Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-08-11 / 32. szám

1956. augusztus 11. VITA: Irodalmunk helyzetéről Egy régi kezdő hozzászólása 99 Vychodná 1956“ A szlovákiai népi zene, tánc- és énekcsoportok szemléje mily’ messze vannak a közön­séges halandótól Bratislava szerkesztőségei, és hogy sem a szerkesztőségek levélválasza, sem pedig könyvvitákra leuta­zó íróink látása, vagy a velük való futó beszélgetés nem je­lent mást egy többé-kevésbé maradandó emléknél. Jómagam csak negyedik évemet taposom szlovák és magyar kisvárosok kövezetlen vagy kövezett utcá­in, de ezalatt a négyéves iro­dalmi kínlódás alatt mindunta­lan felvetődik bennem a fur­csa kérdés: Miért foglalkozott velem az Üj Szó szerkesztősé­ge oly szeretettel, amikor még főiskolásként, életet nem isme­rő fejemmel írtam, s abból a jót, az arra érdemest mindig közölték? Ezzel szemben most, midőn már négyéves orvosi gyakorlatom és emberismere­tem alapján jobbat is nyújt­hatnék, alig kapok egy-egy bíztató, segítő szót. Aki régi bátorítások és ki­sebb sikerek alapján szikrányi tehetséget érez magában (én pedig érzek) nem tud oly’ könnyen elkedvetlenedni. Egyre ritkábban küldtem már nem­csak az irodalmi, de tudósítási jellegű írásaimat is szerkesztő­ségekbe, s magyar lapok közül itt-ott csupán a Szabad Föld­művesben és az Üj Ifjúságban jelentek meg írásaim. Amit ezektől a lapoktól vártam, a segítő kritika, abban itt is csak nagyritkán részesültem, de mégis ezek az újságok voltak, amelyeknek érdemük, hogy nem vesztettem el teljesen az önbizalmamat és amióta leve­lezőjük vagyok, érzem, számol­nak velem. E szerkesztőségek jóakarata ellenére (mert terük kevés, idejük, amelyet ne­kem és más kezdőknek szen­telhetnének, szintén korláto­zott) még mindig elég primití­ven írok és még sokáig, soká­ig, kezdő író maradok. A Fáklya . . . Még erről kell' szólnom bővebben, mert na­gyon bánt a „Deákok“ esete. Ezzel a címmel írtam egy el­beszélést, amely századvégi po­zsonyi diákokról szólt. Egy al­kalommal, éppen akkor báto­rította a Kultúrny zivot az írókat, nyúljanak bátrabban a történészek nyújtotta anyag­hoz, kezembe került egy törté­neti közlemény. A történelmi tény: az 1891/92-es tanévben bojkottnak és inkvizíciónak ve­ttették alá azokat a pozsonyi akadémikusokat, akik szlovákul éreztek és beszéltek. Ugyanak­kor a magyar diákok között akadtak — például egy Bod­nár nevű akadémikus — akik kereken megtagadták az akció szervezőinek a bojkott-ív alá­írását. Ezt az eseményt pró­báltam olyan elbeszéléssé for­málni, amelyből ifjúságunk megismerhetné kissé az akkori idődet s amelyből egyszersmind a mi problémáink számára is tanulságot meríthet. Ezzel az elbeszélésemmel fordultam an- n cidején a Fáklyához, életem­ben először, mert ebben a lap­ban komoly tényezőt láttam, amelyet nem szabad gyarlósá­gokkal háborgatni. Próbálkozá­somra a válasz lesújtó volt: A szerkesztő elvtárs kétségbe von­ta annak a lehetőségét, hogy századvégi diákok magyar ba­rátaiknak Jankó Kral' versét fordítsák magyarra. Különösen jogászokról nem tételezhető ez fel, úgymond, s más akadémia még egyetem híján nem volt Pozsonyban. A levél nem kri­tikus, hanem egyenest elutasí­tó volt, s megpróbáltam vitáz­ni. Megírtam, hogy a történe­tet nem a kisújjaniból szoptam. Azt is, hogy jogakadémia mel­lett még egy akadémia létezett Pozsonyban, és a fordítóként szereplő fiatalemberek magya­rul tudó, de szlovák diákok voltak, akik éppen azidőtájban differenciálódtak nemzetileg, és azt akarták megmutatni ma­gyar .társaiknak, hogy szlovák kultúra :s él a monarchia te­rületén, és szeretetet, tisztele­tet érdemel. (Aki kissé foglal­kozik magyar és szlovák iroda­lomtörténettel, az előtt nem titok, mennyire szerette példá­ul Jankó Král' vagy Horárik János a mi Petőfinket, s hogy Hviezdoslav szlovákra fordít- gatta a magyar költőket, s vé­gül, hogy Kubiny, aki szlovák- volt, az akadémikusokéhoz ha­sonlócélzattal Hviezdoslav Háj- nikova zena című költeményé­nek magyarra fordításán dol­gozott.) Az elbeszélésben csak annyira rugaszkodtam el a va­lóságtól, amennyire ehhez jo­got ad az írói szabadság s amennyire ezt szükségessé tet­te az a tény, hogy a szereplők leszármazottai ma is élnek. A Fáklya szerkesztője második válasza erre csak annyi volt: polemizáló levelem végén lévő kérésem alapján az írást visz- szaküldi, anélkül, hogy megál­lapításaimmal foglalkozna. Különösképpen kellemetlen dolog kezdő írónak lenni öt vagy akár tíz évig is, főleg ha nem az írásaimból élek, hanem van egy jól fizetett polgári ál­lásom. Csak az a tudat bosz- szantó* hogy csupán azért, mert nem járhatok fel majdnem na­ponta. mint azelőtt, a szerkesz­tőségekbe, nem lehet részem az idősebb, tapasztaltabb elv­társak és az írókollektíva tá­mogatásában, bíráló segítségé­ben. Hiába, jól éreztem magam bratislavai diákkoromban, az istenek térdén, mert ha nem is írói karrierem, de legalább is írói fejlődésem lehetőségét láttam ebben. De ha már kies­tem az égiek kegyeiből, vagy esetleg csak nem érnek rá foglalkozni a magamfajta, több­éves kezdő fejlődésével, jónak látnám, és főleg jólesne, bíz­tatna, ha valami szerv rend­szeresen foglalkozna mindazok­kal, akikre tán egy kis figyel­met mégiscsak érdemes fordí­tani. Itt nemcsak az irodalmi saj­tószerv létrehozására gondolok, amelynek létjogosúltsága már semmiképp nem lehet vitás. Az irodalmi újság arra való lesz, hogy mind a kezdő, mind pedig a „befutott” írók arra érdemes munkáit bemutassa, szélesebbkörű vita tárgyává te­gye és eljuttassa azokhoz, akiknek íródtak. Gondolok azonban egy oly’ írói munka- közösségre, amely valóban fog­lalkozik valamennyiünk, s nem­csak a bratislavaiak nevelésé­vel, irányításával. Tekintve, hogy mint látom, itt is nehéz­ségek vannak és az illetékes elvtársak ígéretük ellenére mégsem hívtak fel eddig mun­kaközösségi vitára, gondolni lehetne tán arra, hogy az író­szövetség vidéki tagozatai mel­lett vagy más gócokon fiók­munkaközösségek létesüljenek, amelyekben bizonyára élénk és gyümölcsöző munka indulna meg megfelelő vezetés mellett. Ezt a hozzászólásomat való­színűleg többen fogják a ma­gukénak érezni, úgy öten, tizen, akiknek hasonló tapasz­talataik vannak, s olyan ötve- nen-hatvanan, akik eddig sze­rénységből vagy bátortalanság­ból, esetleg más okok folytán csupán íróasztaluk vagy szűkebb környezetük számára írnak. De lesznek olyanok is, akik hoz­zászólásomban a volt szerkesz­tőségi munkatárs, a levelező, vagy a vidéki kultúrmunkás kétségbeejtő próbálkozását lát­ják, hogy írónak, vagy költő­nek ismerjék el, aki viszont még maradandót nem alkotott. Célom azonban nem az, hogy tömegével áradjanak a szer­kesztőségek felé kezdő írók alkotásai, sem pedig az, hogy önmagámnak csináljak reklá­mot. Csupán azt szeretném, ha kiadóink, folyóirataink szer­kesztői, az írószövetség tagjai, közülük aktív írók, költők és kritikusok oly szeretettel fog­lalkoznának minden beérkezett írással s szerzőjével, mint azt az első köztársaságbeli irodal­munk termése tanúsítja az ak­kori irodalmi tényezőkről. Mert