Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-04-14 / 15. szám
6 1956. április ff-----------VJ. --------délnek kanyarodó Ipoly és a szomszéd Garo.m vize közé szelíd domborulat ékelődik epészen a Dunáig. A kopott dombok garami oldalán, jobban mondva tövében, az apró falvak egész sora lapul meg. Ezek közt találjuk úgy közép- tájt Kisölvedet, majd a maroknyi Zalabát. A vidék irígylésreméltóan szép. Zalabának a fekvése színié festöies. A legszebb kilátást a tájra a dombtetők szolgáltatják, melyeknek lejtőin pincékkel teleszórt szőtök meg akácosok zöldéinek. Az Ipoly irányában a Börzsönyi hegyek csipkézik ki az égalját. Emiatt — a dombok alatt -r fehérlő poros út kanyarog faluról falura. Országúinak mondják, de olyan gödrös, hogy a környék legíu- nyább kocsisa se tudna rajta elaludni. Az állal párhuzamosan, bent a fűzfás rétek közepén a Szince patak csíkja búj- kát. Es ezen a tarka, virágos réten kaszálják a járás legjobb, legillatosabb szénáját. Ezt állítják legalábbis az ölvediek. Sőt az is az ö állításuk által ismeretes, hogy Mária Terézia korában a királyi udvar nem egy szalmazsákja volt ölvedi szénával megtömve. Eszerint, ahony Makó hagymájáról, vagy Tihany visszhangjáról lett nevezetes. úgy lehetne ölved a szénájáról híres. A hírnév ugyan meg is volna, a réten is termett, de nem a széna szerezte. Hazánk egyik kedvenc madara, a gólya járult hozzá, hogy e kis falu megkülönböztetésben részesüljön, hírnévnek örvendjen. Igazán nagy kár, hogy ez a hírnév jóformán már a szomszéd Zalabánál elakad. Érdemes mégis feleleveníteni a mulatságos történetet, mely a dicsőség okát ad la. A zalabiak ismerik jól s nevetnek rajta, valahányszor eszükbe jut. Annál fanyarabbul gondolnak rá az ölvediek, ha valaki eszükbe hozza. Hogy mikor történt? — Hát azóta- bíz már rég katonákká nőttek az unokák, — különben augusztus derekánál tartott az esztendő ... Korán volt még, afféle kései pirkadat, de a reggel még sehol. Csak közeledett. Es Domhai Máté — nyáridején — mindig ilyenkor hagyta faképnél 'álmait, ölvenkörüli, tapasztalt gulyáskoponyával rendelkezett. Tudta is jól, hogy ilyenkor legel a legjobban a marha. S ha reggel meg nem szedi a ben- döjét, akkor kilenc után már aligha. Mert jönnek a napocska sunyi sugarai, együtt a hü- velyknyi böglyökkel, azok pe- dig a rengeteg marhalégy ezernyi fajtájával. A barom pedig elindul és megy, elhagyva a nekiszabott legelőt, mindenhová: a szőlőbe, a kukoricába — sarjába! Ezekszerint nyilvánvaló, hogy az alig pirkadó ölvedi hajnal csöndjét elsőnek — mint mindig — most is Dombai gulyás agyonhorpadt trombitája zavarta meg. A felső faluvégen kezdte gyűjteni a csordát, amely majd minden kapunál meggyarapodott. Az alvég utolsó házait több, mint száz darab marhával hagyta maga után. Majd kissé lejjebb, Zalaba irányában haladva, beterelt az úífetetti akácos lapuiba. Mint minden gatyás, ő is a csorda faránál tartózkodott. Nagyokat ásítva, előkotorta dohányát s megtömte pipáját, s rágyújtott, majd nekivetetle vállát az egyik tekintélyesebb akácnak. Le nem ült, mert a harmat nem engedte. Mit volt mit tennie, mint üresen nézni az ébredő reggel világát... A harmatos talaj erősen pá- rúdzott, mintha begyúlt volna. Ugyanis az előző este kiadós eső mosta végig a határt. A sűrű köd mindenhová betolakodott, de a len gyapjasabb takaróját a rétre borította. A patak útját csak az égerfák sötét koronáiból lehetett kivenni. Máté a ködfátyolban lebegő rétben gyönyörködött éppen, melynek mindössze néhány púposabb része árvátlott ki itt-ott a szürke ködből, mikor az addig