Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-12-24 / 51. szám
1955. decembef“24. (Egy r-égi kafácsonyi történd,) E gyszer régen, éppen karácsony előtt történt a Tubbeck papírkereskédés kirakatában egy vaskos könyvet fedeztem fel. Abban az üzletben ez ritkaságszámba ment, mert ott csak füzeteket és iskolaszereket vásároltunk. A kirakat tele volt aggatva színes papírokkal és mi tátott szájjal bámultuk. Rikító papírkígyók, átlátszó papírzacskók, színes konfetti volt szétszórva a kirakatban. A fiók más, .sokkal értékesebb tárgyak után sóvárogtak, ragyogó tintatartók, körzők, színes ceruzák felé, amelyek csak úgy fénylettek a kirakat világításában. Köröskörül a magas polcokon farsangi maszkok lógtak, egyik rejtelmesebb és iz- gatóbb, mint a másik. Igen, sok minden kapható volt ebben a papírkereskedésben, a bolt polcai csak úgy roskadoztak az árutól. Könyveket nem árusított. — Nem, könyvet nem tartok — hallottam. amikor egyszer Tubbeck kereskedőt úgylátszik könyvekre akarták rábeszélni. — Ugyan ki vásárolna könyveket? Háború idején! Itt ez a papírvacak, ez még megy valahogy, de könyvek... Egyideig még folytatták ezt a beszélgetést, míg Tubbeck kijelentette, iiogy hát még meggondolja magát. Amikor a könyvvigéc elhagyta az üzlethelyiséget a papírkereskedő vigyorgott cs szinte felszabadultan sóhajtott. — No ezt is leráztuk. Sietősen máris egy fekete kendős asszony felé fordult. Mit tetszik? — Gyászkeretes papirost kérek borítékkal együtt — mondta az asszony és a kereskedő kérdd tekintetére az asz- szony bólintott és hozzáfűzte: — Igen, az enyém is elesett. Az üzletben erre csend lett és amikor az asszony távozott, Tubbeck ezt mormogta magában: — Na, ez sem vásárol már több levélpapirost nálam és akkor ipég könyveket akarnak rámsózni. Meglepett, hogy egy szép nap a kirakatban mégis megjelent az a vaskos 'könyv. Ott állt a sok tarka-barkaság között, a fedele egy kissé alá volt támasztva. ügylátszik Tubbeck mégis csak meggondolta a dolgot. Hogy mi volt a könyv címe, nem tudom. Valahogy nem is figyeltem rá, mert a könyv fedelén .a rajz ragadta meg. a figyelmemet. Egy régimódi, hóval fedett kis ház kapuja előtt postakocsi állt, és a befogott négy vad paripa párás lélegzete sűrítette a levegőt. Egy nagyszakállú kucsmás férfi magas csizmában éppen kilépett a kocsiból, a kocsi sötét belsejéből egy asszony és két kisgyerek félve kikandikált. A bakon bebugyolált emberek ültek, ugyanolyan kucsmában, mint ezek. Más férfiak karddal a kezükben a mély hóban gázoltak. Mindez olyan csodálatos, izgalmas volt és a legkisebb részletekig egész pontosan volt ábrázolva. A könyvnek sok-sok oldala lehetett, lehet, hogy talán ezer lapja is volt. Bizonyára izgalmas történeteket tartalmazott, ha már a címlapja olyan érdekfeszítő, hogy nehéz elmenni mellette. / Ezeken a karácsonyelőtti napokon valahányszor kint jártam az utcán, valami mindig a Tubbeck papírkereskedés felé húzott. Amikor csak tehettem, ha körúton is, de elmentem oda, és a kirakatüvegen mindig laposra nyomtam az orromat. Az a rajz, ott a könyv fedéllapján állandóan- foglalkoztatta képzeletemet és álmaimban kísértett. Semmi kilátásom sem volt rá, hogy a könyvhöz jussak. Pénzem nem volt, szegények voltunk, anyám éjjelente homokzsákokat varrt, és éppen csak annyit keresett, hogy az élelmiszerjegyeket beválthassa. Nem, azt a könyvet természetesen ki kell verni a fejériből. A karácsony közeledett, anyám késő délután elindult, hogy bevásároljon. Vele mentem. Már esteledett, az üzletek kirakatát már kivilágították. A mészárosnál megvettük azt a kis sovány húsdarabot, nem volt sok, hiszen háború volt. Anyám, amikor sorrake- rült, megkörnyékezte Silkman asszonyt, a hentes feleségét, hogy ne adjon olyan sok csontot. A pult mögött a hentesné hadonászott a kövér zsíros ujjaival. — Egyik se