nem kétséges, hogy a csehszlo­vákiai magyarság ma sem sze­gényebb tehetségekre nézve, csak úgy látszik, a keretek szűkebbek és a jóakarat keve­sebb. SZÁNTÓ GYÖRGY I mmár negyedszer gyűltek össze a Tátra alatti kis faluban, Vychodnán, Szlovákia legjobb népművészeti együtte­sei, hogy egyes tájak gazdag népi hagyományait művészi fo­kon bemutassák a közönség - nek. A két napig jutó szemlén a néző valóban egész képet nyert a kiilünjéle vidékek szo­kásairól, táncba és dalba öm­lött öröméről, bújáról, vérmér­sékletéről. Az első nap műso­rát ugyan megszakította a hir­telen eső, viszont a következő nap annál pazarabb volt verö- fényben és a rendezők ügyes­sége révén jelléphettek az előb - bi napról elmaradt együttesek is. Nem kívánok foglalkozni külön-külön a csoportokkal, még a jobbakkal sem, annál inkább, mert az idei vyehodnái fesztivál az eddigiektől eltérő­en nem volt verseny jellegű, inkább csak bemutató, mintegy előfutama a jövöévinek. A már régebben működő és országszerte ismert népművé­szeti együttesek mellett így helyet. kaptak olyanok is, ame­lyek csak pár évvel ezelőtt alakultak meg és még nem ér­ték el a kívánt művészi fo­kot. Ebből látható a SDET cél­ja: megszerettetni fiataljaink­kal a népi hagyományokat, hogy a feledésbe vesző művé­szi értékeket felkutassák és felújítva előadják. Mert a nép szereti, kedveli, saját művé­szetét, különösen tökéletesebb előadásban: ez közelebb áll hoz­zá, jobban megérti. Ezt bizo­nyítja az is, hogy a vyehodnái amfiteátrum lelátója vasárnap teljesen megtelt és nem ke­vésbé a fel-felhangzó tapsvihar, amellyel a jobbakat megillet­ték. Érdekesnek tartom megje­gyezni a cseh üdülök viszonyu­lásó: ehhez a bemutatóhoz; a közönség 25 százalékát ugyan­is ők alkották. Rendkívüli fi­gyelemmel kísérték végig egy- egy csoport fellépését, utána pedig beszélgettek, vélekedtek róluk. Tehát nem időtöltésből, unalomból néztek meg. Vasárnap délelőtt léptek fel a nemzetiségi együttesek: a ruszinok fonótánccal, a néme­tek nagyon ízléses és eredeti landerret és keringővei, utánuk egy cigányegyüttes táncolt csárdást és verbunkost. Ezek­nek rendkívül rugalmas zené­je és temperamentumos tánca annyira magával ragadta a kö­zönséget, hogy csaknem egész szereplésük alatt végig tapsol­ták. Végre következett a ma­gyar tánccsoport fellépése. Tj1 eszülten vártam, féltem egy kicsit. Nemhogy ta­lán eltévesztik, hiszen a kis- gvarmatiak már többször fel­léptek a lakodalmassal; azt kérdezgettem magamtól, vajon hogyan fog tetszeni a közön­ségnek. Már az első pillanatok­ban megnyugtattak: a konyha­táncot nagy tetszéssel tapsolta a közönség. Így ment ez aztán tovább is. Valóban nagyon örül­tem egyetlen csoportunk sike­rének. Kihangsúlyozom: egyet­len. Azért teszem ezt, mert véleményem szerint több együt­tesnek' kellett volna itt fellép­nie. A Csemadoknak vannak még ugyanis más népművészeti szakcsoportjai is, melyek meg­érdemelték volna, hogy a szlo­vákiai magyar népművészetet képviseljék Vychodnán. De még mást gondolok: nagyon hálás volna rendezni egy ilyen szemlét magyar vonalon is. Ez a feladat a Csemadokra vár! Míg ezt írom, feléled ben­nem egy-egy lendületes tánc, szép népviselet, sok-sok szép vyehodnái élmény. A szót azon­ban rövidre kell fognom, így talán inkább majd jövőre ér­tékeljük részletesebben ezt a bemutatót is, mikor egy cso­portot már két fellépésből fo­gunk ismerni. Remélem addig még sokat fejlődnek és még szebb élményt nyújtanak majd a népművészet kedvelőinek. P. J. TDanácsok színjátszóinknak Jelmez