Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-12-24 / 51. szám
<1 v. A Csukotkai-tengeren a Cseljuszkin hajójéghegyek közé került. Minden lehetőt elkövettek, hagy a hajót kiszabadítsák a jégnyomás alól, de a kísérletek eredménytelenek maradtak. A késő éjjeli órákban a legénység tompa ütéseket hallott, a hangokat az éles északi szét hozta magával. Valahol messze iőlük, megindult a jég. Egész éjjel és másnap délelőtt is a jégmezőket figyelték, melyek körülfogták a hajót. Öráról-órára erősödőit a közeledő jégtömegek rianása. Ilyen hallatlan nyomást a Cseljuszkin még nem élt meg. A jégtömegek megsemmisítő erővel, feszítették a hajó oldal falazatát. A nyomás alatt felfúvódott és behorpadt a fapalánkburkolat. A nyomás egyre erősödött, a szegecsek nyikorogva kihullottak és a hajó baloldali bordája teljesen felszakadt. A katasztrófa nem lepte meg a legénységet. Az élelmiszerkészletet, felszereléseket és a legfontosabb szükségleti tárgyakat már régen felvitték a fedélzetre. Amikor a jégtömegek veszélyesen előretörlek, Voronyin kapitány, a hájó parancsnoka, elrendelte, hogy rakják ki a készleteket. Pontosan és fegyelmezetten — mindenki tudta a kötelességét — megkezdték a hajó kiürítését. A hajó kormánya hirtelen mélyen a tenger alá bukott, úgyhogy a felső fedélzete is víz alá került. A kapitány kiadta a parancsot: „Vigyetek ki mindent a jégre". Csak amikor már a hajó farát is víz. mosta és a fedélzeti építmények’ is összeomlottak, akkor hagyta el a hajároncsot az utolsó ember — Voronyin kapitány. Ez'a hajószerencsétlenség 1934 február 13-án 15 óra 50 perckor következett be. Ugyanaznap, tatán ugyanabban a pillanatban érkeztem meg egy nagyobb repülés után a harkovi repülőtérre. A tavaszi nap már kellemesen melengetett. Rendbehoztam a gépemet, helyére állítottam és bementem a városba, a pilóták éjjeli szanatóriumába. Ott értesültem arról, hogy néhány ezer kilométerre tölünk milyen katasztrófa játszódott le. „A jégtáblák mint a vaskapcsok, úgy feszítették a hajót és süllyedésre kényszerítették — olvastam izgatottan az újságban. A lap más helyen közölte, hogy a Cseljuszkin legénységének ■ megsegítésére Valerian Vlagyitnirovics Kujbisev vezetése mellett kormánybizottság alakult, Sztálin élvtárs azt az utasítást adta, hogy minden erőt meg keit feszíteni, és a száznégy szovjet embert még kell menteni a jég fogságából. A pilóták a társalgóban a nagy asztal fölé terítették a térképet és élénken megvitatták a mentési lehetőségeket. Arra a megállapodásra jutottunk, hogy csakis, repülőgépen nyújthatjuk a leggyorsabb és leghatásosabb segít1955. december 24. séget. Az út a Cseljuszkin legénységéhez magas hegyláncokon és hatalmas jéggel borított jelületen keresztül vezetett. A helységek száz és száz kilométeres távolságban feküdtek egymástót. Tél idején még senki se repült ezen a vidéken. Ha a repülőgép felmondaná a szolgálatot, a benne ülök koringen ugyanolyan sorsra jutnának, mint a Cseljuszkin hajótöröttéi és még nagyobb gondot okoznának a mefitő- bizottságnak. A sarkvidékre speciális repülőgépekre van ^szükség, — gondoltam magamban. Milyen is az én gépem? Már régebben készültem egy Moszkva-Petropavlovszk-Kamcsatkai útra. így tehát vak repülésre is fel volt szerelve. Fagyok ellen a moíorházból árammal láttuk el a felszereléseket és kifogástalanul működött minden. A kabint füthettük. Póttartályok gondoskodtak a fűtőanyagról. Miután gépemet alaposan szemügyre vettem, megállapítottam, hogy mindent egybevetve gépem még egy sarkvidéki útra Is alkalmas. Azután gondosan, sőt még kritikusabban mérlegelni kezdtem a pilóta tulajdonságait. Sarkvidéki repüléseken még nem vettem részt, de már gyakrabban alkalmam nyílt arra, hogy a sarkvidékhez hasonló vidéken repüljek. Jártam már Távol- Nyugaton, ahol átrepültem a Tatar-vonalon és Szahalinba érkeztem. Ködben, zivatarban átrepültem már az Ohta-tengert, és télen a Kaspi-iengert is, ahol fókák után kutattam és szörnyű fagyos napokon gyakran vittem magammal Moszkvából Leningrádba a Pravda levonatait. Pilótáink azt rebesgették rólam, hogy én nem riadok vissza a rossz időjárástól. Néhány nap múlva Moszkvában jártam. Késő éjjeli órákban csengett a telefonom. Felvettem a kagylói. „Kujbisev elvtárs kéret, hogy tizenegykor keresd fel.“ — Pontosan tizenegykor ott leszek — feleltem. Sokáig eltűnődtem és a kezemben tartottam a telefonkagylót. Az éjjel nem jött álom a szememre. Izgatottan vártam a másnapot és természetesen túl korán jelentem meg a Kremlben. Pontosan tizenegykor léptem át Kujbisev elvtárs dolgozószobájának küszöbét. Valerian Vlagyímirovics Kujbisev igen kedvesen fogadott. Arcán jóságos mosoly suhant végig, üdvözlésére katonásan feleltem: — Repülőgépvezető Vodopjanov, a. transzportrepülök- tSl. — Tudom, tudom — bólintott Kujbisev — merően rámszegezte tekintetét és ezt kérdezte: — Repülésre készen áll a gépe? — Igenis — feleltem és hozzáfűztem: — Remélem, teljesítem a megbízatást. — Mutassa meg, milyen irányban akar repülni? Hatalmas térképhez léptünk, Moszkvából az Amur melletti Nyikolajevszkbe repülök — és bottal megmutattam az irányt, — majd Ohata és a Nagajevi-öböl fölött Gishiga, Komenszko- je, Amadyr, Vankovemen keresztül jutok el ’a hajótöröttekhez. — Mondja csak, repült már valaki a Nyi- kolajevszk-Csukotkai vonaton télen kérdezte Kujbisev. — Tudomásom szerint • nem — feleltem és röviden elmondtam, hogy tavaly már úgy volt, hogy a Kamcsatkai part hosz- szában fogok repülni, de Bajkál közelében komoly baleset éri Remélem, most sikeresen teszem meg az utat, gépem alkalmas az útra. Kujbisev elgondolkozva a térképre nézett s a következő kérdést intézte hozzám: — Hányszor érte már baleset? — Négyszer. — Négyszer? Ide figyeljem mit irnak ut magáról. — Valerian Vlagyitnirovics kezébe. vette a jellem- rajzomat, és felolvasta: „Hétszer érte baleset". Es maga azt állítja, hogy csak négyszer? — Ereztem, hogy a szívverésem kihagy„ a vér a fejembe szökött,. Kujbisev talán tényleg azt hiszi, hogy nem mondtam igazat. Sebbel-lobbal megmagyaráztam neki, hogy ez a megjegyzés nem nyugszik valóságon. • — Csak négy igazi balesetem volt. Törésem volt több, talán tíz. A törést még nem nevezhetjük balesétnék. — Valerian' Vlagyimi- rovics figyelmesen végighallgatott, míg én egyre csak beszéltem és beszéltem, már-már azt hittem, hogy a repülésem sorsa bizonytalan. —^ Például tegyük fel Kujbisev elvtárs, eltörik az egyik kerék. Kicserélem és tovább repülök. Ilyen esetekről mondjuk mi azt, hogy „törés". Kujbisev mosolygott. — Mindent komolyan fontolóra vett? Hiszen gondolja csak meg, egy sarkvidéki útról van szó. Az valamivel veszélyesebb, mint egy kamcsatkai utazás. — Mindent alaposan meggondoltam. Hiszen különben nem bátorkodtam volna ide. — Akkor rendben van — felelte Kujbisev rövid gondolkodás után. Jöjjön jel holnap és akkor megadom a választ. Másnap megint ott álltam Kujbisev elvtárs dolgozószobájában, a nagy térkép előtt. Most azonban Valerian Vlagyimirovics állapította meg az irányvonalat. — Nem Moszkvából, hanem Habarovszkból startol. Habarovszkba vonalon megy. Mivel minden nap számit. — A hajótöröttek egy jégdarabon várják a segítséget. Kujbisev elvtárs nem várta be ellenvetésemet. — Gondolkozzon csak, milyen úton tehetné meg a leggyorsabban? Idenézzen, — és rámutatott a térképre. — Most tél van és rövidek a napok. Egyenesen nyugat jelé röpül, szóval megrövidíti a napot. A beálló sötétséggel le