Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-07-14 / 28. szám

1956. július 14. s VITA: Irodalmunk helyzetéről Szép és nemes cél Az „Irodalmunk helyzetéről" szóló vita engem is nagyon ér­dekel. Valóban szép és nemes célt tűzött ki az Űj Ifjúság szerkesztősége, amikor ezt a vitát megindította. Remélhető­leg — amint már az eddigi hozzászólásokból is kitűnik — munkájuk nem lesz eredmény­telen. A vitára határozottan nagy szükség van, mivel rohanó s nap mint nap változó tarka életünkkel irodalmunk nem tud lépést tartani. Hogy miért, en­nek több oka is van? S egyes hibákra már a vitázók is rámu­tattak. A vitát azonban tovább kell folytatni, mert az eddigi eredményekkel nem lehetünk megelégedve. A közmondás is azt tartja: „több szem, többet lát“. Tehát több fej mégis csak kell, hogy többet tudjon. S most már vegyük csak sorra a hibákat: Először talán és is azzal kez­deném, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomról nagyon megfeledkeztek, pedig az iroda­lomnak a társadalmi életet, a napi eredményeket, nehézsége­ket kell visszatükröznie, bemu­tatni az élet jó és rossz oldalát. Kíméletlenül rá kell mutatnia a hibákra, bárki követi is azt el és példaképül kell állítania olyan embereket, akik már meg­értették az idő parancsoló sza­vát. Persze értem ezalatt azt is, hogy az írónak tehetséget kell magában éréznie, új formá­kat kell keresnie és új tarta­lommal telítenie műveit. Nem szabad egy helyben topogniuk, mert így írásaik untatokká és érdekletelenekké válnak. S ha már itt tartok, meg kell mon­danom azt is, hogy részben a fentebb említett tényeknek tud­ható be az, hogy a mai olva­sóközönség elfordul az új iro­dalmi művektől és a régi iro­dalomhoz menekül. Szerintem ez azért vann, mert a mai írók kevés újat tudnak mondani, vagy amit mondanak is, az szá­raz, általános, azaz nem ragad­ja el az olvasók figyelmét. Te­hát ebben az esetben ne az olvasóban keressék a hibát, ha­nem önmagukban. La már meg is választották, nincsen semmi biztosíték arra, hogy a darabot sikerrel adják elő. Ezt persze sok helyen mű­kedvelő színjátszóink nagyon jól tudják. De mit csináljunk — mondják. Olyan darabot kell játszanunk, ahol legalább a hárorr legyed részét biztosít­juk a szerepeknek. Sajnos ez a probléma áll fenn legtöbb színtársulatunknál. Az ezzel kapcsolatos áskálódásról. harag­ról, viszálykodásról nem aka­rok beszélni. Ezzel a kérdéssel szorosan összefügg egy másik kérdés. Ki tudja helyesen megjátszani a rábízott szerepet. Ezen a té­ren elsősorban a rendező mun­kája fontos. Az illető műked­velő színész megkapja a szere­pét. Az olvasó próbákon ma­gának kell gondolkoznia azon, mit is akar a darab írója ki­fejezni a szereppel. Vagyis meg kell értenie szerepének tartal­mát, főmondanivalóját, hogy az előadás alatt már teljesen beleélje magát alakításába. A színész egyéni elképzelése ké­pezi az alapját a színészi ala­kításnak. Ez azonban nem elég. A legideálisabb az lenne, ha minden szereplő láthatná sze­repét egy-egy komoly színészi alakításában. Vagy ha a szí­nésznek nem is, legalább a ren­dezőnek lenne szüksége arra, hogy a rábízott darabot ko­moly színtársulat előadásában lássa. Azt hiszem ez megvál­toztatná vidéki színjátszócso­portjaink munkáját. Ma már ez a lehetőség nagyobb részt fenn is áll. Államdíjas színé­szeink, nagyobb színházak ren­dezői rendszeresen látogatják a B anácsok színjátszóinknak Párizs, Amsterdam, Brüsszel... Le Moulin Rouge, Párizs egyik legnagyobb mulatója, amelyet filmről már ismerünk. Sajnos, szent valóság az is, hogy nagyon sok írónk nem is­meri a mai életet. Pedig aki a máról jót és maradandót akar írni, annak az emberek között kell élnie, ismernie kell annak minden