Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-05-12 / 19. szám
6 1056. maj'trs tt. LEV SZLAVIN Május nyolcadikéra virradó éjjel levelet kap- Itam, melyet értékes emlékeim közé félretettem. „E lévél felmutatója L. L. Szlavín, író szabadon tartózkodhat a repülőtéren, valamint az ülésteremben, ahol részt vehet egy rendkívüli eljárásnál, melyet a parancsnokság 1945 május 8-ári hajt végre.” Ilyen tapintatos kifejezéssel jelölték meg napjaink legnagyobb történelmi eseményét. Mi, haditudósítók bizony izgatottan néztük az események elébe, és még aznap kiutaztunk a tempelhofi repülőtérre. Akkoriban délnyugat Berlinben iaktunk, a Köpenick nevű elővárosban, ott ahol már Berlin teljesen elveszti városi jellegét és inkább valami nyaralótelepre emlékeztet. , A nyári lakók körül a kertek virágba szökkentek. A szűk utcákon sok nép tolongott. A berliniek ide-oda futkároztak. Főleg az asszonyok. Mindegyiknek kosár volt a kezében. Sort álltak »az élelmiszer üzletek előtt. A szovjet parancsnokság megszervezte már az élelmiszerek jegyrendszeréí. Megcsodáltuk a. berliniek nyugodt arckifejezését. de égyben meg is értettük, miért olyan megelégedettek. Elsősorban vége volt a légiriadóknak, a tüzérség is beszüntette a tüzelést. A harcok véget értek. Másodsorban azért nyugodtak még annyira, mert kaptak kenyeret, húst, cukrot és más élelmiszereket, olyan dolgokat, melyeket a berliniek már régen nélkülöztek. * * * Kora reggel van, ma meleg nap lesz. Ful- lasztó a hőség. Moszkvában .júliusban ilyen az időjárás. A járda -aszfaltja égett. Nem messze tőlünk két „JakoVlev” típusú szovjet vadász- repülőgép kényelmesen helyezkedett el a repülőtéren. Beriin látképe tárul elénk. Most elvonul előttünk a díszőrség. Zenészek heve- résznek a fűben. Unatkoznak .és ezért szórakozásul játszani kezdenek. * * * Hét perccel kettő előtt rakéták repülnek a magasba. Repülőgépek közelednek. „Jakovlev“ és „Spitfire” gépek kíséretében „Douglas” gépek válnak láthatóvá. A fényképészek elhelyezkednek a repülőtér különböző sarkában. A repülőgépből Sir Arthur W. Tedder marsall lép ki. Ő képviseli az Egyesült Nemzetek Szövetsége expedíciós hadseregének parancsnokságát. Sápadt arcán hivatalosan kedves mosoly suhan át, majd a természetes pír elevenné teszi az arcát, amikor három magasnövésű zászlótartó emelt zászlóval a repülőgép felé közeledik. Jobbról az amerikai zászló, balról az angol és középen az orosz leng. A dÍ6z- örség is oda igyekszik. Az Egyesült Nemzetek Szövetségének képviselőit Szokolovszki hadseregtábornok, Berszarin generálisezredes Berlin parancsnoka és Bakov generálishadnagy üdvözli. ' . Sir Tedder a mikrofon elé lép. Hangja a belső izgalomtól megcsuklik. Üdvözlő és köszönő beszédet mond. Ugyanabban az időben kicsit feljebb újabb repülőgép érkezik. A repülőgép ajtajában a német küldöttség jelenik meg. Pontosan rend és rang szerint szállnak ki a repülőgépből. Elsőnek Keitel generálmarsall lép ki, utána következik Stumpf, a légierők generális főhadnagya, majd Friedeburg admirális, és utánuk vagy egy tucat generális és tiszt. * * * Autóba szálltak és az indulásra vártak. Végre elhagytuk a tempelhofi repülőteret. Körülbelül ötven személyautó fényes sorban elindult. Elől a Vörös Hadsereg és az Egyesült Nemzetek Szövetségének képviselői. * * * Utunk célja Karlhorst volt. Jó darabon Berlinen keresztül haladtunk. Itt-ott még tüzek lángoltak fel. Füstfelhő kóválygott előttünk. Különösen a