Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1955-06-18 / 24. szám
1955. június 18. 5 1U.Vßiiv&. Frantisek Hecko 50 éves A napokban ünnepelte a Szlovák írók Szövetsége Frantisek Hecko 50. születésnapját. Ez alkalomból Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottsága levélben üdvözölte a szlovák nép megbecsült íróját. Frantisek Hecko nehéz körülmények között töltötte ifjúságát. A felsőgazdasági iskola elvégzése után különböző helyeken dolgozott, hosszabb ideig szövetkezeti ellenőr volt. 1931-ben „Kivándorlók” címen jelentek meg versei. Ezekben elpanaszolja, hogy a szlovák nép fiainak ezerszámra el kell tyagyniok hazájukat, mert itt nem találnak megélhetést. Az úgynevezett szlovák állam alatt Heckot nem csábították el a hazug fasiszta jelszavak. 1946-ban „Szláv versek” című kötetében megénekli a felszabadító harcok nagyságát. 1948- ban jelent meg a „Vörös bor" című regénye, melyben a politikai események visszaverődését mutatja be egy szőlőtermő délszlovákiai faluban, Leírja, hogy a szőlőmunkások munkáját mennyire kizsákmányolják a falu ku- lákjai, az ügyvédek és a bankosok. „A falu a hegyek közt” című regényét, melyet Tóth Tibor kitűnő magyar fordításában olvastuk, már a szlovák haza jelenét festi és fényesen kitáruló jövőjét villantja fel. Hecko egy árvái faluba viszi olvasóit és nagy művészettel mutatja meg, hogyan küzdött a falu szegény népe a gazdagok és a demokrata párt ellen. A öreg kommunista Puplava Péter utódjának kemény küzdelmet kell vívnia a falu tehetős gazdái, Zobáék, Mikuláék, a tanító és a fűrésztelep | vezetői ellen, míg a falu eljut az j örömteli boldog élet küszöbéig. Meg kell nyerni a közömbösöket, az inga- ! dozókat, a félrevezetett tudatlan embereket, a nyakasokat és a maradiaké . is. Hecko mesterien megmutatta hogyan tűnik el a szlovák falu nyo- j mora az EFSZ-ek megalakításával | a gazdálkodás magasabb formáinak j bevezetésével és a kulákok uralmának megszüntetésével. A szlovák nép felszabadulásának j nagy élményéről ez az első igazán I nagyszabású igazi, művészi írás. A Szovjetunióban nyert tapasztalatairól „Moszkva—Leningrád—Jaszna- japoljana” címmel riportkönyvet írt. Értő szemmel kisérjük, hogyan emelkedik a szovjet nép kulturális színvonala és hogyan törődnek a Szovjetunióban a tudomány és művészet felvirágoztatásával. Irodalmi munkásságáról „Versektől a regényig” cimű munkájában tesz vallomást. Ez a müve segédkönyve lehet a kezdő íróknak. Hecko rávilágít arra, hogy az írónak ismernie kell az életet, a marxizmus-leninizmus alapján kell megmagyaráznia a jelenségeket és támaszkodnia kell a szovjet irodalom eszmeiségére és a világirodalom klasszikusainak realista művészetére. A megjelenés előtt álló új művében a cseh naplóban bátran és pártosan ír a burzsoá nacionalizmus megnyilvánuló csökevényei ellen. Frantisek Heéko jelenleg a „Sötétség” című regényén dolgozik, melyben az úgynevezett szlovák állam társadalmi hátterét festi le. Az ifjúság, amely már kezdettől fogva hűséges olvasója Frantisek Hecko műveinek, nagy érdeklődéssel várja újabb művét és azt kívánja, hogy még sok-sok művel gazdagítsa irodalmunkat. FRANTISEK HECKO: J-alua közi (Részlet) Öreg Sehnár Jánosnak még éles a szeme. Látta, hogy lánya a fiával beszélget Szeme éles, de lába már nem szereti a kapaszkodókat. Most mégis eihátározza, hogy felmegy a hegyoldalon az öregtanya alá. Útközben háromszor is megpihen, míg végre felérkezik, bár a dűlő nem olyan magas — Sztodolistyében a szántók háromszorta magasabban fekszenek, mint a templomtorony. A traktorok mint három óriási páncélbogár másznak egymás nyomában — felszántanak mindent, földet és mezsgyét egyaránt. Nagyapa megáll a frissen szántott hantokon és vár, amíg eldübörög előtte az utolsó gép, amelynek unokája férje parancsol. Még haragszik is rá, mert nem vette észre. De iziben megbocsát, mert a gép most lánya rozsföldjén kezdi hasítani " barázdát. Dániel arca kemény, keze önkéntelenül a gép mélyébe nyúl, a fogantyúkat keresi. A traktor pöfögni kezd, kattog, akár a géppuska. A traktor nyomában az ekék a vénember szemeláttára harapnak bele a mezsgyébe, lányának a földje mentén: ami felül volt, soha vissza nem térben alulra kerül! A föld tavaszillatot áraszt. Nagyapa egy ideig ott álldogál a föld fejénél, rámosolyog Lasútra és be sem várva a harmadik vasparipa lovagját, öreg lábaival elindul a dü- lőúton. Észre sem veszi a gyerekeket meg a kíváncsi falunépét, akik nyomon követik a traktorokat: Csak a felszántott földet látja. Ez aztán tagosítás — mégpedig mélyen szántó és alapos! „Már láttam hogyan dolgoznak a gépek”, dörmögi félhangosan maga elé, „most lássuk, hogyan szántanak a lovak!“ A Középdűlő messze és magasan van, Sehnár nagyapó maga sem hiszi, hogy eljut oda, mégis rászánja magát az útra. Fiatal korában pár perc alatt felért. Most vagy félóráig küszködik az úttal. Lent nrmad a mélyúton, csak a feje kukucskál ki belőle. Hallja, amint Csuriak Máté odakiált Gvaniar Adómnak: — Ez a Pavló Zúza lucernája. Egy évig még kitart — A mezsgyét meghagyjam? — kérdi Gvaniar és megállítja a lovakat. — Még mit nem! Felszántani... — Híjó! — noszogatja Adám az állatokat. Nagyapa a mélyúton elhalad a Középdűlő alatt. Most már vissza is mehetne a faluba. De nem fordul meg. Csakazértis tovább megy felfelé, a Szenes alatti földek irányában. Tüdeje hangosan sípol. De ő csak megy tovább... Jó néhány éve nem járt a határnak ezen a részén. Érzi, hogy utoljára látja a földeket. Ha élni is fog még, nem merészkedik fel többé a magasan fekvő, nehezen meg- közelíthatő dűlőkbe, amelyekről azt mondják, hogy a laposok után itt van a legjobb föld az egész határban. Traktorral nem jutnának fel ide. Az ökrök azonban még a trágyásszekere- ket is felvontatják ... Az ökörfogatok vezetője Záholec István. Vagy tíz ember dolgozik a keze alatt. Nagyapa megbillenti a kalapját, de az ekeszarvát szorongató emberek nem veszik észre. Nem nézelődnek, tudják, rajtuk kívül senki sem vetődik el errefelé. A kíváncsiskodók tízszer is meggondolnák, hogy utánuk jöjjenek a meredek hegyre. Azonfelül a traktorok jobban érdeklik őket ..........Itt bukfencet vetne minden masina”, vélekedik nagyapa, „még lónak sem lehetne hasznát venni", teszi hozzá tapasztalt gazda módjára, „ide csak ökör való!” Az emberek kiáltoznak az ökrökre, időnként pattogtatják az ostort. Ez arról tanúskodik, hogy nincs valami jó kedvük. Zoba Ondró káromkodik. Ha csak minden tizedik kívánsága teljesülne is, hatalmas ökrei azonnyomban kiadnák a párájukat. A dűlő első emeletét, amelyen öt parcella szorongott egymás mellett, már felszántották. Az ökrösgazdák most a második emeletet szántják a magasan fekvő, lejtősen ereszkedő mezsgyén túl. A dűlőn összesen tizenkét ilyen emelet van. Meg is maradnak, hogy a szakadó esővíz el ne mossa a termékeny tele- vényföldet. Pavló Márton ökreivel Zoba nyomában hasítja a földet. Nem szitkozódik, nem káromkodik — minden gondolata a földé, amely eddig az ő tulajdona volt, most pedig — Zoba Ondró szántja a mezsgyéjét. Szántja, de nincs benne köszönet. Pavló fejét csóválja: a barázda görbe, egyhelyütt keskeny, másutt hasas. Az ökrök elé szúrja az ostort és futva elindul Zoba nyomában a saját krumpliföldjén, amely a legszélesebb a dűlő második emeletén. — Megállj! — ordítja — a keserves istenedet, hát te meg hogyan szántasz!? Még a vakond‘is mélyebben túr... Zoba Ondró megáll és bűntudatosan hunyorog: — Nehéz munka... — Fogd az ökreidet! Akkorák, akár a mindenség... És még a gazdájuknál is ostobábbak! Zoba habozik. Már nyílik is a szája, hogy ellentmondjon, de Pavló nem engedi: — Vagy pedig menj a fenébe! Ondró szívesen összeteremtettézné Mártont, de röstelli a többi ember előtt. Megfogja az ökrök láncát, Pavló pedig az ekeszarvához áll. De tüstént elordítja magát: — Várj csak! Hogy a haragos istennyila csapjon beléd, micsoda bitang vagy te! Pavló Márton az ekevasakra pillant és köp egy keserveset. Kirántja a barázdából az ekét, a vasakat egy lyukkal lejjebb ereszti. — Most már indíthatsz! Márton kezében az eke mély, egyenes barázdát nyit a földben. Ondró dühösen lépked két ökre mellett. Ha magának szántana, bezzeg mélyebbre eresztené a vasat, az ekeszarvát is' keményebben szorítaná. Maga sem tehet róla, hogy nem bír másként, nem bír — és mégis kénytelen! Márton néhány öl után elengedi az ekeszarvát. — Most szánts tovább te, de jaj neked, ha gyalázatoskodni fogsz! Jól jegyezd meg, ez nem tréfadolog! Eddig úgy tehettél, ahogy a kedved tartotta, de mától fogva nem dolgozhatsz másképp, csak becsületesen... — Fütyülök én az ilyen szántásra... — Akkor pedig takarodj innen, a hétszentségedet! Zoba Ondró összeszorítja a fogát és szánt — ahogyan Márton akarja. A nagyapa felkapaszkodik az első emeletre, keresztülmegy a szántáson és négykézláb felmászik a második táblára is. Megáll pihenni a porha- nyós földön és amikor Hlebek Janó elhalad mellette, megkérdi tőle: — Láttad? — Uramisten, maga meg, hogy kerül ide ? — álmélkodik Hlebek — A lábamon. Azt kérdem, láttad-e? — Mit? Kicsodát? — A vömet! Hlebek Jankónak egyszeriben eszébe jut a múltkori beszélgetés. — Láttam, bátyó. Igaza volt... Nagyapa visszafelé indul. Az út nem is olyah hosszú, de meredeken lejt és mélyen bevágódik a határba. A vénember óvatosan lépked, lelkét mélységes békesség tölti el. Tüdeje is megbékél — nagy szippantásokkal szívja az illatos tavaszi levegőt, amilyet még nem ízlelt a sztodolistyei