Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-08-11 / 32. szám

6

IfcVßfcrtßL

1956. augusztus W;

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN:

A CSORDÁKÚTNÁL

A kisbojtárság a gulyásoknál olyan tudomány, hogy azt könyvből tanulni nem lehet. Legalább, aki eddig próbálta volna, mind belebukott a vállalatba. Mert azt úgy elejétől kezdve kell tanulni és ngm minden ember alkalmatos erre a foglalkozásra. Űri nyelven úgy lehetne azt mondani, hogy talentum kell ahhoz: kintvaló nyelven szólva, húzni kell ahhoz. Mert sokféle az ember. Némelyiknek a kasza áll a keze ügyében, az menjen a földet forgatni s lesse tavasztól őszig, hogy kikel-e a mag, amit a földbe vetett. A másik — a másik meg szereti pucolni a lószerszámot s már gyerekkorában az a boldogsága, ha az apja rábízza, hogy a tanyaudvarban kenje be a rúdvégre rakott hámot halzsírral. Az ilyenből kocsisféle válhatik, aki szeret városoz- hi, falukba járni, szeret födél alatt hálni és van eset rá, hogy szivart szív. Ellenben á gulyásmesterség másfajtájú embereket kíván. A kisbojtársághoz olyan fiatalon elkomolyodott gyerek szükségeltetik, aki mit sem ad a hiábavaló beszédekre, ellenben szótalari.

Gondolatait leginkább csak önmagának mondja el, akkor is lassan. Nem szeret csizmában járni, mert annál sokkal jobb a bocskor s olyan kalapot szeret, amely nem pörge, de nem is juhászos, hanem megfelelő fölhajtott karimája . van neki, hogy abba essen bele az eső s egy helyen csurogjon le belőle, ne minden oldalon. Azután a jó hosszú botot kedveli, bunkóval, a szép napvilágos mezőt, a rejtelmes holdas éjvilágot és lenézi azokat az embereket, akik a mezők illatától elmenekülve nem átallanak szobákban tartózkodni.

De még bizonyos mennyiségű bátorság, erély és önbizalom is szükségeltetik. Mert az nem úgy megy, az teljesen téves nézet, hogy valamely gyereket csak úgy, odaadjunk a gulyás-számadó keze alá kisbojtár- nak, mint ahogy a városon a gyereket lakatosinasnak odaadják. Ide előfeltételek kívántainak. Nem kis dolog átvenni az uralmat nyolcszáz vagy ezer darab félvad pusztai nehéz barom felett, nem kis dolog, hogy a fiú botütésekkel tanítson rendre s tereljen komor nézésű mérges bikákat arra a helyes középútra, amelyen járni szép és járni jó.

Ember kell ide, ha még gyerek is és éppen ilyen ember Matykó gyerek idekint a pusztaszélen a siróháti gulyánál. Nem valami nagy gulya van, valami kilencszáz darab van benne, de ez onnan van, hogy többet nem lehet egy számadó keze alá adni. Mert ha csak úgy keressük is, hogy ahány barom, annyi száz1 forint; akkor is kilencszázszor száz forint jár-kel ott négy- lábon a mezőn. Van hozzá egy öreg számadó, azután egy gulyás, meg kisbojtár már hogy ez a nevezett Matykó ni, a csatos szűrben a kurta pipával.

Szorgalmas élet ez, mert ki van a határ szabva, ameddig a gulyával járni lehet és az megint külön tudomány, hogy úgy jár- junk-keljünk a gulyával, hogy ami helyet most itt hagytunk, mire megint erre visz- szakerülünk, már legyen rajta megint fű. A gulyásság ugyanis bizalmi állás s mindazok, akik négylábon járó vagyonuk őrizetét reá bízzák, a jószág rendes fölnevelésének becsületét is elvárják. Azonfelül pusztai becsület az, hogy a másik gulya határába betérni nem szabad. Amannak az asztaláról etetni nem illik. Ez még mind istenes, de azonfölül a tudomány abban a legfurfangosabb, hogy az étel mellett az italról elfeledkezni nem szabad s minden

intézkedés úgy történjen, hogy bármerre jár a gulya, az itatókút sohase legyen messze. Mert lassú és méltóságos járású a gulya, mint — mind mondani szokás — az uraság ökre.

Ami pedig a pusztai csordakutat illetné, azok meg külső testállásukban sem olyanok, mint amilyenek a közönséges gémes- kutak szoktak lenni. Nagy, széles kutak ezek, miknek a tetejére rá lehet állni, nem vödörre jár, hanem akós dézsára, gém kettő szolgál bele, messziről nézve olyanok, mintha mesebeli nagy madarak lennének, akik a földi nedvességet magukba szívják. És oldaluk mellett hosszan, jobboldalt is, meg baloldalt is a nagy vályúk, amikből a gulya italozni szokott. Ugyan a ménes is oda szokott járni, da hát affelől nincs mit beszélnünk. Lótó-futó társaság az, hol erre szaladgál, hol amarra: a komoly gulyás az ilyen tekergő széllel bélelt foglalkozásra nem ad semmit.

számadó-gulyás: még a régi világban született, azért keresztelték leánynévre, hogy a német ne vihesse el katonának.

Majd csak előjön, mert úgy körülbelül fél órába kerül, amíg idáig terel.

Nemsokára azonban hallja a kútból a Matykó, hogy ló dobog odafönt a földön. Ez valami csikós lehet. Azután lányhangőt hall. Megismeri, hogy ez a Sötét Julis hangja, már hogy az Öreg Sötét Julis lányának a hangja. Akkor azt mondja odafönt a kút mellett a csikós, a szemtelen:

— Ugyan, adj már egy csókot, Julis az Isten áldjon meg.

— Ugyan, menjen kend innen, — szól rá a leány. — Inkább húzzon kend föl egy dézsa vizet, hogy merítem meg a korsómat.

— De Julis, — könyörög megint amaz, — a jó Isten áldjon meg, hisz nem látja meg itten senki...

Azzal aztán se szó, se beszéd, csak némi

Matykó tehát a gulya szélén az öreg Ráró bikát fejjel a gulya felé állítván, elhaladt tőlük, menvén a kút felé, hogy majd kimeri belőle a vályúkba a déli italt. Ez szintén velejár a hivatallal és amiként idő kell ahhoz a városon, amíg a vastűz- helyes tökéletlen konyhán megfőzik az ebédet, hasonlóképp időbe kerül az, amíg a gulya kilencszáz tagjának Matykó a kút mély üregéből a vályúkba fölhúzza a vizet. A síróháti csordakútnál ez a vízmerítgetés helyettesíti miniszteri jóváhagyás nélkül a tornaegyletet.

Matykó rááll a fával boltozott kút tetejére és szaporán húzgálja fel, meg ereszti le a dézsát. Ekkor történik, — mert hiszen éppen ezért volt az a sok hiábavaló elöljáró beszéd, — hogy igen nagyot ránt az ostorfán, a dézsa fölrepül, Matykó utána kapna, de belelép a kútba és esik lefelé, libegvén a földalatti levegőben, míg a vízhez nem ér, miként valamely kivarrott szűrű angyal. A vízben azután el is bugy- gyant, de a szűr szépen széjjelterült a víz tetején és Matykót fenntartotta, mondván, hogy nem ereszti.

Ha közönséges kútba esik bele az ember, az nem éppen valami rettentő történet, mert a két karjával nekifeszülhet a kútnak, de a csordakút széles és nagy öböl, ahol a két fal egymástól messze van. Matykó ennélfogva azonnal bicskát rántott és a bicska pengéjét beledöfvén két tégla közé a vakolatba, így tartózkodott. Tartotta a szűr meg a bicska.

Most pedig — bármit beszéljünk — nincs más mód, mint várni addig a kútban, amíg Öreg Sötét Julis ide nem ér a gulyával. Ez az Öreg Sötét Julis ugyanis a

leánysikoltozás hallatszik, aztán némely csattanós cuppanás, meg hogy gyönyörűm, galambom ... Matykó nem állja tovább, hanem nagyot kiált:

— Ne bántsd azt a leányt, Jancsi, mert ha fölérek ellátom a bajodat. Ereszd le a dézsát, aztán húzz föl, jobb lösz!

Most még nagyobbat sikolt odafönt a leány, a Jancsi meg hirtelen föl'megy a kútra és leereszti a dézsát. Matykó beleéli, a Jancsi húzza, de félúton a Matykó kiabál:

— Eressz vissza, mert lent maradt a falban a bicskám!

Érthető, hogy bicska nélkül nem tökéletes az ember, így a csikóslegény Matykót visszaereszti a bicskáért. Azután ismét csak húzza fölfelé, mígnem Matykó a vizek földalatti szűrös szellemeként a kútkává- nál megjelenik.

— Matykó, — eseng neki a Julis, — ha Istent ismersz, meg ne mondd az apámnak ...

— Matykó, — mondja a Jancsi csikós, — talán csak nem szólsz. Nézd, én húztalak ki.

— Hát, — szólt a Matykó, — majd kihúzott-volna az öreg is. Gulyás nem szokott a vízbe veszni, mint tik, mikor belevisz a 16.

Mélységes megvetés ez, amit ezúttal Matykó gulyási kötelemből a lenézett csikósrend iránt teljesít.

— Matykó, hallod-e? kéri megint a leány, — nem szólsz, ugye?

— Én nem szólok, — feleli Matykó, — hanem jó lesz, ha megmeríted a kantádat, aztán eredj a tanyába haza. Útba van már a gulya, látod. Gyün apád.

A leány el is megy erre, néz utána a' csikós, mert csakugyan olyan szépen megy a mezőn, mint a fiatal szarvas.

— Matykó, — mondja aztán a bojtárnak,- — hát csakugyan ne szólj, inkább majd elhívlak a lakodalmamra.

A csikóslegény nevet, a vizes Matykó pedig elkomorodik.

— Híjhatsz, — fakad ki mérgesen, — tudod nagyon jól, hogy rgndes gulyás kocsisok lakodalmára nem szokott járni.

Jancsi elvörösödik s a karikásostor után nyúl. Le is akasztja, ámbár hiszen van az a Matykónál is. A különbség mindössze az, hogy a csikósé meg a juhászé inkább csak durrantani való, a gulyásénak a végibe ellenben drót van kötve, ahová ez a. drótvég ér, ott minden bőrök hasadnak. Még a suba is.

— Hát, — mondja Matykó, — jó lesz, ha te is elmégy a piros mellénnyel. Nézd, ahol jön a gulyában elöljárónak a Ráró bika, már rég nem kergetett meg úgy sem senkit. Látod-e a szemit, hogy forog?

— Jó, jó, — beszéli a csikós, — elmegyek. De ha a pletykád miatt a lányt otthon megverik, kihúzatlak lóháton a gulyád közepiből.

Matykó végig méri:

— Te? — kérdezi. — Te lőkötő!

A csikós belehalványul a sértésbe, de mégis csak felül a lóra, oszt elmegy. Ideje, mert már a gulya egészen odaér s Matykó megint szorgalmatosán húzza fel az ostorfán a dézsát. Mikor Öreg Sötét Julis odaér, nagyot néz:

— Hát te?

— Hát beleestem, — mondja Matykó merítés közben.

— Aztán ki húzott ki? — kérdezi Sötét.

Matykó elütőleg felel:

— Ez a Dicső Jancsi, ez a csikós-legény, innen a ménesjárásbúl.

— Ügy? — véli Öreg Sötét Julis. — Ügy hát? Az előbb pedig úgy néztem, mintha tülekedni akartatok volna.

— Hát, — hökkenti ki Matykó, — azt mondta az a lókötó, hogy elhíj a lakodalmára.

— Hejnye az ebadta, — fakad ki Öreg Sötét Julis gulyás-számadó, — aztán mit mondtál neki?

— Hát, hogy gulyás nem mén kocsishoz.

A számadónak tetszik a beszéd:

— Hát hiszen, — véli, — hát hiszen, ami azt illeti. . . Ugyan, — adja föl azután a szót, «— ugyan ki volna az a bolond ember, aki ahhoz a szélkergetőhöz a lányát odaadná?

Matykó hallgat, nem szól. Kisvártatva mégis azt mondja:

— Ugyan, adjék kend majd egy pipa dohányt, mert az enyím elázott a kútba ,..

i