gondolatát, örömét, bú­ját, baját, fgy sok esetben e- gyet értek Zsilka Lászlóval, abban hogy az olyan írók, akik csak sétaképpen vándorolnak vidékre, nyílván felületes képet alkotnak maguknak az életről. S e téren sokkal nehezebb a kezdő íróknak, akiknek élmény­anyaguk még nincsen s a mát meg kévésé ismerik, s ennek eredményeképpen születnek a gyönge, léleknélküli írások. S ha kezdő íróink a jövőben nem törekszenek arra, hogy alapo­sabb és mélyebb ismerői legye­nek az életnek, nagyon keveset várhatunk tőlük. A viták folyamán felvetődött az irodalmi lapnak a kérdése is. Én is úgy vélem, hogy en­nek valóban nagy hiányát érez­zük. Az irodalmi lapnak kelle­ne megadnia a helyes irányítást és a lehető legnagyobb mérték­ben elősegíteni irodalmunk fej­lődését. Ámbár az a megállapí­tás is találó, amely a vita fo­lyamán szintén elhangzott, hogy minek lenne az irodalmi lap, ha abba ismételten csak a szer­kesztők írnának. De vajon e kérdés felvetője gondolkodott e arról, hogy megállapítása he­lyes? Én azt hiszem, hogy nem. A lap csak akkor bizonyulna hiábavalónak, ha valóban a szerkesztők kénytelenek abba Írni. Eddig pedig még nem vet­tem észre, (hogy magamról szól­jak) hogy a szerkesztők gán­csoltak volna abban, hogy Ír­jak. Sőt, mind az Oj Szó, mind az Oj Ifjúság szerkesztői szí­vesen vették, ha egy-egy leve­lemmel felkerestem őket. Bíz­tattak és bíráltak, aminek már eddig is nagy hasznát vettem, Természetesen nem egyszer kaptam eléggé éles hangú bí­rálatot is. Ennek csak örültem, és nem vette el a kedvem. Véleményem szerint mélyre­hatóbban kellene foglalkoznunk a kezdő költőkkel, hogy elke­rüljük az olyan eseteket, me­lyeket Zsilka említ. A pályázatok meghirdetése is valóban nagyszerű ötlet. Szük­ség van erre, mert ez nagyban hozzájárulna a fiatal költők és írók felkutatásához. S az is tény és való, hogy a pályázatot két részre kellene osztani, hogy a befutott írók mellett a kezdők is szóhoz jussanak. Mert igaz az, hogy a fiatal kgzdők egy pályázatra, ha meg is írják mű­veiket, nem merik azt bekül­deni. Már pedig ez helytelen s nem vezethet sikerhez. A cél pedig most nem az, hogy a befutott írók kordába tartsák a fiatalokat, hanem az, hogy a legmesszebbmenőkig támogas­sák őket. Ha fontolóra vesszük, hogy voltaképpen milyen nehéz fába vágtuk a bicskánkat, meg kell állapítani, hogy amit vállaltunk nem könnyű lesz megvalósítani. Ha azt akarjuk, hogy irodal­munk lüktető és életképes te­gyen, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy ennek érdekében eleget tegyünk. Meg kell ezt tennünk márcsak azért is, mert a nép, az ország ezt várja tő­lünk és nem utolsó sorban azért is, hogy bátran nézzünk majd az utódok szemébe, s ne kelljen szégyenkezniük miat­tunk. Ismerjük meg az életet tel­jes valójában, mert csak így kapunk tükörképet róla. Ne nézzünk el ajkbiggyesztéssel, vállvonogatva a hibák fölött. Írjunk őszintén, szívből, igazán. Ne felejtsük el, hogy csak az az írás lesz jó, amelyet az író átélt, szívből ír le, nem túloz, hanem a kézzelfogható és a meghamisitat.lan valóságot írja le. Ezt várják íróinktól, költő­inktől, kritikusainktól az olva­sók. FERENC BÉLA A Szlovák Népművészeti Együttes tagjai' több mint két hónapi franciaországi, hol­landiai és belgiumi kőrútjuk után ismét otthon vannak és szorgalmasan készülődnek kö­vetkező fellépéseikre. Egy-egy szám közötti szünetben az együttes tagjai vissza-vissza- emlékeznek nyugateurópai él­ményeikre. Éppen jókor toppantam kö­zéjük. Az egyik sarokban ma­gyar szóra lettem figyelmes. A tánctól kipirult arcú lányok és fiúk csoportjában Nagy Júlia és Hudy András elevenítik fel em­lékeiket. Szavaik nyomán szárnyra kel a képzelet és máris ott vagyunk Párizsban, gyönyörködhetünk