Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-10-08 / 40. szám
1955. október 8. 7 'll!. Vßisqß- — u BÖHUML RIHA: Részlet a szerző „Két tavasz” című regényéből. A z előőrsön Albrecht Lojzo virrasztóit Mazács Honzóval, Lej- zo oldalbabökóöste Honzót, aztán ágy tett, mintha aludnék. Honzó bosszankodott mind az első. mind a második esetben. Amint odaért Vojta, mind a ketten megrohanták:-,r Vojta, — szólalt meg Honzó és suttogásában komoly elszánást lehetett felismerni, — te alkalmasint azon a véleményen vagy, hogy ez a mi kettősünk ér valamit. .. hát nagyon tévedsz... semmit sem ér... Lőj zó mindenből csúfot űz! * — Halkabban beszélj — mordult rá Vojta, — őrségen vagy! — Hihihi, — vigyorodott el Lojzó, — nem vagyok gyászlovas! Miért lógassam az orrom, ha nevelésre támadt kedvem? — Az őrségen, — vágott vissza Honzó és egy pillanatra elhallgatott, mert valami távoli nesz ütötte meg a fülét, — az őrségen nincs szükség sem vidám, sem pedig szomorú emberre, az őrségre éber ember kell, és milyen vagy te? — Látod? — kacarászott csöndesen Lojzó és Vojfához fordult, — Hallod, miket beszél? De Vojta mér nem hallgatott rá. Maga is észrevett valami távolról jövő zajt és igyekezett benne felismerni a jellegzetességet. Nem mindjárt sikerült azonban. Csak egy bizonyos ideig tartó csönd után, miközben Lojzó rakoneáüansága is eltűnt, ismerték fel mind a hárman a távoli zajban a szabályszerű ütemet. — Felénk tartanak, *- mondta szorongva Lojzó. Mondania sem kellett, Vojta és Honzó is tudták. Mind a hármuk szíve erősebben vert és testük minden porcikája résztveít a feszült figyelemben. Vojta gyorsan számot vetett a helyzettel. Egy szemvillanás alatt elkészült a terve. Engedik a németeket bejönni egészen a torlaszig és ott fogadják őket. A menetelő alakulat léptei egyre közelebbről hallatszottak. — Vissza, — szólt rá Vojta a két legényre, — vissza kell vonulnunk a mieinkhez? — A fák között cikor- nyúzva nesztelenül osontak, mfg csak el nem érték társaikat. A riadót gyorsan végrehajtották. Ahány szem, rétitid kinyílt és vizslattak a sötétben, mely ugyan nem volt teljes, de mégsem tudott rajta a szem áthatolni. — Csak ne legyenek sokan! — suttogta Vojtána'k Szhányel. — Sokan? — vett lélekzetet Vojta és egészen megmerevedett. Mit csinálunk majd, hogyha sokan lesznek? Sók fontolgatásra azonban nem ér rá. A tömeges lábdobogás egyre közelebbről hallatszott. Az egyhangú ütemet időnként fémalkatrészek ösz- szeverődése zavarta meg. Ember; hang nem hallatszott. Vojta fejében egymást kergették a gondolatok. Válogatott bennük és kereste a legmegfelelőbbet. —- Mikor, kezdjük már? -— suttogott oldali Krám. Mutatóujjával már most szorította a puska ravaszát. Magától értetődik, csalt könnyedén. — Ne lőj! — adta ki a parancsot Vojta, és ez * parancs halkan végigvonult az egész arcvonalon. Vojta határozott. Megkísérli leíegyverezni a közeledő katonákat. Sikerülhetne. — Meglepődnek az erdőben ért éjjeli támadástól, és az ismeretlentől való félelmük nagy szövetségesünk lesz. Közben a katonák elérték a torlaszt. A menet élén valaki hangosan káromkodott. Az alakulat eleje megtorpant és a hátulsó katonák nekiütődtek az elülsőknek. Fásultan meneteltek, észrevehetően félálomban. — Lábcsoszögás és összeverődő fémtárgyak zaja hallatszott. Vojta igyekezett felbecsülni, hogy körülbelül hányán vannak. De hiába. Csak annyit tudott megállapítani, hogy vannak elegen. Jóval többen, mint ők. Messzebbről azonban már semmi további