Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-08-11 / 32. szám
1956. augusztus 11. A MÚLT MARADJON MEG MÚLTNAK Mm Érdeklődéssel olvasom ezt a rovatot és elmélázva gondolok a nemrég múlt időkre, amikor Győri Pál és a többiek problémái még az ifjúságomat tették széppé, színessé. Még nem vagyok olyan öreg, de már csaknem öt éve nős vagyok, és kislányomat tanítgatom okos versikékre. így az élet már tán feljogosított, hogy válaszoljak Komlósi Lajos bölcs kétkedéssel felvetett kérdésére: vajon az anyakönywezető már tényleg az a hely, ahol egy életre mondják ki, hogy: szeretlek... ? De nem nagyké- pÜ6ködöm, hisz Polák Erzsi oly’ egyszerűen és megragadóan adott választ nemcsak Győrinek, de egyben Komcsinak isSzóljanak inkább a költők. Ismerkedjünk meg Adolf Heyduk, a múlt század pusztaszerető cseh költőjének egyik versével. Heyduk, akinek Pozsony csendes utcáján annyi szerelmes andalog esténként, nem egyszer fájlalta fejét a lányok csalfasága láttán: Ilyen, biz’ ilyen a női nem, megcsaltak engem már ötvenem, csak egy nem rakott rám szarvakat: a félszáz után, e g y hű maradt. Így legalább az egyetlenegy nem olyan mint ama hűtlenek, s az ötvenen bosszút tehetek, az egy hűhöz hűtlen lehetek!... A költő azért nem lehetett olyan nagyon kétségbeesve, midőn szerelmének csapodárságáról megbizonyosodott, mert ha még enyhe túlzásnak vesszük is szerelmei számát (végre is az ember szíve nem autóbusz), látjuk, meg tudott vigasztalódni... Be nagy szükségünk lenne néha ily egészséges humorra! Heyduk, Petőfi és más nagy költőink szerelmi lírája, ami helyenként csípős öngúnnyal, és finom szatírával párosul, sokszor fiataljaink segítségére lehetne megoldhatatlannak tűnő benső kérdésekben. Nem is beszélve oly’ örökszép, mélyértékű és amellett tanulságos költeményekről, amelyeket oly’ jó kettesben olvasni (József Attila Flóra-,versei, s mások)... De elhagyván a régieket, megpróbálom tolmácsolni ifjú szlovák költőnk, Ján Turan egyik versét. Hevenyészett a fordítás, de a költővel bizonyára sokan egyetértenek: Forró csókok hosszát, számát nézve Mérték, mily erős a szerelem. Nem emlékezett ily szenvedélyre az útszéli vén akácfa sem. Am érzéki szédületben égve mind alább hagyott az érzelem. Istenhozzád lett a dolog vége, Ügy váltak szét, könnyen, könnytelen. Akik vágyunk igaz szerelemre, szeretnénk, ha mint a kenyér lenne. Nem abban, hogy nap mint nap eszik, de abban, hogy él vele az ember, nincs eledel, mit ennyire kedvel s meg nem unja, mindig jólesik. Verses (fordításos) hozzászólásommal én, az öreg fiú is hozzá akarok járulni az érdekes vitához. Remélem, az Élet küszöbén című rovat még sokáig nem fog lezárulni. A szerelem és a házasság problémája a civilizációval együtt nő, terebélyesedik, úgyhogy már nem is igen lehet átfogni. S ha ily rovat keretében egy évezredes probléma nem is oldható meg, mégis érdekes és hasznos olvasnivaló minden sora fiatal fiúk, leányok, de ifjú házasok számára is. Sz. Gy. Korán reggel dolgom akadt a városban. Felszálltam egy villamosra, s homlokomat az üveglaphoz szorítva, kora reggeli álmossággal kissé bágyadtan figyeltem az utca sokszínű forgatagát. Mindig szerettem ezt a félig éber, félig álmos állapotot, mert ilyenkor minden zaj. külső mozgás csak olyan távolról jut az ember tudatába; és mert valahogy az ember ilyen hangulatban úgy elábrándozhat, elmerenghet. Az emlékezetemben egyszerre felelevenedtek a régi képek. Nem is olyan régen messzebbre utaztunk, — akkor még ö vele, együtt — alkonyodon. Ott álltunk az ablaknál és a kerekek zsongó ritmusában oly hosszan elábrándoztunk, észre sem vettük, hogy ránk esteledett, és mi talán órákon át nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. — Milyen szép idők is voltak azok! — Hiába. A szerelem, egy megértő, szép, kellemes