Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-06-23 / 25. szám
1956. június 23. s Makszim Gorkij JQO/g júniws 18-án halt meg Makszim Gorkij, a legnagyobb orosz író. Gorkij a szocialista realizmus megalapítója, Az igazságot, az emberiességet hirdető nagy író művei halhatatlan közkincs nemcsak a szovjet, hanem az egyetemes világirodalom' számára is. Gorkij halálának huszadik évfordulója alkalmával a Szovjetunión kívül számos országban emlékeztek meg a nagy orosz íróról. így például Észak-Koreában, Burmában, Német Demokratikus Köztársaságban, hazánkban és másutt. Pekingben, Sanghaiban és más városokban megkezdték a Makszim Gorkij, valamint az Anya című, kínai nyelvre szinkronizált film vetítését. Mindazt — amire Gorkij az írókat tanítja — a szent szeretet sugallja az irodalom iránt, elsősorban a szocialista realizmus új, fejlődő, életteli irodalma iránt, amely glé a történelem azt a nehéz és megtisztelő feladatot tűzte ki, hogy tanúbizonyságot tegyen az új társadalom születéséről és fejlődéséről. A Pál utcai fiúk T izenkét-tizenhároméves és talán még \iatalabb fiúk és lányok andalognak a sportpálya felé. Á könnyű nyári öltözet is elárulja, hogy sportnapra készülnek. Sportnapra és utána kultúrelőadásra. A sportnap nem egyéb, mint a körzeti spaiiakiád megtartása. A spartakiád résztvevői a leleszi, a bolyi és más nyolcéves magyar középiskolák növendékei. Persze az efféle vidéki sportmegmozdulásokat nem mindennapi eseményként könyvelhetjük el. Esemény ez, már csak azért is, mert e nap ün- nepeltjei fiatat emberpalánták voltak. Nyílván ők is hírt akartak adni magukról és mindez figyelemreméltó cselekedet, kiváltképp akkor, ha a nehézségeiket is számba vesszük. S hogy mennyire sikerült e bemutatkozás, hát mit mondjak? Jobb is lehetett volna. De mit kívánunk mi gyerekektől? Amit tudtak, megadtak. S ez is jó. Holnap, vagy holnapután már többet adnak. Ám a kultúrest már nagyobb sikernek és közörömnek örvendett. Nem mondom, a hűvös kézlegyintés itt is meg volt, mert egyesek azt mondották: „ez is színdarab, mit akar ez mondani, még nevetni sem lehet rajta" már mint * Pál utcai fiúk kiváló ifjúsági színművén. Pedig, kedves nézők, higgyék el, kevés ilyen jólsikerült ifjúsági darab született irodalmunkban, mint Molnár Ferenc Pál utcai fiúk-ja. Persze az igaz, a darabot gyerekek adták elő, kivéve a Rozgonyi és Varga tanító elvtársak szereplését. S az is igaz, hogy nem nyújtottak kiváló teljesítményt az egyes gyerekszereplők. Ámbár itt ne felejtsük el, hogy a i3 éves fiúcskák között nem egy volt, aki először lépett színpadra és így nyílván egy kis lámpaláz és megszeppenés is közrejátszott abban, hogy gyön- gébebn szerepeltek. Ennek ellenére is az előadás szép és jó volt. gaz ugyan, hogy az előadást csak itt-ott tarkította egy-egy humoros bemondás, mely aztán megnevetteite h nézőket. S a több élces bemondás és jelenet elhiszem, hogy hiányzott a nézőknek. De ne felejtsük el, a jó színdarab nem ott kezdődik, melyen kacagni lehet, hanem ott, mely nevel, tanít, emberi érzéseket és igazi gondolatokat vált ki a nézőkből. S ez a darab pedig ilyen és amellett még kedves is, kiváltképp a szülőknek, persze a gyerekeknek is. Nem örült a szívük, amikor, ha nem is életben, de színpadon láthatták a gyerek-pajkosságokat, küzdenivágyást, a baráti megértő szellemet. Es nem tévedek, ha azt mondom, hogy az efféle színdarab iskola lehet nagyon sok felnőtt számára is, kiváltképp háborgó napjainkban. Vagy nem-e volt kedves a