Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-07-28 / 30. szám
1*956.. július .28. 5 VITA: „Hunyadi János, az ősz vitéz" Irodalnmnk helyzetéről Őszinte közbeszólás Annyi szó hangzott már el irodalmunk ezer bajáról, hogy az ember valójában azt sem tudja, hogy ki mit mondott és mit is vélt hibának. Vagy csak én nem tudom, vagy éppen az sem, aki annyit beszél s végeredményben maga sem tudja, hogy mit? Mert könnyű ám beszélni össze-vissza, de annál nehezebb elfogadható, mindenkinek tetsző igazat mondani. S persze úgy, hogy abból baja senkinek se essék, mert ha igen, akkor valaki valahol ebben vagy abban a kérdésben eltévesztette a szempontot s az már baj. De hadd térjek még vissza az első sorokhoz, annál is in kább, mert bennünket jelen pillanatban az annyiszor elmondott bajok és okozóik érdekelnek leginkább, másrészt pedig azért is, hogy tévedés ne essék. Mert kérem, a sok szó ugyan elhangzott, de nem a vitázók cikkében. Valljuk meg, hogy az a velünk született szépséghiba még mindig kísért bennünket, hogy nyíltan, nem merünk hős úttörők, és ha kell mártírok lenni. Talán azért, mert mindenki megkaparintott már magának valamit fhol ésszel, hol csak kivagyiságból, mellveregető szájas- kodással), amit nem szeretne elveszíteni. Igaz ugyan, hogy legjobb bölcsnek és szókimondónak lenni ott, ahol abból semmi komolyabb baj nem származik. Ám, ha így gondolkodunk, ne is várjunk és kérjünk mi semmit se, de még a kávéházi vagy más baráti körökben sem emeljünk szót ezért, vagy azért. Ilyen alkalomkor persze, mindenki bölcs, s néha az ember már azt hiszi, vagy gondolja, hogy lám, milyen okos ember X. Y. Hát igen. Irodalmunk ezer baját mindenki tudja, csak nem meri kimondani. S vajon miért ? Ez az ezeregyedik baj, ami megfejtésre vár. Tudunk mi kérni, még asztalt is verni, de csak egymás között. Mennyit hadakoztunk többek között azért is, hogy valamelyik lapban vitát indítsunk, mert úgy véltük, hogy az irodalmi problémáinkat csak így oldhatjuk meg. Eveken át ezen rágódtunk, csak persze egy lap sem merte elvállalni e szerep betöltését, mert ószintén meg kell vallanunk, akkoriban az ilyesmi még nem is volt olyan kecsegtető vállalkozás. Szóval, erre is évekig kellett várnunk és mi vártunk is, mert hittük, hogy a nyomasztó légkör, mely évekig nehezedett ránk, lassan, szakadozva elszáll, míg végül majd teljesen eltűnik a világmindenségben. Lám, ha már itt tartunk, ki is mondom, mi már oly' régóta tollhegyre kívánkozik. Kimondom, mert őszinte akarok lenni, a mi csehszlovákiai magyar irodalmunkra ez a légkör duplán hatott. S hogy ez így volt, az tagadhatatlan. S hadd mondjam ki mindjárt azt is, amit Fábry elvtárs már annyiszor a szemünkbe vetett joggal, hogy bizony kevés volt a tarsolyunkban. Azaz, volt abban elég, csak sajnos, az, amire tanítottak bennünket’, s amit mi mégis tanultunk a gondolat szegény, messzezengő, színtelen, kevesetmondó, stb. szókészlet. S mindez azért volt, mert gondolkodás nélkül szentül hittünk abban, amit tanultunk, amit szinte a szánkba rágtak, mint a papok a tíz- parancsolatot és az Istenben való hitet, amit maguk sem hittek, mert nem úgy éltek, ahogyan azt hirdették és másoktól megkívánták. Ügy tel - tünk, “mint a jó keresztény hívő emberek, mindenben hittünk és nem mertünk gondolkodni