Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-03-17 / 11. szám
o 1956. március 17. Milyen érdekes itt minden.. Képzeljetek el egy nagy-nagy helyiséget, egész olyan nagyot, mint például egy táncterem. — Közepén egy sok-méter hosszú munkapadot. Ablakokat, menye- zetig érőket. Hevesen pusmogó, é>TŐ gázcsapokat, vakítóan világító vitlanyégőket, sercegó járókat, műszereket. És vagy tizennyolc, alig fízenhétéves. fehér, hosszú köpenyben sürgölődő, szorgoskodó lányt és fiút De azt, aki az utcáról idetéved, de akár tudatosan tép is be, ez a sok csecsebecse, a benti élet kellemes muzsikája, s a fiatalok, — aligha ragadják magukkal az első percben. Miért? Nagyon kellemetlen érzések fogják marokra az ember szí' vét. régi fájásokra emlékezünk, borzadunk a szagtól, a csendtől, a sercegéstől, és menekülnénk, futnánk el, el, el... Mert az embernek az első pillanatban nem a csillogás fényesre csiszolt sok-sok műszer, a munkapadon heverő érdekességek, az aranyszínű mérlegek tányérjainak imbolygása villan a szemébe, hanem a hosszú munkapad körül lévő elrettentő karosszékek, amelyeket oly nagyon ismerünk már a fogorvosi rendelőkből. Mondom, nem mindennapi ez a helyzet. Dekát minden félelem csak egy pillanatig tart. Én is, az én jó barátommal, összeszedem bátorságomat, már- rriár feledve a régi félelmeket és kellemetlen érzéseket, oda- megyünk az egyik asztalkához. Egy feketehajú, nagyon kedves arcú kislány mellett állunk. Csodáljuk ügyes kezét, mely pitlanafok alatt kiformálja azt a csodás valamit, amiről nem tudjuk, hogy mi az. Nézzük, nézzük a lányt, ezt a még ismeretlent, szótatant.— Magunkban találgattuk, ki te-VJ- ---------hét, hogyan tanul, milyenek a szokásai, természete. Kíváncsiskodva kérdezném, de nem lehet, nem akarjuk zavarni a munkában, tanítási óra van. Valamit már mégis tudunk róla: Deutelbaurn Éva a neve, 17 éves, a bratistavai egészségügyi iskola második osztályának tanulója, az ifjúsági szervezet elnöke, és március végén ö képviseli majd 500 tagú szervezetét a CSJSZ kongresszusán. Délután van. A főváros egyik olvasótermében ülünk. Újságokat böngészünk. S közben azon gondolkozom, hogy mit kellene ettől a lánytól kérdezni. Igazat szólva, már ezelőtt is forgott fejemben a kérdés. Sokféle a vélemény az egészség- ügyi dolgozókról. Valamiko' beszéltem egy idősebb növel, tizedik éve dolgozik az egyik kórházban. Megbánta, hogy erre a szakmára ment. Beszéltem olyannal is, aki a legszebb munkának tartja az egészségügyi dolgozók feladatát. Két ember véleménye, két emberé, aki már dolgozik. — Most megkérdeztem a harmadik embert, aki még nem dolgozik, hanem most készül, most tanul, akire még most vár az élet. Milyen tervet vannak, mik a számításai, milyen perspektíva ált egy leány előtt, aki elvégzi az egészségügyi iskolát. Éva nem felel egyenesen a kérdésemre. Először az általam említett első emberről beszél, aki nem szereti ezt a szakmát. És azt mondja, hogy ő is ismer ilyen embereket. Szerinte határozottan pályatévesztett ember az ilyen, valami más foglalkozást kellett volna választania. Hol lehet a hiba? — Nézze elvtárs, elsősorban is az olyan embernek, aki ezt a pályát választja, fölötte embernek kell tennie, vagyis nagyon, de nagyon kell szeretnie az embereket. Aki