szépségei­ben, csodálhatjuk forgalmát. Párizsra mint a fény, az autók és ahogyan mi tréfásan elneveztük, „a nehéz ezresek városára" emlékszem vissza — mondja Hudy András. — Ami az idegeneket Párizsban rögtön az első pillanatokban lenyűgö­zi, az az autók áradata, me­lyek mint óriási lomha folyó hömpölyögnek a széles utcákon. Emlékszem egy esetre, amikor nem a világító lámpáknál akar­tam átmenni az úttest másik oldalára, 62 autót számoltam meg, míg végre akadt egy kis rés, amelyen áthaladhattam. Ez nem is csoda, hiszen Párizsban csak taxiból van 40.000 darab. Párizs valóban a végletek városa. Az egyik oldalon a va­kító fény, a gazdagság, a lá­gyan suhanó luxuS-autók, a pompás kirakatok, — néhány utcával arrébb azonban ütött- kopott, idörágta bérkaszárnyák; az utcán és a hidak alatt alvó emberek... A kereseti lehető­ségek nem valami fényesek. Párizsban még mindig sok a munkanélküli. Aki dolgozik, át­lag havi 50.000 frankot keres. De ez a mi viszonyunkhoz ké­pest mesés összeg csak látszat­ra ilyen nagy. A valóságban nagyon keveset ér. Egy ebéd, még pedig igen gyenge ebéd például több mint 700 frankba kerül. A textilnemű még ennél is drágább. Egy rendes férfiöl­töny „súlyos" tízezrekbe kerül. A lányok természetesen leg­inkább a divat, no meg a kony­ha iránt érdeklődtek. Egyes cikkek valóban nagyon drágák — veszi át a szót Nagy Júlia, — viszont aránylag olcsón le­het vásárolni különféle szépí­tő- és illatszereket. A kölnit csaknem kizárólag literes üve­gekben árusítják — nagyon csinos csomagolásban — ára nem egészen 1000 frank. Rúzs és arcfesték szintén nagyon ol­csó és ezt a párizsi nők ala­posan ki is használják. Ugyan­is feltűnően festik magukat. Mint nálunk a színésznők az esti előadásokon. A szövetru­hákban divat a nagyon szűk szoknya, nyáron pedig bő, mély kivágású ruhákat hordanak. A cipő vagy egészen lapos, vagy magas, vékeny sarkú. Ami pe­dig a konyhát illeti, bevallom, és ez mindnyájunk véleménye, hogy bármennyire is világhírű a francia konyha, mi bizony nem voltunk elragadtatva tőle. Állandóan bárányhússal vendé­geltek. Állítólag becses vendé­Piszkosszürke színe volt és lomhán, kedélytelenül nyújtó­zott egészen a látóhatárig — Szóval kiábrándult ve­tettem közbe. — Azt nem mondhatom. Elel inte furcsa volt, de aztán na­gyon is megszerettem.. Scheme-' ningenben, közvetlenül a teni ger partján laktunk és annyira megszoktam és megszerettem sejtelmes zúgását, hogy eluta­zásunk után még soká nagyon hiányzott. Különben Hollandia tetszett a legjobban a három nyugateurópai ország közül. Szinte ellentéte Franciaország­nak árakban és erkölcsökben is. Ha az előbb azt mondtuk, geiknek ezzel kedveskednek, csakhogy már egy kicsit sok volt ebből a kedveskedésből Nem maradt más hátra, saját pénzünkből kellett egy jó disz­nósülttel pótolni a különböző módon elkészített bárányhúsos fogásokat. Van azonban Fran­ciaországban egy nagyon érde­kes szokás, az, hogy minden étkezéshez bort szolgálnak fel. Ez úgy hozzátartozik az ebéd­hez, mint nálunk a víz. Külön­ben is Franciaországban drá­gább a szódavíz, mint a bor. Szódavíz 160, a bor pedig 120 frankba kerül. TTáromheti párizsi tart őz- , ti kodásuk után a Szlovák Népművészeti Együttes tagjai Hollandiába látogattak. — En­nek az útnak különösen örül­tünk — fonja tovább beszélge­tésünk fonalát Nagy Júlia, mert sokan közülünk akkor találkoz­tunk először a tengerrel. Én olyannak képzeltem a tengert, amilyen a versekben szokott lenni: mélységesen kéknek, sej­telmesnek, melynek háborgó hullámai felett bújócskát ját­szanak a sirályok ... A valóság azonban sokkal prózaibb volt. hogy Párizs az ezresek váro­sa, most elmondhatjuk, hogy Amsterdam a fillérek városa. Számunkra különösen érdekes az volt, hogy a holland üzle­tekben alkudni lehet. Vettem például egy nagyon jó fekete anyagot. A kirakatban 17 Gul­den és 50 Cent volt az ára mé­terenként. Az üzletben azután lealkudtuk 17 Guldenre. De ez órákat például feleárra is le lehet alkudni. Franciaországgal ellentétben itt alig akad mun­kanélküli. A dolgozók általában 35—40 Guldent keresnek he­tenként. Ami pedig a holland nőket illeti, véleményünk az volt, hogy ízlésük finomabb, mint a francia nőknek és nem öltözködnek olyan kihívóan. Az illatszerek és piperecikkek itt is nagyon olcsók. Nagyon érdekesek a régi hol­land házak. Legtöbbjük nagyon keskeny és magas. Egy házban általában egy család lakik és minden emeleten csak egy szo­ba van. A bútorokat az ablakon át húzzák fel a szobába. A ház ajtaja nagyon keskeny, az ab­lak viszont annál szélesebb, rendszerint elfoglalja a ház egész utcai frontját. Bútorban ) előnyben részesítik a faragott ébútort a sima, modern bútor lelőtt. Természetesen gyönyörű i modern paloták is sorakoznak é egymás mellett a holland vá- érosokban. A hollar ' táj jelleg- i zetességei, a szélmalmok és a évégtelenbe elnyúló tulipánme- izök is nagy hatással voltak éránk. Az emberek általában é elégedetteknek és boldogoknak éhítszanak. Nagyon szép emlé- ékeink vannak Hollandiáról, f Jlfost pedig hagyjuk el a é tulipánok országát és ta­rtogassunk el kőrútunk utolsó é állomására Belgiumba. i Belgium nagyon hasonlít é Franciaországhoz — kapcsoló- édik ismét a beszélgetésbe Hu- idy András. Egész kőrútunk so- érán különben Brüsszelben et- étük a legnyersebb bifszteket • és először kostoltunk csigával ét öltött nyers paradicsomot. éNem volt rossz, csak hát még­• is furcsa volt egy kicsit. Az iüzletek nagyon szépek és sok ia vásárló is. Brüsszelbe éppen ) május 1-én érkeztünk. Így f szemtanúi voltunk a brüsszeli *munkások májusi felvonulásá­énak. A munkások fegyelmezett éten vonultak az ideákon, vöt érös zászlókat vittek és felira- étokat, melyeken munkát köve­it eltek és békét az egész világ­énak. I Nyugateurópai kőrútunk {Brüsszelben kedves jelenettel f fejeződött be. Fehéringes, pi-' ) roskendős belga pionírok jött ■ tek hozzánk, apró ajándékok­kal kedveskedtek é>- arra kér- \tek bennünket, adjuk át forró \ üdvözletüket a csehszlovák pio- 1 níroknak. Kérésüknek ezúton ; is szívesen eleget teszünk. K. P. műkedvelő csoportokat. De ez még nem minden. Maguknak a színészeknek is nagyon sokat kell járniuk a színházba, mo­ziba, csak ezzel csiszolódik ala­kításuk, elképzelőképességük. Csak ezzel lehet elérni jó ered­ményt. Nem elég a szöveg puszta begyakorlása. Saját ta­pasztalatainkból tudjuk, milyen rossz olyan partnerrel játsza­ni, aki azt sem tudja mit csi­náljon a színpadons hogy áll­jon, mit' tegyen a kezével, mi­lyen legyen a mimikája. És ellenkezőleg. Mennyire emeli a játék színvonalát az, ha a szí­nen egy olyan jó színész van, aki magával tudja ragadni többi társát is. Ilyenkor gyor­san pereg az előadás. Nincs szükség súgóra, a színészek beleélik magukat szerepükbe. Tehát összegezve mire van legnagyobb szüksége egy szí­nésznek? Szerénységre és szi­gorú önkritikára. Mindenkinek éreznie kell meg tudja-e ját­szani a rábízott szerepet vagy sem. Mindenki jól tudja milyen szerepre a legalkalmasabb. Ne vállaljunk feleslesesen olyan szerepeket, amiről már előre tudjuk, hogy azt nem tudnánk meojátszani. És ami a fontos, adjunk alkalmat másoknak is a játszásra, hátha egy másik színész jobban tudná megját­szani a szerepet. Ehhez persze komoly, fegyelmezett színját­szó gárdára van szükség. Egye­lőre még sok helyen ez nincs, de a rendező és a szereplő kö­zös munkájával fel lehet ne­velni egy ilyen gárdát. Hogyan vigyünk