kell szállnia. Egy nap alatt csak égy szakaszt tehet meg. Habarovszkig tíz szakaszról van szó, és a vonat kilenc nap alatt ér el oda. Közben persze az időjárás is kedvezőtlen lehet. — Éjjel-nappal repülni akarok. — Nem — mondta Kujbisev keményen, szinte parancsolóan. — Nem engedjük meg, hogy éjjel is repüljön. Erii? — Értem, Kujbisev ’ elvtárs. Indulhatok? Valerian Vlagyimirobús kezet fogott és a búcsúnál még ezt a tanácsot adta: — Ne siessen. A sarkvidék minden hanyagságért bosz- szút áll. Majd amikor Habarovszkban összeállította a gépét, tegye a levegőben is alaposan próbára. Ne legyen seihmit sem kockára. Százszázalékos ■ biztonsággal induljon. Nagyon sok függ a maga személyétől, kitartásától. Útközben a Cseljuszkin hajótöröttek felé hányszor — a legnehezebb pillanatokban, mindig fülemben hangzott: „Sok függ a maga személyétől, kitartásától?. Március 17-én tíz órakor indultam .el Habarovszkból az Amur melletti Nyikolajevszkbe. Gyönyörű idő volt: Nyolcszáz méteres magasságba emelkedtem és útvonalam irányában re- pültem tovább. Kétszáz kilométernyire Habarovszktól, havazott. Nem láttam semmit sem magam előtt, ötven méterrel alább ereszkedtem, hogy ne veszítsem el szem elől az A’mur folyót. Az időjárás egyre rosszabb fett. Más körülmények között nem is zavart volna. A Haborovszk-Nyikolajevszki vonalat jól ismertem. Már több száz kilométert repültem ezen a szakaszon. Kujbisev szavaira gondoltam és két órával később megérkeztem Habarovszkba. A mechanikusok gyorsan elém futottak. — Mi történt, miért jöttél vissza, nincs rendben a motorod — kérdezték. Nem, feleltem, a motor jól működik és a gép is tökéletesen rendben van. ' — Hát akkor miért jöttél vissza? — Mert rossz az idő. — A mechanikusok nem hittek a fülüknek, még sose fordult elő, hogy rossz idő miatt ne repültem volna. Es most, amikor minden perc olyan drága, éppen most fordulok visz- sza? Elmondtam nekik a Kujbisev és közöttem lejátszódott párbeszédet. A mechanikusok is megértették, hogy igazam van. — Milyen jó. hogy uralkodtál magadon. Az időt még mindig behozhatod. Egy' nappal később Nyikolajevszkbep coliam, onnan Ohotába, Giszhigébe, Kamenszko- jeba és Andirba repültem. Hat napig ültem Andirban. hogy kivárjam a jobb időt. Többször indulni akartam, de Kujbisev elvtárs szavai mindig visszatartottak. Andiiből még ezerkétszáz kilométernyire repültem Vankaretnig. Az anadiri hegyláncolaton keresztül fele út lett volna. De azt hallottam, hogy Kamanyin kétszer egymás után próbálkozott már ezzel az úttal. En elhatároztam, hogy az egyenes úton haladok előre és mihelyt az idő megengedte, elindultam. Soha se felejtem el az utolsó százötven kilométert. A jéghegyek a látóhatár egyik szélétől a másikig egymásra tor- nyosódtak, a kristály jéghegyek csodálatos alakzatai lenyűgöztek szépségükkel. A jég nézőket rianások" szabdalták jel, tátongó nyílások és omladékok sejttelték, hogy milyen borzalmas erővel ütköztek egymáshoz a jégtáblák, hogy aztán zúgva, hatalmas zajlássai nyekkenve, nyikorogva egymás hegyén-hátán tornyosuljanak. Csodálatos kép tárult elém: az igazi sarkvidék jégsüveges területe. összeponiosítottam figyelmemet. Könnyek topáztak a szemembe és merően figyeltem. — Hirtelen jobbra tőlem egy kis fekete füstfelhőt pillantottam meg. Néhány perc múlva megérkeztem a hajótöröttekhez. — Megnyertem a fogadási, ezzel fogadott Voronyin kapitány és megölelt.' — Arra fogadtunk, hogy vajon eljutsz-e hozzánk. — Azonnal nekifogtam az emberek elszállításához. Aznap még kétszer tettem meg ezt a szakaszt és hét embert vittem magammal. A következő napokban Molohov, Kamanyin és én elszállítottuk az utolsó embert is. Megmentettük a Cseljuszkin expedíció tagjait. \ ÉLJ f" '