erre nem képes, ne jöjjön hozzánk. Persze, hogy nem elég. — A mi iskolánkon sokat kell tanulni. Mindent, mindent. Én fogászatot tanulok. Csak képzelje el, hogy mennyire fontos egy fogásznak, vagy egy laboratóriumi munkásnak érteni a számtanhoz. Aki, mondjuk « számtant elhanyagolja, az életben nem lesz képes kiszámítani egy műfog készítésénél a szükséges anyagok pontos arányát. Nem kevésbé fontos a rajzolás, képzőművészet. Különben is mi olyanok vagyunk, mint a szobrászok. Evekig tanuljuk egy-egy fog pontos kiformálását. És az irodalom? — az már az emberhez tartozik. És Deutelbaurn Éva elmondja azt is, hogy náluk Is vannak ilyen pályatévesztett emberek. Az első osztályban ötvenegyen kezdték a tanulást, ma már csak harmincnégyen vannak. Ez nem véletlen. De az az ember, akt példásan tanul. komolyan veszi már most a munkát, szereti az embereket. az az életben is, később is fogia szeretni a szakmáját. Mert ért maid a munkájához, és tudja majd azt is, hogy mii miért csinál. Azelőtt a fiatal előtt, aki ezen az iskolán leérettségizett, nagyon nagy perspektívák állanak. Dolgozhat laboratóriumban, gyermek-gyógyintézetben, szanatóriumban, kórházban, de mehet főiskolára is, orvostanhallgatónak. Az iskolának 21 Osztálya van. Az osztályok több csoportra vannak osztva, aszerint, hogy ki milyen irányban specializálja magát. Tanulhat gyermek- ápolónőnek, egészségügyi dolgozónak. a fiúk kórházi ápolónak, laboratóriumi munkásnak, fogásznak. Éva ez utolsót választotta. Hátha már a fogászatrőt van szó, megkérdezünk még valamit. A fogápolás újdonságai közé tartozik, hogy ma már a görbén, össze-vissza növő fogakat re gúlái jók. — Igen, a fogászat képes ma már erre. Természetesen csak a kis gyerekeknél lehet szabályozni a fogak növésének irányát, Az ápolás hosszabb ideig tart, így nemcsak a fogásztól, hanem a kis pacienstől is függ. Mindenesetre megéri, hiszen esztétikai szempontból is elég lényeges dolog, meg a görbén növő fogak előbb is etromla- nak. Sajnos ilyen intézetünk még kevés van. Deutelbaurn Éva fő tanuló és példás CSISZ-tag. A szervezetének ő az elnöke. Iskolai szervezetük nem kiváló, inkább nagyon is közepes, úgynevezett .kifelé jól mutató" eredményeket alia érnek el, de annál nagyobb hangsúlyt fektetnek a fiatalok munkájára, a tanulásra, hogy intézetükből valóban jó egészségükül dolgozók kerüljenek ki. Kardos István Az immár klasszikussá vált író 1901 március18-án született és rövid 48 évet élt. Életében igen fontos szerepet töltött be a szlovák irodalomban. Első nagyobbszabású írása a ..Dübörög a föld“ a XX. század első olyan szlovák regénye, mely a szocializmus eljövetelét előkészítő harcos irodalom megnyilatkozása. Jilemnicky e regényét közvetlenül a Szovjetunióból való visszatérése után írta 1928-ban az ott szerzett tapasztalatok alapján. Jilemnicky az északcsehországi Kisperken .született, apja vasutas volt. A gazdasági iskola elvégzése után Banska Bysíricán vonult be tényleges katonai szolgálatra, hol megismerkedett Klement Gottwald- dal, ki itt volt újságíró. A korán politikailag érett fiatal Jilemnicky a Csehszlovák Kommunista Párt megalakulása után azonnal tagja lett a párinak. Katonai idejét leszolgálva, a kiszucamelléki Svreinovecben, majd Cadcán tanítoskodott, művészi