egy darabot színre A drámaírók szövegében nem találunk meg mindent, amit tudnunk szükséges. A drámá­ban például nem találjuk meg azokat a cselekményeket, me­lyek a színpadon kívül történ­nek, nem találjuk meg az ala­kok előéletét, a eselekméftyek, előzményeit stb. A rendező al­kotó erején múlik, milyen ered­ménnyel tudja a cselekmény folytonosságát és teljességét biztosítani. A rendezőnek ki kell következtetnie az alakok előéletét, társadalmi származá­sukat, a cselekmény általános előzményeit stb. Ez nem köny- nyű feladat, megoldásához ala­pos ismeretekre, elmélyülésre van szüksége a rendezőnek. Nagyon fontos az egyes je­leneteket közvetlenül megelőző cselekménymozzanatok megha­tározása. A közvetlen előzmé­nyek ugyanis meghatározzák a színpadra lépő szereplő lelki állapotát, hangulatát. A rende­zőnek ezért tudnia kell, hogy honnan jött a szereplő, mielőtt fellépett a színpadra, mit csi­nált, mi történt vele és milyen céllal lép be a színpadra. A rendezőnek és majd a szín­játszóknak is el kell képzelnie és át kell élnie a cselekmény­nek azokat a mozzanatait, a- melyeket két jelenet vagy két felvonás között történnek, olyankor, amikor az illető sze­replő nincs a színpadon. A cse­lekmény folyamán a színpadi alak változik, fejlődik, de fej­lődésének nem minden mozza­nata játszódik le a színpadon, a közönség előtt. A szövegbe bele nem írt vagy csak jelzett cselekménymozzanatok közé tartoznak azok a szereprészek, amikor a szereplő a színpadon van, de nem ö, hanem más be­szél és a szövegben nincs fel­tüntetve, hogy a hallgató sze­mély mit cselekszik. A rende­zőnek pontosan meg kell hatá­roznia, el kel! képzelnie, át kell élnie, hogy a hallgató szereplők hogyan viszonyulnak a színpa­don történtekhez, az elhangzó beszédhez, milyen hatást gya­korolnak rájuk, mit vált ki be­lőlük a beszéd, mit cseleksze­nek és mit éreznek a beszéd hallgatása közben. Színművek­ben gyakoriak a néma szere­pek, amelyekről a szerző csak annyit tudat velünk, hogy egyik vagy másik jelenetben bent vannak a színpadon. A néma alakok szerepét, jellemét és cselekvéseit, a cselekmény fő­vonalában való részvételnek módját a rendezőnek meg kell határoznia. A rendezőnek meg kell állapítania, újjá alkotnia a csoportos szereplők, a tömeg­jelenetek résztvevőinek cselek­véseit is. Minél többféle, egyéni jellemvonásokkal felruházott szereplőkből állítjuk össze a tö­meget, színpadi cselekvése an­nál élőbb, meggyőzőbb lesz. A színjátszó csoport rendezőjének dramaturgiai mukája Az irodalmi jellegű alakítá­sok, váltogatások (szerkezeti átalakítás, rövidítés, húzás, szö­vegváltoztatás) végrehajtása a dramaturg feladata. De a hi­vatásos színházaknál is, ahol képzett dramaturgok dolgoznak — a rendező irányításával-dol­gozik a dramaturg. A színjátszó csoportokban természetesen többnyire maga a rendező végzi el a dramaturg feladatát is. Előfordul, hogy a szerző szán­dékának helyes érvényesítése érdekében szükséges a szöve­gen bizonyos átalakításokat, ki­egészítéseket és változásokat eszközölni. A változtatásokat a színjátszó csoport rendezőjének alapos megfontolás után első­sorban nem írói eszközökkel, hanfem rendezői értelmezéssel és megoldással szabad csak végrehajtani. A dramaturgiai változtatásoknak mindig meg kell felelniök a szerző szándé­kának, a főutasítás helyes ér­vényesítését kell szolgálnia. Sú­lyos hiba, ha a rendező például egy klasszikus darab hőseiből osztályharcot szocialista hősö­ket próbál, formálni. S még helytelenebb, ha az ilyen da­rabokba napjainkra vonatkozó utalásokat, mondatokat sző be. Szerkezeti átalakítást a szín­játszó csoport rendezője ne hajtson végre. (folytatás következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents