Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-08-18 / 33. szám
1956. augusztus 18. 7 VITA ZALA JÓZSEF: Levél Mariánske Lázneba Hűs ölű fenyves. Csendes a táj Forrás gyógyítja mind, ami fáj. Paskol a víz és csókol a fény. Halk zene ringat álmok ölén. Kábító zsongás, sző, esemény Táncol agyad tudat-peremén. Lelked az ár nem ejti rabul, Mert Te szeretsz hűn és igazul. ... Nélküled árván múlik napom. Éget a vágyam, nem tagadom. A gyötrelmet, kínt elviselem, Csak Te gyógyulj meg Egyetlenem !... — Tiéd az első gondolatom. Mikor az új hajnalt fogadom. Este, mikor pihenni megyek. Búcsúzón mondom szép nevedet. — Elmúlnak majd a lomha napok ... Megyek Eléd ... Futok ... Rohanok ... Szememben újra lángol a fény: A legszebb asszony újra enyém! TÓTH GYULA: Csak azt az egyet... Volt kedvesem egy fiúval sétál. Szőke hajával játszik a szellő. Pünkösdkor még azt súgta fülembe; Te vagy az utolsó, és az első. Sebaj! Miatta nem emészt a gond, Csak azt az egyet szeretném tudni; vajon annak a másiknak, — mit mond? FRANTISEK BRANISLAV: Asszonyokhoz... Ha velünk, vagytok, szebbé válik minden ... Ha fájdalom, és jaj napjaink sorsa. Jó rátok lelni gyümölcsöseinkben. — Sok szép, és jóról nem is tudnánk, hogyha Nem űzne vágyunk egyre csak felétek... így szép szeretni... És ha Ő nem lenne, Ki ismerné a vallomás varázsát? Virágok nevén vajon kit nevezne? Gyűrűjén kinek hordaná név-mását A vőlegény, a vágyó, a hűséges? Ha velünk vagytok, teljesebb az élet, Mely májusi vért, — s gyermekkacagást hoz; Hogy magadat elhagyottnak ne érezd, Mikor a végnap így szólít fel: „Távozz!“ — Nyomtalan út, nem marad mögöttünk. .. Az élet küszöbén VALOOK A frissen érettségizettek hatalmas önbizalma dagasztotta a mellemet, legyőztem korábbi félénkségemet a lányokkal szemben, és pár „véletlen” • találkozás után rendszeresen találkoztam Jucival. Ő volt az első lány, aki szeretett, aki visszacsókolt, s aki ugyanolyan tapasztalatlan volt, mint jómagam. Helyes, szép feketehajú, babaarcú kislány volt. Az érettségi után a helyi gépgyárban dolgoztam. Csak ideiglenesen. Úgy számítottam, hogy ' ősszel beiratkozom a főiskolára, és tovább tanulok. A muhkám is tetszett. Annyira, hogy nem egy esetben munkaidő után is a műhelyben maradtam. Bizony, nehéz volt eldöntenem, hogy mitévő legyek; maradjak-e a gyárban, vagy tanuljak tovább ? Helyzetemet megnehezítette Jucival való barátkozásom i6. Juci nagyon szeretett. Hallani sem akart arról, hogy elhagyjam. Még olyankor is pörölt velem, ha nem jöttem időben haza munkából s így nem találkozhattunk. Emlékszem, legislegelőször éppen ezen vesztünk össze. Dehát az csak olyan volt... A csókok, ölelések, hízelgő kedves szavak, mindent elfelejtettek. Inkább igyekeztem okot nem adni a zsörtö- lődésre. Lassan már minden szabad időmet vele töltöttem, haza is csak ritkán mentem szüléimhez. _ Én boldognak éreztem magam. Igaz, egy kicsit azért bántott, hogy lemondtam az egyetemről, de úgy gondoltam, hogy Juci szerelme mindent pótol. Ősszel, októberben bevonult a szobatársam katonának, így magam maradtam a szobában. Mikor már a hideg, esős novemberi idők megnehezítették a találkákat, — elkezdtünk a szobámban találkozni. Ez kényelmes megoldásnak bizonyult, hozta is maga után, szinte törvényszerűen az eseményeket. Még mindig nagyon szerettük egymást. Hónapok múltán, . amikor már egy kicsit közömbössé is vált szobám négy fala, változott meg köztünk a viszony. Egész véletlenül találkoztam egy olyan fiúval, aki éppen azon a főiskolán tanult, amelyikre én is készültem. Sokáig lelkesen beszélt nekem az ottani életről, hogyan tanulnák, milyen tanáraik vannak ... Nekem majd meg hasadt a szívem, úgy bántott az egész dolog. Este is szomorú voltam. Juci is észrevette. Meg. is mondtam, mi a bajom. Ö szemrehányásokat tett nekem. Azt mondta, hogy már nem szeretem, és hogy nem akarom betartani ígéretemet: azaz hogy feleségül veszem. Én csak hallgattam, s magamban megfogadtam,__ hogy nem fogom előtte emlegetni az