prózája már akkor több újságban megjelenik. Újságírói és tanítói tevékenysége alatt újabb és újabb érveket kap ke- zeihezv melyek meggyőzik a burzsoá köztársaság fennmaradásának tarthatatlanságáról, látja a munkásosztály nyomorúságát, a külföld felé jólétét és ipari fellendülést hazudó szemfényvesztést. A parasztság helyzetét, kivándorlási kényszerének döbbenetes arányait közelről van alkalma megfigyelni, de tudatosodik benne az, hogy a munkások és parasztok érdekeit képviselni és helyzetükön változtatni a változás gyakorlati megismerése nélkül nem lehet. Mikor cikkei bátor hangja miatt hajszát indítanak ellene, elhatározza, hogy kimegy a Szovjetunióba Egy magyar, cseh és szlovák munkáscsoporttal indul és Pisek (ma Frunze) karakirgiz város melletti szteppékre érkezve, haladéktalanul hozzáfog az elmaradt agrárvidék megszervezéséhez. De betegsége meggátolja ebbeni munkájában és elmegy tanítós- kodni Kraszno Cehovka nevű faluba, melynek lakossága még a múlt századból ideszakadt szlovák telepesekből állott. Itt közvetlenül játszódik le szemei előtt a régi kapitalista rendszer szétzúzása. Majd a moszkvai újságíró főiskola hallgatója lesz, Gorkij és Majakovszkij előadásain vesz részt. Mikor a párt hazahívja, tovább tanít Trnaván, Kostelciben és Júron. 1942-ben a gestapó németországi koncentrációs táborba hurcolja. A felszabadulás után visszatér Szlovákiába és nagy lendülettel kezdi meg munkáját. Mint kuitúratasé Moszkvába kerül, de a koncentrációs tábor kínzásai, aláásták egészségét és 1949-ben meghal. Jilemnicky alkotó munkásságának töretlenül egy célja volt és ez az, hogy a szlovák és cseh proletariátusnak és félpro- letáriátusnak fegyvert adjon a kezébe a burzsoázia és a falusi gazdagok kizsákmányoló politikája ellen. Müveiben irányt ad az elnyomott osztálynak, mikor elnyomóinak igazi képét és módszereinek néha fetismerhe- tetlen jeleit leleplezi. Írásaiban a népet, ennek bajait, létkérdéseit mélyen ismerő és őket nagyon szerető író szó! olvasóihoz. Regényei, így az 1935-ben megjelent „Töretlen föld“ mesteri képet ad egyrészt a falu kizsákmányoló kényurairól, másrészt a nép nyomoráról és ennek következményeiről, az alkoholizmus és a züllés romboló hatásáról, melynek főokát a nép elmaradottságának és művelet- Ienségének tud be. A kollektív szervezett munkában adja meg a_ passzivitásból való kimenekülés lehetőségét. A harmincas évek gazdasági krízisét írja meg az „Egy darab cukor“ című regényében, mely mint majd minden írása fzlovák földön já- szódik le és amelyben az osztályharc keretein belül bemutatja a cukorgyári munkások helyzetét, kiknek az a darab cukor is elérhetetlen, mellyel maguk dolgoznak. Az „Iránytű“ a vagyonáért minden aljasságra képes embert állítja szembe a szegény, de szorgalmas testvére boldog életével. A felszabadulás után megírt utolsó regénye a „Krónika“ a felkelés tényleges megörökítése. Jilemnicky emberi és írói pályája töretlen, céltudatos es meg nem alkuvó. Hosszú éveket tölt tanítósága alatt a szlovák nép között, nemcsak ismer röje az elnyomottaknak, de éles szemmel figyeli az elnyomó rendszer kegyetlen módszereit és felismeri hatalmának okait, írásaiban bátran tárja fel a valódi helyzetet, megmutatja a kivezető utat, felvilágosít, tanít, nevel. Tette