határban — az új idők Iehelete illatozik benne! (13) A pasas meg betakarózott, print egy szófogadó gyerek, és elkezd számolni: „Egy, kettő, három ...” A libeni fiú meg rászól: „Nem szabad ilyen gyorsan, tessék egész lasan." Ez meg a pokróc alatt elkezdi egész lassan, szünetekkel: „Egy... kettO... három...” Amikor kiszámolta a tizet, 'lemászik a priccsről és megnézi a batyuit. „Jesszus Mária, jóemberek,” kiabálja, „hisz ez most is üres, mint az elébb!” És közben az a hülye képe neki, mindnyájan majd megpukkadtunk a röhögéstől. De a libeűi fiú azt mondja: „Tessék még egyszer megpróbálni.” És akár hiszitek, akár nem, úgy meg volt hülyülve az egésztől, hogy még egyszer megpróbálta, és amikor látta, hogy megint nincs ott semmi, csak a klozetpapír, elkezdett dörömbözni az ajtón és ordítozott: „Megloptak, megloptak, segítség, nyissák ki, az isten szerelméért, nyissák ki.” Úgyhogy mindjárt oda is rohantak és hívták a stábfoglárt meg Répa őrmestert. Mi meg mind azt mondtuk egyhangúlag, hogy a pasas megörült, mert tegnap késő éjszakáig zabáit és egyedül felfalt mindent. Ö meg sírt és folyton azt hajtogatta: „Dehút valahol csak kell hogy legyen egy kis morzsa.” Erre elkezdték keresni a morzsát, de semmit se találták, mert annyi eszünk nekünk is volt. Amit nem tudtunk bezabálni, azt spárga-postán leküldtük a második emeletre. Nem tudtak semmit se ránkbizonyítani, pedig az a hülye folyton csak sírta: „Muszáj, hogy morzsa legyen valahol.” Egész nap nem zabáit semmit, és figyelte, hogy miközülünk nem eszik-e vagy nem cigarettázik-e valaki. Másnap ebédkor még mindig hozzá se nyúlt a menázsihoz, de este már megfelelt neki az a rothadt krumpli és káposzta, csak ehhez már nem imádkozott, mint addig, a sonka meg a tojás előtt. Aztán az egyik miközülünk kapott valahogy Dráma-cigarettákat kívülről, es a pasas csak akkor állt szóba velünk, hogy adjunk neki egy slukkot. Ezt adtunk neki, ni. — Már féltem, hogy mégis adtak neki egy slukkot, — jegyezte meg Svejk — ezzel az egész történetet elrontotta volna. Ilyen ne- meslelkűség csak a regényekben van, de a helyőrségi fogházban ilyen körülmények között hülyeség lenne. — És megpokrócoztátok? — kérdezte egy hang. — Azt elfelejtettük. Csöndes vita kezdődött, hogy meg kellett volna-e pokrócozni, vagy sem. A többség igennel szavazott. Lassankint elcsöndesedett a beszélgetés. Az emberek elaludtak, vakargatva a hónuk álját, a mellüket és a hasukat, ahol a tetvek a legjobban be tudnak fészkelődni a fehérneműbe. Elaludtak, fejükre húzva a tetves pokrócokat, hogy a petróleumlámpa ne süssön a szemükbe. Reggel nyolc órakor Svejket az irodába szólították. — Baloldalt az iroda-ajtó mellett van egy köpőcsésze, abba dobják a csikkeket — oktatta Svejket egy társa. — Aztán ae első emeleten is találsz egyet. Kilencig nem sőp- rik a folyosót, még biztos lesz ott valami. De Svejk nagy csalódást okozott. Nem tért vissza többé a „tizenhatosba”. Tizenkilenc alsónadrág kezdett kombinálni és mindenféléket találgatni. Egy szeplős hanwekr-katona, * akinek a legnagyobb volt a fantáziája, kijelentette, hogy Svejk rálőtt a kapitányra, és ezért ma ki fogják vágezni a motoli gyakorlótéren. 10. Svejk mint a tábori lelkész tisztiszolgája. Ismét elkezdődik odisszeiája, méghozzá dísz- kísérettel: két szuronyos katonának kellett a tábori lelkészhez vezetnie. Kísérői kölcsönösen kiegészítették egymást. Az egyik hórihorgas volt, a másik alacsony és kövér. A hórihorgas a jobblábára sántított, az alacsony a balra. Mindketten a hátországban szolgáltak, mert ixdamikor, a háború előtt, katonai szolgálatra végérvényesen alkalmatlannak nyílvánították őket. Komoly képpel baktattak a járda mellett, s a szemük sarkából időnkint odasandítottak Svejkre, aki kettőjük között lépkedett és fú- nek-fának szalutált. Civilruhája elveszett a fogház raktárában, s a katonasapka is, amely- lyel hadbavonult. Mielőtt kiengedték, adtak neki egy ócska katonamundért, amelynek a tulajdonosa, valami nagy mélák, Svejknél jó fejjel magasabb ember lehetett. A nadrágba, amit viselt, még három Svejk is belefért volna; lábától egészen a melléig, mert odáig ért a nadrág, végtelenül sok ránc húzódott, felkeltve a szemlélők önkéntelen bámulatát. A hatalmas, könyöknél foltos, zsíros és piszkos zubbony úgy lötyögött Svejken, mint a madárijesztő gúnyája. A nadrág úgy lógott rajta, mint cirkuszi bohócokon a bu- gyogó. Katonasapkája, amit a helyőrségi fog* Osztrák honvédség, a monarchia közös hadseregén kívül. házban szintén kicseréltek, elnyelte a fülét is. A szemlélők mosolyára Svejk is lágy mosollyal válaszolt, valamint jámbor szemének melegével és gyöngédségével. így mentek Karlín felé, a tábori lelkész lakására. Először a kis kövér szólította meg Svejket. Már lent voltak a Malá Stranán, az árkádok alatt. — Hovávalósi vagy? — kérdezte a kis kövér. — Prágai. — Aztán nem szöksz meg nekünk? A hórihorgas is beleavatkozott a beszélgetésbe. Igen érdekes tünemény, hogy míg az alacsony kövérek többniyre jóindulatú optimisták, a hórihorgas égimeszelők viszont szkeptikusak szoktak lenni. S ezért a hórihorgas így szólt a kövérhez: — Megszökne, ha tudna. — Ugyan mért szökne meg, — mondta a kis kövér — így is úgy is kiszabadult, eleresztették a fogházból. Itt ae írás róla, ebben a csomagban. — És mit írnak abban a csomagban a tábori lelkésznek? — kérdezte a hórihorgas. — Azt én nem tudom. — Na látod, nem tudsz semmit, csak jár a szád. Néma csendben haladtak át a Károly-hidon. A Károly-uteán megint Svejkhez fordult a kis kövér: — Nem tudod, miért viszünk a tábori lelkészhez? — Gyónni, — mondta Svejk könnyedén — mert engemet holnap felakasztanak. Mindig így szokták csinálni, és ezt úgy hívják, hogy lelki vigasz. — Aztán mért fognak tégedet... izé ... ? — kérdezte óvatosan a hórihorgas, miközben a kövér részvéttel pislogott Svejkre. Mindketten vidékiek voltak, iparosok, családapák. — Én nem tudom, — felelte Svejk jámbor mosollyal — én semmiről se tudok. Biztos így rendelte a sors. — Úgylátszik, szerencsétlen csillagzat alatt születtél, — jegyezte meg szakértőén & együttérzéssel a kis tömzsi — minálunk la- sennában, Josefov mellett, még a porosz háború idején szintén felakasztottak egy illetőt. Eljöttek érte, azt se mondták neki, hogy mukk, és .losefórban felakasztották.
