Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-07-14 / 28. szám
1956. július 14. If-v&iími 7 Az élet küszöbén „Ne hidd, hogy a szerelemnek boldogság a vége.. Én is olvasom „Az élet küszöbén“ című rovatot. Tetszik is. Sajnos, bármennyire figyelemmel kisérem, mégsem találok benne magamnak kielégítő, megnyugtató választ. Még fiatal, mindössze 17 éves vagyok, s a csalódás máris utolért. Így történt: Leszálltam a vonatról, s kellemes, zajtalan júniusi éjszaka fogadott. Egy kicsit körülnéztem. Pontosan egy éve jártam ezen az állomáson. Azután elindultam a kijárat felé, hogy mielőbb hazajuthassak. De ahogy így hazafelé igyekszem, egyszeresek kellemes cigányzene üti meg a fülemet, Hallga- tódzom, hát a vendéglő udvarról szűrödnek az édes hangok. Bementem. Táncoló, jókedvű fiatalok, mulatozó emberek, asszonyok voltak benn. Ahogy jobban körülnéztem, egy kedves fiatal ismerős arc villant a szemembe. Bevallom, nagyon furcsa érzés fogott el, bizonyára el is pirultam. Egy kis habozás után odaléptem hozzá, és felkértem táncolni. A zenekar éppen egy kedves nótámat játszotta. Kellemesen szórakoztunk egész este. Beta, — így hívták a kislányt — annyira megtetszett nekem, hogy akár .napokig is szívesen el lettem volna vele. De sajnos éjfél után haza kellett mennie. — Ha megengedi, hazakisérem — mondtam félénken. A lányka nagyon meglepődött, úgy látszik még senki sem kisérgette őt, hiszen fiatal is volt, úgy tizenhat év körül. Beleegyezett. Én nagyon boldog voltam. Megismerkedtünk, szerettük egymást, ettől az estétől kezdve nagyon sok boldog órát töltöttünk együtt. Bizony, boldog, szép napok voltak azok. Dehát, mint ahogy a közmondás is mondja: „Minden nótának vége van egyszer.“ és „Ne hidd, hogy a szerelemnek boldogság a vége...“. Egy vasárnap felettünk is beborult az ég, mert Beta este már más fiúval szórakozott. Ez nem is idegesített még. De amikor elkértem a fiútól táncolni, észrevettem rajta, hogy valami nem tetszik neki, s hogy az „én Bétám“ már nem az enyém, nem az, aki volt. És amikor a zenekar szünetet tartott. Beta nem maradt ott mellettem, mint máskor, szó nél- * kül otthagyott, elment a fiúhoz. Szörnyű meglepetés volt számomra, nagyon, nagyon fájt minden. Már azt sem tudom, hogyan támolyogtam ki a vendéglőből, csupán arra emlékszem még, hogy az egyik barátom megszólított. — Miért vagy olyan lehangolt? Azt sem tudtam mit feleljek. Szomorúan hallgattam. Megértett mindent. Azután otthagyott, visszament, beszélt Bétával, kérdezősködött felölünk. Beta félválláról csak ennyit válaszolt neki: — Mit törődől velünk, ez jobban tetszik nekem, módosabb, jobban öltözködik. Megtudtam. És ezóta is csak ez forog a fejemben: módosabb, módosabb, jobban öltözködik... Mindez nemrégen történt, másfél hónappal ezelőtt, azóta sem találom helyem, nem tudok dolgozni, riem tudok tanulni sem. Az Üj Ifjúság hasábjain egyetlen tanácsot találtam: az ilyet legjobb elfelejteni. Dehát hogyan? Elfelejteni? — ez a szó előttem nagyon érthetetlenül hangzik. Ilyet elfelejteni lehetetlen. „Menj társaságba — íme egy újabb javaslat. Hát igaz jó társaságban egy kis időre feledni tudok. De csak kis időre. Mihelyt meglátom Bétát, s látom azzal a másik fiúval, újból fáj a szívem. Minden szép, minden kellemes, minden gyönyörű, minden régi percünk eszembe jut. Hát mit csináljak? Tudom, hogy fiatal vagyok, 17 éves, és hogy nékem nem szabadna inni, dehát mit tegyek, — bevallom őszintén: iszom, csak így tudok felejteni. Győri Pál Kedves Győri Pál! Meglepődve olvassuk megható szép leveledet, amelyben oly őszintén leírod bajaid. Ne haragudj, hogy megjegyzést teszünk, nem is kívánunk egyéni életedbe beavatkozni, de nem tartjuk feleslegesnek, ha tanácsainkon egy kicsit