Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-04-07 / 14. szám

L956. április 7.

5

TJT omokos dombok keblében, Lelesz ás Királyhelmec között fekszik Fejszés tanya. Az utat két oldalt ákácfák szegélyezik, melyek majd koszorút alkotva övezik körül a tanyát. Mondhatom úgy ismerem Fejszési, mint szülőfalumat, Leleszt. Gyermekkoromban Le- leszröl Helmecre menet és visz- sza, mindig erre jöttem keresztül. A rekkenő nyári napokon itt pihentem meg az akácok árnyékában, és oltottam szom- júmat a gémeskutak friss vízéből. Akkor még mindössze két hosszú majori épület az intéző úr kastélya (mely egy domb tetején állt fenyőfák árnyékában), néhány dohányszántó pajta és istálló, no meg kocsisok és béresek, csahos pulikutyák, szanaszét heverő gazdasági gépek alkották a tanyai világot.

A tanya persze hatalmas földterületével együtt a jászóvári Premontrei Prépostsághoz tartozott. A béreseké és a kocsisoké csak a munka és az utána járó kommenció volt, melyből akkor tájt nem gazdagodott meg senki,t csakt éppen, hogy megélt, mert a szegény a kevésből is meg tudott élni. Ezt 'ók már megtanulták, mert nem is olyan nehéz azt megtanulni, ha az ember állandóan abban él. No meg aztán apa a fiára, ezt hagyta örökségbe. Így volt ez, meri másképp nem is lehetett, hiába is akarták. Ez volt akkor az ezeréves törvény, melyet csak egy új korszak, a szocializmus korszaka változtatott meg.

Az új élet gyökerei nem is olyan könnyen találtak talajra a tanyai világban. Az örökös parancsolgatásban élő béresek nehezen szokták megi a parancsnélküli munkát, életet, — Evek kellettek ahhoz, hogy gazdának érezhessék magukat s nem egy talán még most is csak ösztönösen érzi (persze az idősebbek), hovy ő már valóban szabad ember, nem lenézett béres, hanem megbecsült gazdasági munkás. De azt már tapintja és látja, hogy üt valami új van születőben, melyből már neki is van némi haszna, ha nem is sok, de már van és gyermekeinek majd több lesz. A hasznot pedig, vagyis a könnyebb életet ők abból mérik le, hogy kevesebbéit kell dolgozniok, gyermekeik előtt szabad az út, van már rádió és iskola is. A ' béres fiából mesterember, tanító, mérnök, orvos, vagyis az lehet, amihez tehetsége van. Meg aztán, amíg a múltban a leleszi és a fef- szési papi birtokon csak egy

FEJSZES TANYÁRÓL

ban körülbelül harminc fiatal ét, és ebből huszonnégy CS1SZ tag. S már ha a számoknál tartok, hadd említsem meg azt is, hogy a harminc fiatal közül tizenötnek jár az Üj Ifjúság Ez, fiatal barátaim, példaként szolgálhatna sok olyan községnek, ahol száz és száz fiatal ét s talán még tizenöt ifjúsági lap sem jár.

Mennyi értékes munkát végez el harminc fiatal játszi könnyedséggel, ha akar, és a fejszésiek nemcsak akarnak, hanem tudnak is.

— Nálunk az úgy van — mondja Iván István, a fiatal segédmozdonyvezető — ha egyszer valamit elhatároztunk, azt

meg is csináljuk. Meg aztán miért ne csinálnánk meg, ha van időnk? Ügy van az, hogy nálunk kevés, sokszor semmi szórakozási lehetőségünk sincs, esetleg az olvasás. Mert olvasni, ám olvasunk. Könyvtárunk is van, több mint ötszáz könyvvel. Hát ha nincs mivel szórakozni — gondoltuk, majd csinálunk yp szórakozást.

S hogy ez így van, arról talán legjobban tanúskodik a már eddig tizenhét színdarab betanulása és előadása. Most legutóbb a Duda Gyurit adták elő Ez utóbbival — és még más színdarabokkal is — Leleszen és Hetmecen is felléptek. S meg kell mondani a leleszieknek.