ezt pedig egy olyan időben és olyan társadalmi rendszerben, mely a munkások és parasztok elnyomásából és kiuzsorázásából tartotta fenn hatalmát és üldözte egy boldogabb világról álmodókaü Jilemnicky ebben az időben emelte fel tiltakozó szavát és írta a változást előkészítő müveit és éppen ebben van negysága. S. M. 36 ember volt a mesterem. Csak ült egész nap csendesen, S mivel a cipőt nem tűrte, Papucsban járt s inge ujját, Mintha dolgozna, felgyűrte. Pipája félfogán lógott, örákig véle bajlódott, Tömte, piszkálta, s ha égett, Hogy a munka miként halad; Gyalúpadomhoz fürkészett. Már a pálinkát se bírta, — Valamikor csak azt itta, —■ Hosszúlépéstől berúgott. Inas évem még le sem telt: Már örökre elbúcsúzott. CSONTOS VILMOS--v.r-e-jr. A MESTEREM gyalázatos disznó, Beszélj, hová tetted a rétest? Hogy beleejtetted a sárba? Te kapca- betyár. Meg tudod nekem mutatni azt a helyet. ahol a sárban fekszik? Hogy mindjárt odaszaladt valami kutya, mintha fütyültek volna neki. rávetette magát és elvitte? Krisztus atyám úgy felpofozom azt a dagadt képedet, hogy 'oh an lesz a fejed, mint egy dézsa! És még tagad nekem a disznó. Tudod, hogy ki látott engem? Ití van ni, rechnungsfeldwebl Vanék. 0 jött oda hozzám és azt mondta: „Oberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ez a disznó, ez a Baioun, az oberlajtnant úr ebédjét zabái ja. Kinézek az ablakból, és látom, hogy fal, mintha egy hete nem evett volna. — Idehallgasson, sie rechnungsfeldwebl, hát nem tudott egy másik marhát találni nekem, pont ezt a gazembert kellett? — Oberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, úgy látszott, hogy Baioun a legrendesebb ember az egész menetszázadunkból. Olyan nagy mamlasz, hogy még egy gevergriffet se tűd meg jegyezni magának és ha puskáti adunk, a kezében még va’ami szerencsétlenséget csinál. A legutóbbi gyakorlaton kis híján kilőtte a szót cúiia szemét vaktölténnyel. ,CJgy gondolom hogy legalább az ilyen szolgálatra meg fog felelni. — Meg és felfalja a gazdája egész ebédjét, _ mondta Lakás, — mintha nem _ volna • neki elég a porciója. Csak nem vagy éhes? — Oberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én folyton éhes vagyok. Ha valakinek marad egy kis komiszkenyere, hát megveszem tőle cigarettáért, de az is kevés, akármennyit kapok Éti már természettől fogva ilyen vagyok. Mindig azt hiszem, hogy már jóllaktam. pedig dehogy. Egy kis idő múlva megint, éppen úgy, mint evés előtt, elkezd korogni a gyomrom, és máris újra jelentkezik a rohadt Néha azt hiszem, hogy most már igazán elég tolt hogy most már semmi se fér belém, es 'mégis. Látok valakit, hogy eszik, vagy csak megérzem a szagat, es maris olyan a gyomrom mintha egerek háltak volna bennem — Mindjárt jelentkezik a gyomor és követeli a magáét és akkor én lenyelném a patkószöge! is Oberlajtnant úrnak alássan jelentem, en már kértem, hogy adjanak nekem dupla porciót- Budéiovicében már voltam evégett az ez: édorvos úrnál, és ö ahelyett három napra. nu fagott a maródiszobán, és minden nap csak eay kis bögre levest kaptam. Azt mondja, majd én megtanítalak, te szemét, hogy éhes legyei Gyere csak ide mégegyszer, meglátod, hogy amikor elmész, olyan leszel, mint a fuszujka- szárl Nekem, oberlajtnant