kislány, boldog szabad nyár, utazások, feledhetetlen esti séták — ez az ifjúság száz és száz gyönyörű sajátjai közül talán a legszebb, a legfeledhetetlenebb. Ez a szerelem még a gimnázium padjai között sarjadt ki, azután később, mint a tengerhez közeledő folyam, tágult, szélesedett. Mennyi szép, boldog órát is töltöttünk el együtt! Szerettük a finom, szelídhangű költőket; Tóth Árpád, Juhász Gyula cgy- egy verse néha a könnyekig meghatott bennünket. Esti sétáink alkalmával órákig elbeszélgettünk aznapi, vagy régebbi olvasmányainkról; de szerettük a természetet, a zenét — szerettük, nagyon szerettük az életet. Mindez, most percek alatt pergett le az emlékezetemben! Valahol mélyen belül felzsongott egy nagyon kedves, régi melódia: ..Emlékszel még, jut még eszedbe a múltúnk...” — Mert bizony ez már mind, mind a múlté. Csupán egypár feledhetetlen emlékfoszlány maradt meg belőle,' sok-sok kellemes hangulatban átélt óra. parki padok, erdei sétányok, ahol egykor nagyon boldogok voltunk. A szerelemnek végcszakadt, de valahogy úgy, Szeretném, ha kedves lapjukban foglalkoznának ezzel a problémával: Elítélendő-e az a fiatal lány, vagy asszony, aki dohányzik? És ha igen, akkor miért? Hogy a dohányzás káros hatással van a szervezetre, elsősorban is a női szervezetre, azt tudom, és tudjuk mindnyájan, és mégis hódolunk ennek a szenvedélynek. Különösen falun, de városon is, sokan megvető szemmel néznek ránk, dohányzó nőkre. Nagyon szeretném, ha a szerkesztőség, illetve az Új Ifhogy talán valami nagyon súlyosan egyikünket sem lehet okolni miatta, és éppen ezért, az emléke mindenkor nagyon kedves és megható tudott lenni. Ilyen, és hasonló gondolataim voltak, amíg a kora reggeli, álmos napsütésben a villanyos egyik szögletében merengve néztem a nyüzsgő utcai életet. — Mélyen elgondolkoztam és akkor valami azt súgta: valaki néz hátulról, és gondolatban velem foglalkozik. Óvatosan hátra pillantottam és láttam, hogy két fiatal lány áll mögöttem, és tekintetemre zavartan elpirulnak, és hátrább húzódnak. — Lenéztem mind a két kislányt. Az ő barátnői voltak. Hallgatözni persze illetlen dolog, de én valami ösztöntől sugallva élénken figyeltem. Zavart nézésükből, és a hirtelen csendből, amikor hátrapillan'tottam, éreztem, hogy valószínűleg rólam beszélnek. És a gyanúm beigazolódott. Még két vagy három uta6 szállt fel, akik szintén beszélgetni kezdtek, mire a két lány is tovább társalgóit. Feszülten figyeltem, és egyszerre csak úgy éreztem, hogy megfordul velem a világ, és a verejték kiveri a homlokomatGyakorta voltam már tanúja olyasminek, hogy az emberek — különösen a fiúk — kibeszélik egymásnak az ő „ügyeiket", természetesen jól kiszínezve, megtoldva olyan részletekkel, amelyek nekik maguknak a legelőnyösebbek, leghízelgőbbek Ez természetesen nem egyéb, mint olcsó nagyoskodás, aminek a hallgatása jobbérzésű ember számára kényelmetlen, és egyenesen undorító. De most valahogy mindennél bántóbban és kellemetlenebbü! hatott: rólam, illetve rólunk volt szó! Mennyi minden dóit romba bennem azokban a percekben. A sok-sok meghitt óra emléke, szép levelezésünk, megtörtént dolgaink mind-mind felhígított olcsó romantikaként ott szel- lőztetődött mögöttem a két fiatal lény kedélyes társalgását képezve. És ekkor szomorú kétségbeesés kerített a hatalmába. Én ugyanis fiú létemre júság kedves olvasói megírnák nekünk, hogy mi a véleményük erről a kérdésről. Üdvözlettel „Egy dohányzó nő“ (Sz. M. Nagymegyer) A szerkesztőség megjegyzése: Kérjük kedves olvasóinkat, hogy írják meg a véleményüket a dohányzásról, válaszoljanak a „Egy dohányzó nő“ kérdésére. A hozzászólásokat néhány hét múlva foglaljuk össze. mindig a legnagyobb megbecsülésben tartottam a dolgainkat, és akkor ö lány létére, (akinek mégis talán, véleményem