gyermek-csapongó fantáziájának némelyike, s a kis Ne- mecsek, a baráti közösségért, egészségének majd az életének feláldozása? Ez már megható s a szemekben könnyet csaló jelenet volt, melyet nem egyhamar lehet elfelejteni. Szóval a hibák ellenére is nem volt hiábavaló a leleszi magyar nyolcéves középiskola tanítóinak és növendékeinek munkája. S ha a siker nem is volt olyan, amilyenre joggal számíthattatok, ez ne csüggesztsen el benneteket. Fel a fejjel és újabb színdarabokkal vagy egyéb kultúrműsorokkal bizonyítsátok be hogy tudtok ti mindenki kedvére jót és szépet is adni (tör)------------W VITA: Irodalmunk helyzetéről Mi lesz Telünk irodalmi lap nélkül ? A jelen időszakra jellemző, hogy dolgozóink felfegyverkezve a XX.’ kongresszus tanulságaival eddig nem tapasztalt nyíltsággal leplezik le a hibákat és fogyatékosságokat, melyek gátolják gyorsabb előrehaladásunkat. Ez a légkör érezhető a magyar írók és irodalmi kritikusok között is az Oj ifjúságban folyó vitában. Mi a jellegzetes ebben a vitában, talán újdonsága ? Korántsem! A vita jellegzetessége abban van, hogy e nézetek a kávéházakból és a szűk baráti körökből az Oj Ifjúság hasábjain a nyilvánosság elé kerülnek. Ez magában véve egy lépést jelent előre, mert a vitában azok is részt vehetnek, akik vidéken, Bratislavától távol élnek. A vitában főleg jiatal irodalmi munkások boncolgatják „égető“ problémáikat. Én nem vagyok író, s nem akartam égető sebükre vizet önteni s oltani a lángot, de Zsilka László hozzászólása engem is írásra ösztönzött. Egyrészt azért, mert Zsilka elvtárs hozzászólásának túlnyomó részével egyetértek, igazi tiszta vizet öntött a pohárba a csehszlovákiai magyar irodalom helyzetéről. Másrészt azért, mert Zsilka elvtárs hozzászólásának egy részével nem értek egyet, szembe akarok vele helyezkedni. Az Oj Ifjúságban megindult vita irodalmunk helyzete címén folyik. No, az eddigi Írások tartalma azt bizonyítja, hogy inkább ez a felirat felelne meg: „Irodalmi folyóirat, avagy pusztulás a jövőnk“. Az eddigi tartalmat Zsilka elvtárs írásának egyik részében egész pontosan összefoglalta, amikor azt írja, hogy „az irodalmi lap kérdése... kétségtelenül az irodalmi életünk megoldására váró egyik legégetőbb problémája. ... irodalmi fejlődésünk szempontjából nagyon is nagy szükségét érezzük egy irodalmi lapnak, amelyben a legjobb irodalmi alkotások látnának napvilágot s ezen keresztül pontosabban lemérhetnénk irodalmunk helyzetét.“ Az igaz, hogy korlátozottan jelennek meg íróink munkái a lapokban. (Ennek okát helyesen mutatja meg Zsilka.) No ez' nem jelenti azt, hogy fiatalos lelkesedéssel, harciassággal, a kérdést úgy állítsuk be, hogy ha ti minket hat helyen korlátoztok, majd kijövünk a hetediken (új lap) és megmutatjuk. hogy van életképességünk, és fejlődőképességünk. A legkárosabb az a nézet, hogy az irodalom jövőjét egy lapba összpontosítva látjuk. így nézni a kérdésre, ez íróink lemaradását jelentené, kivonná őket a széles tömegek közül. Ez úgy hangzik, hogy ne írjatok a többi lapokba, mert azokat a dolgozó tömegek olvassák s azok nem tudják az irodalmi alkotásokat figyelemmel kísérni és bírálóan értékelni. Ehhez egy külön lap kell nektek, íróknak, ahol egymásnak írhattok és egymást bírálhatjátok. Ezt kell ebből következtetni, mert az irodalmi lapot főleg csak írók s szellemi munkások olvassák, s így ez (akaratuk ellenére) csak az ő szűkkörű lapjukká válna. S kinek másnak, ha nem a tömegeknek ír az író, költő? Ki tudja legjobban értékelni, felhasználni, bírálni munkájukat, ha nem a dolgozó tömegek? S ezért az írónak még a legkeskenyebb utat, ösvényt is meg kell keresnie, hogy rajta a néphez jusson munkájával, hogy a néppel beszélhessen. Az irodalmi lapot valószinűleg csak két-háromezren olvasnák. S melyik író, költő, örülne annak, hogy itt összpontosítva közölnék munkáját, írását, s azt csak a magyar dolgozók csekély kis száma olvasná. Nem törekedik vajon az író arra, hogy munkáját minél többen olvassák? S ha vesszük az eddigi megjelenő magyar lapok egyikét, amely a legkisebb példányszámban jelenik meg, akkor is hat-hétezer olvasót számlálhatunk. Az eddig megjelenő magyar lapok 'közel 100 ezer példányszámban jelennek meg. Bizonyára többet adna magának az írónak is, hogy ha az eddigi lapokat kihasználva százezres olvasó tömegekhez jutna el munkájuk. Ezért a legégetőbb kérdés mindent elkövetni, hogy a megjelenő magyar lapokban minél többször jelenhessen meg íróink, költőink munkája. A magyar íróknak soha nem volt oly lehetőségük a fejlődésre és annyi lapban szólni a néphez, mint ma. A járási és üzemi lapokon kívül több mint tizenkét központi lap jelenik meg a magyar dolgozóknak. Az Oj Szóban szólhat az író a legszélesebb munkástömegekhez, a Szabad Földművesben a dolgozó parasztokhoz, az Oj Ifjúságban és Pionírok Lapjában az ifjúsági tömegekhez, a Dolgozó Nőben a nőkhöz, stb. Az eddig elmondottak nem jelentik azt, hogy el kell ítélni azt az igyekezetei,' amely keresi a csehszlovákiai magyar írók további fejlődésének lehetőségét. A lényeg abban van, hogy nem lehet egyetérteni azzal a beállítással, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom továbbhaladásának - alaptényezője egy irodalmi lap kiadása. A valóság, hogy a nagy írók nem az irodalmi lapokon keresztül születnek, hanem a nép életével szorosan egybeforrva az egész fejlődéssel formálódnak. Azok nőnek közülük naggyá, akik tollal a kezükben legjobban tudnak harcolni a nép jobb é- letéért, a nép gondolatát, bajait és vágyait, kultúráját és tapasztalatát a legjobban tudják papírra vetni. S a jövőben is azok nőnek ki legjobban, akik a való életet, az igazságot, mindazt, ami ebben az országban szép és jó van. ’írói munkájukkal lerögzítik. Akik megörökítik az építő munka hőseit, a népi szokások és kultúra hagyományait, az élet bővülő szépségeit, a nép örömét és bánatát. No vannak olyanok is, akik magukról azt gondolják, hogy kezdő írók, mint ahogy azt Zsilka említette. Nem egy ilyen „kezdő“ író, aki úgy véli, hogy munkája eddig azért nem jelent meg, mert nem volt elég hely, nagy reménnyel néz az irodalmi lap kiadása élé. Azt gondolják, hogy ez egyúttal az ö „nagy“ írói születésüket is jelenti. Ezt fontos megemlíteni azért, hogy a kezdő és fiatal írók ne vegyék az irodalmi ’ap létrejöttét írói pályafutásuk alapkövévé. Ez illúzió volna. Az alapkő a nép, az élet, s mint említettem, az írónak a legszélesebb alapokon kell a néphez szólni. A kérdés megoldásának lehetősége * 1. A legfontosabb teendő élni az adott lehetőségekkel, kihasználni a megjelenő lapokat. Hogy a megjelenő lapokban lehet az eddiginél több teret nyújtani íróink, költőink munkájának, s az irodalmi kérdéseknek, erről tanúskodik az Oj Ifjúság, a- mely már három hónapja minden számban egy egész oldalt nyújt az irodalmi kérdéseknek. Ez a lapnak a színvonalát nem csökkentette, sőt egy lépés előre az Oj Ifjúság körül a szélesebb irodalmi aktívák szervezésében. Semmi baj nem történik, ha az Oj Ifjúság egy oldala állandó teret nyújt nemcsak fiatal íróink, költőink munkájának, hanem a legjobb ■írók is dicsőségnek fogják é- rezni, az Oj Ifjúság hasábjain szólni az ifjúsághoz. Remélem, hogy a többi lapok szerkesztősége is több teret fog nyújtani az újság hasábjain az íróknak. 2. Ami a lap kérdését illeti, az a nézetem, hogy a Csemadök által kiadott Fáklyát át kellene szervezni heti folyóirattá, „I<ul- túrszemle“, vagy „Tudomány és kultúra" címen. Ez a lap lehetne a csehszlovákiai magyar írók ideológiai lapja, de egyúttal a kultúra más ágára is kiterjedhetne a figyelme. Égetően fontos az írószövetség magyar tagozatán belül állandó szervezési központot létrehozni, amely felelős volna a magyar írók neveléséért, és bizonyos irányításáért. Például: irodalmi vitát rendezni bizonyos műről nemcsak Bratisia- vában, hanem vidéken is. A kezdő írók munkáját megvitatná és segítene nekik munkájukban. A vidéki írókkal levelező kapcsolatot tartana s időközönként irodalmi szemináriumra és vitára hívná össze. Fontos teendője volna ezen központnak gondolkodni azon, hagy a tehetséges, kész írók ne legyenek megterhelve mellékfoglalkozással, ami gyakran arra vezet, hogy elhanyagolják írói munkájukat — hanem főleg írói munkájukat végezhessék. Ez bizonyára lehetővé tenni azt, hogy az író ne kényszerüljön Bratislavában az egyes lapoknál állást keresni, hanem kint a mezővárosokban és falvakban telepedhetne le hosszú évekre, és így közelebb kerülne a földeken és gyárakban dolgozó munkás néphez. Termékenyebb irodalmi vitát Az én laikus nézetem szerint nem is annyira az irodalmi kritika mennyiségében, mint a minőségben van a hiány. Habár a kritikát még terjeszteni lehet, különösen a munkások és parasztok között, szervezett irodalmi esték széles alapokon való megszervezésével, ez nem jelenti azt, hogv ne keressük a lehetőséget egy termékenyebb irodalmi vita kialakulásának. A célszerű, egészséges, tanulságos s nevelő irodalmi kritikának újabbnál újabb és jobb művét kell magával hozni. Mondhatjuk már ezt a csehszlovákiai magyar irodalom vitájára? Ügy hiszem, hegy még a jelen időben nem. A dolog úgy néz ki, hogy egy-egy mű megjelenése után hosszantartó vita folyik, amit talán az idéz elő, hogy\ hosszú időre nem lát napvi'á- got további mű, s mivel csekély az új művek száma, úgy nincs más lehetőség, mint az egy kiadott mű bírálásával foglalkozni. A hiányosság ezen a téren abban van, hogy Fábry Zoltán, egyedüli nagy irodalmi kritikusunknak, lassan nőnek az utódjai. Habár időközönként Fáb- ryn kívül egy egész sor más író és irodalmi kritikus is részt vesz egy-egy mű 'Zitájában, érezhető ezen gyakran az a hiányosság, ami az- egész csehszlovákiai irodalom terén érezhető, hogy gyakran a személyi ellentétek s támadások sokaságát is magával hozza. Irodalmi fejlődésünk szem pontjából igen fontos, hogy a vita célszerű és tanulságos legyen, hogy minél több új mű írására serkentse íróinkat, költőinket. Ez akkor lesz meg, ha íróink nemcsaik a végnélküli hosszú vitát fogják követelni, hanem iparkodni fognak az eddigi kevésből is levenni a tanulságot s minél többet és jobbat írni. Ez különösen a fiatal írókra és költőkre vonatkozik. Nemcsak az ifjúságnak, hanem az ifjúságról írni A legégetőbb követelmény nemcsak az ifjúságnak' írni, hanem az ifjúságról írni, amely újabbnál újabb lendületet hoz az életbe. Az ifjúságnak írni nincs ellentétben az ifjúságról írni, sőt szorosan összefügg. Az egyetlen mű, Marci a csodakapus, nemcsak hogy kevés a nagyszámú magyar