Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-10-23 / 84. szám
1934- október 23. öl IFIÜSAG 5 Dalos madár írta: TAMÁSI ÁRON Kossuth-díjas A kicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. — Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen karácsony és húsvét táján. — Olyankor ugyanis, szünidőre eresztvén minket, gyalogosan kellett mennem és jönnöm. Karácsonykor a farkas.kedvelő hams úton s húsvétkox a gazdag sárban. A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza. Hanem a szekerezésnek s más uras dolognak hamar vége lett, mert ott. hon türelmetlenül leselkedett teám a mezei munka. Abban vedig úgy kellett résztvenni, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke. Hát dolgoztam is jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgyis a fejem fog felül kerekedni. Midőn azonban a negyedik osztályt éppen végeztem volna, igen megcsalt a jó reménység. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám. mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvit_ ték s azokat, nekünk zsenge és öregebb maradéknak, mind pótolni kellett. Valójában akkor tanultam meg, tizenötéves karral és derékkal a kaszálás munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy bejárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a ka. szálasban, hanem idegenek is kezdettek jövögetni, jó pénzt Ígérvén. Bölcsen a kérelmet meghallgattam ilyenkor. de a szóval nem siettem, hadd jöjjön a jó hírem abban a nagy várakozásban is. Végtére s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván: — Nem érsz rá, ugye — fiam? — Biza nem — feleltem olyan szomorúan, mintha a szívem meg akart volna szakadni. De bezzeg, ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem. Ugyanis Lőrinc bácsi nagyon vonzal- mas vidámságot hordott s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármikor, ha beszélt, nem a megfoszlott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette. S mert eme természete miatt igen szerettem az öreget, véle szívesen mentem kaszálni, őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rü- gyeztető napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet. Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment belé a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak; majd a harmat elillanása után is csak vágtuk; a lebegő pillangók között. Az öi-eg helyett egy-egy vén kánya szólott néha s helyettem harkály rikkantott, miközben két fa között hidat repült. Hanem délben, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szolt: — Hasra áll a nap, hécskám! Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát s annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a dél, ebédet. Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi. — S hát aztán, iskola után mi akarnál lenni? — kérdezte. — Az még messze van — feleltem neki. — Messze, messze — folytatta az öreg — de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkodni. Ott a hfívös árnyékban gondolkoztam is egyideig, de mivel semmire sem jutottam magamban, végül így szólaltam meg: — Hát mi legyek, Lőrinc bácsi? — Bátor s becsületes ember! — mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott; hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a miágba és az égre terjed. Jó, jó — mondottam neki — de milyen a bátor ember? — Olyan, hogy jóban, rosszban ember tud maradni — felelte az öreg. — S ki a becsületes? — folytattam. — Aki életének utolsó órája szerint él! Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a telkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem •«•hót. hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam— S a foglalkozás mindegy? — Nem egészen — felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám és így folytatta: — Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan még is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyek szerint könnyebben béjut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy. aki sokat enyhít a szenvedésekéit: sem azt, hogy légy törvénybíró. aki igazságot oszt. Hanem inkább legyél olyan ember, aki orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő! Ahogy azt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy. hevertemből felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy eny- nyire parázslottam, mert hiszen ed- digelé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki. — S milyen a költő? — kérdeztem. — Olyan, mint Petőfi! — felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna s beszélt is volna vele; sőt, mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna vele, mint velem is. — Hát ismerte talán? — nyitottam nagyobbra a szememet. Akár, ha szerelmes kérdezte volna a párjától, hogy szeretsze.e, úgy válaszolt az öreg, mondván: — Ismertem, igen! Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom: de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte volna Petőfi Sándort. — Látta? — kérdeztem. Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze. messze száll. Olyan messzire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott. így folytatta a szót: — 'Ezernyolbszáznegyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is; s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken, völgyeken. — Hány esztendős volt akkor? -— kérdeztem. De már meg is bántam, hogy beleszóltam a beszédbe, mert az öreg fe. lém rezzentette a szemét s hirtelen megrovással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette. — S aztán, hogy volt? — igyekeztem tovább. Ügy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé. aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal, az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt. nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is mozgolódtunk, hanem inkább a nagyranőtt törökbúzával takargattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöttünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s majd oda ment. Még a lovát is otthagyta, jól megkötve a hátunk me- gett. a piivs lovát. Különben sovány s csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt ott az oldalán. Ha csak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fú a szél. Nekem a szívem már igen dobogott. — Az volt Petőfi, ugye?! — kérdeztem. Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót: — Néha egy-két sor verset is mondott, j néha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam; csakhogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve hátát az öreg fának. Irt valamit sebtiben a táskáján s közben' közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szembeni évő jegenyefán Balassi Bálint hibei sírjánál IVTégyszáz esztendő robogott el az. ’ óta, hogy Balassi Bálint, a ma- gya lírai költészet megteremtője meg. látta a napvilágot a komor zólyomi vár egyik szobájában. Ezt a jelentős évfordulót megünnepelte egész Magyarország és a népi demokratikus országokban is irodalmi emlékesteket rendeztek, a sajtóban méltatásokat Írtak a nagy költőről. Ezek közül az ünnepségek közül kiemelkedik az a bensőséges baráti est, amelyet a Szlovák Írók Szövetsége rendezett Hibében, a nagv költő régi birtokán, ahol az ősi katolikus ternp- lofh hajójának márvány kövezete alatt nyugszik Balassi Bálint. Kedden délután ragyogó őszi napsütésben érkeztünk meg Bibébe. Az iskola előtt frissen szedett virágcsokorral fogadta az érkezőket a pionírcsapat sorfala. Egy szőkehajú leányka lépett ki a sorból és üdvözölte a vendégeket. ígéretet tett, hogv a fiatalok ezután is gondozni fogják a na®' költő sírját, emlékét, mert az irodalom nagyjait minden nép megbecsüli. Ezután az emléktábla-koszorúzásra került a sor. Néhány percre letették a szerszámot, abbahagyták a munkát Hibe dolgos lakói, a néhai jobbágyok utódai és a kapuk előtt állva nézték a koszorúzó menetet. Elől a Magyar Népköztársaság koszorúját. . azután a magyar írók koszorúját, a Csehszlovák Írószövetség fehérrózsás koszorúját, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kul- túregyüttesének és a hibei dolgozók koszorúját vitték. Kétoldalt a pionírok sora kísérte a menetet. Az őszi veröfényben, mintha közelebb húzó. dott volna a merész csúcsú Kriván s. Csekélyvízfí patak partján áll a régi templom, amelynek felsőfalán hatalmas tábla hirdeti, hogy itt nyugszik a magyar költészet megteremtője. Mikor a koszorúkat mind elhelyezték a tábla körül, a helybeli plébános röviden ismertette az egvházi levéltárban talált Balassi Bálintra vonatkozó ada. tokát. Ezekből kitűnt, hogy hosszú évtizedig nem tudták, hogy hol nyugszik a költő, míg végül Rimái János egyik verséből kiderült, hogy a Kriván alatt Hibében. Ekkor felbontották a sírokat. tudományosan megállapították a tényt és 1906-ban nagy pompával, országos ünnepségek keretében eltemették a hibei templomban. * * * . lAélután még négy koszorút he- ■‘“'lyeztek el a hibei temetőben Grajchmann és Chrobák szlovák írók sírjára is és röviden ismertették munkásságukat. Az esti ünnepségig Balassi munkás. ságáról folyt a szó az iskola egyik termében. Sok érdekes adat, részlet felszínre bukkant még. Ján Povola, a falu egyik legöregebb lakója, még jól emlékszik az 1906-os ün. népségekre, és örül annak. hogy a hegyek közé eldugott kis liptói falunak ilyen fényt, csillogást ad a nagy magyar költő neve. Este hét órákor kezdődött az ünnepi est. A tágas. Ízlésesen díszített kultúrotthon zsúfolásig megtelt a falu lakóival. A legidősebbektől a kis iskolásokig minden korosztály képviselve volt; Sokan az előcsarnokba szorulva a nyitott ajtón át hallgatták az ünnepi beszédet, szavalatokat és énekszámokat. Az ünnepi beszédet Ctibor Stitnicky, a Szlovák írószövetség főtitkára mondta, aki Balassi Bálint munkásságát méltatva sok érdekes szlovákiai vonatkozású mozzanatot említett meg. Ezután Balassi költemény következett, majd az iskola pionírjai szlovák népi táncokat és dalokat adtak elő. Az ünnepi est befejezéseként a közönség kívánságára és kérésére a Balassi-ünnepségen résztvevő szlovák költők szavalták el egy. egy versüket. Milan Lajciak, Juliús Lenko, Ctibor Stitnicky, Andrej Plávka és Vojtech Mihálik versei csendültek fel a kultúrteremben Balassi szavai után, mintha ez is jelezni akarná, hogy a nagy magyar lírikus virágénekeinek, vitézénekeinek szelleme tovább él a mai költészetben és ma a szlovák föld költői is nagyra becsülik és tanulnak tőle. Az ősi hibei templom amelynek hajójában a márvány kövezet alatt nyugszik Balassi Bálint a magyar lírai költészet megteremtője. ★ ★ ★ Két évvel háború után írta I. Erén. burg ezt a könyvet. Megjelenését parázs vita követte. Az írók s a kritikusok véleménye megoszlott. Voltak, akik kitűnőnek tartották, de voltak olyanok is, akik állították, hogy a könyv nem minden tekintetben felel meg a szocialista realizmus követelményének. A vita eredményét az fejezi ki. hogy a könyvet Sztálin.díj- jal tüntették ki. A regény tárgya a második világháborúval kapcsolódik össze. A Szovjetunió és a hitleri fasizmus által le- igázott nemzetek harcát vetítik elénk a megrázó és művészi erővel beszélő sorok. Ez nem háborús tucatregény; sokkal több annál. A regény cseleke- ménye Európa három országában ját. szódik le: a Szovjetunióban, Francia- országban és Németországban. Nagy értéke a könyvnek, hogy az író nemcsak hazájáról ad kitűnő képet, „de a maga valóságában tárja elénk a francia hazafiak, kommunisták illegális harcát a betolakodók és lakályaik ellen. Élethűen rajzolja meg a francia kispolgárok életét, az VIHAR (I. Erén burg regénye) árulókat és semmivel sem hiányosabban állítja elénk a gőgös, elvakult „Übermenscheket”. A regény kül. földdel foglalkozó fejezetéből érezzük, hogy az író kitűnően ismeri az ottani viszonyokat és az embereket. Eren- burg a kiváló marxista meggyőző erejével leplezi le az imperializmus mes. terkedéseit és cselszövéseit. Az író az egyéni ábrázolás terén is kimagaslót nyújt. A pozitív hősök annyira nagyok, emberiek, hogy kivé. tel nélkül mindegyik az ember szívéhez nő. Ezek az emberek teljes szívükkel tudnak szeretni és lelkesedni hazájukért. S ezzel- az igaz ügyért harcoló emberek lelkesedésével, elszántságával mennek a hazájukra ron. tó gyermekgyilkosok ellen és halált- megvető bátorsággal adják oda a szerelmüket, vágyukat és életüket a hazáért. Az író nagy dolgokat olyan megrendítő egyszerűséggel, mély emberiességgel tár elénk, hogy szinte teljesen átéli a második világháború borzalmait. Megkapó és szép Szergej Vlakov — a főhős — és Mado egy francia leány szerelme. A szerelem a háború előtt kezdődik, habár utaik elválnak, de a mély igazi szerelem végigkíséri őket életükben. Mado, ez a kedves francia lány Szergej képével a kezében a francia ellenállási mozgalom egyik nagyszerű harcosa lesz s teljes erejével küzd a francia nép jogaiért és igazságáért. A regény sorai közül mint valami brüliáns. ragyog ki a szovjet haza, a szovjet ember nagysága s szinte emberfeletti küzdelme, a hazáját fosztogató fasiszták ellen. A könyv egészben véve nagyvonalú s mégis a problémák oly kitűnő írói művészettel vannak tömörítve, hogy minden nehézség nélkül kísérhetjük végig a második világháború döntő mozzanatait. Ez a könyv nagy irodalmi érték s egyben tanulmány is. Minden bizonynyal kiérdemli olvasóink érdeklődését. KOVÁCS ZOLTÁN megszólalt egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat; s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája. fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván „Szabadságunk madara!” Itt egy kicsit elhallgatott az öreg Lőrinc bácsi, majd így folytatta: — így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb és feljebb ment a jegyenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzpdjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak ennyit felelt vissza, hogy: „Pököm az ellenségre!” Ennyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi és reám tekintett. — S aztán mi lett Petőfivel? — kérdeztem. — Gondolom, onnét elrepült — mondta az öreg. S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egy makk és pontot tett a földre. «• ÉéíéMHéÉÍ