akar csontot, hát maguk azt hiszik, hogy a marhák hurkákon futkosnak? A vágódeszka mellől, ahol a hentes baltájával Vagdosott, egyszer csak megszólalt a férje: — Csontnak is kell lenni, különben hová jutnánk. A hentesüzlet tele volt. — Hiszen már maid kipukkadsz, — szólt közbe egy szabadságos katona. Hát miiül hízol, a zsíros levegőtől? A körűin Hók nevettek. A hentes dühös pillantást vetett a katonazubbonyos felé. Amikor kimentünk az üzletből, az anyám megmutatta a körül- álló asszonyoknak a papírba csomagolt núsadagot. Kényelmesen elfért volna a tenyerén is. — Csupa cafat — rrtorogta, csupa cafat. Sírásra állt a szája. A frontkerülők, már azt sem tudják, mit csináljanak. Az egyik asszony felnyögött. — és ,az ember még szólni sem mer, még több csontot ad, hús helyett. égio-mentünk az utcán, * anyám még mindig komoran maga elé meredt, ajkát keményen összeszoritolta, egyszer csak ezt mondta: — Nem tudom hogyan vagyok vele, de nem is érzem, hogy karácsony lesz. Hirtelen tialkan nevetett, de az valami olyan különösen, olyan keményen hangzott, hogy szinte megijedtem ettől a ne- ' vetésétől. — Nem is csoda, — amikor apád nincs otthon. Tudtam, hogy nincs karácsonyfánk. Tovább mentünk, messziről világított a Tubbeck papírkereskedés kirakata. Újból arra a könyvre gondoltam. Ugyanabban a pillanatban át- cikkázott az agyamon, • hogy hisz az teljesen elérhetetlen számomra. Mégis egyre nyugtalanabb lettem, minél közelebb kerültünk a papírkereskedéshez. Izgatottan semmi másra se gondolva, anyámat a kirakat elé vonszoltam, amely a tarka-barka papírdíszek között néhány gyertya fényében csillogott. A könyv még ott volt. — Nézd — mondtam rekedten, ott... És ránéztem anyámra. A kirakatban égő gyertyák fénye szinte melegséget árasztottak ványadt arcára. Ebben a megvilágításban . még fáradtabbnak és öregebbnek látszott. Sokáig, ott álltunk és nem szóií semmit. Hm, — csak ennyit dünnyögött magában. Aztán valami olyasvalamit mondott, hogy kistoliat kell venni, várjak egy- kicsit, ő maga pedig bement a? üzletbe. Én megint csak a kirakatot néztem. Szememet le nem vettem a könyvről. Nem tudom meddig álltam ott.- Az üzletai- tó felett néhányszor megszólalt a csengő. Én meg csak mozdulatlanul bámultam a könyv fedőlapjára, a hófedte öreg házra és a régimódi ruhába öltözött emberekre, a postakocsi felé. Hirtelen hátulról kinyitották a kirakatot és megpillantottam a kereskedő kopasz fejét. A szívem hevesén dobogott, bevette a könyvet a kirakatból. A hátsó ajtócska bezárult, ösz- szeíüggéseket sejtettem és jókedvűen topogtam. Az ajtó fölött újból megszólalt a csengő. Egy férfi lépett ki az üzletből és elsietett. Csomagot szorongatott a hóna alatt, örömem hirtelen elreppent, csak nem ez vette meg a könyvet. A csomag egészen úgy nézett ki. Végre megjelent az anyám, a bevásárlótáskával a kezében. — Gyere fiam, menjünk. És a hangja úgy hangzott, mint mindig. De mintha sóhajtott volna. Hazamentünk, az anyám ne’.i szólt semmit, karjába csimpaszkodtam, bizonytalanul, de mégis várakozásteljesen rápislogtam. Egyszer csak ezt mondta: — Őrömet akartam neked szerezni, de mielőtt sorra kerültem, más valaki megvette. előlem. Szóval mégis! fagyot nyeltem és a földre szegeztem tekintetemet. Éreztem, hogy most valamit mondanom kellene, mert különben elbőgöm magam és azt semmi esetre sem akartam. A csalódás túl nagy volt. szinte fojtogatott — Tudod — szakadt ki belőlem — bizonyára nagyon drága volt. Szinte túl hangosan mondtam. Anyám nem válaszólt. Aztán eszembe jutott valami, nem is tudom mi, csak valami köny- nyebbséget, valami vigaszfélét jelentett, legalább is pillanatnyilag. — Talán nem is tetszett volna nekem — mondtam, és hiába adtuk volna ki a sok pénzt. Kényszeredetten nevettem. — Igaz? Belülről azonban, nagyon-na- gyon fájt. — Anyám még mindig hallgatott, az