Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-08-07 / 62. szám
1É54. augusztus 7. ül IFIÚSÁG 3 Nélkülük még aratnának — Gömörpanyiton van a legrosszabb szövetkezet ás a legjobb ifjúsági amtóbrigád — mondotta Donó elvtárs, mikor a napokban a tornaijai járá* CslSz titkárságán jártam. Már két hete náluk van a járás vándor zászlaja, s azt hiszem már el sem veszik tőlük ... Beszélgetés közben már érlelődött bennem, hogy meglátogatom őket. Az elhatározást tett követte és egy óra múlva már Gömörpanyit felé vitt a vonat. Éppen ebédidő alatt értem oda és ez ebéd után összeverődött te- goktót sikerült „elhallgatnom” a szövetkezet fejlődését gátló hibák egy részét. — Hát én ezt tovább nem tűröm, az istenét neki! — így Kékesi bácsi, ez a széltől, s naptól téglaszínűre cserzett szövetkezeti tag, színtelenre fakult kalapjának széle alól, csak úgy villogott a szemé — ez így tovább nem mehet! Lassan az embernek az eranyfogát is kilopják a szájéból. A múlt héten sem tudtuk megakadályozni, hogy hezahordják a takarmányt és ma megint egy szekeret láttam, ahogy viszi baza. S pont a te apád, — mutat vádlón a szövetkezet elnöke felé. — Hát tehetek én arról!? — mentegetödzik ez. — Persze, hogy tehetsz, s nemcsak te, hanem mindannyian felelősek vagyunk, hogy már régen nem büntettük meg azokat, akik ilyen szemtelenül károsítják a szövetkezetei! Bizony, igaza van Kékesi bácsinak, így soha nem lesz megértés a szövetkezetben. Hogy is lenne!? Hiszen azok a becsületesen dolgozók, akik csak a munkaegységük után kapják a járadékot, nem nézhetik jó szemmel, hogy például a kocsisok minden kaszálásról egy kocsiderék takarmányt vigyenek haza. Ilyen módszerre! ók háromszor annyit összegyűjtenek. S közben nem is dolgoznak becsületesen, mert még a legsürgősebb nyári munkák alatt is délután öt órakor megemelik kalapjukat a szövetkezet felé és elmennek maguknak fuvarozni a szövetkezet lovaival és szekerével. Ez aztán felháborító! Meddig fogja ezt tűrni a szövetkezet vezetősége? Talán bizony ebben ez évben is csukott szemmel nézik, hogy egyes emberek zsákszámra lopják össze a terményt a cséplőtől, mint tavaly? Emberei je meg magát végre a vezetőség és szigorúan járjon el a közös vagyont lopó és rongáló egyének ellen. Ezt feltétlen meg kell tennie, mert addig nem lesz jó szövetkezet Gömörpanyiton. Közben már szállingóznak a fiatalok is. Jönnek egymás után Gáspár Ilonka, Petiik István, Terpák Laci, Barci Béla, Pásztor Erzsi és a többiek Kíváncsian nézegetnek. Vájjon honnan és miért jöttem — bújká! szemükben a néma kérdés. Már kezdtem magam kellemetlenül érezni a szemek kereszttüzében, mikor az egyik végre megszólalt. — A zászlóért jöttél? — kérdi. — Azt ugyan el nem viszed. — Sietve megnyugtatom, hogy eszembe sincs elvinni, csupán Imi szeretnék róluk valamit. — Hát azt lehet, de akkor gyere velünk, mert ha holnapra halasztód, már nem lesz mit írnod az aratásról. Ejha, ezek úgy látom, valóban megtartják a zászlót — gondoltam magamban. Velünk tartott a szövetkezet fiatal, kedves, mosolygósszemű könyvelő- nője is. Segíteni jön. Rajta kívül itt ven Vrabec elvtársnő is, a falu óvodájának vezetője, — aki a szabadságát aratással tölti. Szívesebben vagyok itt a fiatalokkal — mondja. Nagyon jókedvű fiatalasszony ez, talán még akkor is énekel, amikor sírni kellene. Ahogy kiérünk a 13-hektáros búzaföldre, látom, hogy jókora darab az, amit le kell vágni. — Én bizony nem harapnám meg a kisujjamat sem, hogy ezt rendbe- teszitek ma — mondom a mellettem állóknak. — Te még nem ismersz minket — néz rám feddően Gáspár Ilonka — várd meg a végét! KÍ6 idő múlva már mint a gombák, úgy sorakoztak egymás mellé az összerakott csomók. Keményen dolgoztak. Ez a szívósság azonban annyi szépséggel párosult, hogy többször megálltam és gyönyörködtem bennük. A fiúk mozdulata tele volt erővel, a lányoké csupa ritmus, karcsú hajlon- gás. Mennyi lágyság és eröteljesség párosul itt. S mindezt betetőzte, hogy ott feljebb a domboldalon a vörös vándorzászlót simogatta a szellő, (mert azt mindig magukkal hordták). A délután folyamán sokszor pillantottak arra s akkor mindig meggyorsult a kezük járása. — Hogy is hagynák ók ezt elvinni, mikor két hete már náluk van s annyira megszokták — olvasom le arcukról. Közben már erősen az estébe hajlott a délután, a nap már nem sütött, de azért mindenki erősen izzadt. A kévekötözögép már utolsókat fordult. Már csak össze kell rakni. Még ötven ... negyven ... harminc, végül már csak tíz kéve, együtt van az egész szépen berakva. Sikerült. — Jelentheted a járásnak, hogy bevégeztük az aratást Gömörpanyiton — mondják Bárczi elvtársnőnek, a könyvelőjüknek. Aztán felém fordulnak. Fáradt arcukból csak a szemük csillog frissen, fiatalosan. — No, úgy-e, hogy sikerült. S megnyertük a vándorzászlót is — húzódik büszke mosolyra a Terpák Laci szája. Egyikük szalad már a zászlóért, hogy aztán együtt, egymásba karolva induljanak hazafelé. Megérdemlik a zászlót, hiszen mér harmadik éve mindég ók aratják a szövetkezet gabonáját. S nyugodtan állíthatom, hogy nélkülük most sem arattak volna le idejében. KOVÁCS ZOLTÁN A tócsáiéi fiatalokról A tocsnícei fiatalok nem hagytak apjuk és anyjuk — szövetkezeti tagok vállára nehezedni az aratási munkákat. nicei fiataloknak, azért, mert a vidinai fiatalok kulturális tömegrminká'bó! is kiveszik részüket. Csépelnek a Vörös Csillag gazdaságban Táncos Kálmán, Nagy Imre és Rechlik Imre naponta 3—3.5 vagon gabonát szállítanak el a cséplőgépektől. A Vörös Csillag gazdaság épületeitől alig néhány száz méterre búg, za- kától a cséplőgép. Csépel a „vegyes brigád”. Így nevezték el ezt az alig néhány napja megalakult munkacsoportot, mert van benne mindenféle foglalkozású ember. Találunk itt asztalost, kőművest, ácsot, tehén- és sertésgondozót, fejőnőt, de mindannyiukat egy közös cél hozta a cséplőgéphez; mielőbb befejezni a cséplést. Alig néhány 'napja hogy csépelnek, de ezt nem vesszük észre, ha a kalitkába rakott nehéz zsákokat nézzük. Már második napja, hogy tervüket 165 százalékra teljesítik. Vagy 200 méterrel arrébb az akácos út mellett az árpatábla szélén csépel egy másik csoport. A csoportok között folyó versenyben eddig Kürti Ferenc csoportja vezet. Az első helyet még a tavaszi munkákban szerezték meg s azóta tartják. Most a cséplésnél különösen szép a teljesítményük. A jó munkamegszervezéssel elérték azt, hogy a szalmakazal betetőzése után a cséplőgép elhuzatása más helyre s a cséplés újból megkezdése nem tart tovább, mint 26 percig. Ez az eredmény legjobban igazolja azt, hogy a csoport tagjai milyen odaadóan dolgoznak. —— Benkó Lajos műhelyvezető egy vígkedélyű, örökké mosolygó ember, egyike azoknak, akik szorgalmas jó munkájukkal már előre bebiztosították a cséplés gyors befejezését. A gazdaságban már a cséplési munkálatok végefelé közelednek, de még az ő műhelyében kijavított cséplőgépeknél nem fordult elő semmiféle hiba. A harmadik csoport, a Kovács-brigád, szintén itt csépel az árpatábla szélén. Porosak, szinte feketék mindannyian, de jókedvüek. Érdekes, hogy minden brigádnál egyforma lendületet, jókedvet látunk. Munkából való elkésés, hiányzás vagy hanyag munka itten ismeretlen fogalom. Vájjon minek köszönhető ez a jó munkafegyelem? A gazdaság vezetője, a csoportvezetők rendszeresen naponta megbeszélést tartanak, kiértékelik a napi munkát, elosztják a megoldásra váró feladatokat, konkrétan megjelölik, ki miért felelős. Ez, s nem utolsó sorban a pontos, igazságos munkautáni jutalmazás az, amely még jobb munkára serkenti a dolgozókat. Benkó Lajos, műhelyvezető Elmondhatjuk, hogy a gazdaság minden dolgozója, fiatalok és idősek, határtalan lelkesedéssel dolgoznak. Az ilyen áldozatos munkára csak azok a dolgozók képesek, akik népi demokratikus hazánknak igazi, hú támaszai. A Vörös Csillag dolgozói ezek közé tartoznak. Reméljük, hogy a Vörös Csillag állami gazdaság dolgozói a további feladatokat is hasonló jó szervezései végzik majd. A cséplés, tarlóhántás és más nyári munkák után, néhány hónap múlva az őszi munkák következnek. A kukorica, takarmányrépa és burgonya betakarítása mellett nagy erőpróba élesz az ősziszántás. Az hiszem, a Vörös Csillag fiataljai az aratási munkákhoz méltóan, akkor is megállják helyüket. Tóth József, a Vörös CsiMag gazdaság vezetője megelégedetten szemléli a kövér árpaszemeket: szépen, tisztán dolgozik a cséplőgép. Bár nem tagjai az EFSz-nek, mert nagyobb részben diákok, azonban nem feledkeznek meg kötelességükről. BüszCím: 31—Vili. számú áruraktár, Kassa kék is elvégzett munkájukra. Egy sem várta az EFSz felhívását. Már az aratás előtt a CslSz helyi szervezet vezetősége elhatározta, hogy a szövetkezet földjén ledolgoznak 1000 brigádórát. Vállalásukat túlteljesítették, mert eddig 3240 brigádórát dolgoztak le. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a tocs- nioai fiatalok példát mutatnak a losonci járás falusi ifjúságának. Persze, amit eddig megtettek még nem minden. Rájuk vár még a cséplés. Nagy megpróbáltatás lesz a számukra, mivel ók az éjjeli műszakban fognak csépelni. E komoly feladat elvégzésében segítségükre van a vándorzászlóért folytatott verseny, mely az ez évben Olaszországban megrendezendő Parasztifjúeági Nemzetközi Találkozó tiszteletére indúlt. A vándorzászló birtokosa most a vidinai CslSz helyi szervezete, amely ■ouabbra is nagy ellenfele lesz a tocsValahányszor pult előtt tolakodó, veszekedő, káromkodó embereket látok, valami nem tetszik, valami bosszantóan elkeserít. Hiszen az üzletek előtti sor- banállás, tolakodás valamilyen árunak a hiányát jelenti. Igaz, vannak esetek. Mondjuk, ha a hentesüzlet előtt húzódik néhányméte- re6 sor, — ami olykor megtörténik — azt pillanatnyilag még természetesnek veszi az ember. Node, mi a csudáért keli tolakodni, egethúzni, szegény ela- rusítónők anyjaistenit, meg mit is tudom még kit emlegetni, mondjuk