Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-06-23 / 25. szám

»

1956. június 23.

Balwant Gargi, indiai írót még kevesen ismerik nálunk. Elbeszélései eddig kínai és orosz nyelven jelentek meg.

Hogyan tudassuk a szomszéd falvakkal a holnapi fontos gyűlést? Nehéz volt megoldani, mert nem léteztek utcák, csak zeg-zugos keskeny sövények és a göröngyös, kiszáradt földeken csak helyenként nőtt valami.

Egy alacsony szalmafedeles agyagkunyhóban, amely a földmunkás szövetség vezetőségének irodául szolgál — ott ültünk és azon tanakodtunk, hogyan értesítsük ki a szomszédos falvakat.

A tarka turbános, nagyszakállas parasztok Khaddarszőttes ingekben sokat és gyorsan beszéltek, de senki se tudta mitevő legyen.

Nagyon elcsodálkoztunk, amikor egy halk, bátortalan hang hirtelen megszólalt: kérem bízzátok csak rám, én majd széthordom a falvakba'' a hírt. Izmos külsejű, körülbelül 20 éves fiatalember lehetett, toldott-foldott ing volt rajta és narancsszínű rövid nadrágot viselt.

— Melyik faluba? — kérdeztem.

— Hát az összes közeli faluba — felelte hányi-veti módon.

— Az összes faluba? Hát nem tudod, hogy az a- gyűlés holnap lesz?

— De mennyire tudom — erősködött. Néhány órán belül -végigjárom én az összes falut, hiszen alig van vagy tíz-tizenkettő. A távolság nem tesz ki többet, mint hatvan mérföldet.

Bizalmatlanul végigmértem. Vastag ajka olyan volt, mint a frissen felszántott ugar. Orra alatt kékes-fekete bajusz pelyhedzett és tüskés szakállába sűrűsödött. Testszine rozsdás vasra emlékeztetett. Nyaka hosszú volt, a teste hajlékony, mint a kopár,dé, a térde pedig gömbölyű, mint a bronpajsz. Lábszárának izom- zatán két tetovált páva feszült. Szemével tompán bámult maga elé, mint a ló. Hát hogy teheti meg ez a fiú néhány óra. alatt a hatvan mérföldet?

Vagy talán nincs tisztában azzal, ámít mondott?

Akkor azonban Singh, egy jtorzonborz szakálla és szemöldökű paraszt, aki részt vett a földbériők mozgalmában és emiatt börtönbe került, rézvörös kezével szokása szerint megérintette vállamat és azt mondta: „Ez itt Boota Singh, Bhago faluban lakik. Nem ismered? Egyszerre megtesz száz mérföldet.“

— Száz mérföldet?

— Bizony, száz mérföldet. Amikor fut maga mögött hagyja még a szélvihart is.

— Száz mérföldet? Szinte hihetetlenül hangzott.

— Hát te még nem hallottad a Boota Singh nevét? — kérdezte Singh.

— Nem, nem.

— Boota Singh, Rakho fia, így kezdte Singh, a hindu magyarázatát.

— Az én falumból származik, gyermekkorát, tevék, sakálok és mókusok között töltötte. Árkon, bokron úgy ugrott mint a nyúl, úgyhogy a kutya alig tudta követni. Bota olyan Jürge és gyorslábú volt, hogy vadnyulakat vett üldözőbe, elfogta őket, hogy aztán újból szabadjára engedje. A nyúl négy mérföldre is elfut, a sakál körülbelül nyolcra, a ló legfeljebb negyvenre és a leggyorsabb teve ötven mérföldnél nem fut többet. Boota Singh pedig száz mérföldet fut.

Singh, a hindu rámnézett, majd ezt mondta: Ha nem hiszed, akkor próbára teheted. Add csak ide azokat az írásokat, és holnapig majd szétossza őket. Azután Bóota felé fordult és ezt mondta: Ide figyelj Boota fiam, vidd csak ezeket a körleveleket és osszd el a falvakban. Na indulj.

Másnap pontos időben összejöttek a földmunkás szövetség titkárai. Megkérdeztem tőlük, hogy ki hozta hozzájuk a meghívót? Mindegyik azt felelte, hogy Boota.

A gyűlés után találkoztam Boota Singh-el. Mellette ott állt Kumar Sain ügyvéd, aki díjtalanul vállalta a földbérlők ügyeit. Mellette ott állt Jugal Kishore, nyugdíjazott iskolaigazgató, aki fiatal korában atléta termetű lehetett, továbbá Aimer Singh, és a városka többi művelt embere. Szinte sértve érezték magukat, hogy a falun kívül senki se tudott a nagy szenzációról.

— Ha Bootának megadnák a lehetőséget és Londonba utazhatna, hogy ott résztvegyen egy futóversenyen, akkor Bhago, a mi kis falucskánk tündökölne a térképen — magyarázta a bíró.

— A mi hazánk tele van csodákkal — fűzte hozzá Kumar Sain. — Kiváló úszóink, birkózóink és vadászaink vannak, de tehetségük nem fejlődik ki .és ismeretlenül meghalnak.

— Ha Boota száz mérföldet jár meg, akkor nincs olyan hatalom, amely visszatartaná attól, hogy hírnévre tegyen szert — okosodott a bíró.

A csalafinta észjárású írnok, aki kérvények írásával foglalkozott ezt vetette közbe: hát már ellenőrizték, hogy Boota Singh valóban száz mérföldet tud futni?

— Miért nem rendezünk futóversenyt a mi városunkban? Hadd mutatná meg, hogy mit tud — ajánlotta az iskola igazgatója.

— Talán pénzt is beszedhetnénk Singh számára.

Mindannyioknak tetszett aiz ajánlat.

Megkérdeztem Boota Singhet, vajon szeretne-e a nagy mező körül futni. Csak hunyor- gatott szemével és egykedvűen azt felelte:, ahogy akarják.

Maroo, a falu dobosa kihirdette: Emberek, ide figyeljetek, vasárnap reggel hét órakor Boota Singh, a híres futó száz mérföld távon fog futni. Ézennel meghívjuk a lakosságot, hogy gyülekezzenek a nagy réten és nézzék végig ezt a futást. Bum! bum! bum'

Vasárnap reggel az emberek összejöttek a nagy réten, hogy végignézzék Boota Singh futását. Földszínű rövid nadrágot viselt, fekete hajára tüzvörös kendőt csavart és megkötötte. A rét egyik oldalán egy öreg katona ült, ő számolta a köröket. A nyugdíjazott iskolaigazgató hét órakor fütyült, mert ő lett a bíró és Boota Singh egymaga megkezdte a futást a rét körül.

Nyolc óráig állandóan újabb és újabb emberek érkeztek. A régi iskola igazgató is ott ült és figyelte, hogy Boota egyenletes gyorsasággal, gépies ütemben hogyan fut egyre körbe-körbe.

Tizenkét órakor Boota szünetet tartott. Kiivott egy korsó tejet melyet a dobos nyújtott át neki, kicserélte a teljesen átizzadt nadrágot, lesimította a haját és a feje búbján kontyba

fogta, fejkendőt göngyölt a fejére és kis idő múlva folytatta a futást. Futott, futott egész este 18 óra 30-ig. Akkor tartott a négyszázadik körnél. Szóval egy fél órával a megállapított idő előtt végzett.

Az embertömeg hangosan ünnepelte, gratuláltak neki, két férfi a vállára vette és a bazár felé indultak. A hír futótűzként elterjedt a faluban. Boota Singh csak ezt mondta: Minden csak az akarattól függ. Az akarat acélozza meg izmaimat, azért tudok száz mérföldet futni. Ha Londonba megyek, biztos vagyok benne, hogy sikerem lesz.

A hírt egy helyi lapban közöltük és terveket kovácsoltunk. Elhatároztuk, hogy Bootát Patia- lába küldjük őfenségéhez kihallgatásra.

Két levelet küldtünk vele, az egyiket a sportfelelős tisztnek Patialába. a másikat pedig a maharadzsának és vártuk a választ.

Boota kora reggel mindig nagy léptekkel kö- . zeledett a postahivatal felé, hogy átvegye a postát. Csak három hét telt el azóta, de Bootának már úgy tűnt elő, mintha hónapok múltak volna el.

Egy szép nap azt modta nekem: „Uram, ismerek egy embert, aki azelőtt a maharadzsánál Patialában volt állásban, és most Fa- ridkódban lakik. Jól ismeri a maharadzsát, Ha felkeresem, egész biztos bemutat a maharad- dzsának. Akkor aztán már gyorsan előrejutok.

Egy hét múlva Boota Farodkódba ment, hogy azt a bizonyos embert felkeresse. Röviddel rá hallottam, hogy Boota Patialába ment. A legkülönbözőbb ajánlások láncolata a maharadzsa szárnysegédjéhez vezette, aki megígérte, hogy őfenségénél közvetíti a kihallgatást.

Közben sok minden történt. Munkámmal nagyon el voltam foglalva és nem jutottam hozzá, hogy visszatérjek a faluba.' Nagy dolgok történtek, Indiát felosztották. Delhibe költöztem és szem elől vesztettem, Boota Singhet.

Az 1948-as év közepe táján történt, hogy Sardar Patel a miniszterelnök helyettese végigjárta az országot, hogy azután a herceggel tárgyaljon.

Patialában aznap voltam, amikor nagy precesszió vonult a városon végig. Sardar Patel és a maharadzsa nyitott kocsiban vonultak végig és az emberek színes turbánokban sorfalat álltak. A tömegben véletlenül megpillantottam Boota Singhet. Figyelemmel kisérte. hogy a maharadzsa kocsija a katonai zenekar mögött milyen simán göldül. A hangszerek és a zsínóros katonai egyenruhák ragyogtak a napfényben.

Megkérdeztem, hogy mi történt a mahara- dzsável való kihalgatáson. Boota azt felelte: Sardar Patel Delhiből eljöH és a maharadzsa ma fontos államügyekkel van elfoglalva. Mihelyt kissé szabad. lesz, majd beszél vele.

Újból visszatértem Delhibe és két évig nem ■áttam Bootát, de azért mindig hallottam felőle. Még mindég Patialábasn várt a kihallgatásra, de a maharadzsát az újabb és újabb állam- ügyek lekötötték. A szárnysegéd megkérdezte Bootát, vajon közben nem vállalna-e Patialában valamilyen állást.

így hát Boota felügyelő lett a mahardzs'á konyhájában. A fizetése majdnem ösztöndíjnak számított, mert hiszen Bootának nem volt más teendője mint egy korhadt zsámolyon ülni, ásítani, belebámulni a napba és a kertben lógni.

Egyszer megjelent az anyja és vissza akárta őt vinni a falujába. Boota azonban arra kérte az anyját, hogy nyugodjon meg, térjen csak szépen vissza haza és azzal bíztatta, hogy majd leveszi válláról a gondot, mihelyt meglesz a lehetősége ennek, hogy Londonba az olimpiára utazzon. Az öregasszonynak pedig odaadta a Mromhónapi fizetését. Az anya összegyűrte a pénzt, elrejtette szoknyája ráncaiba és visz- szament falujába.

Boota a munkahelyén maradt. A sok ülés gyakran fárasztotta, nehezen szokta meg az ülő életmódot és ezért mindig talált valami ürügyet arra, hogy a bazárba, vagy a piacra fuuson és ott őgyelegjen. Igen ám, de azt azonnal jelentették a magasabb helyekre is. Bootát beidézték és megfedték ezért. Ezenkívül még azzal is fenyegetődztek, hogyha még- egyszer elhagyja munkahelyét, akkor azonnal elbocsátják. És ha ez megtörténne, akkor már soha az életben nem lesz rá alkalma, hogy futóversenyen részt vegyen.

Ettől aztán Boota alaposan megijedt és megígérte, hogy a jövőben sokkal jobban teljesíti feladatát.

Egy év múlva történt. Patialában jártam, ahová mint bírósági tanút idéztek. Fárasztó nap után ott álltam az utcán és valami járműre vártam. Messziről és lassan közeledő riksát pillantottam meg. Mellette botra támaszkodva egy öregasszony vánszorgott. Amikor a riksa közelebb jött. megismertem Bootát, Tiszta földszinű rövid nadrágot viselt és jó börcipűje volt. Mosollyal köszöntött és leállította a riksát.

— Hogy vagy Boota? És ezt mondta: köszönöm szépen, jól. Őfelsége jelenleg Cha'ban van, a nyári palotában Mihelyist visszajön, kihallgatáson fogad a jegyzéken első helyen szerepelek. Amint hallom még most ősszel egy atléta csoport Londonba utazik. Remélem velük megyek.

Ránéztem és megkérdeztem, hogy miért lett riksavonó kuli.

Az öregasszony felsóhajtott és nyögdécselve így szólt:

Oh, az én Boota fiam szabad madár volt, bizony nem volt ilyen szolgálatra szokva. Nehezére esett állandóan egy zsámolyon ülni. A vér megaludt az izmaiban a lábában és megalvadt a térdében is. Nézze csak már meg, milyen dagadt. Jó uram most beviszem a fiamat a kórházba, hogy a térdét kezeljék.

Ránéztem Bootára. a térde, amely egykor olyan volt, mint a pajzs, most dagadt, duzzadt, fájós volt. A szívem összehúzódott, amikor Bootára, a rokkant kulira rápillantottam.

Őz szemével rámnézett, de a tekintete üres volt és tompa.

Hirtelen reménysugár gyulladt ki tekintetében, ajka kinyílt, mint a frissen szántott ugar és ezt mondta: Az orvos most villanygépekkel kezel, egy hét múlva kigyógyulok és újból futmatok, akkor aztán elmegyek Londonba és részt veszek egy száz mért'öldes futáson ...

Bootára néztem. A remény alig pislákolt benne most egészen összeesettű mint egy üldözött, elfáradt őz, amely még mindég heméli, hogy a közelben eléri a csobogó vizet.

A riksa nagynehezen elindúlt és én ott álltam, figyeltem az anyát és a fiút, míg a távolban az utca kanyarulatánál eltűntek a szemem elöl.