb akarat mellett sem állíthatjuk azt, hogy a kongresszus után megerősödve tértünk volna vissza munkahelyünkre. Ellenkezőleg! Arra az egyöntetű kívánságunkra, hogy az írókongresszus határozatba foglalja egy irodalmi folyóirat havi megjelenését, határozott választ nem kaptunk és nem tudok róla, hogy az írószövetség ezzel az égető és halaszthatatlan kérdés megoldásával érdemben foglalkozna.

Mindez csak azt bizonyítja, hogy kívánságunkat megindokolni sem tudtuk rendesen, mert hiszen a hétnapos nyílt vitában módunkban lett volna alaposan feltárni helyzetünket és kizártnak tartom, hogy abban az esetben a kongresszus nem tett volna eleget kívánságunknak. Ezt azonban elmulasztottuk és az igazi pártszerű harcos kiállás helyett a személyi sérelmeket helyeztük előtérbe, ilymódon aztán a fák miatt nem láttuk az erdőt.

Ez fényesen érvényre jutott Major Ágoston vitaelemzésében is, amely az Új Ifjúság számában látott napvilágot. Abból a téves megállapításból indul ki az irodalmi folyóirattal kapcsolatban, hogy az olyan szűkkörű lapot jelent, amelyben az írók egymásnak írnak. Ha Major elvtárs alaposabban körülnézett volna, könnyen megállapíthatta volna, hogy a Kultúrny Zivotot több mint ötvenezren olvassák. Nyilvánvaló tehát, hogy jóhiszemű hozzászólása tájékozatlanságon alapul, mert az irodalmi vita nemcsak az írókat, hanem az olvasókat is komolyan érdekli. Az irodalmi^ lap abban különbözik a többi szaklaptól, hogy az irodalmi kérdések a traktorosokat, esztergályosokat épp úgy érdeklik, akárcsak a halászokat, viszont a halászati lapról nem lehet ugyanezt állítani.

Nyilvánvaló tehát, hogy az irodalmi kérdések felvetése nem jelent csupán szakkérdések elemzését, tisztázását, hanem a csehszlovákiai magyarság sajátos szellemi élete összhangjának a megteremtéséhez járul jelentősen hozzá. Ismétlem, az irodalom szellemi életünk egyeteme, valamennyi problémák gyűjtőlencséje és fejlődése szervesen összefügg az írók és olvasók, tehát a csehszlovákiai magyarság egészének a fejlődésével.

Állításomat egyébként Major elvtárs is bizonyítja, amikor több irodalmi vitaest rendezését követeli munkásaink és földműveseink körében. Irodalmi lap nélkül a viták vajmi keveset érnek, nemcsak az olvasó fogadja felkészületlenül az író mondanivalóját, de maga az írő sem rendelkezik meggyőző erejű érvekkel, mert hiszen nincs módjában, hogy előzőleg valamely lap hasábjain csiszolja gondolatait és tisztázza nézeteit. A megjelenő lapok erre azért nem alkalmasak, mert egyrészt nincs elegendő helyük, másrészt, mert az íróknak vajmi kevés beleszólásuk van a lapok szerkesztésében.

Az utóbbi megállapításommal ugyan vitába lehetne szállni és ennek sorén részletesebb magyarázatokba lehetne bocsátkozni. A magam részéről vállalom a vitát. Egyelőre azonban annyit, soha igazi íróember nem nyugodott volna bele abba,

Mondanivalónkra nem rakhatunk

hogy az itteni magyar írók süketnémaként járuljanak a hétnapos írókongresszus elé.