arcát nem is láthattam,, átmentünk a ke- resztúton, már egészen besötétedett, és nem találkozhattam anyám tekintetével. Valamivel messzebb, a gyér világitású ljmpa alatt néhány fenyőág feküdt. Felemeltem őket. Otthon a konyhában vízbe tettem. Aztán némán vacsoráztunk. Nem Ízlett, a torkom összeszorult és fájt. Lopva anyámra néztem. Amikor észrevette, elfordította tekintetét, csendesen letette a tányérokat és csészéket. — Mintha kopogtak volna — kérdezte és hallgatózott. — Menj, nézd meg. ^ zótfogadtam, kint senki se volt. Nem is hallottam semmit. Nem járt itt senki, — mondtam, amikor visszatértem a konyhába. Az asztalon, a fenyőágak alatt ott volt a könyv. Forróság öntött el. — Anyám, — kiáltottam és ránéztem. Sírt. Aztán halkan nevetett, de most' egészen másképpv mint azelőtt, majdnem úgy, mint valaha. —■ Majdnem nem lett volna — mondta. Megöleltem anyámat. Egyszeriben világos lett. PETER NELL — Hogy-hogy? — Nagyon egyszerű. Egy napon kiment hozzá valami bizottság és közölte vele. hogy nem méltó a műláb viselésére, úgyhogy mindjárt le is kapcsolták neki és elvitték. Vagy pedig — folytatta Sv'ejk — ;az is nagy hecc, • amikor egy olyan embernek a hozzátartozói, aki elesett a háborúban, egyszerre csak kapnak egy ilyen medáliát, és hozzá egy írást, hogy kölcsönbe küldik nekik azt a medáliát, és akasszák ki valami díszhelyre. A Bozetéoh utcában a Vysehradon volt egy dühös apa, aki azt hitte, hogy a hatóságok gúnyt űznek belőle, kiakasztotta azt a medáliát a klozetbán, és egy rendőr, akivel ez a klozett közös volt a gangon, feljelentette őt hazaárulásért, és így szegény meg kellett, hogy igya a ‘levét. Ebből az következik, — mondta az egyéves önkéntes — hogy a szerencse forgandó, a dicsőség múlandó Most jelent meg Becsben „Egy önkéntes naplója", amely egy elragadó verset is tartalmaz cseh fordításban: Volt egyszer egy vitéz önkéntes, honért, királyért elesett, s így példa lett a többieknek, fényes, hogy mi az igaz hazaszeretet. Viszik lafettán, és a kapitánya mellére tűz egy rendjelet, ó. nem kerülhet csak a mennyországba, aki a honért elesett... — Nekem az az érzésem, — mondta röifid hallgatás után az egyéves önkéntes — hogy minalunk hanyatlik a katonai szellem, és ezért azt indítványozóm, kedves batáilom, hogy az éj »ölétjéban és börtönünk csendjében énekeljük el a Jabíirek tüzérről szóló dali. Az megerősíti a katonai szellemet. De ordítanunk kell, hogy meghallják az egész Mária-kaszárnyá- ban. Ezért azt indítványozom, hogy az ajtó mellett helyezkedjenek el. S a fogdából csakhamar olyan bömbölés harsogott, hogy a folyosón beleremeglek az ablakok: .... Az ágyút odafenn Csak tölti szünte — szünle ... Az ágyút odafenn Csak tölti szüntelen. Jön egy bősz golyó sivítva,. mindkét karját leszakítja, de ö nem, pihen, csak tölti szünte — szünte... az ágyút odafenn csak tölti szüntelen ... Az udvarról lépések és hangok hallatszottak. — Ez a prof ősz, — mondta az egyéves önkéntes — vele jön Pelikán hadnagy is, ma ö az ügyeletes. Tartalékos tiszt, ismerem még a Cseh kaszinóból, civilben matematikus egy biztosítótársaságnál. Tőle biztos kapunk cigarettát. UvöLtsünk csak tovább. Es újra rákezdték: — Az ágyat odafenn... Mikor az ajtó kinyílt, az ügyeletes tiszt jelenlététől szemlátomást felizgtut prófosz élesen így szólt: —- Nem vagyunk az állatkertben! — Pardon, — felelte az egyéves önkéntes — ez itt a Rudolfinum kisterme, és mi koncértet adunk a szegény rabok javára. Elhangzott műsorunk első száma, a Háborús szimfónia. — Elég, — mondta Pelikán hadnagy, látszólag szigorúan — azt hiszem, tudják, hogy kilenc óra után feküdniük kell egy mukkanás nélkül. A maguk koncertszáma kihallatszih egészen a főtérre. — Lajtnánt úr, jelentem alássan, — felelte az egyéves önkéntes — igaz, hogy nem tudtunk kellőképpen felkészülni, és ha valami diszharmónia. .. — Ezt csinálja minden áldott este, — szólt közbe a prófosz, hogy ráuszítsa ellenségére a handnagyot — és különben is szörnyű unintelligens módon viselkedik. — Kérem, hadnagy úr, — mondta az egyéves önkéntes — szeretnék négysztmközt beszélni önnel. A brófosz ,menjen ki. Mikor ez a kívánsága teljesült, az egyéves önkéntes bizalmasan így szólt: — Na. hát lássuk azt a cigarettát, Franta. „Sport"? Ilyet szívsz hadnagy létedre? Egyelőre köszönöm. Még csak gyufát. „Sport”, — mondta megvetően az egyéves önkéntes a hadnagy távozása után — az ember viselkedjen előkelőén még a nyomorban is. Gyújtsunk rá bajtárs, jóéjszakát. Holnap az utolsó ítélet vár ránk. Mielőtt álomba merült volna az egyéves, önkéntes, nem mulasztotta el, hogy végigfujjon még egy nótát: „Hegyek, völgyek, magas sziklák, de szeretem őket. én, mégse adnak vissza nékem téged, kincsem, reménységem, gyöngyvirágom,. kicsikém..." Ha ez az egyéves önkéntes szörnyetegnek ábrázolta Schröder ezredest, bizonyára tévedett, mert Schröder ezredesben igenis volt némi igazságérzet} s ez világosan kifejezésre jutott azokon. az estéken, amikor Schröder ezredes' meg volt elégedve a társaságával, melynek körében éjszakán a hotelben töltötte. Es ha nem volt megelégedve? Míg az egyéves önkéntes megsemmisítő kritikát mondott a kaszárnyabeli viszonyokról, Schröder ezredes a hotelben ült tiszti társaságban, és Kretschmann főhadnagyot hallgatta, aki sebesült lábbal tért .vissza Szerbiából (felöklelte egy tehén), s éppen azt mesélte, hogy a stábból, ahová be volt osztva, hogyan nézett végig egy rohamot a szerb állások el1 n: — No, szóval kirontanak a lövészárokból. Az egész kétkilométeres vonalon átmásznak a drólakadályokon, és rávetik magukat az ellenségre. Kézigránát a derékszíjban, maszkok, puska a vállon, lövésre készen, rohamra készen. Fütyülnek a golyók. Egy katona elesik, ahogy ki akar ugrani az árokból, egy másik ráesik a kidobott földhányásra, a harmadik is elesik néhány lépés után, de a bajtársak tömege tovább ömlik előre, hurrázva, előre a füstbe és porba. Az ellenség minden oldalról tüzel, lövészárkokból, gránáttötcsérekböt, és ránk irányozza az aknavetőket. Megint elesik néhány katona. Egy svarrn hozzá akar férkőzni egy ellenséges géppuskához. Elesnek. De a baj társak már előbbre vannak. Hurrái Elesik a tiszt. Már nem hallani a gyalogság puskáit, valami borzasztó dolog készül. Megint élesik egy egész svaim, és hallani az ellenséges géppuskákatratatatata... Elesik... Bocsánat, nem bírom tovább, be vagyok rúgva... S a fájóslábú tiszt elhallgatott, és bambán ült tovább a székén. Schröder ezredes kegyesen elmosolyodik, és a szemközt illő Spire kapitányt hallgatja, aki öklével az asztalra csap, nüntha’ veszekedni akarna, és elismétel valamit, aminek nincs semmi értelme, amiről nem lehet megállapítani, hogy tulajdonképpen mit jelent, s hogy a kapitány' mit akar mondani ezzel: I ’ , ' , — Kérpni, jól gondolják, meg ezt. Nálunü fegyverben vannak az osztrák landwehr-úlánu- soh, az osztrák landwehr, a boszniai vadászok, az osztrák gyalogság, a tiroli császári lövészek, a boszniai gyalogság, a magyar honvédgyalogság, 'a magyar huszárok, a landwehr- huszárok, a lovas vadáséok, a dr agony osok, az ulánusok, a tüzérek, trén, árkászok, szaniié- cek, tengerészek. Eriik, kérem? Es Belgium? A hadsereg első és második korosztálya alkotja a hadrakelt sereget, a harmadik a hadtáp- területen teljesít szolgálatot... Spíro kapitány ököllel az asztalra csapott: — A landwejir az országon belüli szolgálatot látja el békeidőben. mellette egy fiatal tiszt rendkívül buzgón igyekezeti meggyőzni az ezredest az ő katonás keménységéről, és hangosan kijelentette a szomszédjainak: — A tuberkulotikusakat ki kell küldeni a frontra, jót tesz nekik, és jobb i . <• -... - • I . _____ ■ ,-,V, 'V' ■ •
