Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-07-14 / 28. szám
8 Í956. július fi. Ragyogó szép vasárnap volt, a föld friss szaga még a városokba is behatolt. És kint a szenei állomáson, ahol a kirándulók nagy csoportokban kiszállnak a vonatból már érezni a mezők és a tavak leheletét. A nap bearanyozza a virágzó fákat és a földön a lehullt sárga lombot, helyenként már kiszökken a friss zöld fű. Az állomás mögötti téren kirándulók bandukolnak, lármázó családok, a gyerekek gyakran előrefutnak, a kutyák meg hátramaradoznak. Szerelmes párok, kéz a kézben indulnak a tó felé. Akadnak magányosok is. Klári vár. Épp most érkezett és az újságárus bódé mellett áll. Még korán van. Klári nagyon kitett magáért, szép akart lenni. Még az ajkát is kifestette, pedig nem szokta, de azt hiszi, hogy akkor idősebbnek néz ki. Világos nyári ruhát vett fel és a karján egy piros bortáska lóg. Üjabb vonat éíkezik és megint nagy embertömeg tódul ki az állomásról. Valaki kofferrádióval ■ a kezében felbukkan. Klári felé tart. Ez nem Karcsi. Ez, az a másik. Klári csodálkozva ránéz. Zavarban van: a barátom nem jöhetett. Üdvözletét küldi és bocsánatot kér, sürgősen el kellett utaznia. Klári gyanakodva ránéz. — És maga miért nem utazott? — Én nem szívesen utazok. A lányra mosolyog, ahelyett, hogy bosszankodna. Klári ezt azonban alig veszi észre. Azt sem méltatja kellő figyelemmel, hogy a fiú milyen csinos és vadonatúj fehér öltönyben érkezett. Még a kofferrádióra sem vet egy pillantást sem. Klári nagyon csalódott. Csak arra gondol, hogy milyen rosszul kezdődik is ez a nap. Ezért támadóan megkérdi: — Hát most mihez fogjunk? Menjünk talán sétálni? És szórakozzunk? — Nem fontos, hogy beszélgessünk — feleli Jani. Kész tervvel jött ide. Elsősorban megfogadta, hogy semmi sem hozza ki a sodrából. Klári megfordul, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatná. De nem megy vissza az állomásra. hanem az erdő felé vezető út felé tart. — Vigyázzon, balról jön a vonat — figyelmezteti Jani, aki eddig még meg volt elégedve a vállalkozásával és jókedvűen a lány mellett elindult. — Azt hittem, hogy nem hajlandó beszélni — felelte Klári — anélkül, hogy ránézne. — Kérem, — mondta Jani nagylelkűen, és szótlanul elindultak. Később Jani csónakot bérelt, kitünően evezett. A part tele volt fürdőzőkkel. A víz ezüstösen visszatükröződött. Messziről vitorlások közeledtek, és egy motorcsónak. Motorja vígan zakatolt. A Klári haját összeborzolta a szél. Klári egykedvűen a vizet bámulta. Egyik kezét ielógatta a vízbe. Elhatározta, hogy bosszantani fogja a fiút. Ha már vele megy, nehogy még beképzeljen magának valamit. Egy csónak haladt el mellettük, és egy fiatal fiú szájharmonikázott. Jani türelmesen a Klári hátát nézte. Mégis csak bosszantotta, hogy. még csak egy pillantásra sem méltatja és a kofferrádiót sem veszi észre. Pedig mindig bolondult a kof- ferrádijóért, amíg az a Karcsié volt. Jani kinyitja a rádiót, zenét keres. Halk tánczene hallatszik. Most hangosabbra állítja be, Klári szeszélyesen odaveti, hogy állítsa el ezt zümmögést. Találkozás Jani ijedten odaugrik, mert ő állította a ko?- ferrádiót az ablakpárkányra. Közben Klári kinyitotta a kaput, de később még kidugta az orrát, és odasúgta Janinak. — Ezek ismernek engem. Most mái? 