egy játéküzletben ? Svitben, a Bernád áruházban pedig ilyesmit láttam a múlt hét valamelyik napján: Alig lehetett az üzletbe bemenni. Legalább vagy kétszáz ember. Munkások, anyák, leányok, gyerekek. Pénzzel a kezükben. Szinte egymást túlkiabálva nyújtózkodtak az egyik pult előtt. Könyörögve, panaszkodva, siránkozva. Csak később tudtam meg, hogy éppen ánt jött. Százharminc darab színes gumilabda. Tehát ezért. Szegény 130 darab ...! Szinte pülanatok alet szét- kepkodták az egészet. Valami szörnyű, prédarablásfélére emlékeztetett az e- gész. Nevetséges is; gumilabda, százharminc darab... Komolyan meggondolva, nem is any- nyira nevetséges. Gondolkozzunk csak egy kicsit* szülői ésszel. Itt, ebben a gyárvárosban, Svitben, többezer munkás dolgozik. Falvakról jöttek. Apák és anyák, akik hetente egyszer járnak haza, szombaton. Képzeljük el-azt a rajongást, amivel otthon a csöpségek, a gyerekek várják szüleiket. Hiszen tudják, hogy valamit hoz az apa, vagy a mama. Valamit,'— mondjuk cukorkát, ceruzát, esetleg labdát. Igen, azt, labdát, mert a labda szép, gurul, ugrik, — labdával jó játszani. De labdát. nem hoz sem az apa, sem a mama. Csak ígérgetik, mindég csak ígérgetik. Most már értitek? Bizony, 130 darab színes gumilabdát küldeni havonként, nemcsak meggondolatlanság, hanem vétek is. Annál inkább bosszankodva néztem a csalódva, sötét arccal és kacskaringós megjegyzésekkel labda nélkül félre sompolygó embereket, — mert beszéltünk mi már egyszer erről. Irtunk róla. de úgy látszik, semmit sem használt. Annakidején, amikor beköszöntött a tavasz, kdzöldült a gyep és kisütött a nap is, reklamáltuk a gumilabdahiány ügyet. Emlékszem rá, a végén azt írtuk, hogy; akinek inge, vegye magára! Most már látom, nem valami jól csi- íáltuk. Nem vette azt senkise magára. Meg kellett volna azt is mondanunk, annakidején, hogy kinek a tulajdona az a cudarra mocskolt ing. De nem baj. hiszen ami késik, az nem múlik. És, hogy most már igazán tévedés ne essen a mocskos ing gazdája körül, engedjék meg, hogy így, szépen, átlátszó celofánpapírba (csak azért, hogy mindenki láthassa) becsomagoljuk, postára adjuk, elküldjük a kedves tulajdonos pontos címére. Íme, a legközelebbi pontos cím: 31-VII1. számú á- ruraktár, Kassa. (Azért írom., hogy „legközelebbi” pontos cím, mert jóllehet, tovább is vannak, az üzemekben, gyártási, tervezési osztályokon, minisztériumban stb. érdekeltek.). Nem tudom, ki tart majd ott, Kassán, jogot a jusshoz, az igazgató bácsi-e, vagy a fő áruelosztó legényke, avagy valami „Ing” előjelzésű szépfiú, — de remélem, nem vesznek össze rajta. Egyben azonban nagyon szeretném, ha egyet értenének velem. Abban; hogy gyermekeink nagyon szeretik a színes, magasreugró gumilabdát, szeretnek vele játszani, abban, hogy találni éppen elég hulladékgumit feldolgozásra, abban, hogy a kerületi áruelosztó raktáraknak olyanoknak kell lenniök, mint a hidegre, vagy melegre egyaránt érzékeny higanyoszlopnak. Hiszen ők csinálják,- illetve ők nem csinálják - a szükséglet szerinti megrendeléseket a gyártól. Tehát mégegyszer; kedves gumilab- dás-bácsik, mossák már fehérre végre ingüket és küldjenek nekünk a Svitbe, meg mindenhová nagyon, de nagyon suk kacajtfakasztó színes gumilabdát! Miután úgy lesz, megköszönjük. KARDOS ISTVÁN