Iván István

traktor búgott (a Hoff er, mert így hívták), addig ma a fej- szési állami gazdaságnak nyolc traktora van. S azt hiszem, ehhez — hogy többet ne is említsék — kommentár nem kell. A nyolc traktor beszél magáról, mert, ahol nyolc traktor van, ott nem keil az ökrök vagy a lovak után kullogva az ekeszarvát fogni, esőben, sárban és hidegben. Nem kell azokhoz négy órakor felkelni és _ tizenegykor lefeküdni. Egyszóval új élet szökött a tanyai világba.

Ám igaz, mindaz, ami egy rövid évtized alatt itt történt, még csak egy messzebbi fényhez hasonlítható, mely annál jobban nagyobbodik és terjed, minél közelebb kerülünk hozzá. De a, jó az, hogy ez a fénypont már megvan, mely nemcsak világit, hanem célpontot is jelent. >Ezt a világítófényt eltéveszteni már nem lehet: itt már csak egy mód van, ahhoz közelebb jutni és elérni. S ennek a célpontnak megközelítéséhez és eléréséhez nemcsak fizikai, de szellemi, azaz kultúráiig és nevelő munkára is szükség van. Ez utóbbit vállalták magukra a fejszési fiatalok. S hogy mennyire sikerült már e téren eredményt elérniök, arról is szótok •valamit, mert érdemes és megéri.

Nem csodáról lesz itt szó. s nem is valami különleges és egyedülálló dologról, hanem egyszerű iényekről, melyek már megtörténtek és tanúskodnak magukról. Talán azzal kellene kezdenem, hogy a tanyáPozsony, 1945 IV. 4.

A városban még a csontlidérc baktatott, germán csizma alatt dongott a kövezet, s a poklok sötét légiói oltogatták az életet.

Vicsorogtak és akasztottak, tombolt a gyáva csőcselék, ártatlanok vérében mosta a rablósereg szennyesét.

S felkelt a nap, a tündöklő nap, megrendültek a párás hegyek.

A távolból tízezer ágyú bíboros lángokat vetett.

Hömpölyögve indult rohamra a piros-csillagos sereg, hogy elhozza a szabadságot, a boldogságot, életet.

És fölrepültek a vörös zászlók a füstös gyárak, házak tetejére, sereglettek a dolgozók a legigazibb hajnal ünnepére.

Tavaszi virágerdő hullott a győztes harcosok elébe, boldogságában könnyezett a dumaparti város népe.

Április négy, sohasem felejtünk, szívünkben él és lángol az emlék.

Dicsőség néktek, szovjet katonák, ti voltatok a hősiesség!

Ti voltatok az izzó vasököl, mi szétzúzta a sötétséget, a tengerekig kergetve áz emberalja söpredéket.

Béke katonái: élők, halottak, titeket köszönt Pozsony népe és hull és hull a sok virág a hősök csendes sírhelyére.

És száll a hála, száll felétek népünk szívéből mindörökre, hisz’ ti hoztátok el a tavaszt a múlt bilincsét összetörve.

DÉNES GYÖRGY

nem fukarkodtak a fel-felcsat- tanó tapssal és az elismerő szavakkal, mert ami jó, az jó, arra ráfogni, hogy rossz, még a legkényesebb műkedvelők sem merészelik. Elvégre a nép vagyis a nézők a legjobb kritikusok. írhat és mondhat bárki, bármit, egy színelőadásról, ha a nép kedvetlenül és fásultan nézte azt végig és már csak azért várta meg a végét, mert az illem ezt megköveteli.

Mondom, a fejszési fiatal színjátszók nem olcsó sikert vágtak zsebre, hanem megérdemeltet, s kiváltkép akkor, ha számba vesszük azt, hogy a kultúrcsoport tagjai egyszerű munkásfiatalok: gépészek, fűtők, traktorosok, mezőgazdasági munkások stb. ök, amit adtak és adnak nem iskolákban, városi színpadokon tanulták, hanem maguk önszorgalmából. Ki-ki a maga tehetségével igazi mély érzésével a tenni, az akarnivágyásával nyújtja azt, amivel örömet és szórakozást szerezhet a tanyai embereknek.

Mennyi tűz, mennyi erő és szépség van ezekben a makkegészséges, friss tavaszi szellői cserzett barnaarcú fiatalokban. Olyan természetes, egyszerű könnyedséggel mozogtak a színpadon, mint a* puszták fiai a pusztákban. A szó, a Duda Gyurit alakító Iván István ajkáról milyen tisztán és megkapóan buggyant ki, vagy az Uritöknét nagyszerűen alakító Meggyesi Erzsiről. Es mennyire magabiztosan és otthonosan mozgott a színpadon Veres János (Úritok) Muszka Jani, Hornyák Béla, Horvát Anna, Detrik Ilona és a többiek. Igazán dicséretet érdemel a fejszési színjátszócsoport minden egyes tagja.

r1 elmúlt a farsang, lassan a böjti napok is végére farnak. A tavasz pacsirtája is a kertek alatt van. hívogatja a tavaszt, csengő dalos hangján, mely oly vidáman lebeg a rügyező fák felelt, mint kristály- hullámok a végtelen űrben. De maradiunk csak inkább a télnél, nem azért, mintha ott jobb volna, csupán kíváncsiságból. Mert úgy van az, hogy az ember kíváncsi arra, hogy vajon mások mit is csinálnak a téli estéken. Igaz ugyan, tennivaló az akad mindig mindenkinek, még a tétlenséget imádóknak is,. mert az unalom, a tétlenség sem jön magától, azt

is akarni kell. Ugyebár, akadnak ilyen és amolyan emberek is, de még az a jó, hogy az utóbbiból meglehetősen gyéren vannak. Így róluk ne is essék több szó. Térjünk át inkább azokra, akikről már szó esett. Mert ha elhallgatnám azt, amit még le kell írnom, megharagudnának és joggal.

A „Vörös Sarokról" és „tit- káról" szólok most egy pár szót. Hogy miért éppen arról? Hát egyszerűen azért, mert a fejszési fiataloknak ez a vidám sarkuk és hogy tovább menjek, a kultúrházuk is. (Egy új kultúrháznak a felépítését ez év nyarán tervezték). Szóval ez a Vörös Sarok az a hely, ahol a fiatalok esténként összegyűlnek, vidáman elszórakoznak és szót váltanak egyről-másról.

S ha kedvük szottyan, énekelnek és táncolnak is. Itt van a színdarab próbáknak is a helye. Most történetesen az Aranykenyéré. Ezt a színdarabot pedig farsang utolján kezdték el próbálni, mely már egészen jól megy. Szereplőik többnyire azok, akikről már szó esett. .4 tanítómester pedig Tamás József. A darab előadását, húsvét- ra tervezték. Persze nemcsak Fej- szésen, de más falvakban is. így van csak értelme a sok munkának. Meg aztán pénzbe úgysem kerül az előadás, csupán egy kis fáradságba, azt meg ők számba sem veszik. Ha a fáradságtót félnének, nem is kezdenének semmit, tánc és a zeneegyüttes megalakítását sem szorgalmaznák annyira. — Igaz, ez jelen pillanatban még csak terv. De nincs kizárva, hogy rövid időn belül valóséig- gá váljon. Mert a tanya, ha „eldugott“ is, de ott is élnek emberek, mégpedig lelkes, ten- nivárryó fiatal emberek. Ámbár jóllehet órájuk kevésszer figyel fel oa nagyközönség, pedig mennyire megérdemelnék az atyaiasabb figyelembevételt. Mert a tanya ma már nem a régi szó értelmében vett< fogalom, hanem új, merőben más. Az új világnak, az úi eszméknek szele oda is eljutott, mely ha nem is .érföldes leplekkel, de lassan elfújja mindazt, ami rossz, ami a tanyai világot évszázadokon keresztül homályban tartotta. Igen, a tanyákon is' születnek ma már nagyszerű eredmények, melyeket csak fel kell kutatnunk és hírül adni az országnak, hogy íme a mindig lenézett, semmibe se vett tanyai emberek is . tudnak alkotni - sok szép és nemes dolgot.