zajt nem véti észre. Megállapította tehat, hogy ez az alakulat, bár nem kicsi, de magányos. V ojta kilépett a fa mögül és nagy- nehezen összeszedve német nyelvtudása töredékeit, erős hangon felkiáltott; — Fegyvert le! Kezet fel! Lövünk! A csend-, mely ezt a felszólítást követte, csak rövid ideig tartott. Aztán eldobált fegyverek csörömpölése hallatszott. A katonák szaporán elhányták fegyvereiket. Bizonyára testük, telkük megúnta már a háborút. Az oszlop élén szigorú parancsszavak pattogtak, és- Vojfának az volt a benyomása, hogy valaki' a fegyver- letételt tiltja. Eredménytelenül azonban, és kisvártatva ez a magára maradt hang is elült Fémnek fémhez ütődése, valamint a fegyverek faalkatrészeinek tompább zöreje szállt még kis ideig az erdő csendjében. A köleszoviak ezalatt görcsösen szorították a puskát kézük a feszítéstől kevés híján megmerevedett, és tekintetükkel igyekeztek áttörni a, sötétséget. Azonban hiába. Az éjtszaka eltakarta szemük elől a képet, melyre már évek óta vártak, egész reményvesztetten. Felbolygatott képzeletük azonban bőven kárpótolta őket a veszteségért és egyik képet a másik után vetítette elébtik. Amint elült a zaj, Vojta rendkívül erősen érezte át parancsnoki felelősségét. Most következett az 6‘ szerepe 1 Mind a két fél arra vár, hogy mit tesz. Ha már a németek letették a fegyvert, valamikép hatalmába kell őket kerítenie. Ugyanakkor nem szabad megtudniok, hogy az őket lefegyverző embereit kevesen vannak. Vojta elhatározta, hogy tárgyalásba bocsátkozik a németekkel. Halkan odahívta Szhányelt, aki az első világháborúból ismert néhány idegen nyelvet! Legjobban, természetesen, a németet. Kettesben a németek felé siettek. Egyideig a fák között osontak előre és vagy tíz lépésnyire a német alakulat oldalától megálltak. Az út árka választotta el őket. Vojta erősen szorította katonapuskáját1' és szemével igyekezett elhatolni az úton várakozó alakulatig. Itt valamelyest engedett a sötétség, úgy hogy fel lehetett ismerni a fejek körvonalait. Ez a körülmény nagybecsű előnyt Jelentett Voj-- ta számára. A mellkasba* addig érzett feszültség jelentékenyen fölengedett. Látta az ellenséget és beszélni kezdhetett. ” — Ki ■ az alakulat parancsnoka? — kérdezte Vojta Szliányel szájával a hallgató csapattól.. • — Quido von Weber főhadnagy, — szólalt meg egy férfi éles, nyers katonás hangon az alakulat élén. £ ' z az ember a mi ellenségünk, a gondolta Vojta, első feladatunk, hogy elkülönítsük a többitől! — Főhadnagy.. valami fon, — fordított halkan Szhányel. — Jöjjön ide! — parancsolta Vojta csehül és Szhányel németül ismételte. Németül ezek a szavak élesebben pattogtak, mint cseh nyelven. A főhadnagy lassan mozgott előre. Végül átlépte az árkot és ott találta magát a két cseh férfi közvetlen közelében. Körvonalai jól láthatóan kirajzolódtak Vojta előtt. Magas, szálas ember volt, arcvonásait azonban eltakarta az éjtszaka. — Állj! — közvetítette Szhányel Vojta parancsát. A német főhadnagy megállt. A Vojtáék háta mögött neszelő léptek is elhallgattak. Albrecht Lojzó és Krám közeledtek az erdő belsejéből. Hogy is bírtak volna megmaradni a maguk őrhelyén, amikor amott elől peregtek az események 1 — Hányán vannak? — kérdezte Vojta fönnhangon. Szhányel németül ismételte. — Körülbelül hatvanam Két szakasz. ,— A főhadnagy hangja közelről még ellenszenvesebben hatott. Az embertelen fasiszta vasfegyelem érzett rajta. — Valami fasiszta szörnyeteg, — suttogta Lojzó. Krám hangos átkot mondott. Egyáltalán nem tetszett neki a ti s«t. — Hová mennek? — Nyugatra! — Ki jön maguk után? — Nem tudom. Nincs összeköttetésem! Quidó von Weber főhadnagy kis ideig hallgatott. Aztán az addiginál sokkalta szelídebb tónusban mondta: — Nem tudom. — Nem érdekel! Mikor Szháqyel ezt lefordította, Vojta önkénytelenül elnevette magát, de csak egész halkan, mintegy a maga számára. Lojzó azonban Vojta mögött csaknem hangosan felkacagott. Nézzük a fasiszta, nem érdekli a Vörös Hadsereg! — Mit szórakozol vele, — morgott a háttérben Krám. Az úttesten, a katonák között szintén zaj, mozgolódás támadt. Halkan morgásszerűen mondogattak valamit, majd • megszólalt egy tisztacsengésű fiatal hang: — Reggelre itt lesznek! Ütnek bennünket! Nem győzünk előttük szaladni! Vojta jól megérezte, hogy ezekből a német, szavakból nem szól gyűlölet. Szhányel gyorsan átvette a hírt és így tolmácsolta: „Reggelre itt lesz a Vörös Hadsereg!“ Nemcsak Vojta, Krám és Lojzó hallották meg, hanem a többiek is az erdő belsejében. Éljen a Vörös Hadsereg! — tört ki az öröm Lojzóból. A többi is lelkesülten örvendezett. Közeledik a Vörös Hadsereg! A boldogság kéjesen simogatta a férfiszíveket. Sokkalta keményebben tartották fegyvereiket, mind addig és ereikben a vérrel együtt a fŐlajzott türelmetlenség is keringeni kezdett. Megszólalt ismét a tiszt érdes, bántó hangja: — Szabad kérdeznem valamit? — Tessék, — válaszolt udvariasan Szhányel. — Nem látom jól az egyenruhájukat. Katonák vagy civilek? . _— Miért akarja tudni? — kérdezte Vojta Szhányel útján. — Lovagkereszttel kitüntetett porosz tiszt vagyok. Tudom, hogy a háborút elvesztettük és nincs más hátra számunkra, mint a megadás, de én a fegyveremet civil előtt soha le nem teszem! — A szavakkal párhuzamban büszkeség és dölyf is áradt a fiszt szájából. — Nézd csak! A fasiszta fúria! — dühöngött Vojta mögött Krám. — Vessem rá magam? — suttogta Vojtának. izgatottan Lojzó. Vojta nem bólintott a kérdésre, bár százszoros kedve lett volna. Benne is veszedelmes ütemben nőtt a harag. — A csehszlovák néphadsereg tagjai vagyunk, — felelte Vojta méltósággal. Végre már a szemükbe mondhatjuk ezt ezeknek a felfuvalkodott fasisztáknak, gondolta. A csehszlovák nép. újra kezében tartja a fegyvert és soha többé le nem teszi. Jaj mindazoknak, akik még valaha kezet próbálnának emelni szabadságunkra! — Nem ismerek semilyen csehszlovák néphadsereget! — mondta döly- fösen a tiszt. a- Mindjárt megismeri, — szólt Vojta és több beszédre nem volt szükség. Lojzo és Krám odaugrott a német főhadnagyhoz és egy pillanat alatt elvették a pisztolyát. Gyorsan végigtapogatták a zsebeit és szorosan az bldala mellett maradtak. Vojta közben éberen figyelte, hogy mi történik az úton. A katonák azonban szótlanul, csöndesen álltak, akár az erdő fái. Vojta pillanatok alatt íölbecsülte a helyzetet. Nem jöttek a tiszt segítségére. A terve tehát eddig nagyszerűen sikerült. Most tehát a főhadnagyot be kell kisérni a faluba, a katonákkal aztán majd tovább lehet tárgyalni. K rém és Lojzo indulásra késztették a tisztet. Puskáik csöve előtt haladt a német „emberfeletti ember“. Útközben azonban bebizonyosodott, hogy nincs benne semmi emberfeletti. Egész közönségesen botorkált. Vojta Szhányel útján a katonákhoz Fordult: — Maguk a csehszlovák néphadsereg foglyai. Ha rendesen viselik magukat, a hajuk szála sem görbül meg. Parancsnokukat azonban be kelt zárnunk. Fasiszta. Légei hárító ütegeink nem henyéltek e nyáron A nemzetközi feszültség