földalatti vasút bejárataiból sűrű füst tört elő. Egyes helyeken a földalatti vasút útteste a felszínen haladt, de mindenütt csak feltört sínpárakat láttunk. A német küldöttek hűek maradtak a hideg, feszes magatartáshoz. Kibámultak az autó ablakából és megfigyelhették, hogy a berliniek hogyan tisztítják az utcákat a romoktól. Amott egy csemegeüzlet romjai között turkált néhány ember és minduntalanul valamit a zsebükre vágtak, vagy a kosarukba rejtettek el. Keitel marsall talán felidézte azt a parancsát, amely nemrég hangzott el: „A befutott hírek szerint a német katonák a harctérnek számító kiürített területen a legsúlyosabb bűnt követik el a német polgárok vagyona ellen. A betöréseket és rablásokat a legszigorúbban büntetik meg. A halálbüntetést csak kivételes esetekben nem alkalmazzák”. * « * A széles Skalic utcán haladunk végig. Külföldiek karavánjával találkozunk, ezek a Hitler táborokban szabadultak fel. Különböző nemzetek zászlói, jugoszláv, francia, holland zászlók lengedeznek a gyermekkocsikon, a kerékpárokon, talyigákon, melyeken magukkal cipelik cók-mókjukat. Az egyik hirdető oszlopon többnyelvű falragasz látható „a szovjet és külföldi Jó innét vissza nézni, Az ember tudja, érzi, Hogy eljutott felére ... Ütjának s életére Derűt szitál az élet, S volt keserűségének Izét is elfelejti, S van kedve tovább menni És van kedve dalolni, I I polgárokhoz”. Az utca másik oldalán egy su- dárnövésű néger áll. Jóindulatú, gyermekded arcán mosoly suhan át, amikor megpillantja a szovjet tiszteket és integet utánuk. Befordultunk a széles Frankfurter Alléra. Berlinnek ez a része nem szenvedett az ostromtól olyan sokat. Itt még ép házakat is látni. A németek kihajolnak az autó ablakából és megfigyelik az oszlopban haladó autókat. Az utca mentén is sorban állnak a németek és figyelemmel kísérik az autókat. A német küldöttség tagjai hiába süppednek hátra az autójukba és hiába törülgetik olyan sűrűn az orrukat, hogy elrejtőzzenek a nép tekintete előtt. A berliniek mégis felismerik őket és amikor megpillantják Keitelt és társait, hirtelen élénk moraj hangzik fel. Azonban nem mindenkit érdekelnek a mi autóink, Berlin falain valami olyasmi is látható, ami még jobban leköti az emberek figyelmét: Berszarin generális, Berlin parancsnokának felhívása. Az emberek összefutnak a falragaszok előtt. Az egyik, miután futó pillantást vet Keitel marsall felé, gyorsan elmélyedt a falragasz olvasásában. Keitel már a múlté. Németország múltja, már nem érdekli a berlinieket többé. Őket már csak a jelen és a jövő érdekli. Az orosz parancsnok felhívása. * * # Most bekanyarodunk az ATt-Friedrichsfelde utca felé. Csak úgy hemzseg a szovjet katonáktól. A házakon feliratok láthatók: „Szállás, átutazó tisztek számára”, „Technikai segítség“, „Ételkiosztás”. Ezen a vidéken sok gyereket látni. Ott játszadoznak a széles utcákon, az árnyas fák alatt, a szétzúzott páncélos autókon. Gyermekét ölbe fogni, S mesélni néki szépet, Arról, hogy szép az élet, Hogy tisztul már a fénye Jövőnknek, — szemefénye Hogy csillan, ahogy hallja, S megérti, hogy az apja Igazat mesél néki 1 — Jó innét vissza nézni. II. A „Wartepavillon” fapadjain tisztek és katonák alkalmi autókra várakoztak. Egyesek Pots- dammba, mások Frankfurtba, vagy Drezdába igyekeztek. Egy fiatal hórihorgas kozák egy pöttömnyi gyereket a magasba lóbál. A gyerek élvezi a hintázást, a kozák is örül és élénk nemzetközi nyelven mosolygósán megértik egymást. Ebben az utcában hatalmas diadalképet állítottak fel. Fölötte ez a felirat díszelgett: „Dicsőség a Vörös Hadseregnek”. Elhaladtunk a diadalkapu alatt, majd bekanyarodtunk a Schloss Strassera, kertek, _ parkok következtek és mindjárt^ megérkeztünk Karlshorstba. Az egyik útkereszteződésnél Kelteire pillantottam, foltos arcát megfordította. Megfigyelhette az egyik házon a feliratot: „Élni akarunk, ezért harcoljatok“. Goebbels parancsa volt, az ostrom utolsó napjaiban ragasztották ki. Jegyzetfüzetemet zsebretettem, megérkeztünk, kiszálltunk. Előttünk egy aránylag nagy, kétemeletes ház állt, egy kert közepén. Ez volt a Wehrmacht berlini mémökiskolájának étkezdéje. Mivel nem tudtuk pontosan mikor kerül sor az aláírásra, nem akartuk elhagyni a termet. Kínzó semmitevésben múltak a percek. Ami eddig történt, azt pontosan leírtuk, lefényképeztük. A fényképészek elhelyezték _ lámpájukat. Előkészítettük ceruzánkat és füzetünket. * * * Az elnökség asztala egy alacsony pódiumon állt. Itt ültek Zsukov, Visinszki, Tedder, Spoats, Burrov és De Latres des Tassigni. A hosszú asztalok mellett ott ültek a sajtó képviselői. A német küldöttség helye még üres volt. A levelezők tolla egyszeriben sercegni kezdtek. Egy newyorki levelező felugrott^ az asztalra és nehéz „cipőiben” végigsétált az asztalon. A sajtó fényképészei felmásztak az ablakokra. Zsukovra néztem. Felállt és röviden tárgyilagosan megmagyarázta mi az összejövetel célja: A német Wehrmacht képviselői aláírják a feltétel nélküli megadás okiratát. Bevezették a német küldöttség tagjait. Az ajtóban megjelent Keitel, tőle jobbra Stumpf, balról Friedeburg. A küldöttség többi tagja1 mögöttük állt. Zsukov felszólította Keitelt, mire ő átadta azt az írást, amely a német küldöttséget felhatalmazza arra, hogy a feltétel nélküli megadás okmányát aláírják. Mialatt az okmány paragrafusait lefordították, Keitel feszes pózban ült. Arcáról fennhéjázó büszkeség rítt le. A német küldöttek az asztalhoz léptek. Keitel fogta a tollát, a fényképezőgépek kattogtak. Sokáig vártunk erre a pillanatra. Az aláírás maga is sok időt vett igénybe, több különböző nyelvű szöveget kellett aláírni. Keitel nem használta az asztalon fekvő írószert, hanem saját tollával írta alá az okiratot. Úgy látszik nem akart emléket hagyni maga után. Ez természetesen nem tartotta vissza az egyik levelezőt attól, hogy elkaparintsa az asztalon fekvő tintatartót „emlékül” — mint ahogy mondotta. Ebben a teremben minden „emlék” volt, minden „történelmi nevezetességű" volt. Az okmányt aláírták. A német küldöttség tagjai az ajtó felé igyekeztek. A nyitott ablakhoz léptem, különös érzés fogott el. Éreztem, hogy ilyen nagy dolog még sohasem történt. Kinéztem az ablakon. A teremből vakító fény áradt ki az utcára. Már nincs besötétítés. 1941 óta először néztem ki egy kivilágított szobából a sötét éjszakába. Az elmúlt négy év alatt mennyit álmodtam erről a pillanatról. És végül eljött. Itt voltam Berlinben, abban az épületben, ahol Németország ebben a pillanatban megadta magát. Jó itt megállni pillanatra csak, Emlék-ablak, hogy kitárhassalak, S évek tükrében láthassam mag^rn: Mikor szállni készültem, szárnvtalan.. Mikor felsírtam; egyedül vagyok, S könnyel áztattam a gyalúpadot... S szólni szerettem volna, de a szám Csendre csókolta az édesanyám . .. — És most bezárlak, tükrös ablakom: És felrepülök megnőtt szárnyakon! CSONTOS VILMOS rr IDElEILOftS
