Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-08-18 / 33. szám

1956. augusztus 16.

A levélkézbesítö egyike azoknak a személyeknek, akiket egyaránt szívesen, avagy ellenszenvvel fogadunk. Már magában a megjelenését is némi ti okzatosság övezi. Amíg nagy tarsolyában keresgél, hirtelen átfut minden lehetőség az agyunkon: vajon kitől kaphatunk levelet, csomagot, esetleg pénzt. Az utóbbival kapcsolatban viszont felmerülnek holmiféle aggályok is, mert pénzt gyakrabban kérnek, mint küldenek.

Azért sohasem tudhatja az ember, hogy a nagy halom levél között az egyik nem-e éppen egy ismeretlen, távoli tájakon élő rokontól érkezik, ami mindig bizonyos derűlátásra jogosít. Persze, a valóság zord s az efféle meglepetést rejtegető levelek helyett gyakrabban érkezik adó-befizetőlap, ami szintén eléggé meglepő, viszont kevésbé érdekes és még kevésbé népszerű. Dehát tehet-e erről a szegény levélkézbesítö ?

Éppen ezért ugrott fel ültéből olyan virgoncán Sántha Bertalan, amikor a levélkézbesítő „pálinkás jónapottal“ köszöntötte.

Ő kiváltképpen vegyes érzésekkel fogadta a látogatót. Sok rokona él külföldön, akiktől elég gyakran jár a pősta. Igaz. eddig csak levelek érkeznek, nagyjából pontos időközökben. Mindezidáig hasztalan tett leveleiben finom árnyalatú célzásokat, hogy már a Turczer Ernő is, meg a Kolman Árpád is kapott csomagot, szép ingeket, meg nyakkendőket s ezek neki különösképpen tetszenek. De hátha valamelyik mégis csak megembereli magát. Mert hát az ausztráliai meg az amerikai viszonyokról az újságokban is olvashat, felesleges a levélírással fáradni (jószívű ö a rokonokkal szemben), a csomag az más.

Ám ez az éremnek csupán az egyik oldala. A levélkézbesítő megjelenése a adóhátralékát is eszébe juttatja. Sántha Bertalan hivatalnoki állásba ugyanis csak akkor lépett — jobb megoldást nem találván — amikor a magánvállalkozás kezdett nem kifizető lenni. Remélte, ezzel az adóügy is befejezést nyer. De az illetékes hivatal mostanában állandóan a nyakán ül, követelőzik.

— Most csak lesz jó borravaló — pendítette meg a kényes húrt a postás. — Csomag! — csettintett titokzatosan.

A levélkézbesítő sem szalaszt egyetlen alkalmat

— Csaknem a tisztító küldi a ruhám, amit három hónapja nem váltottam ki ?

— Ajaj, sokkal messzebbről. Még az Óperenciás tengeren is túlról.

— Hiszi a pici!

— Nocsak, ni! — mutatott a szállítólevélre.

Nem akart a szemének hinni.

— Biztosan nekem szól ?

A postás sértődötten húzta vissza a csomag- szállítót.

— No, csak tréfálok — békítgette öt, mohón kajjva a nyomtatvány után. Nagyot ugrott örömében: Végr.- az amerikai unokabátyámnak is megjött az esze (a csomag feladásával egyidőbenV — Hát nem tehette volna már régen ezt meg! — Közben egy koronát ka- pargált elő zsebeiből és a póstásnak nyújtotta. Az kissé csalódottan nézett a pénzre és csak ennyit mondott:

— Bizony meg.

Ezzel távozott is. Még az ajtóból visszaszólt.

— Ne felejtsen huszonöt koronát, a pőstára vinni, ennyibe kerül a csomag kiváltása.

— Huszonöt korona? Várjon csak Józsi bácsi. Nem tudná nekem kölcsönözni ezt az ösz- szeget. Becsületszavamra holnap megadom. Tudja, a csomag is biztosíték.

Józsi bácsi tétova mozdulattal nyúlt a zsebe felé s alázatos arckifejezéssel bizonygatta, hogy neki nincs pénze, és ha lenne is ö nem hordja magával, a kasszát az asszony kezeli.

— Tudja mit, Sántha úr, itt ez a korona, amit borravalónak adott. Most már csak huszonnégy koronát kell kölcsönöznie.

Ezzel eltipegett.

Sántha Bertalan magányosan élt. Huszonkilenc éves fejjel már nősülésre is nehezen szánja rá magát (örül is, hogy eddig nem tette meg ezt a kitudja nem-e végzetes lépést). Meg aztán ismeri is magát: könnyelmű, költekező — azt is elkölti, ami nincs. Egyszóval nem családapa-típus. Olyan asszony még csak hagyján lenne, aki nem tőle várna, inkább neki adna. Dehát akad-e ilyen asszony a mai világban? Szülei elpusztultak a faji üldözés következtében,, akkor 17 éves lehetett. A szülők után maradt valami kis ingatlan, árát már régen elherdálta. Egyik felét önként az államnak ajándékozta a staska intézménye révén, a másik fele pedig ha nem is folyt el, de elcsöpögött. Szerette a társaságot, a társaság is ismerte költekező hajlamát. A kártyát sem vetette meg, amíg telett rá.

A háború utolsó napjaiban megrokkant, amiért a felszabadulás után némi előnyökhöz jutott: kis üzletecskét kapott. A nagy szerencsétlenség mellett ez még szerencse is volt. Mert hát mestersége nem volt — a háborús események miatt nem tudott kitanulni. Hanyagsága, felületessége már az iskolában megmutatkozott. A polgári második osztályából

REJTÉLYES ÍRÁS

bukott ki. így az üzlet úgy jött, mint a májusi langyos eső, az is az égből potyog. Ez is elmúlt, most hivatalnok. A fizetése ugyan nem rossz, de a megszokott életmód árnyként kiséri, már májusban apró kölcsönöket szed fel júniusi fizetésére.

Szürke emberke, kevés képességgel. Talán éppen ezzel magyarázható, hogy rettenetes feltűnési viszketegségben szenved. De mivel is tűnhetne ő fel! Az egyik ember szép öltönyöket tud varrni, a másik kiváló könyvelő, a harmadik egymaga teríti' le az ökröt, ő azonban semmi ilyennel nem büszkélkedhetett. Ellenben ■ igyekszik feltűnően öltözködni, olyan nyakkendőt visel, ami másnak nincs (meztelen nők, labdarúgók, golfozók képével). A másoktól ellesett mozdulatokat otthon gyakorolta, egy-egy „aranyköpést“ noteszébe jegyezett s alig várta az alkalmat, hogy valahol felhasználhassa. Kedvelt, sokat használt szavajárása „Szeretem a nehéz borokat, meg a könnyű nőket“ (Ezt az egyik kányapartnerétől hallotta.)

És ugye Amerikából sem kap mindenki csomagot, mert amerikai rokona sincs bárkinek. S ha van, nem biztos, hogy csomagot küld. Hogy fogják öt ismerősei irigyelni!

Legott magára hajította kabátját s rohant a posta felé. Áz ám, csak rohant volna, de a csomagot ki is kell váltani, ahhoz pedig pénz kellene. De hol tesz szert a hiányzó huszonnégy koronára ? Ismerősei nem igen szívesen kölcsönöznek, ilyen formában gyakori vendég náluk. Sebaj! A csomag talán segít. Még örülnek is, hogy kisegíthetik és boldogok leszmégis csak úgy lenne jó, ha a csomag egy kis pénzt is hozna. Az öltöny egészen jó állapotban van, kiváló minőségű gyapjú anyag, talán érdemes lenne eladni. Egy ezrest bevasal érte.

Azon nyomban elszaladt a szabóhoz, nem tudna-e vevőt az öltönyre.

A szabó, nézegette, forgatta a szép világost- szürke ruhát. Tetszett neki.

— Mit mer érte kérni?

Sántha gondolta, hogy ezer koronát el kell érnie, tehát valamivel magasabbra kell az árát megszabni, szí mini kell az alkuval is.

— Ezerhármat.

Csőri szabó a fületövét simogatta.

— Enged maga még abból.

— Attól függ érdekii-e az üzlet komolyan?

— Hát, ha akad vevő, nálam akad a leghamarabb, de nem ezerháromszázért. Valamit nekem is csak kell keresnem.

A szabó közben az egyik zsebben papírt tapintott ki. A kíváncsiság kezdte az oldalát bökdösni. Amerikából most érkezett öltöny és a zsebében papír! Ezt meg kell nézni, de úgy, hogy Sántha meg ne lássa. Ki tudhatja, az ördög sohasem alszik. Neki is lehet az életben legalább egyszer szerencséje.

Sántha közben az ott heverő anyagok ás félig kész öltönyök közt kotorászott, kíváncsian érdeklődve, "melyik kié. A szabó egy alkalmas pillanatban kihúzta a papirszeletet, de csak félig, hogy megszemlélhesse, a kabátot

nek, ha megajándékozza őket egy tucat rágógumival (feltéve, ha az unokabátyja nem felejtette ki a csomagból), ami a mi áruellátásunkban még mindig szűk keresztmetszet a lurkók nagy keserűségére. S ki tudja mit is tartalmazhat a küldemény! Hátha még pénzt is hoz a házhoz ?

Az egyelőre sok titokzatosságot rejtegető csomag birtokosának magabiztosságával lépett be egyik üzletvezető ismerőséhez.

— Lőrinckém, rövidlejáratú kölcsönre lenne szükségem harminc korona erejéig.

Lőrinc farzsebéből elökotorászta a pénztárcáját, amelyben az aprót tartotta és sajnálkozó kifejezéssel vont vállat.

— Nagyon szívesen Bercikéin, de látod ez az egész vagyonom — három-négy koronát húzott elő ( persze a mellényzsebében lapuló pénztárcájáról mélyen hallgatott).

— No csak ne légy olyan szűkkeblű (ha a hitelezői ismerték őt, de ő is ismerte azokat), most igazán nem váratlak sokáig. Itt az amerikai csomag — lebegtette meg a szelvényt.

Lőrinc tátva felejtette a száját, amíg a szelvényt forgatta kezében.

— Tényleg? Ez igen. '(Várjál csak, lehet, akad még néhány korona á zsebekben is.

Akadt is. Sántha Bertalan azonnal ki is váltotta a csomagot s hazaérve nagy sebbel-loo- bal feltépte.

Nem csalódott. Szép küldemény: ingek, zsebkendők, egy öltöny, felöltő, meg holmi apró- cseprő apróságok. Igaz, mind viselt holmi, dehát Amerikából új dolgokat nem engednek kiküldeni.

Sántha rögvest számadást csinált. Minden nagyon jól jött, mindent fel tud használni. Ha viselt is. de Amerikából jött és ingyen. Azért

maga elöl tartva — az takarta el a papírt tartó kezét. Sántha kérdéseire válaszolva sikerült elolvasnia a rejtélyes írást. „A bal vállat felfejteni!“

Miközben Sántha felé fordult, a papírszeletet egy ügyes mozdulattal visszasüllyesztette eredeti helyére.

— Most légy okos Domonkos! — gondolta magában. A kabátot itt kell tartani!

— Akkor mit is kér ezért a ruhácskáért?

—' Ez nem ruhácska, ez egy amerikai öltöny.

— No, no. Hisz rendben van. Ezerért adja«?

— Nem!

Ezerszázért ?

— Annyiért sem. Már megmondtam az árát.

— Engedjen legalább egy százast.

Sántha gondolkodni kezdett. A szabó elég gyorsan alkuszik felfelé. Az öltöny tehát meglehetősen értékes. Most már meggondolandó, hogy odaadja-e ezerháromszázért.

— Egy fillért sem engedek.

— Hát jó. Megkísérelhetem így is, de itt kell hagynia az öltönyt.

— Most már azért sem. Még máshol is próbálkozik. Hátha előnyösebben eladhatja. Ha meg nem, hát ide akkor is visszahozhatja.

— Nem hagyhatom itt, mert egy érdeklődő estére jön hozzám. Ha nem adnám el, visszahozom.

— Kár — biggyesztette te az ajkát a szabó. — Hozzám is este járnak az ügyfelek. Tudi i mit, — toldotta meg kisvártatva — úgy lehet, hogy még azon felül is el tudok érni.

A szabó minden áron ott akarta volna tartani az öltönyt. Most már csak az bántotta, hogy a cédulát nem tűntette el. Hátha Sántha is megtalálja s akkor vége az üzletnek.

— Mondom, holnap visszahozom.

Sántha távozott. Este otthon nézegette arestr- magban érkezett holmikat, gyönyörködött bennük. Mégis csak hasznos a rokonokkal kapcsolatot tartani. Mennyi holmi, mintha csak találta volna. így rakosgatás közben megcsörrent a kabátzsebben lapuló papír. Sántha Bertalan szíve is vele dobbant.

„A bal vállán felfejteni!“

Még néhányszor elolvasta a titokzatos mondaté1 Bizonyára oda rejtettek valamit, hogy az ellenőrzést kijátszák. Ez aztán ötlet. Tapogatta, szorongatta a bal válltömést. Nem észlelt semmit. Jól elrejtették. A fináncok igazán nem vehették észre. Ki tudja mi lehet ott! Talán arany, vagy talán más? S ezt akarta a szabó megvenni aprópénzért. Hogyisne!

Gyorsan előkereste az ollót, kifejtette a válltöm ést, majd darabkákra szedte. Csak nem talált semmit. Lehet, hogy a jobb vállbán lesz. Azt is felfejtette. Sehol semmi.

Sántha bágyadtan vetette magát a heverőre. Agya lázasan dolgozott. Azt a papírt nem tették oda csak úgy hiába, annak jelentősége

van. S mi más lehet, csak az, hogy valamit odarejtettek. Felugrott, mégegyszer átmotozta. Semmi.

Ideges lett, rágyújtott. Fel-alá járkált az

albérleti szobácskábán és latolgatta a lehetőségeket;

— Megvan! — kiáltott fel néhány perc után keserűen. — Csak egy eset lehetséges: a fináncok is megtalálták az írást ellenőrzés közben. S hát ugye, azok is emberek. Ö sem tett volna másképpen. De pont vele történik meg ilyesmi ?

Levélpapírt, tollat, tintát vett elő. Az ttno- kabátyjának írt, magyarázatot kért az írásra vonatkozóan. Majd most meggyőződik a fináncok becstelenségéről. Igaz, akkor sem tehet semmit, mert hát törvénybeütköző doíog ez, de legalább meglesz a véleménye s köpni fog, ha valamennyi mellett elhalad.

Másnap repülőpóstával adta fel a levelet, mielőbb kaphasson választ. A postán találkozott Csőri szabóval is.

— Nőst, Sántha úr?

— Meggondoltam. Egyelőre nem adom el.

Aztán még a szabó után szólt.

— Csőri bácsi, a vállán lesz egy kis eügazi- tani való, Valamelyik nap elviszem.

Megtalálta! — villant át a szabó agyán. — Most már viheti, ahová akarja. Az öltöny hat- hétszáznál nem ér többet, még ha egyáltalán meg is venné.

Sántha pediq az eladási lehetőség biztos tudatában állított be hivatalának könyvelőségére.

— Egy kis előlegre lenne szükségem, a tüzelőt szer tném télire bekészíteni.

Eszeágában sem volt a tüzelő, de ezt ae indokot találta a legmeggyőzőbbnek.

— Mennyi legyen az az előleg ?

— Legalább négyszáz.

— Hát jó, majd elszámoláskor levonjuk.

Sántha boldogan egyezett bele, hisz akkorára az öltönyt is meneszti. Nem lesz semmiféle fennakadás.

A pénz hamarosan elfogyott. Sántha türelmetlenül várta a választ, ami csak a harmadik hét után érkezett meg.

„Ne nyugtalankodj, nem történt semmi. A cédula nem neked szólt. Az öltöny a szabónál volt s annak írtuk.“

Olyan érzés ez, mintha az ember a napokkal mind nagyobb, magasabb halommá gyülem- lő reményteljes várakozásnak a legtetejére ér. S most minden illúzió egyszerre szertefoszlik, az ember pedig lezuhan, míg földet, valóságot nem érez a lába alatt. A földet a válaszlevél, a valóságot pedig a szabó jelentette.

Hevenyében a szabóhoz rohant.

— Csőri bácsi, meggondoltam a dolgot.

— Én is.

, — Hogy-hogy?

— Nem kell az öltönye. Én nem veszem meg, árulni meg nem fogom. Kérem, én szabó vagyok, nem vigéc.

Sántha bágyadtan távozott.

Micsoda alkalom illant el! Meg is érdemiem! — vádolta önmagát. A vevőt mindig addig kell fogni, amíg az arra hajlandóságot mutat. A kereskedők, élősködők régi Íratlan törvénye ez, aminek megszegése íme most is megbosszulta magát.

Fizetéskor Sántha keserűen nyeldesett, amit örökmozgó ádámcsutkája árult el.

— Miből fog élni a következő fizetésig! Még szerencse, hogy ez a csomag jött...

* * *

A szép szürke öltöny azóta jócskán megkopott, semmi sem emlékeztetett amerikai mivoltára. Azért egy csinos, mezítelen nőt ab-' rázolő nyakkendővel még mindig elegánsnak mondható. S ami a lényeg: ma is sikerrel fedi el a benne meghúzódó emberke szürkeségét.

ZS1LKA LÁSZLÓ