enyhülése mé^r nem jelenti azt, hogy ne szilárdítsuk meg köztársaságunk védelmi képességét. Országunk nyugati határán van egy olyan csoport, akik a békét hirdetik, de új háborút készítenek elő. Erre mutat az a jelenség is, hogy a kapitalista államokban katonai repü '5 célpontokat létesítenek. Ez a körülmény arra készteti népünket, hogy rendszeresen mgerősítse haderejét; elsősorban hazánk légvédelmét. Légelhárító ütegeink éjjel-nappal készenlétben állnak) - hogy megvédjék városainkat, gyárainkat, vízierömü- veinket és megvédelmezzék népünk boldog életét. Ha sikeresen akarják teljesíteni feladatukat és jel akarják venni a harcot az ellenséges repülőgépekkel, akkor teljesen tisztában kell lenni a repülés mai vívmányaival és a technikájával. Katonáinknak sok nehézséggel kell megküzdeni, hogy tökéletesen elsajátítsák ezt a technikát. Csakis erős akarattal és jókedvvel távo- lithaiják el az eléjük gördülő akadályokat. A kapitalista államokban a katona egymaga küzd a nehézségek ellen, nálunk azonban egészen más a helyzet, mert nálunk az egész kollektíva sokszor az egész alakulat segítségére siet. Hudinek katona is meggyőződött erről, eleinte, neki is nehézére esett a tanulás. Társai, de főleg Kínéra szakaszvezető segítettek neki és így legyőzte a kezdet nehézségeit Ma már a legjobb katonákhoz tartozik. Hasonlóképpen a többi fegyvernemekhez a légelhárító ütegek is a nagy hadgyakorlatokon bizonyítják be, hogy egész éven milyen haladást értek el a haditudományokban. A katonák örömmel mennek a kiképző táborokba. Milyen tüzér volna az, aki a gyakorlatban ne akarna meggyőződni arról, hogy fegyvere milyen hatást ér el a harc hévében. A táborban nem olyan könnyű az élet. A katonák gyakran hajnalban kelnek, és csak késő éjjel térnek nyugovóra. Néha a kedvezőtlen időjárás is sok kellemetlenséget okoz. A gyakorlatok után sokszor sárosán, piszkosan, fáradtan térnek vissza a táborba, de lelkűket mégis melengeti az a jó érzés, hogy a kitűzött feladatot teljesítették. Krlz tiszt szakaszának is nagy volt az öröme, mert a gyakorló táborban kitüntetés érte őket. A tankra való lövésen kívül kitünően végezték feladatukat. A szép eredményt főleg az altiszteknek, a kommunistáknak és a CSISZ-tagoknak köszönhették, akik mindig jó tanácsot adtak és ott segítettek, ahol arra a legnagyobb szükség volt. Aki azt hinné, hogy a tégelháritó ütegek nem csinálnak mást, mint a lövésben gyakorolják magukat, ázott tévednek. A katonákat a tábori leadó indulója ébreszti és elkíséri őket a lövöldébe. Este politikai oktatáson találjuk az egész üteget. Itt a táborban sátorokban tanyáznak, sokat sportolnak, röp- labdáznak, sakkoznak, pingpongoznak, vagy olvasnak szapad idejükben. A tábornak szép könyvtára van, kedvük szerint válogathatnak a szebbnél- szebb .könyvekben. A katonai kiképző táborban mozi is van. Most a csehszlovák tánc- és énekegyüttes is meglátogatott minket, hogy buzdítólag hassanak ránk feladataink teljesítésében. A táborban nemcsak kötelesség, hanem szórakozás is vár a katonákra. A hadgyakorlatok, befejezése után a katonák visszatérnek békeszázadukhoz. Az idén nagy jutalmakat osztanak szét a szorgalmas és lelkiismeretes katonák között és a „példás katona" címmel tüntetik ki őket. Szép számban részesütnek kitüntetésben. A légelhárító ütegek örömmel üdvöztik a hadsereg napját, mert valóban jő munkát végeztek és alaposan felkészültek azok ellen, akik légitámadással akarnák megzavarni, a mi békés életünket. J. SIMRAL
