Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-12-04 / 96. szám
01 IFJÚSÁG 5 VLADIMÍR MINÁC: ^ VÁLASZÚT mór fiú, hátul a tépelődő atya; csak Hanulya nem tud semmiről, semmit sem érez, békésen húzza szekerét, minden tépésnél lekonyítja fejét, 'mintha valamire helyeslőén bólogatna, „Mocsara” előtt beéri Okét a pótkocsis traktor. A traktort, mint mindig, Matejech Lojzi vezeti, mint mindig kócosán, koszos arccal, mint mindig messzirOl világít a nevetése. ' — Miért kacag ez annyit? — gondolja Palyo kedvetlenül, amikor köszöntését viszonozza. A traktorhoz' kapcsolt kocsin téglát szállítanak a szövetkezeti istálló építéséhez. A téglákon a szövetkezeti gazda Spelko bácsi ül a Macsaj lányokkal. Spelko bácsi üdvözlésül sapkáját lengeti az öreg felé. Az ifjabb Macsaj lány. épp amikor Palyo mellett dübörögnek, felemelkedve leordít: — Hanulya ... rossz bőrben vagy.. nem bírod... hópsza, ugorj fel,' elviszünk ... A kocsin mindenki kacag. Palyo ádáz dühvei szorongatja markában ostora nyelét. Ha úgy utánuk száguldhatna, ha azt a traktort belefordíthatná az árokba, hej, ha megtehetné! Kinevetik őket, persze, hogy kinevetik és ami a legrosszabb, igazuk yan! Szégyen, iszonyú szégyen így élni és napról-napra mindjobban nő Palyoban ezen utálatos, értelmetlen és céltalan élet gyalázata. Minél többet rágódik ezen, annál rosszabb; ám a leggyötrőbb tudat az, hogy mindennek 0 maga az oka; erőtlensége az apja előítéleteivel folytatott harcban, gyenge akaratereje, határozatlansága és tehetetlensége. — Nem fogok, nem fogok... 1 — Szorítja össze fogait és tudatában úgy ülepszik le ez a két szó, mint valami súlyos és végleges elhatározás. — Mit mondasz?... — kérdi az öreg Sindliar remélve, hogy fia mégis beszélni fog. Palyo, mintha nem is hallaná. Hevesen rángatja Hanulya kantárját. — Te ... héééj!... ordítja mérgeA dűlőről letérnek a mezőre. Hogy ne kerüljenek olyan nagyot, mély vízmosáson kell átkelniök. Hanulya ügyetlenül csetlik-botiik, a szekér nagyot reccsen, oldalra bilién, Hanulya rossszúl lép, sőt magával rántja a figyelmetlen Palyot is, úgy, hogy a kocsi még jobban oldalra dől. A szekér hirtelen, csaknem nesz nélkül felborul. Hanulya mellső lába térdére rogy, de mindjárt feláll. Az öreg Sindliar kezét tördelve, siet a szétszórt ganajhoz. Fi"swm emeli a fejét. Arca vörös az indulattól. — Most... íme ... — szól -szomorúan az öreg. — Most vihetjük fel váltunkon a ganajat... Palyo megragadja a lőcsöt, áthajol az öreghez, aki még mindég a szekér alját vizsgálgatja és teljes erőből, csaknem a fülébe ordítja: , — Nem teszem! Felnéz az öreg. Mintha nem értené fia szavát, hunyorogva néz rá. — Nem fogok . .. Érti?? Az ingerültségtől Palyo torkán akadt a szó. Az öreg Sindliar zavarában orra tövét- dörzsölgeti. — De hiszen én ... miért ordítasz? ... — Azt. hogy nem’ fogok .. ■ érti!? Azt, hogy nem fogok ... Azt ordítom, hogv vége . . . érti!? Nem fogok már így élni többet, nem fogok, még ha ezerszer elátkoz, sem; még ha a föld beszakad alattam, akkor sem. nem fogok, nem fogok!... Fiatal vagyok, élni akarok — így nem vagyok sem élő, sem halott, hanem gyötrődöm az ősök öröksége miatt, melyet szörnyű' nyűgnek akar atyám a nyakamba rakni! Érti?... Palyo