iskolát. És így éltünk csendesen, szerelmesen egészen a következő év szeptemberéig. Ma már csodálkozom is, hogy hogyan tudtam minden fájdalmamat, bosszankodásomat úgy magamba fojtani-, lenyelni. Mert az a szerelem azért már nem volt olyan igazi, mint azelőtt, megismerkedésünk első hónapjaiban. Nagyon-nag.yon vártam már a szeptembert. Valahogy ki akartam robbanni, valahogy azt éreztem, hogy csak- azértis el keli menem tanulni. Nem, nem akartam én Jucit elhagyni. Mondtam is neki sokszor-sokszjor, hogy mihelyt befejezem az iskolámért, elveszem feleségül és nagyon boldogok leszünk. É6 eljött a búcsúzás napja is. Na- gyon-nagyon kedves volt számomra. Nekem örömteljes, neki fájó volt az a pillanat, amikor elindult a vonat. Hogyan is volt azután? Bár az új környezetemet, az új barátokat hamar megszoktam, az első hetekben nagyon vágytam Juci után. Felőle álmodtam, ő járt az eszemben. Október hozta a változást. Ügy volt-&o/m A no be szép volt, de cigarettázott S zép, szép a falusi idill: muskátlis ablak, akácárny, kolompszó, — de ne vigyük túlzásba. Hamar megtelik vele az ember, aztán a képzelethí- mezte képek megfakulnak, kiábrándít a por, melegség, szórakozás hiánya. Szabadságom utolsó napjaiban már úgy unatkoztam, mint egy végtelen gyűlésen. Húzott-vonott léptekkel tekeregtem a kocsma felé. — Leöntök egy sört, aztán... aztán majd csak csinálok valamit. A kocsma ablaka, ajtaja sarkig tárva, egyetlen vendég sincsen, a korcs- máros egy söröshordón ülve szunyókál. Magam alá rántok' egy széket, akkor rezzen fel. Tömören beszélünk: — Sört. Űjság után néztem körül az asztalon; és akkor megpillantottam az ajtón át, kint a levelesszín alatt egy nőt, élénk színű nyári tapadó ruhában. Egyszeriben frissebb lettem. — Ki ez a nö? — léptem a kocs- mároshoz. — Valami városi izé . .. — mondta unottan. — Izé? — Gondolkodtam egy kicsit. De nézzük: fiúhaj, festett száj, cigaretta, kivágott szabású ruha — falusi szemmel nézve bizony — izé ... — No, annál jobb, megnézem, legalább lesz egy kis szórakozás. Azzal a sört magam előtt tartva — mint a pap a kelyhet — elindultam a leány felé. Arccal, mozdulattal igyekeztem közömbösséget mutatni. Jobblábammal félrehúztam a szomszéd asztalnál egy széket és lassan leereszkedtem. Eközben szüntelenül a lányra néztem, alaposan szemügyre vettem. Vagy húsz éves lehetett, arca sima, gondozott, keze gyenge, hófehér, szinte áttetszett a bőrén meleg húsa. A vékony selyemruha ingerlőén hozzátapadt formás idomához. Könnyedén szívta a cigarettát, szépségesen nézte a kavargó füstöt. Én pedig belekezdtem a mondókámba. — Nem unatkozik kisleány ? — Nem. — És félrenézett. No, milyen büszke! — Egész jól játsza a szerepét. — Én nem játszom semmit. — És újra félrenézett. Hát ez már sok! Odamentem az asztalához. — Ugyan, kisasszony, minek legyünk körülményesek, Elmegyünk sétálni a vízpartra, vagy az erdőbe, tudok szép csendes helyeket. Madarak ... Közbevágott. — Ugyan, ne szemtelenkedjen. — No, de szép lány, mit... Erre fellobbant. — Mit képzel, mi vagyok, utcalány? Cigarettáját indulatosan félredobta, szeme haragos lett. Hangja is egészen megváltozott. Fellázadt benne az önérzet, a becsület. Megrökönyödtem. Ügy éreztem, bocsánatot kellene kérni, de nem akartam megalázkodni. Semmi okos nem jött az eszembe, ültem csak, mintha tűkön ültem volna; ö volt a helyzet fölényese, s már csak azon csodálkoztam, hogy nem hagyott faképnél. Hogy oldódott fel ez a feszes légkör, mindegy. Űj tárgyat kezdtünk és rá-rágyújtva soká beszélgettünk. Kisült, hogy már férjnél van, látogatóba jött le ebbe a faluba, férje rendes ember, jól megértik egymást és boldog házaséletet élnek. Olyan bizalmasan beszélgettünk, hogy már szégyenem is magam az előbbi viselkedésemért. Talán r> is megérezte ezt, de tapintatosságból nem mutatta ki. Négy óra tájt felkelt a helyéről. — az, hogy én mindig szerettem a számtant, kitűnő matematikus voltam a gimnáziumban is. A barátaim nem egyszer megkértek, ha valami nagyon nehéz dologról volt szó, hogy segítsek nekik. így, a segítés révén ismerkedtem meg egy kislánnyal, Magdus- sal. És Magdus egyre inkább tetszett nekem. Én is neki. Nem tudom, hogyan lehet az, Juci helyesebb volt, de Magdus kellemesebb, ő az újat, ^ jobbat jelentette számomra, Magdus- sal mindenről-mindenröl eltudtam beszélgetni. Őt még az is érdekelte, hogy például milyen képkiállítás van a csarnokban, vagy hogy melyek a legújabb könyvek. A munkánk is közös volt. Ez, mindez kapcsolt bennünket össze. Magda után vágyódtam, szinte minden pillanat drága volt, amit vele töltöttem. És ez az újtartalmú barátság, ez a komolyabb, mélyebb szerelem mind- ;■ ■ A gesztenyefa alatt állt egy gyerekkocsi (eddig nem is vettem észre) — odament, lassan felemelte a takarót, és bekukucskált az alvó gyermekre. Aztán elindult az autóbusz megálló felé, férje elébe. — Viszontlátásra — szóltam utána. — Jónapot. — Ezt büszkén és /ridegen mondta. TZ'issé bosszantott a dolog, de aztán könnyelműen legyintettem. Ugyan mit, adja a szépet magáról. Később mégis elgondolkodtam az egész eseten. Ha való amit mondott, hibás voltam . . . szégyelhelném magamat. No, de hibás voltam, hogy könnyű lány. jobban, és .jobbén félejt tette velem Jucit. Feszélyezetté vált a helyzet. Egyre inkább csalónak, becstelennek éreztem magam, Vasárnaponként, ha hazajártam, Jucinak nem szóltam egy szót sem új szerelmemről. Egyszer aztán már nem bírtam tovább. Ügy éreztem, hogy határoznom kell, és fel kél! áldoznom Juci emlékét és szerelmét — Magdáért. Már nem akartam Jucit csalni. Szakítani, szaki tani! — ezzel a gondolattal utaztam haza a legközelebbi szombat délután. De különös is volt az a novemberi reggel, amikor a gyors befutott az állomásunkra. Várt Juci. Ott állt a perronon, szomorúan, kisírt szemmel. Megtudott valamit, — cikkázott át agyamon. Örültem is, gondolván, hogy így már biztosan túl van a nehezén, nem kell nekem magyarázkodnom. Nem így történt. Egydarabig csak zokogott, aztán ennyit mondott: — Feri, ... gyerekem lesz tőled. Szinte agyonütött ez a hír. Mit tudtam csinálná? Azután minden úgy ment, mint egy szörnyű álomban: kiiratkozás az egyetemről, búcsúzás Magdától, „kedélyes” beszélgetések a szülőkkel, lakás-keresés, és más kellemetlenségek. Egykettőre összecsaptuk az esküvőt. Sajnos, ez azonban nem oldotta fel a feszült hangulatot. Bármennyire is igyekeztem, tartani magam, titkolni érzéseimet, nem sikerült, Juci hamarosan átlátott rajtam. így is nehezen tűrte anyjának örökős átkozodásait. Sokat siránkozott, siránkozásai később vádolásba csaptak át: te tetted tönkre az életemet, temiattad ven minden ... Nem válaszoltam semmit, hisz igaza volt. Teljesen el fása Ham, mér nem sajnáltam se magamat, sem öt. Rossz volt az életünk folyása. É6 ezen semmit sem segített a kis Péterke sem. Kisfiűunkat csecsemőóvóba adtuk, s mind a ketten máshová jártunk dolgozni. Nagyon szótalamr!, tompán, fájdalmasan múltak a hónapok, olyan lassan, hogy szinte éveknek tűntek. Keveset beszélgettünk Jucival, nem is tudom hogyan, de igyekeztük egymást mindig kerüli». Végül aztán már tűrhetetlenné vált a helyzet. A szülők is beleavatkoztak, s a Juci szülei egyre inkább a válást emlegették. így jutottam el a mai napig, e percig, ide, a bíróság elé: válasszanak szét bennünket. Mi lesz aztán velem? Még nem tudom, de valószinüleg visszamegyek az egyetemre tanulni. Az egész úgy. tűnik, mint egy rossz, gyerekes meggondolatlanságokkal te!i álom. Nem ki vénok senkinek sem ilyen áVnot. K. MIKLÓS nak néztem és a megismerkedéssel csak kalandra számítottam? A fiús haj, festett száj, s főképp a cigaretta, de még sok más apróság egy nőnél csak arra utal, hogy szabadabb erkölcsű és ... Hát még falun! Vagy ó talán éppen kivétel volt? Nem hiszem, vagy tudja isten ... Nem szeretnék ilyen feleséget. SÁPI JÓZSEF A szerkesztőség megjegyzése: Sápi József cikkének néhány kitételével a szerkesztőség nem ért egyet. Kérjük az olvasókat, szóljanak hozzá a cikkhez. Cvengrosová Miíka rajza