fenékig nyugodt tekintetei váratlanul elakadt a rétség közepetáján. Valami odanem- valót pillantott meg a Suba Zsiga kidőlt fűzfája közelében, Zalaba felől. Bozontos szemöldökét összeráncolta s a vállai közt melengetett hosszú nyakát is jócskán és kíváncsian etörenyújlotta, hogy azzal is közelebbről lássa a dolgot. — Már megint — mordult fel magában akaratlanul. Tehenek? Nem. De bíz azok. — .4 zalabai csorda az ölvedi sárjú közepében. Kaszálás elölt! ' Es hányadszor':.. Taré Márton — a gazember. Szólni kéne valakinek — jutott eszébe. Majd hirtelen körültekintett, mint aki pénzt lel. Senki. — Maga elé nézett. Egy kalapnyi öreg pöfet akadt szemébe. Akaratlanul bökdösni kezdte botjának szögivel. Mintha Marja Vincét látta volna benne: aki -a tavasszal majd kiszorította gulyásságból. — Azóta folyvást agyarkodiak egitmásra. ét kutyája \>débb vinnyogott. Valószínűleg a. bogáncsokkal, meg a bolháikkal URBAN GYÖRGY: Kelep-kelep (vagy „Gólyák“) Népi történet-novella. so.', bajuk. Rájuk mordult. Azok szétválva, kétoldalról a gulya után szedték magukat. Dombai Máté döntött. Elindult. majd kissé öreges ugrásokkal, az akácfákban fékezve magát, egy-kettőre lent termett a~ úton. A falu tíz percnyire sem volt. Sietett, ahogy csak asztmás tüdeje engedte. Kezeit a sietéstől furcsán lóháttá. — Mintha libákat zavart volna, A csorda kissé bántotta gondolatait. Aztán elmosolyodott. Harmatos bajszán visszatükröződött az elismerés és a dicséret hatása, melyet már előre hallottak szőrös fülei. — Ezután igazán megbíznak benne. A csordán kívül még a sarját is vigyázza. Lesz igazi gulyás- becsületem. — Mórja Vince meg lecsúszik. t Már bent járt a faluban. 43 üres utcán egyedül Sóhaj Dezső a kisbíró ballagott előtte. Hamar utolérte. Megálltak, pár szót váltottak, majd sietve vélték célba a bíró kapuját. Tudták, hogy ö feni a legjobban a jogát a zalabaiakra. Nem csoda, hiszen a legtöbb sarjúja neki termett a réten. A minap is igen verte az asztalt a kocsmában, miután valaki ismét újságolta, hogy zalabai teheneket. látott a sarjában. Ott jelentette ki a kártya mellől, hogyha addig él is, de hajtat be marhát a Taré csordájából. Aztán lesz majd becslés, meg kártérítés. Benyitottak az udvarba. 4 bíróék még aludtak, de hátul már frissen füstölgőit a trágya- domb. Beköszöntőitek a hátsó, Strauss Margit versei Szép álom Néha álmodom, ? Hogy dajkálom Az unokámat. Aztán reggel sajnálom, Hogy ez csak röpke álom. Mikor elvették tőlem Őt, — a fiamat, Árva lett az ölem, Melyben mások unokát ringatnak. Ki tudja milyen messze És vajon hol? ' Van e egy sír jelezve Fiam, — itt nyugszol. Természet, — tedd meg egy anyának Növesszél ott legalább fűszálat. Ne legyen kopár az a hely, Melyen biztos nincsen semmi jel. Anyák régen Láttam azokat az anyákat, Kiknek kérges volt a tenyerük. Kis dobozban gyűjtötték a koronákat És gyakran mondták: ma nincsen kenyerünk. Láttam a sápadt gyermekeket, Kik várták a születésnapot, Nézték a kérges kezeket, Rejtenek e a köfényben ajándékot. Az anya szemén a remegő könnyet, Melyet az apa keserűn nézett Szomszédkislány mutatja a könyvet, Mit apja a születésnapjára vett. A sápadtka anyjához menekül, Könny-könnyel elvegyül. Miért csak azoknak lehet ? Holott Teneked kérges a kezed. ház ablakán. A horkolás félbeszakadt. Köpkei Mihály yram- nak csak a félbajsza még a bortól hízott vörös orra látszott ki a dunyhából. Fölébredt, de nem mozdult. Csak Zalaba és a sarjú hallatára gurult ki az ágyból. Dombai majdnem kiabálva s a lehető legriasztóbb paraszti 'fogalmazásban hadarta el mondókáját. A szavak