TÖRÖK ELEMÉR

Nemrég mesélte Hegner törzsőrmester, hogy nem tetszik túlságosan jóba lenni a Ságner kapitány úrral és, hogy Ö azért először a m[ századunkat küldi majd a gefechtbe, méghozzá a legborzalmasabb helyekre.

A számvevő őrmester felsóhajtott: — Nekem az volna a véleményem, hogy az ilyen háborúban mint ez, amikor olyan sok a katonaság és olyan hosszú a front, manőverezéssel többet lehetne' elérni, mint valami elkeseredett támadásokkal. En láttam olyat a Dukla alatt, a tizedik menetszázaddal. Akkor minden nagyon símán .ment, parancs jött, hogy „nicht schiessen", így hát nem is lőttünk, és vártuk, hogy az oroszok jöjjenek közel hozzánk. — Egyetlen puskalövés nélkül elfoghattuk volna őket, de akkor is a balszárnyunkon landvere- sek voltak, és ezek a hülyék úgy megijedtek, mikor az oroszok közeledtek, hogy hanyat- homlok megindultak a havas lejtőn, mint egy szánkópályán, és parancsot kaptunk, hogy. az oroszok áttörték a balszárnyat, de mi próbáljunk elfutni a dandárhoz. En éppen akkor a dandárnál voltam aláíratni a kompaniver- pflegungsbuchot, mert nem tudtam megtalálni az ezredtrénünket, és így láttam, ahogy a tizedik menetszázadból az első menekülők megérkeztek a dandárhoz. Estig százhúszon jöttek, a többiek állítólag eltévedtek« menekülés közben, és lecsúsztak valahová az orosz stel- lungokba a hóban, mintha csak ródliztak volna. Az ott borzasztó volt óbertajtnant úr, a Kárpátokban az oroszoknak fent is, lent is voltak stellungfaik. Es aztán óbertajtnant úr kérem, a Ságner kapitány úr...

— Hagyjon engem már békében a Ságner kapitánnyal, — mondta Lukáé főhadnagy — mindezt tudom, és ne higgy je, hogy majd valaki sturmba vagy gefechtbe kerülünk, akkor maga véletlenül megint valahol az ezred- trénnél lesz, rumot és bort fog faszolni. Már figyelmeztettek rá, hogy maga iszik, mint egy kefekötő, és csak rá kell nézni arra a vörös orrára, mindjárt látja az ember, hogy kivel áll szemben.

— Ez rung a Kőrró*rUhöl van óbertajtnant úr, ott volt, a menázsi hidegen érkezett fel hozzánk. A lövészárkok benne a hóban, tüzet rakni nem volt szabad, úgyhogy csak a rum tartotta bennünk a lelket. És ha én nem vagyok ott. úgy lett volna, mint a többi századokban, hogy még rum se volt, és az emberek megfagytak. Ellenben mindenkinek vörös voi ti o ■ a rumtól, igaz, hogy ez meginlcsak pech volmert a zászlóaljtól parancs jött hogy járőrbe csak olyanok menjenek, akiknek vörös az orra.

— Most már vége van a télnek — közölte sokalmondóan a főhadnagy.

— A harctéren, óberlajtnant úr, bármilyen évszakban nélkülözhetetlen dolog a rum, éppen úgy, mint a bor. Hogy úgy mondjam, jó hangulatot csinál. Egy fél csaika bortól és egy negyedliter rumtól akár az ördöggel is megverekszik a legénység... Melyik marha kopog már megint az ajtón, nem látja, hogy ki van írva: Nicht klopfen? Herein! Lukás főhadnagy a széken ülve az ajtó felé fordult és nézte, ahogy az ajtó lassan és halkan kinyílik. -S éppoly halkan belépett a 11. menetszázad irodájába Svejk, a derék katona, — szalutálva jött be, valószínűleg már odakint kezdett szalutálni, amikor a Nicht klopfen feliratot bámulta.