ifjúságnak, hanem csak mákszemként tükrözi vissza a csehszlovákiai magyar ifjúság gyönyörű életét s öntudatos aktív, építő munkáját. Ez különösen vonatkozik a fiatal írókra. Habár minden író nem is kezdi a gyermek klinikával és így felfelé, mégis természetes dolog, hogy a fiatal írók az ifjúság problémáival foglalkoznak, soraiból választják hőseiket, mert maguk is fiatalok. S nemcsak ismerik, hanem maguk is átérzik az ifjúkor romantikáját. S ha valaki érzi a hiányosságot, a csehszlovákiai magyar irodalom fiatal hajtásaiban, nevelésében, akkor ezt legjobban az ifjúság érzi. A csehszlovákiai magyar ifjúságnak olyan író, költő, kell, akit megszeret, akinek a versét szavalni fogja ünnepélyen és munkában, akiknek az elbeszéléseit olvasni fogja téli estéken, ünnepen s vasárnap. Olyan fiatal írók és költők a- kadnak bőven, akik szeretnének munkájukkal ilyenné válni. Küzdenek és iparkodnak, meg van bennük az akarat. De itt rá kell mutatni arra, hogy kétfajta extrém van itt, ezen a téren, a fiatal magyar írók, költők között. Vannak, akik képesek mindenről s minden lapot tele produkálni, gondolván, hogy úgy válnak naggyá, ha mindenütt az ö művük lesz. Viszont a másik oldalon vannak olyanok, akik kissé óvatosak, s addig csiszolgatják munkájukat, míg évek telnek el. Nem volna helyes fiatalon megöregedni, elvtársak. Ezért többet az ifjúságnak és többet az ifjúságról. A fiatal írókat pontos idökö- könként egy-egy üzemben, faluban, vagy vidéki városban, irodalmi vitaestek megszervezésével és levezetésével kell megbízni. Az ilyen irodalmi esték szervezésébe be kell vonni a csehszlovákiai magyar diákságot. Például helyes volna a főiskolásoknak s a Pedagógiai Iskola hallgatóinak irodalomból feladatul adni valaimely faluban, üzemben, vagy városban egy-egy vitaest szervezését. Ugyanez vonatkozna a tizenegyéves iskola két utolsó osztályos diákjaira is. Ez lehetővé tenné bizonyos mértékig a diá- koknaik a gyakorlatban felülvizsgálni tudásukat s a dolgozókkal való vita elmélyítené irodalmi ismeretüket. A diákságon kívül főleg a tanítókkal kell itt számítani. íme erők jó szervezése és célszerű irányítása lehetővé tenné a magyar dolgozók és fiatalok közt az irodalmi viták állandó rendezését. Kissé aggódva fejezem be ezen sorokat. Az aggaszt, hogy ez a már eddig is hosszú vita ne menjen a semmibe, ne legyen füstbe ment terv. Aggódásra az ád okot, hogy pont a vita folyamán győződtem meg arról, hogy azon elvtársak, tapasztalt írók. stb., akiktől a vita résztvevői sokat elvárnak, nem olvassák a vitát. Nem az a legnagyobb baj, hogy magát a vitát nem figyelik és nem olvassák ki belőle a felvetett problémákat és amit tőlük is elvárnak intézésüknél, hanem hogy maguk a hivatásos, ta= pasztáit írók nem olvassák az Űj Ifjúságot. Hogy várják el akkor tőlük (pedig elvárják), hogy segítsék azt a lapot, a- melyet a csehszlovákiai magyar ifjúság olvas. Az Üj Ifjúságban folyó vitától nemcsak én, de mások is bizonyára többet várnak, mint eddig adott. Természetesen, a vita korántsem hozza meg gyümölcsét, ha nem szólnak hozzá az egyes kérdésekhez a gyakorlott írók, akiknek munkájától függ a kérdések ilyen vagy olyan megoldása — a csehszlovákiai magyar irodalom színvonalának további fejlődése. Nem volna helyes, ba a fejlett, tehetséges. magyar írók ezen a téren csak abban látnák küldetésüket, hogy a „litánia“ végére „ament“ mondjanak. Ebben az esetben csak a diák emberkor vágyait és elgondolásait hozná a vitia a kezdő magyar íróknak. MAJOR ÁGOSTON