eleinte dúl-fúl mérgében; szakadozva kiabál, a méreg, amely régóta gyűlt benne, hevesen ki-kitör. Ám később megnyugszik, uralkodik magán, rendes hangnemben beszél, tárgyilagosan magyarázgat, problémákat megvilágosít és hangját ekkor már meleggé varázsolja az atya rövidlátása miatt támadt sajnálkozás. — Lássa be atyám, lehet így élni? Ez a szegény Hanulya, ez tud, de én nem! Nem tudok és nem fogok, esküszöm erre ... Ha atyám úgy akarja befejezni életét, mint ez a szegény állat — tegye! Most azonban más időket élünk, nia úgy van: aki nem akar, annak nem kell és én bizony nem akarok egész életemben gürcölni, hogy soha semmi más ne legyen szemem előtt, csak ez a mihaszna, hiábavaló robot, amelyből semmid sincs- Ezt mondom én kendnek atyám és kend jól meggondolja mit és hogyan ... Az öreg a felborult szekéren ült, Palyora néz, szemét nem veszi le róla. É-zi már, hogy fia határozottan egy- szersmindenkorra döntött, semmit ez nem változtathat és mégsem meri megérteni. 19S4. december 4. Száll fel a ritka köd és btlevész az égbolt kék tengerébe. Csak a Gyedova völgyecskéiben hemperegnek még ottfelejtett gomoiyok. Még nem jött fel a nap, de már sejteni lehet, hogy ugrásra készül a Gyedova mögött. Sindliarék udvara világosabb és szomorúbb. A tárgyak körvonala lágyabb, bizonytalanabb, amikor a köd homálya van rajtuk: többet láthatsz, vagy kevesebbet, csak olyannak látod, amilyen a valóságban. Most minden világos, szomorú, örömtelen. Szegény gazda udvara — nem, ez nem _ elég kifejező! Itt a nagy szegénységhez még valami borzalmasabb dolog társul: a bomlás.. Mindenen érezni a kezdődő pusztulás munkáját. A házikó egykori fehér vakolata most foltos, ga- najtól szennyezett, sártól, koromtól ék- telenített: sok helyen leválik, lehull, feltárva a kővékeményedett fekete gerendák vázát. Az istálló ereszét két dorong támogatja; a szérű tetejét fedő szalma mór régen rothad, a tetőzet váza pedig közepén megtört és beros- kadt; olyan mint egy kéregető koldusasszony. aki összeroppant testtel könyörög: kegyelem a nyomorultnak! Palyo az utolsó villa ganajat dobta szekérre. Hogy útközben ne potyogjon, alaposan körülcsapkodta a vasvillával. Atyja, az öreg Sindliar, vezeti ki a lovat. Öreg a lovacska, sovány, de szépen rendbentartott. ápolt, megkefélt. Hunyorogva jön ki az öreg, sötét volt az istállóban, most idekint bántja a fény. Ránéz a szekérre, aztán bólogatva szól oda Palyonak; — Siettél .. No reggel fürgén kell munkának látni! A munka nem vár, nem áll meg, inkább szalad ... — mondja, miközben befog. — Ha nem igyekszel hajnalban, akkor a nap folyamán minden munka kihull a kezedből. — hiába is űzöd: már utói nem éred ... Várja az öreg. hogy szóljon valamit Palyo. Ám ez hallgatagon veszi kézbe a gyeplőt és az ostort. Az öreg kíméletes szeretetettel és részvéttel ütögeti a lova sovány hátát. — No, Hanulya, munkába ... N°m tudom miért is nevezik Hanu- lyának. A faluban mindenütt, sőt messze vidéken, közismert neve és kora miatt. A gyermekek versikét ra- ragtak Hanulya tiszteletére és amikor megjelenik az utcán, dalolva elkísérik: Hanulya, lovacskám, jaj, be leromlottál! _, 'Bej! bizony szebb voltál, mikor ifjú voltál! A virgonc gyermekek most alusznak. Hanulya erőlködve húzza maga után a trágyásszekeret dombnak fel, a felvégen. Mindkét Sindliar segít a lónak vállukkal nekidőlve a szekér végének. Az öreg már fáradtan megáll a dombon, hogy kicsit kifújja magát. Nehezen lélegzik és keresztcsontját tapogatja. — Vénülünk, Hanulya, — nyögi sóhajtva. — megöregedtünk, erőnket vesztjük! Azután követi a szekeret, mintha folytatni akarná a megkezdett beszédet Hanulyával. Ám Palyo tudja, hogy apja vele akar beszélni, vele: a fiával. Az öreg meg jól tudja, hogy Palyo ennek tudatában van. — Bizony, bizony, nem lehet máskép. így van ez már ezen a világon: a évek száma folyton szaporodik — erőnk meg fogy, fogy ... Lám, csak néhány esztendővel ezelőtt — mi bajom is volt? Három világ. .. még a fiatalokon is ezerszer túltettem! Most húz valami le ... a föld felé . .. és alig tudok lélegzeni. Palyo visszatekint atyjára és kedvetlenül elfordul. Tekintetében megvetés van: csak jajgasson, jajgasson, nrt segít vele? Egyedül maga a hibás, minden nyomorúságot, ínséget saját- maga zúdít magára. És ha csak maga-a'. ... A Gvdova mögül hirtelen kibukott a nap. Megcsillantak az út mel'ett a fehér n"áriák törzsei, mintha valaki lerángatta volna palástjukat. Gyedova egész a-anvbama a napsugaraktól és az őszi hervadástól. A falu fölötti útró! messzire ellátni, messze a hegyekre. erdős hegyhátakra, legtávolabb a havasra, alul pedig, visszatekintve völgyek vakitófehér útjaira, domboldal?1' fehér házikóira Mindenbői, a levegőből, napból béke és tisztaság árad. — No, nézd csak... — mutogat az öreg S'ndliar a nap felé — mintha megfestették volna. Az erdőt meg mintha olvasztott színarannyal locsolták volna ... 1 Palyo nem tudja már magát türtőztetni— Fecseg, mindig csak fecseg. Félarcával atyja felé fordul és haragosan rácsap a lóra. —, Ne fecsegjen! Az öi er> meghökken. megáll, értelmetlenül néz fia után. — Én-e? Vai.ion én-e? ... Csak úgy magának mondja csöndesen és mereven nézi távolodó fia széles hátát. Bűnbánóan szipákol, orra tövét dörzsölgeti, gondolkodik, — tulajdonképpen nem is gondolkodik, hanem fejében mindenféle elképzelések keringenek, nagy összevisszaságban; ha kicsit rendbeszedi azokat: kialakul Palyo teljesen megváltozott, megmá- sult képe és lényege. Nem ilyen Pa- lyohoz szokott. Megindul á szekér után, de agyában ott marad Palyo. új alakja ... Hangtalanul mozgatja ajkát, az új „képpel” vitázik. Ez az élet törvénye — — hiába! A madárka szárnya kinőtt-.. Kiröpül a fészekből., no tessék hát. röpülj csak ki. ha kedved tartja. Ám hirtelen úgy gondolja: nem, ez nem lehet az élet törvénye. A földművesek életének törvénye a föld. — Föld, föld.. . atyjára gondol — szegény atyjára, ki egész életében vesződött három apró földszálagon és amikor haldokolt — három hónapig feküdt erőtlenül, mozdulatlanul — csak a szeme élt: három hónapig, minden este ágyához kérte öt: az elsöszülöt- tet. három hónapig ismételgette neKi mindig ugyanazt: — Becsüld meg a földet, fiam. A földből származik minden erőnk, lelkünk ereje is. Ha elszakadsz tőle, elpusztulsz, lelked is elvész. Föld nélkül olyan vagy, mint a poshadt körte, legkisebb széltől lehull a fáról. — Födnélküli nincstelenek előtt a pokol kapui nyílnak meg; ám, akik megbecsülték és tisztelték a földet, azoknak a legkegyelmesebb urunk megnyitja királysága ajtaját, édenkertjét... Jómaga tulajdonképpen sohasem törte a fejét földről, égről, nem volt olyan, mint az apja, aki szívesen felhalmozta a bölcsességet és a rögöt (bölcsességet sokat gyűjtött, földet keveset.) — Olyan teknőben éldegélt, amelyet apja vájt ki neki: szerette a megszokott munkát, a békés egyszerűséget, nem kedvelte a bonyolultságot és a változásokat. Képzeletének, gondolatainak nem volt olyan magas szárnyalása, a földet nem szerette oly rettenetes zord szerelemmel. Ragaszkodott a földhöz, mert a meggyőződése szerint, másképp nem lehet élni és mert „tisztelte anyját és apját” .. ., mert apjától örökölt bölcsessége így parancsolta. Mikor az öreg Sindliar elérkezett gondolataiban a szülök iránti gyermeki tisztelethez, felemelte fejét és ránézett Palyora. Nem szívesen tár vissza Palyohoz, mert — még nem tudja, csak sejti, — fia kerül lassan szenvedései középpontjába, fiától függ majd az egész Sindliar-telek sorsa, Sindliar egész élete. Már régebben feltűnt neki Palyo ingerlékenysége, nyugtalansága, ridegsége. De úgy gondolta: légy ül az orrán, amint odaült, el is száll majd — ám a légy ott maradt, nem szállt el, sőt újabbak jöttek, már igen sok van ott és mind zúg-búg Palyo fejében, s eme zúgástól az öreg Sindliar lelkén nagy a nyugtalanság. — Ej, ej ... bárcsak elkerülne ez a gyötrelem... — sóhajt fel az öreg Sindliar. Szeretne még beszéjni a fiával, szeretné a hangját hallani, hogy elűzhesse kellemetlen gondolatait. Ám úgy véli: szégyen is volna felkínálkozni a fiata- labbnak — és érzi. hogy úgy is hiábavaló volna. Így szótlanul baktatnak, elől a ko— Jaj, jaj, istenem, reggel óta érzem, hogy történik valami. Éjjel párnákról álmodtam, félálmomban is párnákat láttam, párnák hegyei nyomták a mellemet, fojtogattak — és bizony ha párnáról álmodsz, meg se kezd a munkát, semmi jó sem származhat abból, csak szerencsétlenség. Közelről vizsgálhatja a szekeret, megigazítja a deszkákat és összecsapja a kezét: — No.,. mi ugyan szép bajba kerültünk ... Hiszpn ez szörnyűség, a hátsó tengely eltörött. Látod fiam, mondtam neked, ne rakj fel annyit, gyenge a szekér, fája rostozott, kivénült, — fordul az öreg a fiához. Palyo a ganajtól piszkos lett. éppen tisztogatja magát. Atyja szavaira fel— De hiszen bűn ez, fiam, atyák örökéből elszaladni: elhagyni az ősi rögöt. . . öregatyád megfordulna sírjában. ha hallaná ezt a féktelenséget... — Bűn . .. miféle bűn? Szerintem bűn az, ami rosszat tesz az embernek. És az ilyen élet nem ártalmas-e? Csak nézzen saját magára atyám, miéit élt tulajdonképpen!? ' , Lekonyul az öreg feje. Soká keresi a választ, amely fiát is, magát is meg tudná győzni, — ám semmi sem jut észébe. Visszatekint múltjába: atyja a halálos ágyon, — fe'esége, akibe csak hálni járt a lélek, — három halott gyermek; robot, robot, és robot, templom, ügyvéd, exekútor — legjobb földjét a Prielohon 34-ben el kellett adnia. Hirtelen szorongás gyötri, önkéntelen mozdulattal keze nyakára siklik. Látja: nincs mit válaszolni. — Minek... ? — mondja akadozva, de aztán neheztelve rátámad Palyora: — Minek kérdezel te ilyeneket? — Talán bizony rosszul éltem, pogány- módra? Egész éltemet munkában töltöttem, az ősi rögöt átmentettem neked. tiszteltem a vallást, a hitet... — De miért? — Palyo sajnálja atyját, ám könyörtelenül megismétli a kérdést. — Miért csinálta mindezt atyám? Az öreg már komolyan haragszik. Tehetetlen harag ez-, harag, amellyel azt az igazságot akarjuk legyőzni, amely megdönthetetlen. — Miért!? ... Teérted, mi másért? Miattad vesződtem, emésztődtem. . . te pedig így? Köszönnöd kellene mindent, kezem, lábam csókolhatnád ..; -* ő. . . pedig: miért!? Palyo szánakozással rándít a vállán. — Mindent elmondtam kendnek atyám, szívem, igazságérzete szerint. De látom: nem értjük mi egymást. Elmegyek atyám! — mondja, kerülve atyja tekintetét, aki magába roskadva ül a felborult szekéren. Elmegyek és nem térek vissza, amíg ez meg nem változik. A világon elég munka van, más, szebb, jobb ennél... amely munka öröm a szívnek. Vagy belépünk a szövetkezetbe, vaev nem lát itt többé. Ha így fog határozni, írjon, megküldöm a címemet... Szemével búcsúzik Hanulyától, apjától és lassan megfordul. Az öreg nem néz rá, ám lélekben látja minden mozdulatát. Palyo lassan átlép a vízmosáson, sajnálja apját, szívesen megfordulna, hogy szép szóval illesse, de az „én” határozott, az akarat parancsol, a lábak viszik. A dülőútról visszafordul. Az öreg még mindig ott ül, ugyanabban a helyzetben. Palyo megszólítja: — Nem tehetek mást, atyám, bármennyire fáj a szivem. Nem élhetek így tovább! Vár egy keveset, válaszol-e atyja. De az öreg mintha nem is élne. Palyo a vakító fehér úton indul a falu felé. Atyía görnyedten ül, fia iránti haragja régen eloszlott, csak a szánalom fájó érzése maradt szivében. Mit sajnál? Nem tudja maga sem, csak érzi, amint valami nyomul fel a torkán, forróság lepi el szemét, s az első könnyek kibuggyannak. Az öreg Sindliar zokog. Bosszúsan törli le az első könnycseppet, de azután átengedi magát a fájdalomnak, hangosan pityereg. Hanulya fölé hajol, arcába fújja lélegzetét, mintha ezzel akarná vigasztalni. Sindler letörülte könnyeit, széjjelnéz. Palyo már messze jár, a falu első házai közt látja. Az öreg megsímogatja Hanulya pofáját. — így lám ... egyedül maradtunk .... Hanulya. Bizony egyedül, látod? Simogatja szavaival is, amelyekben még reszket a nemrég feltörő sírás. Feláll. Villát vesz kezébe ott a szétszórt ganaj előtt, de munkához nem lát, csak áll a villának támaszkodva és fejében élesen nyilai a kérdés: minek? És azután olyan gondolat merül fel agyában, amelytől elönti a főn-óság. Mi volna, ha valóban ... belépne? Le kell megint ülnie, annyira meglepte ez a gondolat. Ül és dörgöli az orra tövét. Mi volna ha igazán? Hiszen az ilyen élet csakugyan gyötrődés. Azután jeges borzongás fut végig gerincén, amikor arra gondol: Hiszen a föld akkor már nem lesz a tied, isten tudja, kié lesz!” ... De új gondolat jó és cáfol. Ugyan minek? Minek nekem föld, világi hiúság, csak terhemre. A traktor jön vissza üres pótkocsival. A vezető integet, d is leveszi ócska kopott báránybői' süvegét, és komolyan meglengeti. Utána néz sokáig a traktornak és fontolgatva bólogat fejével. Mi volna, ha? ... Fordította: SÍPOS GYŐZŐ löm . v -v iiw?, „.•».