úr kérem, nem muszáj csak finom dolgokat látni, engem a közönséges dolgok is mindjárt ingerelni kezdenek, és rögtön megered a nyálam. Jelentem alássan, oberlajtnant úr, tisztelettel kérem, hogy engedélyezzenek nekem dupla porciót, Ha már hús nem is lesz, hát legalább körítést, krumplit, gombócot, egy kis szószt, abból mindig marad ... — Jó, végighallgattam a pimaszságaidat, Baioun — felelte Lukás főhadnagy. — Hallott már ilyet, sie rechnungsfeldwebl, hogy egy katona mindennek a tetejébe még olyan pimasz is lett volna, mint ez a csirkefogó? Felfalja az ebédemet, és még azt kívánja, hogy dupla porciót engedélyezzek neki. Nade majd én megtörnöm a gyomrodat, Baioun. — Sie rechnungsfeldwebl, — fordult Vanék- hez — kísérje ezt az alakot Weidenhofer káplárhoz, kössék ki szépen az udvaron a konyha előtt két órára, hadd nézze végig az esti gulyásosztást. Jó magasra kössék ki, hogy csak lábújjhegyen álljon, és lássa, ahogy a kon- dérban fő a gulyás. És az egész gulyásosztás alatt ott legyen kikötve a disznó, hogy csorogjon a nyála, mint egy kiéhezett szukának, amelyik a hentesbolt előtt szaglászik. Mondja meg a szakácsnak, hogy a Baioun porcióját osszák szétI — Parancsára oberlajtnant úr. Gyerünk Baioun! Amikor kifelé indultak, a főhadnagy megállította őket az ajtóban, és Baioun rémült arcára pillantva, diadalmasan így kiáltott: — Nahát Laloun, most kihúztad a lutrit. Jó étvágyat kívánok! És ha mégegyszer előfordul az ilyesmi, irgalmatlanul hadbíróság elé állítják. Miután Vanék visszajött, és közölte, hogy Baioun már ki van kötve, Ltikáí főhadnagy azt mondta: — Maga ismer engem, Vanék tudja, hogy nem szívesen csinálok ilyet, de nem tehetek róla. Először is be kelt ^ látnia, hogy ha a kutyától elveszik a csontját', hát morog. Nem akarom, hogy egy aljas fickó éljen mellettem, másodszor pedig már az a körülmény is. hogy Baioun ki van kötve, nagy erkölcsi és lélektani hatást fog gyakorolni az egész legénységre. Ezek a zsiványok az utóbbi időben, amióta menetszázadban vannak és tudják, hogy holnap vagy holnapután kimennek a harctérre, azt csinálnak, amit akarnak Lukás főhadnagy rendkívül meggyötörtnek látszott, és csendes hangon folytatta: — Tegnapelőtt a nach (Übungon, mint maga is tudja, az einjährigfreiwilligenschule* ellen kellett manővereznünk a cukorgyár mögött. Az első svarm volt az elővéd, az csendesen haladt az országúton, mert én magam vezettem, de a második, amelynek az volt a feladata, hogy balra menjen és előőrsöket küldjön a cukorgyár felé, az úgy viselkedett, mintha kiránduláson lett volna. Úgy daloltak és dobogtak, hogy biztos elhallatszoít egészen a lágerig. Aztán a jobbszárnyon elörement a harmadik svarm, hogy felderítse a terepet az erdő alatt, az jó tíz percnyire volt tőlünk, és még olyan mész- sziröt is látszott, hogy a betyárok cigarettáznak, csak úgy fénylettek azok a tüzes pontok a . sötétben. A negyedik svarmot meg hátvédnek jelöltük ki, és az ördög tudja, hogy történt, de egyszerre csak az elővédünk elölt bukkant fel, úgyhogy ellenségnek hittük, és nekem vissza kellett vonulnom a saját hátvédem elöl, amely egyre tovább nyomult ellenem. Hát így néz ki a tizenegyes menetszázad amit örököltem. Mit csináljak velük? Hogy fognak viselkedni egy igazi