Szalutálása tökéletes- összhangban van végtelenül elégedett és gondtalan arckifejezésével, ügy nézett ki, mint a tolvajok görög istene, aki egy osztrák bakát józan egyenruhájába bujtattak.

Lukás főhadnagy egy pillanatra tehúnyta szemét, miközben Svejk, a derék katona, átölelte és megcsókolta őt a tekintetével.

Körülbelül ilyen szeretettel nézhetett atyjára a tékozló fiú, aki elveszett valaha és megtaláltatott, mikor az atyja nyársra huzatott a tiszteletére egy tulkot.

— Óbertajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megint itt vagyok — szólalt meg az ajtóban Svejk, olyan őszinte természetességgel, hogy Lukás főhadnagy egyszeriben magához tért. Amióta Schröder ezredes közölte vele, hogy megint a nyakára küldi Svejket, Lukás főhadnagy a lelke mélyén minden nap mész- szebbre tolta ezt a találkozót. Minden reggel így szólt magához: „Ma talán még nem jön meg, talán elkövetett valamit, és még ott tárt- fák”.

Es mindezen kombinációkat Svejk most rom- badöntötte a belépésével, amelyet oly kedvesen és egyszerűen hajtott végre,

Svejk most ' ránézett Vanek számvevő őrmesterre, odafordult, és barátságosan mosolyogva átadta neki a papírjait, amelyeket a köpenye zsebéből húzott elő: — Rechnungs- feldwébl úrnak jelentem alássan, hogy ezeket a papírokat, melyeket az ezredirodában állítottak ki nekem, át-kell adni a rechnungsfeldwébel úrnak. A lénung miatt van, és hogy tessék engem beírni a verpflegungba.

Svejk olyan könnyed társaságbeli modorban mozgott a 11. menetszázadirodájában, mintha ő meg Vanek a legjobb barátok lettek volna, de a számvevő őrmester nagyon kurtán reagált erre:

— Tegye le az asztalra.

— Nagyon jó tenné Sie• Rechnungsfeldwebet, ha magamra hagyna Svejkkel — mondta fel- sóhajtva Lukás főhadnagy.

Vanek kiment, és megállt az ajtó előtt, hogy kihallgassa, mit fognak egymásnak mondani ezek ketten.

Egy ideig semmit sem hallott, mert Svejk is, LukáS főhadnagy is hallgatott. Mindketten hosszasan nézték és figyelték egymást. Lukás úgy nézte Svejket, mintha meg akarná hipnotizálni, mint ahogy a kakas néz a tyúkra mielőtt rávetné magát.

Svejk mint mindig, lágy meleg tekintettel nézte Lukás főhadnagyot, mintha azt akarná mondani: „Újra együtt, édes szívem, most már semmi sem választ el bennünket egymástól galambom."

S mivel a főhadnagy sokáig nem szólalt meg, Svejk szemei fájdalmasan így unszolták: „Hát mondj valamit, aranyom, öntsd ki a szíved!"

Lukás főhadnagy végül megtörte a kínos csendet, és jókora adag gúnyt próbált elhelyezni a szavaiban: — Isten hozta, Svejk. Nagyon szépen köszönöm, hogy meglátogatott. Nem is vártam ilyen kedves vendéget.

De nem bírta türtőztetni magát, és az elmúlt napok dühe egy borzalmas ökölcsapásban tört ki belőle: olyat ütött az asztalra, hogy a kalamáris felugrott, és befröcskölte tintával a lénunglistát.

Ugyanakkor Lukás főhadnagyi is felugrott, szorosan odaállt Svejk elé és ráordított: — Maga barom — aztán fel és alá kezdett járkálni az iroda szűk helyiségében, és valahányszor Svejk elé ért, kiköpött.

— Óbertajtnant úrnak alázatosan jelentem — mondta Svejk, mivel Lukás főhadnagy szüntelenül csak járt fel és alá, iszonyú dühében papirgalacsinokat vágott a sarokba, és mindig odament az asztalhoz egy úiabb darab papírért — alázatosan jelentem, hogy a levelet rendben átadtam. Szerencsésen megtalálom Ká-