hatollak és Köpki bíró uram hunyorgó szeméből pár pillanat alatt kiverték az álmot. — Azonnal intézkedni! Szóljatok a szomszédba, Mijóéknak, Csücskeinek! Híjjátok a cselédeket, meg a komámhoz is ka- játsatok be. Megyek én is csak a csizmáim. A kocsmánál váljatok meg — kiabálta ki a bíró. Alig telt el ep" jó negyed óra s a fdlu alatt, a rét csücskén egy tucat ölvtdi állt meg, miután a felriasztott kocsmá- rosnál bemelegítenek. Ki ingben, hajadonfővel, mezítláb. A legtöbbje gatyában. Köztük volt a bíró, több érdekelt paraszt, cselédek, miegymás. Egymást csitítva, lármáztak. Dombait fóliák közre, aki a rét irányában hadonászott a botjával. — Majd kivált közülük és az akácos felé iramodott. A felhőtlen ég Börzsöny felett .erősen vörösödön. Hűvös volt. A köd mintha megrekedt volna — sőt sűrűsödött. A rétség- ből alig lehetette valamit látni. A kis sereg kettévált. Az egyik csoport a bíró vezetésével a pataknak vágott. A többi, Vagyon Lajossal az élen, az úton haladva, közelítették meg a rétet gyors iramban. A megbeszéllek alapján a sarjú közepetáját keltett Zalaba felől közrevenni. A. tájékozódást Suba Zsiga kidőlt fűzfája nyújtotta. Ezen a részen kellett ta- lálozniok, majd a bekerített csordát, akár Taré Mártonnal együtt ölvedre hajtani. Köpkeiék már jó mélyen járták a partját. Lihegve gázoltak az összenőtt buja fűben. A harmattól tapadó éles fűszálak hosszú, piros csíkokat nyaltak a meztelen lábszárakra. De a gyöngytiszta, üdeharmat azonnal mart és gyógyított. Mindez csak növelte a véres kártérítésre szomjas kis expedíció dühét. A kijelölt fűz alá görbül'. az irány. Köpkei szemgolyói teljesen kiültek az eltorzult dühös tekintet hatására és beledagadtak a ködbe. A másik csoport szintén közeledett. Emezek elérték a Subáék fűzfáját. — Ott vannak, ni — kiáltotta el valaki magát. Borjúk, ahol nil Futás, lárma és zűr-zavar keletkezett... Börzsönyi hegyekben háló nap már majd félórája, hogy nekivágott nappali útjának, de az ölvedi szőlődombok miatt csak most vigyorult a didergő Köpkeiékre, kik kapzsi meggondolatlanságukban, fölöslegesen jókora kárt gyúrtak az érett fűbe. Visszatérőben voltak. A kissé túlzimán- kós levegőtől vacogva, elkékül- ve ballagtak a falu felé, éktelen káromkodást és lármát hagyva maguk után. Atkozták egymást, a zalabaiakat, szidták Dombait, egyszóval mindenkit, még a napot is. Az imént még a Suba-fűzfa korhadt törzsét bámulták némán. hihetetlenül, mely alól a bekerített, pákosztos barmok váratlanul — a libabőrös ölvediek csodájára — gólyákká változva. szárnyra kaptak és elrepültek. Bizony gólyák voltak, mit sem sejtő, ártatlan madarak. A reggelijüket végezték, békésen csipegetve a bicskányi szöcskéket. C ok víz folyt le azóta a kis ^ Szincepatak medrén. A nyakigláb gólyák ma is oly nyugalommal keringnek és kelepéinek a fűzfás tarkarét felett mint akkoriban. Csak az az érdekes, hogy ha zalabai kaszás pillantja meg őket, akaratlanul mosoly billen ajkára, míg a tőle hajításnyira kaszáló ölvedi ugyanakkor azonnal jobban kezd verejtékezni.... Tán a nagyapja jut eszébe. és éppen az elébb beszéltem telefonon Lukáí óberlajtnant úrral. Es az óberlajtnant úr azt mondta: „Laufsritt tíz emberrel a raktárba“. Ha nem megy, Fuchs eugsfürer úr, én azonnal megyek vissza a telefonhoz. Az óberlajt- nant úr határozottan azt kívánja, hogy maga menjen. Erre kár is a szót vesztegetni. „A telefonbeszélgetés“, mondja Lukáé főhadnagy úr — legyen röv.d és világos. Ha azt mondják: a Fuchs eugsfürer megy, akkor ő megy. Az ilyen parancs, az nem olyan fecsegés, mint amikor telefonon meghívunk valakit ebédre. A katonaságnál, hláne háborúban, minden késés bűncselekmény. Ha az a Fuchs eugsfürer nem indul el azonnal, mihelyst szót neki, akkor rögtön telefonáljon nekem, és cn majd elintézem öt. A Fuchs eugsfürer el lesz törölve a föld színéről. Barátom, maga még nem ismeri az óberlajtnant urat. Svejk diadalmasan nézett n sarzsikra, akiket a megjelenése valóban elképesztett és letört. Fuchs szakaszvezető dörmögött valami érthetetlent, és gyors léptekkel eltávozott, Svejk pedig utána kiáltotta: — Szóval megtelefonálhatom az óberlajtnant úrnak, hogy minden rendben van? — Mindjárt ott leszek a raktárnál tíz emberrel — hallatszott a barakkból Fuchs szakaszvezető válasza, és Svejk egy árva szót se szólva többet, otthagyta a sarzsikat, akik épp úgy meg voltak lepve, mint Fuchs szakasz- vezető. — Kezdődik már, — mondta a kis Btazek tizedes — pakolunk. • Amikor Svejk visszatért a ti. menetszázad irodájába, megint nem tudott oipára gyújtani, mert újból megszólalt a telefon. Ismét Lukás főhadnagy kereste Svejket. — Hol csavarog maga, Svejk? Már harmadszor keresem és senki se jelentkezik. — Mindent elintéztem, óberlajtnant úr. — Szóval elmentek már? — Hát persze, hogy elmentek, csak azt nem tudom még, hogy ott vannak-e már. Talán jussak oda mégeoyszer? — Szóval megtalálta a Fuchs eugsfürert? — Megtaláltam, óberlajtnant úr. Először azt mondta nekem: „Micsoda?" Es csak amikor megmagyaráztam neki, hogy a telefonbeszélgetések legyenek rövidek és világosak ... — Ne szórakozzon, Svejk... Vanek még nem jött vissza? — Nem jött vissza, óberlajtnant úr kérem. — Ne ordítson úgy a telefonba. Nem tudja, hot lelet az a. átkozott Vanek? ■— Nem tudom, óberlajtnant úr kérem, hogy hol lehet az az átkozott Vanek. — Olt volt az ezredirodán, de már elment valahová. Azt hiszem, hogy a kantinban lesz. Menjen utána. Svejk és mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön a raktárba. Aztán még valamit. Azonnal keresse meg Blazek káplárt és mondja meg neki, hogy rögtön oldozza el azt a Balount, és Baloun aztán mindjárt jöjjön hozzám. Akassza vissza azt a kagylóit Svejk valóban nekilátott e sok ügyes-bajos dolog elintézésének. Amikor megtalálta Blazek tizedest és közölte vele a Baloun eloldozására vonatkozó főhadnagyi parancsot, Blazek káplár ezt dörmögte: — Be vannak gyulladva, már a cipőjükbe csorog a nadrágjukból. Svejk végignézte az eloldozást, majd elkísérte Balount, mivel úgyis arra kellett mennie a kantin jelé, hogy megkeresse , Vanek számvevő őrmestert. Baloun a megváltóját látta Svejkben, és megígérte neki, hogy valahányszor csomagot kap hazulról, mindig osztozni fog vele. — Nálunk nemsokára disznóölés lesz — mondta métabúsan Baloun — te hogy szereted a hurkát, véresen, vagy vér nélkül? Csak mondd meg, még ma este írok haza. A disznóm meglesz vagy százötven kiló. Olyan a feje, mint egy buldoggá, és az ilyen disznók a legjobbak. Egy ilyen disznó sose mond csütörtököt. Ez nagyon jó fajta, megéri a pénzét. Nyolc újjnyi háj lesz rajta. Mikor otthon voltam, a májashurkát én magam csináltam, és mindig úgy teletömtem magam vele, hogy majdnem szétpukkadtam. A tavalyi disznóm százhatvan kilós volt. De micsoda disznó volt — mondta fellelkesülve, és a búcsúnál erősen megszorította Svejk kezét. — Kizárólag csak krumplin neveltem, és magam is bámultam, hogy milyen szépen hízik. A sonkáját besóztam, és egy ilyen szép sózott sonkadarab, krumplisgombóccal, töpör- tyűvel meghintve, káposztával, az a legfinomabb fatat. Arra csúszik a sör. Az ember olyan elégedettnek érzi magát. Es a háború mindezt elvette tölünk. A szakállas Baloun nagyot sóhajtott és elindult az ezred iroda felé, miközben Svejk a kantinba igyekezett a magas, öreg hársfák sora alatt. Vanek számvevő őrmester ezalatt nyugodtan üldögélt a kantinban, és arról meséit valami ismerős törzsőrmesternek, hogy a háború előtt mennyit tehetett keresni zománcfestékeken és cement mázokon. A törzsőrmester már beszámíthatatlan állapotban volt. Délelőtt meglátogatta egy pardu- bicei földbirtokos, akinek a fia ott szolgált a lágerben, csinos kis öszeget adott a törzsőrmesternek és egész délelőtt itatta lent a városban. A törzsőrmester most elkeseredetten üldögélt, már semmi sem ízlett neki, azt se tudta, hogy miket beszél, és a zománcfestékekről szóló előadásra egyáltalán nem is reagált. Csak a saját elképzeléseivel foglalkozott, és valami olyasfélét dimnyögött, hogy Tfebonból Pelhrimovba és onnét vissza helyiérdekünek kéne menni. Amikor Svejk belépett, Vanek éppen másodszor próbálta megmagyarázni a törzsőrmesternek, pontos számadatokkal, hogy az építkezéseken mennyi hasznot hajtott egy kilogram cementmáz, mire a törzsőrmester, akinek egészen másutt járt az esze, így felelt: — Visszafelé meghalt az úton, és csak leveleket hagyott maga után. Meglátta Svejket, nyitván összetévesztette egy számára ellenszenves egyénnel, s ezért szidni kezdte, és hasbeszélőnek titulálta. Svejk odalépett Vanekhez, aki szintén he volt már állítva, de azért nagyon kedvesen és barátságosan viselkedett. — Rechnunusfeldwébet úr, — jelentette Svejk — azonnal tessék a raktárba menni, ott vár a Fuchs eugsfürer tíz emberrel, konzervfaszolás lesz. Laufsrittban tessék odafutni. Az óberlajtnant úr már kétszer telefonált. Vanek hangosan felnevetett: — Majd, ha meszet ettem, kedvesem. Előbb kifestetem magam bolondnak, szivecském. Mindenre van elég idő, nem ég a tető a fejünk fölött, aranyos kicsikém. Ha majd a Lukás főhadnagy úr any- nyi menetszázadot állított össze, mint én, akkor majd elmondhatja, hogy tud valamit, és senkit se jog fölöslegesen nyúzni a laufsritl- j ével. En már az ezredirodán is parancsot kaptam, hogy holnap indulunk, tehát csomagoljunk, és azonnal menjünk útravalót faszolni. Es mit csináltam, szépen idejöttem egy negyedliter borra, nagyon kellemesen elüldögélek itt, és hagyom futni az egészet. A konzerv, az konzerv marad, és a faszolás, az faszolás marad. En jobban ismerem a raktárt, mint az óberlajtnant úr, és tudom, hogy az ilyen be- sprechungokon a tiszt urak miket beszélnek az óberszt úrnál. Az óberszt úr azt csak égy képzeli a fantáziájával, hogy a raktárban kon- zervek vannak. A mi ezredünk raktárában soha nem volt semmiféle konzerv, mindig csak esetről esetre kaptunk a dandártól, vagy kölcsönkértünk mis ezredektöl, akikkel éppen kapcsolatban voltunk. Csak a benesovi ezrednek több mint háromszáz konzervvel tartozunk. — Hehe. Meséljenek csak a besprechungon, amit akarnak, nem kell izgulni. Majd a raktáros úgyis megmondja a fiúknak, ha odamennek, h»gH kár volt a gőzért. Eddig még egyetlen menetszázad sem kapott konzervet az útra. Ugye, te vén krumpli, — fordult a törzs- őrmesterhez. Ez azonban vagy félálomban volt már, vagy egy kis deliriumot kapott, mert így felelt: — Ahogy ment a nő, egy nyitott esernyőt tartott maga fölött. — Maga is a legjobban teszi, — folytatta Vanek számvevő őrmester — ha nyugodtan úszni hagyja az egészet. Azért, mert az ezredirodán máma azt mondták, hogy holnap indulunk. azt még egy taknyos kölyöknek sem szakad elhinni. Hát elutazhatunk vagonok nélkül? Még énelőttem telefonáltak az állomásra (Folylat.juk.)