A helyzet az, hogy a felszabadulás óta a csehszlovákiai magyar dolgozók párhuzamosan a cseh és szlovák dolgozókkal óriási fejlődésen mentek keresztül. Ez a fejlődés megkövetelte volna, hogy nagyobb gondot fordítsunk íróink, de különösen újságíróink fejlődésére, amit eddig bizony elmulasztottunk. A fiatal írók és újságírók új nemzedékének a felbukkanása tisztán véletleneken múlik és nélkülöz minden tervszerű folytonosságot. Ezen a helyzeten sürgősen változtatni kell. A sürgősséget jelképezi az az egyöntetű kívánság is, amely az új irodalmi folyóirat megjelenése körül kap hangot. A folyóirat nemcsak a fiatal írók és újságírók tehetségének a kibontakozását szolgálná, de új tehetségek felbukkanását is elősegítené. Abban Major elvtársnak tökéletesen igaza van, hogy a folyóirat távolról sem oldana meg minden kérdést, amely kulturális életünk fejlődését gátolja, de az irodalmi lapnak nem is ez a feladata, egyelőre csak azt a célt szolgálja, hogy szétfolyó irodalmi életünket rendes mederbe terelje.

Bevallom, amikor elhatároztam, hogy hozzászólok a csehszlovákiai magyar irodalom kérdéseihez, úgy döntöttem, hogy amennyire lehet igyekszem majd betartani azt az ismert és bevált alapelvet, hogy „seperj a saját házad körül”. Most azonban látom, hogy e tapintatos elvet ezúttal nem tarthatom be, mert ez az elv, ha nagyon sokat hangoztatják és ha dogmatikusan fogjuk fel, néha veszélyeket is rejt magában. A veszély az, hogy a seprésnek ez a módja nem teremt mindig tisztaságot, mert az is előfordul, hogy az ember titokban a saját szemetét a szomszéd udvarába sepri, a szomszéd viszont titokban vissza- sepri és minden a régiben marad. Ezt szeretném elkerülni, eltökélt szándékom, hogy nyíltan beszélek.

Irodalmunk rákfenéje nézetem szerint abban rejlik, hogy komolyan nem törődnek vele. Mi csehszlovákiai magyar írók, írhatunk akár jót, akár rosszat, mindez bizonyosfajta közönybe fullad, mert a vita, amely lezajlik a megjelent művek körül, sosem jut el a magyar dolgozók nagy tömegéhez. A gyéren megjelenő vita és kritikai cikkeket „vihar egy vízben” elnevezéssel lehetne megjelölni. Nem tudok róla, hogy lapjaink egy-egy mű megjelenése után körkérdéssel fordultak volna az olvasókhoz, hogy írják meg róla véleményüket. Az irodalmat nálunk általában valami mellékterméknek tekinteti ték és tekintik és mindenki nyugodt lehet afelől, ha valamit sürgősen dobni kell a lapból, akkor az egész biztos irodalom. Emellett nem hallgathatom el, hogy irodalmunk két kiváló kritikusa Fábry Zoltán és dr. Sass Andor mindent elkövettek, ami képességükből tellett, hogy irodalmunk teljesítse feladatát, de az irodalmi lap és az irodalmi közvélemény hiánya miatt az ö munkásságuk is a közönynek, a hallgatásnak volt gyakran kitéve.

Néha ugyan úgy látszott, hogy irodalmunknak mégis visszhangja támad, de ilyenkor kitűnt, hogy az nőm visszhang, sőt nem is hasonlít hozzá, inkább hascsikargásra jellemző, ami annyit jelent, hogy az írók csöndesen és szívósan egymást marták és ez_ természetesen nem járult hozzá irodalmunk fejlődéséhez. A fiatal írók ettől igazán nem kaptak kedvet az alkotáshoz és az élmény eleven heve és ereje a kávéházi beszélgetések során a füsttel együtt karikázotl el. Füst és közöny közepette alakult végül ki az a vélemény, hogy irodalmunk „közepes”. Ez a jelző

abroncsot

pedig nemcsak, hogy nem serkenti az írót alkotásra, de ellenkezőleg eleve megsemmisíti az alkotó kedv szikráját is, amit minden íróembér valahol szíve mélyén mint egy kincsei úgy őriz.

Bárki megkérdezhetné mit jelent az irodalomban az ösztönzés? Érré csak azt válaszolhatom, gyöngédséget, szerete- tet, ami merőben ellentétes a közönnyel, az elhagyatottsággal és főleg azzal a megállapítással, hogy irodalmunk „közepes" és sosem lesz abból semmi, És hogy egy példával szolgáljak el kell mondanom esetemet az egykori romániai Korunkkal. Emlékszem 1932-ben, amikor keserves éhezés közepette megírtam egy novellát és azt be- küldtem a Korunknak Gaál Gábor három napon belül táviratot küldött nekem, hogy írásom a Korunk következő számában megjelenik. Hogy ez a távirat micsoda ösztönző erőt jelentett számomra a következő években, arról csak azok edhatnának számot, akiknek úgy eldicsekedtem erről a diadalról, . mint egy elemista, aki a kitűnőkkel tele bizonyítványát boldog-boldogtalannak mutogatja. És tudnék még néhány hasonló példával szolgálni, de úgy vélem ez az egy is elég. Ma el sem tudom képzelni, hogy a fiatal író ilyen táviratot kapjon egy szerkesztőtől. Egyedül Fábry Zoltán az, aki erre képes lenne, sajnos egészségi állapota olyan, hogy képtelen Gaál Gábor szerepét vállalni.

Eljutottam végre oda, hogy világosan rámutathattam Gaál Gábornak, egyszóval annak a szervező erőnek a hiányára, amely a szépirodalmat szívügyének tekinti. Noha van kiadónk, lapjaink is vannak, az

Sunyítsak én is, vagy hallgassak? Nem! Én cs?k maradok Igaznak.

Hadd nézzek majd tisztán utódom szemébe, s arca ne piruljon, hogy én nem voltam őszinte magammal és másokkal szembe.

Részese vagyok én is e kornak, s felőlem bárki, bármit mondhat: bírálom, ami embertelen, s ezért ne poroljon énvelem, aki fél, gyáva vagy hazug, mert előttem csak ez az út!

Nincs és nem is lesz más mértékem: csak igaz szó, tett és az érdem. Hallottam már elég beszédet, és én abból többet nem kérek! Kimondom majd, mit ki nem mondtam idegeimet őrlő portában.

Most jöjjön végre az igaz szó, s az legyen a népet biztató, kinek már annyit magyaráztak és névtelenül megaláztak, mikor nevükben szólni mertek: főpapok és bálvány istenek!

TÖRÖK ELEMÉR

Menekülni, meg nem menekülve

Bomlott, kusza, kósza álmokért eladtam sok-sok percem, feneketlen mély kút a múlt nem lehet visszakövetelnem.

Csak lesem némán, árván, szótalan, hogyan jön nyár után az ősz, gondolatom mélán elidőz egy sápadt levélen.

Elmúlás, végzet-üzenet s egyre ritkuló hajam mutatják a futó éveket s azt, hogy áltatom magam.

Hiszek még mindig bolygó fénysugárban ? Hiszem, hogy van hű szerelem?

Adélok, Tercsik, Erzsik, Olgicák eldöntötték az életem.

Nem szabad hinni! mégis azt teszem, ha jön, akinek hinni kell, átélni újabb szebb regét s régi álmokat feledni el.

Menekülni, meg nem menekülve egy hajfürt, egy emlék űz, hogy fájjon százszor, ezerszer jobban a csalódás a vágy, a tűz

FECSŐ PÁL

írók, költők bármikor stipendiumot kaphatnak, ha írni akarnak, csak éppen a szeretetből eredő visszhangja nincs mondanivalónknak. Ki olvasott a felszabadulás óta komoly méltatást akár egy könyvről, akár a csehszlovákiai magyar irodalom egészéről a magyarországi Irodalmi Újságban vagy a Csillagban? Fölényes és vállveregető ismertetésen kívül becsületes, nyílt értékelés nem jelent meg, ennél összehasonlíthatatlanul különb magatartást tanúsított régebben a polgári Nyugat, amely igenis becsületesen számontartotta az itteni „közepes" alkotásokat.

De menjünk tovább egy lépéssel. Jogos volt a Kultúrny Zivot megállapítása a csehszlovákiai magyar írók munkaközösségének az aktívájáról, hogy kevés szó esett ott az irodalom eszmeiségéről, de ugyanakkor illett volna e 6Úlyos hiba eredetét is kikutatni. Arról sem tudok, hogy a Kultúrny Zivot vagy a Literární Noviny akár egyszer is érdemben foglalkozott volna irodalmunk sajátos helyzetével és sajátos feladataival. Elismerem, hogy a cseh és sz.lovák irodalomnak a fel- szabadulás utáni években elég dolga volt a saját ügyeinek a fejleményeivel, viszont nem tagadhatom; az a véleményem, hogy itteni magyar irodalom fejlődése nemcsak magyar, hanem csehszlovák ügy is. A fel- szabadulás utáni tizenkettedik esztendőben már illett volna, hogy két-három itteni magyar mű * szlovák fordításban jelenjen meg. Erre azonban eddig egyetlen cseh vagy szlovák kiadó nem vállalkozott a mű ,,kö- zepessége” hírhedt elve alapján, holott ez már azért sem állja meg a helyét, mert Egri például legutóbbi regényével díjat nyert, de nem tudok róla, hogy a müvet fordításra javasolták volna.

Hangsúlyoznom kell, amikor mindezt szóvá teszem, nem Egri művéért szállók síkra, és azt sem akarom állítani; mi magyar írók remekműveket alkottunk, tisztán az a törekvés él bennem, hogy kijussunk abból a kátyúból, amibe a közönyös légkör juttatott bennünket. Ebből a légkörből pedig csak úgy találunk utat a dolgozókhoz, a néphez, ha a Csehszlovák írószövetség teljes súlyával nemcsak abban támogat bennünket, hogy megkapjuk az irodalmi folyóiratot, hanem abban is, hogy megtaláljuk a helyes utat, és művészi alkotásainkat sajátos nemzeti jellege mellett ezer szállal szőjje át életünk közös törekvése, akárcsak szlovák és _ magyar dolgozóink munkáját az üzemben és a szövetkezetben.

Ha ez megvalósul, akkor megszűnik irodalmunkban a személyi kultusz is/mert amint ez a vita is igazolja, mi egy kicsit az események után kullogunk.

Azt is szóvá kell tennem, amikor a fiatal írók arról panaszkodtak az Új Ifjúság hasábjain, hogy okét mellőzik, mert csak a befutott írók novelláit és írásait közük, nekem ezen keserűen mosolyognom kellett. Ha megnyugtatásukra szolgál ez úton közölhetem velük, hogy nekem is vannak írásaim, amelyeket mérték miatt nem közölnek és aki figyelemmel kiséri sajtónkat, az arról is könnyen meggyőződhet, hogy dr. Sass írásait mostanában igen ritkán látni, rajtam kívül pedig Fábry Zoltán hosszabblé- legzetű írásait is csak könyvben olvashatjuk.

Mindezzel csak igazolni akarom, hogy az irodalmi lapra nemcsak a fiatal íróknak van halaszthatatlanul szükségük, hanem az idősebbeknek is. Végül is nein kívánhatjuk az írótól, hogy pontosan négy vagy öt- flekkes novellát vagy tanulmányt írjon. Ha csupán lépést akarunk tartani azzal a fejlődéssel, amely dolgozóinkban

szocialista hazánk építésinél végbemegy, de különösen, ha meg akarunk felelni azoknak az igényeknek, amelyeket pártunk az irodalomtól jogosan megkövetel, akkor mondanivalónkra nem rakhatunk abroncsot.