gefechtben? J ukás főhadnagynak közben össze volt téve a keze, az arca vértanúi kifejezést öltött, és az orra kegye megnyúlt. — Emiatt ne főjön a feje, főhadnagy úr. — próbálta megnyugtatni Vanék számvevő őrmester — ne tessék ezzel gyötörni magát. En már három menetszázadnál voltam, mindegyiket szétverték az egész zászlóaljjal együtt, és aztán megint újat alakítottunk. És mindegyik menetszázad olyan volt, mint a másik, egyik se volt jobb egy hajszállal se, mint az oberlajtnant úré. A legrosszabb volt a kilencedik. Az magával cipelte fogságba az összes sar- zsikat és a századparancsnokot is. Engem csak az mentett meg, hogy éppen az ezredtrénhez mentein rumot meg bort faszolni a századnak, és így nélkülem csinálták az egészet. És tetszik tudni., oberlajtnant úr, hogy a múltkori nachtiibungen, amiről beszélni tetszett, az einjährigfreiwilligenschule, amelyiknek be kellett volna kerítenie a mi századunkat. egészen a Fertő-tóig kalandozott? Folyton csók masírozott előre, amíg meg nem virradt, és így az előőrsök egyszerre csak a mocsárban voltak. És maga Ságner kapitány úr vezette őket. Tatán egészen Sopronig elmentek «Nachtübung: éjjeli gyakorlat, einjährigfrei willigenschule: egyéves önkéntesek iskolájának alakulata. volna, ha ki nem világosodik — folytatja titokzatos hangon a számvevő őrmester, aki nagy gyönyörűséget talált az ilyen esetekben és nyilvántartotta az összes hasonló történeteket. — És tetszik tudni, oberlajtnant úr, — mondta bizalmasan kacsintva, — hogy úgy van, hogy a Ságner kapitány úr lesz a mi menet- zászlóaljunk parancsnoka? Azelőtt, mint ahogy Hegner törzsőrmester mondta, azt beszélték, hogy a főhadnagy úr tesz a zászlón! inarancs- nők, mert a főhadnagy úr minálunk a legidősebb tiszt, de aztán állítólag a hadosztály közötte a dandárral, hogy Ságner kapitány urat nevezték ki. Lul :s főhadnagy meredten nézte a poros padlót és cigarettára gyújtott. Tudott arról, amit Vanék mesélt, és meg volt győződve róla, hogy igazságtalanság történt vele. Ságner kapitány már kétszer megelőzte az előlén- tetésben: de Lukás most csak annyit mondott: — Ugyan Ságner kapitánu .. ■ — Én nem nagyon örülök ennek — közölte bizalmasan a számvevő őrmester. — Hegner törzsőrmester mesélte, hogy Ságner kapitány úr Szerbiában a háború elején ki akarta tüntetni magát valahol a montenegrói hegyekben, és a zászlóaljából egymásután kergette neki a századokat a szerb steüungok masingeverjei- nek, habár ez teljesen fölösleges dolog volt. és a gyalogság ott bagó: se ért, mert a szer- beket azok közül a sziklák közül csak a tüzérség tudta volna kiverni. Az egész ba:a!ion- ból összesen nyolcvan ember maradt, Ságner kapitány úr is lövést kapott a kezébe, aztán meg vérhast a kórházban, aztán visszajött Budéjovicébe az ezredhez, és tegnap este állítólag azt mesélte a kaszinóban, hogy ő milyen jól érzi magát a fronton, hogy ö otthagy akár egy egész marsbataliont, de megmutatja hogy mit tud, és signum laudist fog kapni, mert Szerbiáért orrot kapott, de most vagy elesik ae egész marsbatalionnal, vagy kinevezik alezredesnek, még ha bete is pusztul az a marsbatalion. En azt hiszem, oberlajtnant úr, hogy ez a rizikó miránk is vonatkozik. (Folytatás következik) /Q mától / ügg a holnapom PETER JILEMNICKY