az állítottak igazáról, vagy fordítottjáról, mert ez bűn volt. S kiváltképp velünk, fiatalokkal volt ez így, akik akkor kezdtünk volna gondolkodni, amikor az nem volt divatban, mert mások mindent kigondoltak helyettünk. S így mi mindent készen kaptunk, amiből aztán táplálkoztunk, bár igaz, nincsen abban semmi tagadnivaló, amit tettünk és írtunk, azt őszintén, szívből és abban a hitben tettük, hogy minden cselekedetünk helyes. Én példának okáért, aki talán legjobban beleestem a szentarianizmusba, a szűklátókörű dogmatizmusba, onnan pedig a sematizmus és a frázis hinárába. Amikor leírtam az első közös kötetben megjelent verseimet, sohasem gondoltam arra, hogy hazudok, s amit leírok, az rossz, vagy egyszer rossz lesz s hogy az a valóságban nem úgy van. Persze, én akkor az iskola falai között, a tanultak hatása alatt, nem hittem és nem is gondoltam arra, hogy az életben sok minden másképpen lehet, hogy a szocializmus felépítése nem is olyan köny- nyíí, mert a végső győzelemig még ezer és ezer akadály adódik, miket útközben, dolgozva és küzdve kell elhárítanunk, miknek az eltakarása nagyobb bűn, mint a felnagyítása. Tehát, amit írtam: őszintén írtam. Szégyenkeznem csupán azért kell, mert nem -tanultam meg hamarább gondolkodni s hogy ez így volt, azért mások is felelősek. De ma már látok s lassan megtanulok gondolkodni is és soha, de soha nem leszek vakon hívő, zengő szavú szektás! Egy leszek, igaz ember és azt keresem majd mindenkiben, mert egyedül csak ez a szent és sérthetetlen. Persze tévedés ne essék, a meggyőződött elvhűségem továbbra is gránit szilárd és abból egy szikrányit sem engedek. S lám, míg e sorokat itten leírom, még mindig árnyat vet rám a kavargó rémület. Mert bizony még sok a mindent tudó okos ember, akiknek már szinte rögeszméjük a hibák és a nehézségek elhallgatása, mert azok feltárásával (szerintük) csak fegyvert adunk a reakció kezébe és akkor mi lesz ? Rögeszméjük az is, ha valaki őszintén felmeri vetni a hibákat, azt mindjárt ellenségnek, és a jó megszokott szóval bélyegzik meg: reakciós. S aki így gondolkodik, az maga nem hisz a demokrácia erejében’. Senki se felejtse el, ho-— a nép, vagy bárki is (kivéve valóban az osztályellenséget), ha látja is a hibákat, mik ellen joggal tiltakozik, mert jobban akarna élni, még csak gondolatban sem kívánja vissza a múltat. Vagyis a nép szilárd pillére a demokráciának, a szocializmusnak, s a kommunizmus eszméjének, mert egyedül jót csak ettől s a jövőtől vár. És azt se felejtsék ezek az okosok, hogy a reakció hamarább tud mindent, mint mi és sok esetben tőlük tud meg a nép is egyes dolgokat, miket tölünk is megtudhatna. És miért is ne tudhatná meg tőlünk az igazat? Itt' van a bizalom kérdése, mert ha tőlünk tud meg valamit a nép, az jó, az csak a mi plusszunk. Igen, így kell • l és akkor jobban hisz majd bennünk a nép és jobban elolvassák majd írásainkat, mert érzik, hogy értük szólunk. Kérdem én, ki a bűnös, az-e, aki tudatosan elhallgatja a ’ü- bákat, vagy aki őszinte segít 3- niakarással minden felnagyítás nélkül megmondja azokat ? Emberek vagyunk mi is, s nyílván, hogy tévedhetünk. Hiszen önmagunkat tagadnánk meg, ha unos-untalan azt hangoztatnánk, hogy nálunk bizony már nincsen hiba, minden a legnagyobb rendben megy. Maga a dialektika is azt tanítja, hogy minden változik é., fejlődik, semmi sem örök. S minden, ami történik, az törvényszerű jelenség. És én ebben hiszek. Hiszek, de másképpen, mint tegnap. Hanem mostan már valaki fel is forty an és azt kérdezi, — de kérem, mi köze mindennek az irodalomhoz? Hiszen ez politizálás. És én erre azt mondom, hogy igenis sok köze volt, és van is, mert amit en itten nagyjában elmondottam, sok mindenben akadályozta irodalmi életünk egészséges kifejlődését. És mindebből most már senki se vonja le és magyarázza bele írásomba azt, hogy én csak a hibák feltárását hirdetem, hogy csakis ezt, és semA nagy hadgyakorlat A francia filmvilág egyik kiváló személyisége kétségen kívül René Clair, a neves filmrendező. Minden filmje egyéni utakon jár, újabb lehetőségek után kutat és az az igyekezet hajtja, hogy a közönség ne csalatkozzék. A nagy hadgyakorlat című új filmje is megmutatta, hogy egy egyszerű, szinte elcsépelt történetet hogyan hozza vászonra egy igazi művész. A nagy hadgyakorlat a legnagyobb sikerű francia film. Nemcsak Franciaországban, hanem a Szovjetunióban, Olaszországban, Ausztriában és másutt is, mindenütt nagyon tetszett. A cselekménye egy kis városkában játszódik le, ahová katonák érkeztek és hadgyakorlatra készülnek. A katonák megérkezése a városka lakói, de különösen a nők között óriási riadalmat okoz. A nők figyelme különösen Armand de le Verne fiatal hadnagy felé irányul, aki fogadást köt és azt állítja, hogy még a gyakorlatok megkezdése előtt megnyeri annak a nőnek a szivét, akit a véletlen sodor felé. A városkában jótékony célú sorshúzást rendeznek és Mária Lujza, egy fiatal párizsi nő, aki csak nemrég költözött a városkába, nyeri meg a tombolát. A szép és elegáns nő első pillantásra nagyon megtetszik Armandnak és az eddig bevált módszereivel igyekszik megnyerni Mária Lujza szívét. Mária Lujza nagyon zárkózott természetű, kitér Armand udJelenet A nagy hadgyakorlat című filmből. mi mást. Kern kérem. De írjuk meg úgy a valóságot, ahogyan az van, a nehézségek, a harcok, a hibák, az apró örömök, eredmények elhallgatása nélkül. írjuk meg életét és jellemét a harcoló, dolgozó, tűrő, szenvedő és örülő embereknek. Az, hogy lássuk meg a jót is, csak természetes. Mi látjuk is, és szívből tudunk érte tel- kesedni. Cikkem első részében említést tettem a fiatal írókról. Hadd bővítsem hát ezt ki néhány észrevételemmel, melyeknek a kimondása úgy vélem, nem lesz pusztába kiáltó szó. Jelenleg hazánkban kevés a magyar tollforgató ember és a jó írás. Mi annak ellenére, hogy kevesen vagyunk, mégsem tartunk össze. Ugratjuk, támadjuk, pocskondírozzuk egymást, (persze csak a háta mögött) ahelyett, hogy. össze fognánk és segítenénk egymást. Nálunk mindenki mindenkit lenéz (tisztelet a kivételeknek), senki semmi, csak ÉN. Ennek a bizonyítására sok példát hozhatnék jel, de a sok közül hadd említsem meg a hazai magyar iljságokhoz való viszonyunkat. Hogyan fest ez a kérdés? Hát így: Ez is lap, és az is lap — mondja X. Ne haragudj, marhaságokat nem olvasok. Hallani más véleményeket is, amiket nem óhajtok most leírni. Erről a bosszantó és fájó jelenségről, leginkább a vita győzött meg. Amikor felkértem egyiket, másikat, hogy most már szóljatok hozzá ti is a vitához. Meglepődve kérdezték, milyen vitához? Én még semmiféle vitát nem olvastam . . . Hát kérem mi ez? így akarunk irodalmat ? Hiszen mi egymás írásait sem olvassuk el, hát mit várunk akkor az olvasóktól ? ... így akarunk mi irodalmi újságot ? S majd az újság szerkesztői könyörögjenek egy-egy írásért és a szerkesztési gondok mellett még az is bántsa majd ókét, hogu az írók nem ismerik saját lapjukat s esetleg csak a saját írásaikat olvassák el és abban gyönyörködnek. No de hát, ha már vqlóban olyan rossz, egyik vagy másik újság, hát rajta, írjunk bele olyan írásokat, melyek emelik a lap színvonalát. Hiszen a mi szégyenünk az, ha a meglévő magyar újságjaink szárazok. Vagy ezzel valóban azt akarjuk bizonyítani, hogy korai volna még az irodalmi újság ? Mert a meglévő lapokat sem tudjuk teleírni? Pedig ezekben a lapokban megéri írni, mert tízezrek olvassák. S a mi vágyunk meg az, hogy sokan olvassák írásainkat. Lehet, hogy sok mindenben tévedtem, dehát ember vagyok én is. De gondolom, abban azért egyet értünk, hogy legyünk igaz emberek és becsüljük meg egymást, hátha így többet segítünk az ügynek! TÖRÖK ELEMÉR varlása elől és előnyben részesít egy társadalmilag igen tekintélyes férfit, aki megkéri a kezét. Mária Lujza azonban rájön, hogy mégiscsak a fiatal hadnagyot szereti. Armand is bevallja, hogy szerelmes lett ebbe a szép, és szellemes fiatal nőbe. Amikor azonban Mária Lujza tudomást szerez az Armand fogadásáról, vérig sértve érzi magát és otthagyja. Armand hiába kérleli, hogy bocsásson meg neki, és amikor a hadgyakorlatra felvonul, integessen ablakából. Harsány trombitaszó közepette, teljes katonai díszben felvonul a hadsereg élén Armand, de hiába tekint sóvárogva Mária Lujza ablaka felé — az nem nyílik ki. René Clair művészi kézzel, ragyogó francia humorral ecsetelte a drámai epizódokat is és tökéletesen érvényesítette csapongó fantáziáját. A párbeszédek kitűnőek, a legapróbb részletekig finom a kivitelezés. A közönség nagy tetszéssel fogadta a filmet. F KRAMÄK Ötszáz évvel ezelőtt nagy veszedelem fenyegette Magyar- országot. A török hatalom, sorra legyűrve a kis-ázsiai és délkelet-európai ellenfeleit, Nyugat felé terjeszkedett. Útja Magyarországon keresztül vezetett. Az út első állomása Bel- grád (vagy mint az akkori magyarok mondották:: Nándorié-’ hérvár) erődítménye volt. Ezt a várat a magyar királyok a XV. század elején szerezték meg a szerb fejedelmektől. Vagy száz évig a védelem kulcspontjának tekintették a törökökkel szemben. Erős várnak számított akkoriban, de a hódítók szemében, akik földig rombolták Konstantinápoly falait, legfeljebb apró akadálynak tűnhetett. 1456 júniusának, júliusának elején, a kitünően felszereit nagy létszámú török haderő elárasztotta a várhoz vezető földhátat, a Duna és a Száva között. Hadihajók kísérték, amelyek elzárták a vízi utat is. Belgrádba egy lélek sem juthatott be. Külső segítség híjján a vár védői a halállal néztek farkasszemet. S az akkori Magyarország urai mindezt ölhetett kézzel nézték. Az ország vezetői közül csak Hunyadi János, a török ellen vívott régi nagy harcok hőse, készült méltón az ellenség fogadására. Míg a keresztesek gyülekeztek, a török ágyúk lerombolták a külső várfalakat. A várban és a hozzátartozó városban pestis, éhínség pusztított. A védők már csak a végső küzdelemre készülődtek. Napokig tartott a kegyetlen, véres harc. A törökök állandóan rohamokkal próbáltak bejutni a várba s többször át is törték a külső vár védővonalát. Végül elérték a belső várat. Harcosaik a kaput, a falakat ostromolták. Zászlótartóik megmászták a tornyokat, egynek majdnem sikerült kitűznie a győzelem jelét, Dugovics Titusz ragadta el, Hunyadi régi vitéze. Nem bírt a török zászlótartóval, magával sodorta le a mélybe. Meghalt, de nem engedte kitűzni az ellenség lobogóját. Nem halt hiába. Hősi tettével lelket öntött fáradó társaiba. A várat védő maroknyi hős magyar csapat Hunyadival az élen tartotta magát a legnagyobb török túlerővel szemben is, míg végül felvirradt a nap, július 22-én csütörtökön. A várat védő hős magyar csapat a felkelők segítségével megverte a verhetetlennek látszó török csapatot, akik sebesültjeiket összeszedve, hadiszereik jó részét hátrahagyva elvonultak az éjszaka védelme alatt. Vonulásuk utóbb pánikszerű meneküléssé fajult. Mondják, a szultán, Hódító Mohammed átkozódott futó hada láttán. Végül beérte azzal, hogy valahol Szófia táján összeszedte a roncsokat, melyek világverőnek szánt seregéből megmaradtak. A győzelem híre bejárta Európát, s maga a pápa a győzelem örök emlékére elrendelte a déli harangszót. A győzelem világ ló tanulsága élt sötét korok súlyos századaiban is. Tettekre, bátorságra, hősies helytállásra buzdította az utódokat. Azt hirdette, nem veszhet el az az ország, melynek élén a nép áll és a nép véd. Ma azt hirdeti, becsüld a szabadságot. Tiszteld azok emlékét, akik valaha életüket adták a jövödért. VERSEK Dal Ügy szép az éj, Ha csillagos. Ügy szép a rét, Ha harmatos, Ha illatos ... Csillag sugárba. Harmatos rétre, Fürödni jár a Hajnal tündére .. Csillagos éj, A te szemed. Harmatos rét A szerelmed, S érte eped, Hajnal tündére: Szerelmes szívem, Hogy lágy füvére Fürödni vigyem . . . CSONTOS VILMOS A Lenin múzeumban, BratisIává ban Néztelek, néztelek fénylő bronzba öntve, száz piros virág volt a lábadhoz téve. Száz piros kis virág, mint száz büszke vércsepp s mint csillogó lámpás mindegyik úgy égett. Piros volt a szőnyeg, pirosak a székek, minden piros volt, mint a piros élet. Örök gyertyatartó, nagy fehér kegyelet, ablakon át a nap pirosán nevetett, Megszűntem lenni egy röpke pillanatra, égni kezdtem piros lángokban, lobogva. Élő vércsepp lettem, tűzpiros, tűzpiros, mikor elcseppentem égett a papíros. Szép voltál, szép voltál, éltél bronzba öntve, hallottam érc-hangod; „Előre, előre!“... Sok száz vércsepp lettem; szétosztom köztetek, minden cseppnek neve; szeretet, szeretet. Piros virág nyílik minden csepp helyébe, menjetek el oda találkozni véle. Fénylő bronzba öntve nézzétek, nézzétek s a sok-sok virágot lábához tegyétek! MOJZES ILONAti Közös dallam ütemére A dal Hazánkban összeolvad csengése soha nem fakul, közös értelme van a szónak csehül, szlovákul, magyarul. Egyformán zeng kalapácsunk, közös holnapunk alakul. Egyformán csókol lányt a szájunk csehül, szlovákul, magyarul. Közös a cél, elvünk, vágyunk! Ha a múlt néha háborog — a rongy múlttal szembe széliünk csehek, szlovákok, magyarok. S] A nyári nap — arany fénye % dús földjeinkre ráragyog! ^ £ Indulnak új célok elébe Q 3? egy közös dallam ütemére csehek, szlovákok, magyarok! >1 § JULO MIHÄLKA g