elgondolkozol. Hátulról kezdjük: nagyon rosszul teszed, hogy iszol. A józan, értelmes ember, egy fiatal 17 éves emberr, aki igazán még az élet küszöbén áll, még sokkal nagyobb bajokból is ésszerűbben, okosabban Iából ki. Hidd: nagyon sók lány van, és lesz még lány, akit előbb vagy utóbb megszeretsz, ő is szeretni fog téged, jobban megértitek majd egymást, és magad is meggyőződhetsz majd, — hogy nem minden szerelemnek boldogtalanság a vége, sőt fordítva: a legtöbb igazi Őszinte szeretet jól, szépben, boldogan végződik. (A szerkesztőség megjegyzése) fWi Úgy vidéki borozóban találkozhatunk, négy évvel ezelőtt. Idegen voltam a városban. Bort ittam, egy egész liter bort. Már éjfél felé járt az idő, amikor belépett. Nagyon szép volt, csinos. Sötét, szemérmesen kivágott esti ruha volt rajta. Könnyen ismerkedtünk. Kicsit jókedvű voltam, ö sem volt ár egészen józan. Emlékszem mindenre pontosan. Máig sem tudom, hogy összetévesztett e, vagy össze akart téveszteni valakivel; de mirt régi ismerőst köszöntött. Pedig sosem láttam azelőtt. — Ö, hiszen mi már ... ugy-e .. ? — Persze, hogy ... — feleltem mosolyogva, kissé kacéran. Leült. Egy percig nem szóltunk egymáshoz, csak Én gúnyosan mosolyogtam, ő valószínűleg ezt nem is vette észre. Egy rozoga házhoz értünk. Bambán álltam. Sokáig elgondolkozva. Aztán hirtelen, a legnagyobb emberi józansággal kezet nyújtottam. Emlékszem., csodálkozásának alig volt határa ... * * * salán sosem jut eszembe ez a régi este, — már régen, régen elfelejtettem volna, — ha a sors nem hoz össze megint Margitéival. Tegnap este találkoztam másodszor vele, s félek, hogy az életben utoljára. Tök részeg volt. — Kínjában őrjöngött és szemérmetlen szavakat kiabált az embereknek. Már éppen ki néha találkozott a tekintetünk. Ilyenkor kedvesen mosolygott, néha kacsintott is, s ez nagyon illett neki. Aztán még egy percig hallgattunk. Véletlenül a cipőmre lépett. Mosolyogtam. Azután még sokszor rálépett „véletlenül". Kértünk még egy poharat, öntöttem. Mohón itta a bort. Azt mondta, hogy nagyon szereti. Ivott egy pohárral, kettővel, hárommal,... gyorsan egymás után, s közben cigarettázott. Kezét amint a kezemre tette forró volt. Később táncoltunk is. Egészen mellém bújt, hogy szinte nem tudtam lépkedni. Megkérdezte, hogyan tel - szik nekem a ruhája. Én öt dicsértem, ez jól esett neki. Mosolygott és még jobban hozzámsimult... Százassal fizettem. Még volt a pénztárcámban egy csomó pénz. Mar- gita is látta. Azután megkért, hogy kísérjem haza. Az ajtónál figyelmeztet tt, hogy ö nem olyan utcai nő. akarták rúgni a bárból, amikor odaértem. Elcsendesült. Ráborult az asztalra és fájdalmasan hörgött. Majd felébredt és sírt. Sírt, zokogott. S közben magát és az anyját átkozta, meg az életét. Azután ráborult újra a bárasztalra. Hörgése a megszúrt disznó utolsó' levegöutúni kapkodásához hasonlított. Az emberek megvető pillantással bámulták. Otthagytam. Zárórakor tértem vissza hozzá. Éppen a pincér cibálta, kergette haza. Megkértem, hagyja még egy kicsit; Magunkra maradtunk. — Ismer-e.. . ? — kérdeztem. Nem emlékszik semmire. Azt mondja, hogy sosem látott. Nem firtatom a dolgot. Minek, Nézem. Egészen megváltozott. Nagyon csúnyának, gyűröttnek; elhasz- náltnak találom. Kimerültnek. A szeme alatt két csúf folt éktelenkedik, Az ajka lángolóan piros, mintha lázas lenne. Ha bekukkantunk az anyakönyvvezető nagykönyvébe, könnyen szemünkbe ötiik, hogy a sok házasság közül a legnagyobb százalék a fiatalok frigye. (19—23 év közötti fiatalok.) A huszonöt, huszonhat éven felüli férfiak minden nap a „mikor házasodsz már“ kérdésnek vannak kitéve. A válasz legtöbb esetben vállrándítás vagy valami csípős felelet: „Minek tartsam el a más lányát, tartsa el az apja“, vagy ehhez hasonló olcsó szellemeskedés. Felületesen elsiklunk e felett, s azzal vigasztaljuk magunkat, hogy mindenkit egyszer „elkap a gépszíj“, azaz megházasodik. A felelet alatt azonban mélyebb erkölcsi problémák rejlenek. Ha betekintünk a kávéházba, a kocs- iákba (különösen fizetés idején) feltűnik, hogy a sarokasztalok vendégei többnyire fiatalok. Az „ördögbiblia“ varázsának kéje ül arcukon s előttük féldecis pohárban a vodka vagy rum csillog. Aki veszt, annak „kutyakötelessége“ bánatában jól beinni, aki nyer, az fizet fűnek-fának. Hajnaltájban hazakotrődnak és másnap, mirt az agyonütöttek lézengenek munkahelyükön, gyűjtik az erőt a következő szombatra vagy estére. És hogyha már érzik, hogy a harmincas évek gerebiyéje ritkítja fiájuk bozontját, látják szüleik kisírt szemét, hallják a szomszédasszonyok unszolását, belátják, hogy ideje megházasodni. Körülnéznek az eladók között, s amelyiknek jobban tetszik az alakja, formásabb a lába, azzal egy hétig beszélgetnek, s egy-kettőre meg van az esküvő. „Megy azköny- nyen — mondogatják — hiszen van lány elég.“ így jön létre a boldogtalan házasság, a korhelykodő férj, s a kicsapongó menyecske. Ez az oka az annyira elszaporodott válásnak. De nézzük meg: csupán ezek a fiatalemberek az okai ennek? Mik az indokaik? Egyik azzal érvel, hogy nem talál megfelelő élettársat, másik, hogy kevés a rendes lány, vagy hogy a lányok csak azért mennek férjhez, hogy ne maradjanak pártában stb. . Valóban igazuk van ezeknek az embereknek? Részben. Sokan nem találnak abban semmi kivetnivalót, hogy tizenöt év körüli lányok éjfélig táncmulatságokba járnak. Este nyüzsögnek a „romantikus“ helyek u gyermeklányok és legények összeboruló csoportjaitól. Sok szülő ezen mosolyog s' nagyot sóhajt: „Ja, bizony eljár az idő, felnőnek a gyerekek,“ S ezzel el is van intézve a nevelés erkölcsi oldala. Ha ezek után j történik, átok és jajveszékelés sorozata következik. „így van ez ma. Ilyenek a mai fiatalok, ez a mai nevelés. Ezt a kor hozta magával. Mert így nevelik a tanítók ..." és így tovább ömlik a panasz, rágalom. Jónak tartom hozzászólni ehhez a kérdéshez. Ismerem a gyermeklányok és serdülő fiúk. gondolkodásmódját, szórakozását és nem vagyok vele megelégedve. Azt azonban őszintén mondhatom, hogy nem az iskolai, hanem az otthoni nevelésben van a legtöbb hiba. A szocialista nevelés nem engedheti mep, hogy másodfokú középiskolába járó tanulók nyilvános tánc- mulatságokon vegyenek részt, hogy éjfélekig kapuzzanak, trágár írásokat olvassanak, csintalan képekben gyö- nyörködjenek. Ez ellen a legerélyesebben síkra kell szállnia minden pedagógusnak. S mi az eredmény? Az, hogy a szülő legjobb esetben megértőén mosolyog: „Ugyan, hisz még gyerek“, vagy veszekszik a tanítóval, hogy apácának vagy papnak nevelik a gyermekét. Ennek a következménye nem marad el. Olyan erkölcsi kihágások fordulnak elő a fiataloknál, hogy szegény tanító elkeseredésében vagy sírva fakad, vagy el- lásul és föladja a harcot. Nagyon sok kislány (szülői engedéllyel) nagyon korán kezdi. Ez a szabados életmód szüli azokat a lányokat, akiket a könnyelműség, felületesség, felelőtlenség, olcsó szó- rakoznivágyás jellemez és akiknek „gombház sej, ha leszakad, egy helyébe ezer is akad“ a jeligéjük. Gyakran hangoztatjuk, hogy új társadalmunk, új embereket követel. Az optimizmust ne tévesszük össze a könnyelműséggel. A szerelem, a házasság nem lehet magánügy. Ez az egész társadalom az emberiség ügye. „Eekéne indúni, meg kék házasodni..." Nem bán semmit. Görcsösen tépi a hajút. Azután kötekedni próbál velem. Nem lehet, mert én mindenben igazat adok neki. Jóváhagyom; ő á legszebb lány a világon, neki van mindenben igaza, aki bántja, jogtalanul bántja .., Hirtelen azt kérdezi, ugye nem i az, hogy neki meg kell halnia! Én csacsiságnak tartom — válaszoltam, — hogy is tud ilyen butaságot kérdezni. Megnyugszik. Összefüggéstelen mondatokban zavarosan átkozódik és panaszkodik. Egy vasárnap délutánt emleget. Va- . lamikor régen, hat évvel ezelőtt,... egy vasárnap délután. Igen, akkor kezdődött. Másnap elszökött özvegy édesanyjától. A városban rossz barátnőket szerzett; loptak, csaltak, züllöttek. Most mindössze huszonkét-, éves. Huszonkét éves, és nagyon beteg. Néhány nappal ezelőtt ájultan találták meg egy utcasarkon. Senkije az ég világon, nincs egyetlen ember, aki/ megkönyörülne rajta, aki csak egy kicsit is sajnálná, szegény édesanyja meghalt, lakásából kidobták, egy szóval nincs senki, senki és semmi sem; csak láz van, harminckilenc fokos láz, és orvos akad, akt megállapítja, hogy halálosan beteg a szíve és a tüdeje már csak egy cafatnyi rohadt húsdarab. Kövér könnycseppek folynak az ar- cán végig, amíg ezt meséli. A bár előtt egy autó állt meg. Három ember jön a terembe. Az egyik rendőr. Körülnéznek, a rendőr egy fényképet vesz a kezébe, azután odajönnek hozzá. Igazolványt kérnek Margitától. Megnézik és karonfogják, vinnék magukkal. Margita sikolt, reszket, marakodni próbál, nem akar menni. (Az egyik férfitől tudom meg: Margita kiszökött a kórházból.) Margita még mindig sikolt. Fél a kórháztól. Valakitől azt hallotta, hogy ott sokan meghalnak. — Nagyon félek a haláltól, jaj, jaj ne vigyenek ... — ordítja torka - szakadtából. Fél a haláltól. (Hirtelen az jut eszembe, amit néhány perccel eze.őtt mondott nekem: ötször akart öngyilkos lenni.) Nyugtatjuk, hogy az orvosok meggyógyítják. Gyanakodva, vadul néz, azután teljesen megadja magát. * * * A/Tásnap érdeklődtem felöle a ■L'-*- kórházban. Sajnos már minden késő. Néhány nap még az élet. (Ki tudja már. Talán napsütéses volt az a végzetes vasárnapi délután, talán esett az eső, — nagyon mindegy. Hiszen olyan régen volt: Margita hófehérségének utolsó napján . Igen, igen, azon a végzetes délutánon dőlt el minden. Az út rózsaszínű volt, csalogatóan szép és kalandos. Margita elindult. Azóta ... ? Kegyetlen hat év, nagy idő! Olyan mint valami telhetetlen szörny, mely szemtelenül jelfái mindent; Örömet és bánatot, tisztaságot és mocskot, szerelmes kacagást és szívet hasító női zokogásokat, bántal- makat, meggyalázásokat, fejfájásokat, bárok édeskés zenéjét, megbánásokat, kávékat, örömeket, féldéci- két, dalokat, mámort, simuló párokat, csókokat, részeges őrjöngéseket, szent fogadásokat, önmegtagadásokal, kellemes és kellemetlen tetteket, meg fal és meg falt mindent, — s végül jelfalta az életet is.) KARDOS SOMA Tehát olyan embereket kell kinevelnünk, akik nem kufárjai a szerelemnek. Mégis mi lehet a boldog házasság alapja? Bátran kimondhatjuk: csak a két fél közötti lelki összhang. Sem a szekszuális alapon, sem az érdekeken alapuló házasság nem védhet megelégedettséghez. Ezek után csak a kiábrándulás, a félrelépések sorozata következhetik. Hangsúlyoznom kell, hogy csak a tiszta, kölcsönös megértésen alapuló szerelem lehet a boldog házasélet kulcsa. Beszélnünk kell még a bizalom kérdéséről is. Ez sajnos nagyon gyönge lábon áll úgy a szülő és a gyermek, mint a házastársak között. Sok esetben úgy állunk, hogy jobb igazat nem mondani. Azt hiszem, erről a kérdésről is sokat lehetne vitatkozni. Bizalom nélkül nem lehet családi élet, tehát nemcsak a közösségben, hanem a családban is nélkülözhetetlen. A szülőknek és nevelőknek elsődleges feladatuk, hogy óvják serdülő gyermekeinket a félrelépéstől. Komolyabban kell venni a szerelmet. Meg kell becsülnünk, hogy kevesebb légyen a boldogtalan, a csalódott, életunt ember. FECSÓ PÁL