szerint, kényelmetlenebb lehet az ilyesmi) lelki nyugalommal visz „fórumra” ilyen dolgokat, amelyet kicsit is ápoltabb lelkű ember soha ki nem pellengérezne. És ekkor ágy éreztem, hogy örökre összetört Pennern valami, amit soha, soha összerakni. egésszé tenni nem lehet! Szomorú voltam és elkeseredett és életemben először gondoltam arra, hogy bár sohase találkoztam volna azzal a lánnyal, és hogy nagyon °kosan és nagyon ió! történt, hogy akkor régen szétszakadt köztünk minden. * Ennyi a történet, amit el akartam mondani. Sajnos azonban nem mondhatom .’, hogy talán én valami „rendkívüli véletlennek” lettem az áldozata. Azelőtt is, azóta is többször voltam már tanúja olyasminek, hogy szerelmükben csalódottak pillanatnyi meggondolatlanságból, könnyelműségből, vagy az alulmaradottságból származó bosszúérzésböl hasonló dolgokra ragadtatták magukat. Én úgy érzem azonban, hogy itt egyiket sem lehet eléggé igazoló oknak elfogadni. Ha csalódtunk is, és bármennyire is meg vagyunk bántva, semmi esetre sem szabad a „gyógyulást” a másik bcfe- ketítésében, lealacsonyító beállításában keresnünk. A múlt maradjon meg múltnak! Ami megtörtént, azt ilyen úton visszaállítani soha nem lehet — hanem éppen ellenkezőleg: még azt a kicsit is csak összetörjük, ami még szép és lelkűnkben megmaradt. KOMLÖSI LAJOS Szomorú levél Tisztelt szerkesztőség és olvasók' Szeretném tudatni önökkel szomorú tragédiámat, és egyben kérném Önöket, legyenek segítségemre. Húszéves vagyok, egy öreg anyám van, senki más az egyvilágon. Volt egy vőlegényem Záhorská Bystricán. Nagyon szerettem. Állapotos lettem tőle, kilencedik hónapban vagyok. A vőlegényem kerek egy hónapja, hogy egyszerűen eltűnt. Úgy elment, hogy talán a jó Isten sem tudja, hova. Most olyan vagyok mint az őrült. Szeretnék a föld alá bújni szégyenemben. Napról-napra csak sírok-sírok drága jó anyámmal együtt. Mit csináljak? Nagyon szépen kérem az Új Ifjúságot és az olvasókat, segítsenek legalább lelkileg nagy bajomban. Adjanak tanácsot ml tévő legyek. P. Margita A szerkesztőség megjegyzése: Bizony-, bizony az egész probléma nem egyszerű. De számos fiatal leánynak és fiúnak tanulságos P. Margita esete, ezért az Üj Ifjúság valamelyik közeli számában bővebb beszámolóban foglalkozni fogunk az esettel. Levél a szerkesztőségnek — Szeretsz? — Szeretlek! A világ minden táján, külön- böző nyelveken naponta számtalanszor, hangosan, — de inkább suttogva elhangzik ez a két szó. Néha megjontoltan, olykor könnyelműen. Szeretlek, nagyon-nagyon szeretlek, — így mondta ezt Szilvái Pista is kedvesének, a szépséges Dittának. Egy szép estén, a Nyitra jolyó keskeny hídján. Pista megfontoltan mondta ezt, persze arra, hogy mi minden következik ezután, ezután az őszinte „szeretlek" után, nem gondolt. Nem akart még házasodni. Pedig talán már ideje is lett volna, igazán senki sem lepődött volna meg azon, ha Szilvái Pista egy hétfői reggel mint nősember állt volna meg munkatársai előtt az üzem laboratóriumában. Iskoláit elvégezte, katona is volt már, most mint fiatal vegyész dolgozik. Huszonnégy éves. Hányszor is megkérdezték már tőle: te Pityu, hát mikor nősülsz már meg? — Ajaj, van még arra idő — jelelte nyugodtan, hányszor, hányszor. Pista úgy gondolta, hogy ha már vagyona nincs, sem háza, legalább felruházkodik. Nem akarta csak úgy minden nélkül kezdeni a házaséletet. Nagy dolog a házasság, mondogatta magában, — nem is veszek én el csak olyan leányt feleségül, aki tiszta szívből jog szeretni, és akivel nagyon jól megértem majd magam, még a világnézetünk is egy lesz .. . Pista jó CSISZ-tag, és kommunista. Találkozott már ilyen magához illő lányokkal az igaz, de azért egy sem volt közöttük olyan, akiben az igazit látta. Pista nagyon szereti a munkáját, imádja az irodalmat, kivált a szép verseket és a színházat. A leányok, akikkel találkozott, dolgozott, és szórakozni járt, inkább a sport hívei voltak. De azért barátkozott velük. Ami késik az nem múlik, — gondolta — majd csak megtalálom azt az igazit, akiről sokat - sokat álmodoztam ... Ij'gy délelőtt a galvanizáló műhelyben volt. Ott sür- gött-forgott, a nikkel-fürdő tulajdonságaival ismerkedett. Máskor is dolgozott már itt, de igazán semmi különösre nem figyelt jel. A lányok sem igen figyeltek oda, mivel ba- joskodik, min gondolkozik atiy- nyit, mit csinál. No, ez egyszer maskeppin történt: Pista a munkaszünetben is a műhelyben maradt. Leült, nyugodtan rágicsálta tízóraiját. — ekkor figyelt jel két lány beszélgetésére. Az egyik, az a tok. Máskor is találkoztak, ösz- szemelegedtek, és így került sor arra a Nyitra melletti nagy-nagy pillanatra. Komolyan gondolták mind a ketten, hiszen szerették egymást. Nemsokára Ditta venOZ.Utun> f UC.t/( L / ÍCT/ / l Az élet küszöbén Itt nehéz dönteni kék köppenyes, a műhely tervezőnője. Pista jól ismerte mór ezelőtt is. Szólt is neki. Azután oda hívta. Leültek, beszélgettek. Egyszer csak ezt kérdezi a leány: — Hová mégy este? — Még nem tudom biztosan, a „Franz Schubert“ című filmet kéne megnézni. — Ugyan-ugyan, téged még ilyesmi is érdekel? — kérdezte a leány kissé gúnyosan, — különben én is meg szeretném nézni. így ismerkedett meg Szilvái Pista Bárdos Dittával. Együtt mentek moziba, utána sétáltak egyet, beszélgettek, szórakozdégségbe hívta Pistát. Bemutatta a szüleinek, és Pista a lány szüleinek is tetszett. Minden simán, őszintén, kedvesen ment. Ezekután, — mikor már az esküvőről is szó esett, — jött a zökkenő! Pista ugyanis nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy ne esküdjenek templomban. Evek óta nem jár templomba, a vallási tanításokban nem hisz, szereti a tudományt, annak él, kommunista ember. Dittának semmi kifogása nem volt ez ellen. Csakhát: mit szól majd anyu? Bizony, bizony, mit szól majd anyu! Pista azt gondolta, hogy ha zokon is fogják venni a majd meg egybekelésüket, már csak azért sem, mert nagyon- nagyon, igazán szeretik egymást, és ezt tudják a szülök is. Bezzeg az anyák (mert miután megtudta Pistának is az anyja fia számítását, terveit, ö is ellenezte az ilyenféle házasságot), nem tágítottak. — Be ne tegyétek lábatokat házamba! — mondta a lány anyja. — Örökre kitagadlak, ha megmered ezt tenni — sírt a Pistának az édesanyja. Ditta is és Pista is szeretik a szüleiket. Pista a békesség híve és nem akar az anyóssal, haragban lenni, édesanyját sem szeretné megbántani. Igaz, hogy felnőttek, megtehetnék azt is. hogy megesküsznek szüleik beleegyezése nélkül, és addig, míg elmúlik a „vihar“, elkerülik szüleik házatáját, — de mindezt nem tartják becsületes, emberséges dolognak. Meg azután, hová is mennének, hiszen lakást nem egyszerű dolog szerezni, kapni. .. így semmisül meg egy őszinte, igazi szerelem. Pistának a minap Volyko Petrovics verse akadt a kezébe. Elmélázva olvasta, hogy majdnem kigördült szeméből a könny: Ö, miért is űz, ő miért is hajt a végzet a hervadás mezőjén, puszta réten ? Fölöttünk felhők, semmi fény az égen — ó miért is láttalak egykor téged? Ó jobb lett volna egymást elkerülni, mint két hajó a tágas óceánon, mely két halottat visz, nagy lengő szárnyon s a lomha ködbe készül messze tűnni. — Bizony jobb lett volna egymást elkerülni. Nem fájna most így a szívem. Pistának nem megy a munka, töri a fejét, de büszkesége nem engedi, hogy meghajoljon. Dittát azonban nagyon t tereti. Elmenne vele akárho- vá. De nincs kiút. Ditta egyre többet sír. Pistától elválni nem akar. A két fiatal tanácstalan. Ad- jatok tanácsot Dittánjak és Pistának. Bizonyára nem ók az egyedüliek, akik ilyen problémával birkóznak. FÜLE LAJOS •* . 5 zóljanak a költők