Az igényességgel kapcsolatban rá kell mutatnom azokra a tapasztalatokra is, amelyekre írói munkám folyamán szert tettem. Nem árt, ha a fiatal írónemzedék ezeket szem előtt tartja,

A XX. szovjet pártkongresz- szus nemcsak nekem, hanem sok-sok írónak tágra nyitotta a szemét és azzal a távlattal ajándékozta meg, hogy nemcsak irtások, hanem saját művét és munkásságát is helyesen tudja értékelni. Az írókongresszus után akarva-akaratlan számadásra kényszerült. Noha Solo- chov beszámolójában kevés szó esett az önbírálatról, a beszámoló hangja rejtélyes módon minden becsületes toliforgatót önbírálatra késztetett. így jöttem rá arra, hogy az a néhány könyv, amit az utolsó években írtam, inkább a lelkesedést, mint az igényességgel párosult tudást igazolja írói munkásságomban. Ebből nyilvánvaló, hogy a szocializmus iránti lelkesedés még nem elegendő az alkotáshoz. A lelkesedés mellett alapos tudásra, felkészültségre ,van szüksége az írónak, hogy megragadja _ a fejlődőt és hogy hitét az élmény magávalragadó elevenségével és hitelességével tovább adhassa az olvasónak.

Nem akarok most idézetekbe bocsátkozni, hogy mondanivalómat alátámasszam, Minden törekvésem most odairányul, hogy az alkotásról egyszerűen és egyértelműen írjak, ahogy az bennem a felszabadylás utáni izgalmas és tapasztalatokban gazdag években, kialakult. Minden irodalmi alkotás, tartózhat akár a _ kritikai realizmushoz, akár a szocialista realizmushoz, csak akkor nyerhet létjogosultságot, ha szolgálja a nép. a dolgozó ember érdekét. Abban a pillanatban, amint az olvasó kételkedik az író mondanivalójában, az író minden fáradozása meddő és hiábavaló- Ilyenkor aztán bebizonyosodik, hogy a műnek nincs kapcsolata az élettel.

Az író dolgozhat ötletekkel, teremthet drámai helyzeteket, de ha azok nem táplálkoznak az emberismeret mély, szétágazó' gyökereivel és nincsenek szerves kapcsolatban azokkal az ellentétekkel, amelyek életünk minden óráját feszültséggel töltik el, soha abból a műből igazi dráma nem lesz.

Mindezt így röviden fontosnak tartottam közölni a fiatal kezdő írók okulására. Az elhangzó panaszok mellett, kevés időt arra is szentelhetnének, hogy egy kicsit önmagukba tekintsenek. Az Üj ifjúságban megjelent eddigi hozzászólások azt bizonyítják, hogy könnyebb az irodalomhoz hozzászó’ni, mint az alkotás nehéz és gyakran igen fájdalmas buktatóit vállalni._ Előre megjósolhatom, hogy az új folyóirat nem fogja megkönnyebbíteni senkinek az alkotást. Ezért, ha kapunk egy irodalmi folyóiratot — és meg vagyok győződve, hogy kapunk, mert eddig minden indokolt kívánságunkat teljesítették — arra kérem a fiatal és leendő írókat, hogy gyűjtsenek erőt, alkossanak és munkájukkal szemben legalább annyi igényt támasszanak, mint amennyit másoktól megkövetelnek.

Végül a havi irodalmi folyóirat megjelenése mellett he- 'yesnek tartanám, ha írószövetségünkben olyan bizottság alakulna, amelynek tagjai értékelnék az itteni magyar írók megjelenő műveit és javasolnák melyik könyv alkalmas fordításra. A _ bizottság feladata ezenkívül az lenne, hogy elemző bírálatokat közöljön a szlovák lapokban könyveinkről. Csakis így kapcsolódhat tje szervesen az itteni magyar irodalom abba az áramlatba, amely a csehszlovákiai irodalmat elevenné teszi.

SZABÓ BÉLA

Nincs és nem is lesz...