'felmegyek. — Kérem, ahogy tetszik, — mondja Jani iovagiasan. De nem mutatja rossz kedvét. Most Klári bosszankodik és Jani bár szomorú, mégis csak örül valaminek. — Volt egy haboskávé, csokoládétortával, epertorta habbal, dupla habbal — az annyi mint... és ezenkívül ? — Adja össze, — fefeli Jani. . Cukrászdába vitte Klárit. A kertben ültek, öreg fák alatt. Minden hely foglalt volt. Az asztalokon mindenütt csomagok, sütemények. A nagyobb gyerekek lármázva karikáznak, a kisebbek málnaszörpöt követelnek, fullasztó a hőség. Az asztalok alatt különböző kutyák fut- károznak és a farkukat csóválják. A legkövérebb kutya biztos a cukrászdához tartozik. Kiszolgálólányok sürögnek-forognak, teli tálakat hordozgatnak az asztalok között. A vendégek állandóan kiáltanak utánuk és panaszkodnak a kiszolgálásra. Sokan csónakáznak és kenyérdarabokat dobálnak a halaknak. Igen, Klári cukrászdába ment Jenival és most egyenesen megmondta. Állítsa csak össze a számlát. Klári rögtön közbeszól: magam fizetek. Kinyitotta a táskáját és pénz után kutatott. — Mi vult — kérdi a fizetőpincér, türelmetlenül, mert már minden oldalról hívják. — Én fizetek,/ ismételte Jani, határozottan. — Klári kihívóan végigmérte és odaszóit a pincérhez; az én számlámat külön. Büszkén odatolja a fizetőpincérnek a pénzt, de Jani már egy 25.— koronást tol oda a pincér markába. Ugye rendben van? A pincér szótlanul tovább rohan. Klári meg mérgesen kirobban. — Azt hiszi, hogy ezt velem megteheti? — Mit? -*■ kérdi Jani udvariasan. — Miért fut utanám egyáltalában, nem értem. — Jaj, sok mindent nem ért meg az ember... A Jani nyugalma még jobban feldühösíti. — Szemtelennek és közönségesnek találom, — fogja a csészét és a kávé alját Jani felé önti. Janinak még az arcizma sem rándult meg. A szomszéd asztalnál két lányka szórakozott rajtuk. Egy asszony felkiált: Hát láttatok már ilyet. Klári felgurik, Jani is lassan feláll. — Te figyelj csak, most biztos leken neki egy pofont, — kiált valaki. Jani fogja a rádiókofferjét és a Klári piros táskáját. — Ügy látszik megfeledkezett a táskájáról. Előre engedi. Az emberek összenéznek. Jani nyugodtan Klári után megy. A tó partján mennek, nem túl gyorsan, de nem is lassan, Klári azonban állandóan hátramarad. Verd ki. a fejedből ezt a, lányt, öreg fiú — gondolja magában bosszúsan, mégha annyira is tetszik neked. Hiszen nem is olyan szép. Vagy kérjen bocsánatot tőle, cikkázik át az agyán. Üjból a csónakház felé közelednek. Bocsánatot kérek tőle. Mégis csak rendes fiú •— gondolja magában Klári. Dehát. hogy kezdjem? Most miért siet annyira és miért nem néz reám? A keskeny úton már elérték a csónakházat, ahol a jegyeket adják el. A fiú ezt gondolja magában: úgy látszik hallgat, hát hallgasson. Lehet, hogy így van ez rendjén. • Jani fegyelmezi magát és energikusan ezt mondja: kérek két jegyet. Klári a kis bódé falához támaszkodik. Most már úgy látszik késő. Hirtelen szomorú lesz. A jegyárusítónő, mintegy gondos mama azonnal észreveszi, hogy a Jani inge egész piszkos a kávétól. — Fiatalember, hát nem látja, hogy piszkos az inge és a szép nyakkendője? Jani szemrehányóan a lányra néz. Figyeli, hogy a jegvárusítónő szemrehányása milyen hatást vált ki Kláriból. Klári bátortalanul előkotor egy zsebkendőt a táskájából. A fiút gyengéden a nyakkendőjénél fogva magához húzza. Jani a felhőket nézi. Aztán lehajtja a fejét és figyeli a Klári arcát. Klári letisztítja a Jani ingét. Nagyon tetszik most a lány neki. A lány is érzi a tekintetét és ránéz. A szíve erősen dobog. Ügyet se vetnek a jegyárusítóhőre, aki hátraszól: add csak ide a jegyeket, már elfogytak a jegyeink. Most újból kezdődik a kirándulás. Még mindig nem beszélnek egymással. De most már valahogy egészen más. Sétálnak a fák alatt és néha egymásra néznek és mosolyognak. Lassan mennek, mintha korlátlanul rendelkeznének az idő felett. És még sincs más céljuk, mine a szélnek, amely végigsimítja a tó tükrét. A part mellett mennek, a nedves homok megőrzi lábuk nyomát. Megfigyelik a hullámok játékát, hallgatnak és mosolyognak. Jani megmutatja Klárinak, hogyan kell kavicsokat dobálni, úgyhogy az mégegyszer felugorjon. De a Klári kavicsai azonnal elsüllyednek. Jani lehajol, hogy újabb „muníciót” gyűjtsön. Klári felemel egy kavicsot és hirtelen úgy dobja a. tóba, hogy Janit egészen befröcsköli a víz. El akar futni, de Jani visszatartja és magához szorítja. * Megcsókolja. Már késő este van, az utca elnémult. Valahonnan zene hallatszik, halkan énekelnek. Klári és Jani hallgatják, visszatartják szívverésüket. — Már felmegyek. — Maradj még egy percig — kérleli a fiú és még egyszer meg akarja csókolni. Ki állította ide a rádióját az ablakomba — kiáltja valaki a földszinti lakás ablakából. Jani még meg akarja csókolni, de Klári visz- szahúzza a fejét és becsukja a kaput. Nyisd ki mégegyszer. Nem akarod magaddal vinni a rádiót? — Hogyan? — Hiszed tetszik neked. — De hiszen a tied? — Majd, ha találkozunk akkor együtt élvezzük. — Megkérdezik, hogy honnan vettem. — Akkor majd mondasz valamit, vagy egyszerűen eldugod. — Nem, nem akarom. Jani feltétlenül vele akarja adni a rádiót, legyen az a közös tulajdonuk. — Szóval elviszed. — Nem, vidd csak, vidd. I» Leejtem. Klári már kezében tartja a rádiót, a fiú meg akarja csókolni. Klári becsukja a kaput és majd becsipi a Jani orrát. * Szép időben Kláfi minden nap a déli szünet alatt felmegy az áruház tetejére, hogy napozzon. Fentről szép látvány terül eléjük. Milyen kicsinyek az emberek, hogy nyüzsögnek, forognak. Szépen látni a Dunát, a Várat. A lányok pokrócot terítenek a háztetőn a földre, Gizi leül Klári mellé. — Hogy néz ki, mondd, hogy néz ki — kérdi Gizi. Klári kissé zavartan mosolyog. — Hogy is mondjam? Egész egyszerűen, nagyon jól néz ki. És szőke. — Hát azt mondtad, hogy fekete. — Nem, az tévedés volt, — feleli Klári komolyan. Nem akarja a barátnőjének elmondani az egész történetet. — És mit szól a mamád hozzá? — Miért? — Csinos külső és üres. Klári meggyőzően: nem. ő nem olyan. Egész más mint a többi fiú. És kölcsönadta nékem a kofferrádióját. Mit szólsz hozzá? — Akkor úgy látszik komoly. Gizi sóvárogva lenéz az utcára. — Jó volna, ha te is beleszeretnél valakibe — ajánlja Klári barátiam — Én nem kötöm le magam olyan könnyen. És szavai sok tapasztalatot árulnak el. — Mit gondolsz, hányszor szeret az ember? Gizi elgondolkodik. — Azt hiszem, csak egyszer. — Én is azt hiszem — mondja Klári és ünnepélyesen mosolyog. WOLFGANG KOHLHAAS ötlete alapján.