és maszk A rendezőnek minden szerep­lő öltözködését pontosan meg kpll állapítania. Az öltözék le­gyen jellemző a korra, a sze­replő társadalmi osztályára, nemzetiségére, foglalkozására, életkorára és egyéniségére. Fontos feladat a szereplők maszkjának: arcfestésnek, pa­rókájának, bajuszának, szakai­jának meghatározása. A maszk­nak természetesnek kell lenni és a szereplő jellemzését kell hogy szolgálja. Egy-két példán szemléltetjük az álarc készítés módját. Arcunkat gyengén bevonjuk vaselinnal. Erre rákenjük az alapozó festékanyagot. A vilá­gos színnel festett részek ki­emelkednek, a sötét színnel fes­tett részek behorpadnak. A homlokot általában egy kevéssel világosabbra szoktuk festeni, mint az arc többi részét. Ha a homlokot a rendesnél magasabb­nak akarjuk feltüntetni, akkor az arc színénél valamivel vilá­gosabb, ha pedig hátracsapott, kis homlokot akarunk festeni, akkor az arc színénél kissé sö­TÖRÖK ELEMÉR: i Te ott vagy Most olyan furcsán egyszerű vagy nékem s mint halvány őszirózsa oly törékeny S bár messze kék hegyek, sűrű fellegek vállasztnak el Tőled, de amerre megyek Téged látlak, s távolból is hallom hangod. Te ott vagy mindenütt, amerre nézek, kint a végtelen sokszínű réten, s mint a vágy, a gyönyörű emlékek oly kedves vagy Te örökre nékem. Borulj rám Életem egyharmadát úgy hiszem már megtettem. S kedves, ha most mondanád csak egy szóval is nekem, hogy rossz voltam hozzád kinyitnám ifjú keblem, mint egy könyvet, hogy lásd, ha ellened vétettem, azt is másokért tettem. Gyere, s borulj rám, Kedvesem, mint rétre a gyönge harmat, gyere, s mint játszi nyári szél simogasd kócos hpjamat. Borulj rám és én megbocsájtok. Te szép szívemhez mindig jó, borulj mint öszutólján barna földre a tiszta hó. tétebb színt használunk. Hacsak szélesíteni akarjuk a homlokot, akkor főleg a két oldalán, ha pedig csak magasítani akarjuk, akkor a felső részén festjük világosabbra, ha keskeny hom­lokot akarunk, a két oldalát, ha pedig alacsony homlokot, a felső részét fessük sötétebbre. A ráncfestésnek két módja van. Az egyik: barna, szürke vagy fekete ceruzával megfelelő vastagságú és hosszúságú vonalakat húz­zunk a kívánt helyre. A másik: az így nyert vonal mellé fehér­rel, vagy halványpirossal egy másik vonalat is húzzunk. A szem álcáját a szem kör­nyékének befestése adja. A szemnek feketével vagy barnával keretet festünk. A mélyenülő, beesett szemet a szemhéjakra és a szem belső sarkába kent világos szín segítségével emel­hetjük ki. A szem köré rajzolt kerettel erősen megváltoztathat­juk a szem alakját. Hogy a sze­met hosszúkásabbra tegyük, a szem alatt, illetve felett húzott vonalakat egymással párhuza­mosan mind a négy sarokban még egy- öt milimétemyire túlozzuk a szem végén. Ha fá­radt, nehézpillantású ember sze­mét kell érzékeltetnünk, sze­münk alá sötét foltot festünk. Ha vak szemet kell ábrázolnunk, mind az alsó, mind a felső szem­héjat szürkével kenjük be. Az arc festése. Arcunk két ol­dalára a szerep követelményei szerint több-kevesebb piros színt festünk. Ha kövér arc hatását akarjuk kelteni, a pofacsont alatti részt pirossal, vagy vilá­gos testszínnel kenjük be, ami- által ez a rész kiugrik. Ha ugyanezt a részt sötét színnel festjük be, sovány, beesett arc látszatát nyerjük. Az orr festése. Ha az orr ere­deti alakját meg akarjuk tar­tani, csupán az alapszínnel ken­jük be. A pisze orr eltüntetése: Az orr nyergét az alapnál vilá­gosabb színnel festjük be. Ké­szítése: Az orr nyergét az alapnál sötétebb, vagy mélyvö­rös színnel festjük be. (folytatjuk) i Jegyzeteim, amelyeket itt közzéteszek, bevallom, nem új- keletűek. Javarészük egy szá­momra igazán szép ünnepen, a csehszlovákiai magyar írók aktíváján, kerültek tömbömbe, amikor csonka gondolataimmal nem mertem megzavarni a fő­beszámoló, az értékes hozzá­szólások és más felejthetetlen megnyilvánulások hangulatát. Most megfogalmazott sorai­mat annak ellenére, hogy az aktíva óta sok idő telt el, nem érzem „eső után köpönyeg“- nek, mert az Üj Ifjúság kiter­jedt irodalmi vitája révén ugyanolyan, vagy még széle- sebbkörű aktíva elé tárhatom problémáimat. A fiatalok lapjában közölt beszámolók egyikéből tudjuk, hogy az elmúlt évek kiadási termése választékban igen bő. Mégis úgy gondolom, hogy ha a fiatal (kezdő) írók és költők jobb és rendszeresebb segítség­ben részesültek vplna az író- szövetségtől, s ennek tapasztal­tabb, idősebb tagjaitól, 1948 és 1955 között számosabb, szín­vonalasabb és színesebb írás kerülhetett volna könyv for­májában napvilágra. A magam példáján mutatom meg, miért kell egy próbálko­zó (tehetséges vagy tehetség­telen) ‘ toliforgatónak hosszú évekig küzdelmekkel teli kez­dőnek maradnia, anélkül, hogy valami arra hivatott szerv, vagy személy, becsületesen tud­tára adná: „Érdemes írnod“ Esetleg: „Jobb, ha leteszed a tollat és nem pazarlód idődet (és másokét is) hiábavalósá­gokra.“ Irodalmi próbálkozásaimat magam is körülbelül akkor kezdtem komolyan venni, ami­kor hazánkban megjelen', az első magyar nyelvű lap — ac Üj Szó. Ennek az újságnak és az akkori szerkesztősé­gének köszönhetem, hogy egyes magyar és szlovák lapok ma szívesen közlik publicisztikai jellegű írásaimat .. . Aki költő­nek és műfordítónak indultam, sikerült jó levelezővé, esetleg egy-két lapnál végzett mun­kásságomat tekintve, újságíró­vá fejlődnöm. Azonban irodal­mi, valójában irodalmi fejlődé­semben — ha törekvéseimben nem is — bizony alaposan megakadtam. Miben látom a magam s ve­lem együtt több más, nemrég még egész fiatal társam meg- ' akadásának okait ? Évekkel ezelőtt, mint bra- tislavai főiskolás fordításokkal és versekkel jelentkeztem az Üj Szóban. Voltak köztük egé­szen rossz írások, amelyeket a szerkesztőségben kellő kritika segítségével magam is elfogu- latlanabbul olvasva, elvetettem. És volt vagy 10—20 olyan, amelyeket Egri Viktor, Szabó Béla, Gály Olga és mások meg­jegyzései nvomán, sikerült kö­zölhetővé csiszolnom. A kritikai segítség, amelyben részem volt, nem volt mind­járt a kezdetén elég szigorú, így megjelenhetett Szimonov: Várj című versének fordítása, amelyen igazán lelkesen dol­goztam. Tudom, hogy komáro­mi, kassai és rimaszombati asszonyokat, de még férfiakat is igen meghatott, s mégis, ma szégyenkezem a fordításom miatt, annál inkább, mert ké­sőbb, ha jól tudom, átvette a Tavasz vagy az Alkotó Ifjúság is. A fordításomba ugyanis, mint később elmélyült orosz tudásom és Lányi Sarolta újabbkeltű fordítása megmutat­ta, komoly értelmi hiba került. De a szerkesztőség beli elv­társak és barátok segítségével mégiscsak eljutottam odáig, hogy tárgyilagosabban tudtam megítélni a saját írásaimat, s így lassanként az a nézet ala-' kult ki bennem, hogy műfaji­lag a fordítómunka, és saját írásomban a verses szatíra te- rén alkothatom a legjobbat és a legcélszerűbbet. Ez azonban j-ég volt: tovább nem vezetett „nagyreményű" utam, mert egyetemi tanulmányaim után \ idékre kerültem. Csak az, aki egész életét vi­déken tölti, tudja megérteni,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents