Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-05-26 / 21. szám

1956. május 26. 5 VITA: IRODA1MM HELYZETÉRŐL Több megértést és közlési lehetőséget a fiatal írók számára IGAZI ÖRÖMMEL ÉS KO­MOLY FIGYELEMMEL kísé­rem az Üj Ifjúság hasábjain azt a vitát, amely Kerekes Ist­ván ,,Irodalmunk helyzete" című cikke körül kialakult. Fiatalos hév, burkolatlan őszinteség, ke­mény, de konstruktív kritika es komoly javítani akarás jellem­zi az eddigi hozzászólásokat, A vita fő „harci jelszavát" így tehetne megfogalmazni: keve­sebb szűkkeblűséget, elzárkó­zást és több megértést, figyel­met és közlési lehetőséget a Fa­tal írók számára! Kifogásolni lehetne talán a hozzászólások­ban azt, hogy néhány kivétel­től eltekintve harcos-gyakorlati jellegűek és a bennük megfo­galmazott követelések mögött nincs mélyebb elvi inclokolíság. ügyszólván egyik hozzászólód sem foglalkozik a fiatal írók alkotásainak elemzésével. Nem teszi verseiket, elbeszéléseiket a kritika mérlegére és nem bizo­nyítja az elért eredmények és színvonal alapján a követelé­sek jogosultságát. Ebben a hozzászólásomban nekem sincs szándékomban í'yesmi. A közeljövőben más kcetek között és a mélyebb elemzés igényével foglalkozni fogok majd fiatal költőinkkel, elbeszélőinkkel, közlük az úgy­nevezett utánpótlás néhány tag­jával is. Itt ennek a vitának a keretében azonban én is csak általánosságban akarok szólni a felvetett problémákról és kö­vetelésekről. AZ ELSŐ ÉS LEGFONTO­SABB KÉRDÉS az irodalmi lap égető hiánya, amely már többé nem vitát, se vége, se hossza beszédet,' hanem halaszt­hatatlan cselekvést, gyors or­voslást követel. Szerintem köz­bülső megoldásnak jó és elfo­f ;adható az, amit az írpaktívon titnicky és Tóth elvtársak aján­lottak: a negyedévi folyóirat. Ennek az ügyét az írószövet­ség magyar szekciójában sür­gősen meg kell már tárgyalni és a lapot minél hamarább te­tő alá kelt hozni. Az anyagi fedezet biztosításán kívül a két legfontosabb követelmény: meg­felelő terjedelem és elfogulat­lan, klikk-szettemtől mentes szerkesztőbizottság. Azok címére, akik esetleg azon aggódnak, hogy a lap kéz­irat-hiánnyal, vagy a színvona- latlanság veszélyével fog küz­deni, a következő a megjegy­zésem: Szerkesztőségeinkben nagy mennyiségben fekszenek, befutott és kezdő íróktól iegif- aránt a kéziratok és koit.ük éppen elég a nívós és a köz­lést méltán megérdetúlö írás is^ Tehát se a kézirathiánytól, se a színvonalatlanságtól nem kell félni! A színvonal kérdését persze nem szabad dogmatiku­san, mereven kezelni, mint an­nak a szerkesztőségekben sok­szor tanúi vagyunk. A jó szer­kesztő a kéziratok értékelésénél a közölhetőség megállapításá­nál mindig pr agresszív követelményeket ■ alkal­maz. Ez annyit jelent, hogy a befutott írótól nem fogad el a tőle már joggal megkívánható színvonalon alul eső írást, vi­szont a kezdő írótól nem kö­veteli rögtön a szellemi „sas- lengésl", művészi akrobácröt. Baráti — „haveri“ alapon és esetleg a viszontszolgálat ré- ményében nem támogatja a be­érkezett író zsebpénz-kísérleteit, de a kezdő írónak sem akar igazságtalanul keserű könnye­ket okozni, vagy számára a másik végletként, csupán jó­indulatból, kegyoszléan olcsó és kétes dicsőséget szerezni. AZ IRAS ES Á SZÍNVONAL! Ez lenne tehát az a második sarkalatos probléma, amit én irodalmunk helyzetének e kol­lektív elemzésénél nagyon fon­tosnak tartok. Ehhez d kérdés­hez az eddig elháúgzott vitával kapcsolátban szeretnék még né­hány konkrét megjegyzést is tenni. Veres János a hozzászólásá­ban nagyon lelkesen, s talán éppen ezért kissé túlozva, úgy­nevezett „szuperlativuszokban" beszélt Urai utánpótlásunk há­rom tagjáról: Fecsó Pálról, Nagy Lajosról és Tözsér Ár­pádról. Mindhármukat jól is­merem és mint volt tanítójuk, a fejlődésüket szinte atyai sze­retettel kísérem. Es ők meg is érdemlik ezt a figyelmet és a várakozást, nemcsak tőlem, ha­nem az olvasóközönségtől is. Azt azonban még nem tartom okvetlenül szükségesnek, hogy például Fecsó ,,40—50 verse kötetben megjelenjen." Fecsó- nak és társainak is, az önálló kötet kierdemléséhez, még jócs­kán érlelniük kell a mondani­valójukat. Irodalmunkban nincs szükség már a. „korai szüre­tekre", de igen is szükség van a „termelő“ és „fogyasztó" — 02 író és olvasó szempontjából egyaránt a „kóstolókra". Ilyen nagyon aktuális és szükséges kóstolónak ajánlanám én egy olyan közös kötetnek minél előbbi kiadását, amelyben a verselők közül többek közölt Tözsér, Ndgy Lajos, Feisó, Peták József, az elbeszélők kö­zül pedig a tehetségét egyre biztatóbban kibontakoztató Lo- vicsek Béla, és mások is kap­nának nuir helyet. Ezek a fia­tal próbálkozók, színvonal te­kintetében sokszor ott vannak már közvetlenül az őket meg­előző írói nemzedék nyomában. Ha sport-hasonlattal akarnék a helyzetükre rávilágítani, ak­kor —- megfelelő értelmi átté­tellel — az atlétikát, és onnan is a távfutást venném hasnn- lali — alapul. Tőzsérék és Lo- vicsekék olt futnak már egy bolyban az előző nemzedék tagjaival, a stílusuk és lendü­letük sokszor az övékénél jobb színvonalat is ígér. Veres lá- nos lelkes bizalma bennünk is gyakran felgyűl, és néha mi is Iharosokat, Zálopekeket sejtünk bennük. Várjuk azonban még a bizonyítást: a kitörő lendület­nek tartós kondícióvá, a felesi!-1 land stílusnak állandó tulajdon­sággá való válását! Ne vádol­jon senki sport-mániával, vagy nagyképűsködéssel és szellemes- kedéssel, de a hasonlatot sport­téren akarom befejezni! Veres János lehetséges és szimpati­kus védencei egyelőre még a gerely vető csinált juttatják az eszünkbe, aki már egysze'- kétszer 78 métert is dobott, de a dobási állaga 70 méteren alul van. A KEZDŐ ÍRÓ FEJLŐDÉSÉ­HEZ állandó és hathatós támo­gatásra van szükség. Ki nyúit- sa ezt a segítséget a számára? Az idősebb írótársak, a kritika, az olvasóközönség és az iro­dalmi intézmények. Dobos Lász­ló a hozzászólásában részlete­sen beszélt a fiatal írók to­vábbképzéséről, és e téren a kritika és az írói munkaközös­ség feladatairól. A többi hoz­zászólók, köztük most itt én is, kimutattuk azt, hogy fiatat író­gárdánk és egész irodalmunk fejlődéséhez halaszthatatlanul szükséges egy megfelelő iro­dalmi lap létesítése. Fenti fejte­getéseimben megindokoltam azt is, hogy sürgős szükség lenne már az irodalmi utánpótlásunk alkotásaiból egy kollektív, kötet­nek, válogatásnak a kiadására isA fiatal írógárda támoga­tása mindezzel azonban még nem merül ki. Irodalompoliti­káik még több olyan intéz­ménnyel, eszközzel rendelkezik, amelyeket a jövőben, a mi vi­szonylatunkban is, hathatósab­ban kell a fiatal írók támogatá­sára felhasználni. Az ösztöndí­jak, alkotószabadságok, külföldi tanulmányutak és rekreációk utalványozásánál a jövőben el­sősorban őket vegyék számításy ba. Nekik van a legnagyobb szükségük anyagi támogatásra, élménygyűjtésre. tapasztalat­szerzésre és világlátásra. A be­érkezett és sokszor jó anyagi lehetőségekkel rendelkező írók mindezt esetleg saját eszközeik­kel is tudják biztosítani ma­guknak. Az Irókongresszuson elhang­zott vitákból tudjuk, hogy a múlt gyakorlata ezen a téren helytelen volt „és az írók szo­ciális és művészi támogatásá­nál nagyméretű protekciós rend­szer és kUkk-szeVem uralkodott. Reméljük, hogy az írószövetség új vezetősége az irodalom éle­téből erélyes kézzel, bátran fog­ja majd kiirtani ezeknek a ká­ros megnyilvánulásoknak még a csíráit is. Reméljük, hogy a magyar szekcióban is ez a szel­lem fog uralkodni és az ott tömörült költők és írók szociá­lis és művészi támogatásánál is a tényleges rászorultság lesz a döntő érv, indok. Dr TURCZEL LAJOS Őszintén szóljunk Alkalmasabb pillanatban nem vehette volna Kerekes István kezébe a tollai, mint éppen most, amikor a Budapesten megje­lenő Irodalmi Újságban is vita folyik az irodalom és mai éle­tünk kérdéseiről. Ennek a vitának szenvedélyes olvasója va­gyok, s még inkább érdeklődéssel várom a mi irodalmi hely­zetünkről eiindított vita lefolyását. Előre szeretném bocsájtani, hogy véleményem szerint csak úgy vezethet eredményre, ha nem csupán az. írók és költők, hanem a kritikusok is bekap­csolódnak a vitába, egyszóval mindazok, akiknek szívügye az irodalom. Ha így lesz, akkor a sokat emlegetett XX. kongresz- szuson elhangzott irányelvek, új szellemi felfrissülést hoznak a mi szlovákiai magyar irodalmunkba is. Osvát Zsuzsa mondja az Irodalmi Újság egyik legújahb szá­mában megjelent cikke végén, hogy „Idejében kell mindenről beszélni — ez az idők nagy tanulsága. Ha ezt megszívleljük, újból bízni fognak bennünk, akik meginogtak — s hisznek a szavunkban, ba jóreggelt kívánunk, amikor virrad”. Talán egy kissé furcsán hangzik, hogy a magyarországi lapot idézem, de engedjék meg nekem: én úgy gondolom, hogy az irodalom tanuságtételei itt, vagy ott, ugyanazon szempontok szerint iga­zodnak. Nálunk csupán annyiban lehet különbséget vonni, hogy — amit Kerekes István is szóvá tesz: — „a meglevő lapok napi, heti vagy havi lapok, nem tudják eléggé szolgálni a cseh­szlovákiai magyar irodalom fejlődését". Nyíltan be kell ismer­nünk és beszélni kell róla, hogy hiányzik egy „irodalmi” lap, hiányzik a helyes irányba terelő, nevelő vagy mondjuk, rész­letesen elemző bírálatok rendszeres megjelenése. Egyes meg­jelent könyveket agyonhallgat a kritika. Hiányzik a megértő segíteni akarás. (Ismerek írót, akinek két drámája várja sor­sát fél éve az illetékesek asztalfiókjában). Irodalmunk helyzetéről beszélni kell. Veres Jánossal azonban nem mindenben értek egyet. Helytelen az a felfogás, hogy a kezdő író vagy költő a legelső írásait gyűjtse kötetbe. Az érés idejét be kell várni. Sokszor a korai nyilvánosság eibizakodottá teszi az írót, s ez a fejlődés rovására vezethet. Elég, ha a java írás megjelenhet valahol, mert ha nem selejtmentesítjük munkáinkat, akkor a XX. kongresszuson elhangzott irányelvek hiábavalók. A mai szlovákiai magyar irodalom — ezt hiába szépítenénk, — még messze a mérce alatt áll, még most csak tárulkozik. Viszont azt sem hallgathatjuk el, hogy vannak ko­moly ígéreteink, vannak-tehetséges íróink, s ha a kezdet ne­hezén tartunk is, ezek reményre jogosítanak, csupán az írások közlésének lehetőségén kell javítani. Hogy az egészséges folyamat bekövetkezhessen, ahhoz per­sze az egy Fábry Zoltánon kívül még legalább három-négy új Fábryra lenne szükség, és az új irodalmi lapra, mert különben ez az irodalmi vita is hiába indult. Rendszeresíteni kellene a negyedévenkénti irodalmi aktívákat, s lehetőséget biztosítani az írói alkotószabadság elnyeréséhez, ha komoly témával jelent­kező írónak arra szüksége van. Ehhez hasonló intézkedésekkel hóna alá kellene nyúlni az éledő szlovákiai magyar irodalom­nak. Én sohase kívántam, hogy a kritika vállveregető legyen és minden kezdő írót elismeréssel fogadjon, csupán azt tartom helyesnek, h3 minden érdemes írásra felfigyel, s kiválasztja a tehetséget és azt nem hagyja elsikkadni, annak segítségére siet, Sokat lehetne írni, s kellene is irodalmi életünkkel, problé­máinkkal foglalkozni, elő hát a tollat, és nyíltan, becsületesen tárgyaljuk meg a magunk ügyét: de ebből a kritikusok se maradjanak ki! Ezzel segíthetnek a legtöbbet a szlovákiai ma­gyar irodalomnak. CSONTOS VILMOS KAROLJUK FEL A FIATAL ÍRÓKAT Tagadhatatlan, hogy új iro­dalmunk a felvirágzás útján kü­lönösen az utóbbi években egy­re bátrabb léptekkel halad elő­re. Az elért eredményeket kü­lönböző alkalmakkor számtalan beszámoló méltatta, ezért hoz­zászólásomban ezzel a kérdés­sel nem foglalkozom. Csupán o'van kérdéseket vetek fel, me­lyek helyes megoldása nézetem szerint elengedhetetlen irodal­munk további, korunkhoz méltó ütemű fejlődése szempontjából. Az elért eredmények ellenére irodalmunk jelenlegi helyzetét mérlegével nem ■ lehetünk elé­gedettek. A jó alkotások mel­let. igen sok rossz alkotást, el­kapkodott fércmunkát’ találunk. Ennek íőokát abban látom, hogy az író és különösen az írással próbálkozók nem isme­rik eléggé az életet. Az élet igaz, sokoldalú gazdag ábrázo­lása helyett gyakran ideálisan, felületesen leegyszérűsítve és valószínűtlenül ábrázolják az élet bonyolult jelenségeit. De ezért elsősorban nem az írók a felelősek. A XX. pártkongresszus után tisztán látjuk azokat a felada­tokat, melyek az irodalmi mun­ka, és az írók előtt állnak. A XX. kongresszus új lehetősége­ke'. új távlatokat nyitott meg az irodalmi alkotás számára. Irodalmunk csak akkor tölti be hivatását, csak akkor lep iga­zán a felvirágzás útjára, ha az életet a maga teljességében, igaz módon ábrázolja. Az író­nak az élet igazságát kell ki­mondania. Az írónak tehát ismernie kell az életet. De hogyan ismerje meg a fiatal kezdő, ha erre reális lehetősége nincs? Mert nem minden fiatal kezdő dolgo­zik szerkesztőségben, ahol al­kalma van az utazásra, az élet szélesebbkörű megismerésére. Nagyobb részük főiskolás, ta­nító, vagy más munkakörben dolgozik. Ezek a kezdők csak azt a környezetet ismerhetik, amelyben élnek. A fiatal kez­dők rendszerint környezetükbő! vett témákat dolgoznak fel, amelyben élnek. Amit megírni érdemesnek tartanak, azt meg is írják. Csakhogy előbb-utóbb ez a kevéske élményanyag el­fő1' és ekkor a fiatal kezdő új élményanyag híjján tétlen­ségre van kárhoztatva mindad­dig, míg friss élményanyaghoz nem jut. Ezért van az, hogy sok tehetséges kezdő, író és költő hosszabb ideig tartó szor­galmas munka után még liosz- szabb időre elhallgat. Ezen a téren úgy lehetne segíteni, na valamilyen módon lehetővé ten­nénk a fiatalok számára az utazást, az élettel való alapo­sabb megismerkedést. Ha a fiataloknak töb alkalmuk lenne megismerni az életet, sokkal gyorsabban fejlődnének, mint a meplévő körülmények közölt; hisz annyi bennük a tettvágy, a- felelősségérzet, a nép ügye iránti odaadás. Pedig nem is ütközne különösebb nehézségek­be, hogy segítséget adjunk ezen a téren a fiatal kezdő szerzők­nek. Az üj Ifjúság szerkesztő­sége például a nyári szünidők alatt több kezdő írót, főiskolást vesz fel és alkalmat ad arra, hogy a fiatalok utazhassanak, ismerkedhessenek az élettel. — Ezzel a szerkesztőség sem jár rosszui, mert segítő kezeket kap, a kezdő írók pedig gazdag élményanyagot gyűjthetnek és közben csiszolhatják is a talen­tumukat. Miért ne tehetné meg ezt a többi lap szerkesztősége is? Sok üzemnek és járási új­ságnak van magyar melléklete. Milyen jó lenne, ha egy-két hónapot a lapnál dolgozhatna a fiatal kezdő író. —- S a fia­tal kezdők segítségét bizonyára szívesen vennék az üzemi, il­letve a járási lapok szerkesztői is. Szerintem csak szervezési kérdés az alkalomadásnak ez a módja. Az írószövetség ma­gyar osztályának titkára, vagy ha titkára még nincs, a veze­tősége könnyen megszervezhet­né ezt. Ez természetesen csak az egyik megvalósítható alkn- loniadás arra, hogy a kezdő író megismerkedhessen alaposabban az élettel s ezt a: alkalom­adást csak a főiskolások és a tanítók tudnák kihasználni. A másik kérdés, mellyel fog­lalkoznunk kell, az irodalmi lap kérdése. Kerekes elvtárs cikké­ben helyesen mutat rá az ;ro- dalmi ’ap szükségszerűségébe. Igaza van abban is, hogy a meglévő lapjaink nem képesek annyi helyet adni irodalmunk­nak, mint amennyit feltétlenül megérdemelne. Hetenként egy­szer megjelenő irodalmi lapra lenne szükség. Irodalmi lap nél­kül irodalmi életünk fejlődése továbbra is lassú ütemű ma­rad. A meglévő lapok kultúrol- dalain túlnyomó részt kötött terjedelmű, időszerű feladatok megvalósítását szolgáló írások jelenhetnek csak meg. (Próbál­jon csak most valaki télről írt verset, vagy felszabadításunkról írt elbeszélést bevinni valame­lyik szerkesztőségbe. Egész biz­tos, hogy most nem közlik le — még jó, ha ki nem nevetik — bármilyen jó legyen is a vers, vagy az elbeszélés. A tél­ről irt verset legjobb esetben decemberben, a felszabadulá­sunkról szóló elbeszélést pedig felszabadulásunk 13-ik évfordu­lóján közölnék csak le.) — A Fáklya, a Komárom Területi Színház műsorfüzetein és egye­bütt is szívesen propagálja ma­gát azzal, hogy közli a cseh­szlovákiai magyar írók műveit.' A valóság azonban az, hogy igen kevés irodalmi művet kö­zöl itt élő magyar íróktól. Pe­dig a Fáklyának megvan a le­hetősége arra, hogy többet le­gyen irodalmunk fejlődése ér­dekében. Az irodalmi lap hiánya miatt a kéziratok túl hosszú ideig pi­hennek a szerkesztők asztal- fiókjaiban. Gyakran két—három hónapot is kell várnia a kezdő írónak, míg Írása közlésre ke­rül. Ez természetesen fékezőleg hat a további munkájára. De nagyon kevés verset közölnek a meglévő lapok a legjobb köl­tőinktől is. Csak egy példát említek, Bábi Tibor esetét. A Hazám, hazám című nenucg megjelent verseskötetéből a la­pokban mindössze hét vers lá­tott napvilágot. Az irodalmi lap hiánya miatt az irodalmi kritika sem tudja betölteni azt a szerepét, amely­re hivatva van. Pedig Fábry elvtárson kívül is vannak ta­pasztalt, tehetséges kritikusaink. Sajnos azonban elmélyült, igé­nyed bírálataikkal lapjaink ha­sábjaink nemigen jutnak szó­hoz. Évfordulókra írt megemlé­kezéseken kívül alig jelenik meg tőlük nagyritkán egy-egy bírálat. Ha történetesen egy könyvről két kritikus ír bírála­tot, az egyik egészen biztosan hiába dolgozott, mert két bírá­latot egy körmvről lapjainknak nem áll módjukban közölni. Pe­dig egy könyvről nem elég egy bírálat. A kritikus tévedhet, s gyakran téved is, mert ahogyan a közmondás mondja: több szem, többet lát. A különböző bírálatokban különböző vélemé­nyek jutnak kifejezésre, más­más megvilágításban elemzik a megbírált művet, s csak’ ezek­nek a bírálatoknak az összessé­ge biztosíthatja (igaz csak rész­ben) az író további fejlődését. Nagy szükség lenne a kritika jóindulatú segítségére, sajnos azonban irodalmunk eddig — Fábry elvtársat kivéve — nem kapta meg a kritikától azt a segítséget, melyet joggal elvár. Nálunk azonban különösen a kritikának nemcsak az a felada­ta, hogy a kiadott irodalmi mű­veket elemezze és bírálja, ha­nem az is, hogy a tehetséges kezdő írókat bíztassa, bátorít­sa és felfedezze. Az eddigieknél nafivobb gon­dot kellene fordítani a kezdő írók nevelésére is. Régebben a magyar írócsoport gyűlésein szokásban volt, hogy egy-egy elbeszélését vagy versét felol­vassa a szerző, amit a jelen­lévők megvitattak. Ezekből a megbeszélésekből sokat tanul­hatott minden kezdő ífó. Saj­nos az utóbbi időben igen rit­kán, s akkor ’is csak alkalom-» szerűen kerül ilyen vitákra sor. Persze ez csak egyik módja a kezdők nevelésének. Ezen a té­ren többet segíthetnének a szer­kesztők, és néhányan sokat se­gítenek is. Sajnos azonban, gyakran előfordul, hogy a kez­dő író nem kap semmiféle bí­rálatot beadott írására, csak annyit mondanak neki: nem kö­zölhető. Ezzel persze nem ér­heti és nem is éri be egy kezdő író sem. Alapos bírálatot vár a szerkesztőktől a kezdő író és elvárja tőle azt is, hogy iga­záról győzze meg őt. A kezdő fiatal tehetségekben nagy az akarás, a szocializmus ügye iránti lelkesedés. Munká­jukkal a nép ügyét kívánják szolgálni, a ■ szocialista kultúra teljes felvirágzását akarják elő­segíteni. Megérdemlik, hogy az eddiginél nagyobb támogatás­ban részesüljenek, ezért hát karoljuk fel minden eszközzel a fiatal kezdő írók ügyét. BARTHA TIBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents