Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-09-18 / 74. szám
IP54 szentember TS. S ÜIIFIÜSÄG Pionír film készül A Csehszlovák Állami Film tudományos osztálya a Vrátny-völgy gyönyör!! hegyi vidékén rövid filmet készített a pionírok életéről ,.Pionír vándortábor” címmel. A film második részében a Bratislavai Klement Gottioáld Pionírház pio. nírjai megmásszák a Rozsutecet. — Képünkön ennek a jelenetnek a for-, gatását látjuk. A film egyik jelenetében az álmos Dusán (Ivan Stencd) nem akar reggel felkelni. A pionírok leöntik öt és vidáman kacagnak. Mindenkinek leket e^y ... ES LETT HAJO bombázás bombázást követett, a körA napokban történt, hogy a CsISz üzemi szervezet veztősége két óra után összegyűlt a klubhelyiségben egy rövid megbeszélésre. Nem is az a lényeges, hogy három-négy óra hosszat tart- e a gyűlés, hanem az fontos: milyen kérdést kell megtárgyalni. — Nos, elvtársak, szóljatok hozzá — folytatta az elnök, miután már ismertette a tagokkal, hogy miről is van szó. Egy pár másodpercig csend honolt az elnöki asztal körül — mindenki elmélyült gondolataiban, kutatott, keresgélt. Itt-ott megreccsent a barna karosszék. Nyugtalanságukban mozgolódtak, mert hát vagy választunk olyan sajtófelelőst, aki tényleg felelősnek érzi magát a sajtó terjesztéséért, vagy inkább nem is választunk — gondolták magukban. — Hm — köhintett egyet az asztal bal sarkánál elhelyezkedett, telearcú, fekete fürtöshajú fiú. Majd egy nagyot nyelt, kioltotta a cigarettáját s aztán elsőnek megtörte a némaságot: — Én Hantik Lajost javasolnám — s a vezetéknevet mélyen kihangsúlyozta. A javaslat elég volt ahhoz, hogy az asztal körül élénk vita kezdődjék. Egykét ellenjavaslat is született, azonban a heves vita mégis csak azt eredményezte, hogy Hantik Lajost egyhangúlag megválasztották a sajtó- és irodalmifelelősnek. ■ Ettől a naptól kezdve az üzemben tehát Hantik Lajos lett az ifjúsági sajtóért a felelős. A lyukasztó alatt csörgedezve peregtek ki az apró vaskarikák. Lajos kezében pedig megpihent egy pár pillanatra a sarokléc. Kételkedve csóválta meg ilyenkor fejét s el-elmosolyodott. — Sajtófelelős — s miért én? Félkettő előtt egynéhány perccel kilyukasztotta az utolsó saroklecet is. Félretólta az üres kocsit, megtisztította az asztalt a hulladéktól és olajtól, majd úgy az olajos ruhában elindult kezében a Iegfriscbb Üj Ifjúsággal a szomszéd műhely felé. — Még kettőig beszélek vagy tízzel — gondolta magában. — S ha nem tizet, de hatot-he- tet szerzek még most. Nem messze az ajtótól egy kis csiszológép köve forog vidáman. Mögötte egy örökvidám, feketeszemű, barna kislány a bádoglemezt csiszolja, ahol össze van forrasztva • — Szervusz Juci — köszöntötte Lajcsi, miközben a eány háta mögé lépett, s balkezét jobbvállára tette. — Ä, ... Szervusz — válaszolt csodálkozva a leány s szembefordult Laj- csival. — Mi szél hozott erre — kérdezte nyomban — Csak nem a klubban lesz valami rendkívüli? — Dehogy, csak úgy sétálgatok — tette hozzá rövid szünet után és nyugodtan letelepedett a gép mellett lévő ládára. Széttárta maga előtt az Új Ifjúságot és elkezdte olvasni. Nem úgy, mintha tényleg nőst olvasná, hanem . .. — Hm. Nem is rossz — s szemét huncutul a leányra vetette, aki felfigyelt e megjegyzésre. — Micsoda? — Ez itt ni — s ujjával az egyik feliratra mutatott. A leány kíváncsian felugrott a székről és mellé térdepelt. — Leányainknak — olvasta a feliratot. Azzal kiragadta Lajcsi kezéből az újságot és tovább olvasta: „Mj legyen a házi patikaszekrényben”. De azt aztán végig. Talán még az utolsó pontot is kimondta volna, ha Lajcsi hirtelen meg nem gondolja magát. — No, de megyek — mondta határozottan s felállt a ládáról. —Ne menj inég — fordult Lajcsi felé könyörgő hangon. Közben izgatottan fürkészte az oldalakat. — Várnak még a töbibek is — és egy kicsit erélyesen az újság után nyúlt. Most, vagy soha — gondolta magában — vagy sikerül, vagy beletörik a fogam ... Lajcsi csak nyúlt az újság után, mert Juci bizony könnyűláhú és odébblépett. A huzakodásnak végülis az lett az eredménye, — mivel Lajcsi nem akart engedni — hogy az alacsony, fürge leány egy gombnyomással megállította a gépet és uzsgyi, elfutott. Persze, nem messze. Csak a műhely közepére, ahol ugyanis a ruhásszekrények elég magasan el vannak kerítve deszkával. Innen kacagott vissza kárörvendően — Nos, urfi, vedd el, ha tudod! — Nem is arról van szó, hanem ... Lajcsi nem tudta tovább folytatni, mert a leány hátulról ismét közbevágott. — Majd, ha elolvastam az egészet, visszakapod. — mondta erélyes, határozott hangon. A lányok csak most vették észre, hogy miről is van szó. Körbefogták Jucit s kíváncsiskodtak. Am sokan voltak, Üj Ifjúság pedig csak egy. Nem lehetett egyszerre mindenki kezében. Ebből lett aztán a nagy zűrzavar. Egyesek már hangoskodtak is. — Hozd közelebb! — Várj egy kicsit! — Engedd el, mert elszakad! — Miért tépted el — hangzott egy hangosabb felkiáltás. Juci volt az, aki most maga sem tudta, mitevő legyen Lajcsi, aki a bejáratnál karbatett kézzel féllábon nekitámaszkodva a dcszkafalnak, mosolyogva figyelte az egészet, már nem állhatta tovább, felkacagott és közelebb lépett a „marakodókhoz”. — Úgy látom, nem tudtok megegyezni, szólt feléjük. — Pedig egyszerű! Minek kell civakodni egy újságon, amikor mindannyiotoknak lehet ha megrendelitek. RESSL JÁNOS: RÉGEN MEGFIGYELTEM MÁR, hogy a Duna magafölé húzza a felhőket. Esőt mindig a Duna felett úszó felhőkből kaptunk. Az emberek is valahogy egészen önkénytelenül vonzódnak a folyóhoz. Víz mellett építették fel első szállásaikat, majd városaikat. Komárom is víz mellé épült. Sőt két nagy víz mellé, a Nagydune és Vágduma összefolyása közé. Ennek ellenére még mindig nem elég ez a sok víz a komáromiaknak. Ha pihenni akarnék, ha kirándulni mennek, ha sétára indulnak, akkor a Duna partjára mennek. A mi famíliánk különösen szerette a Dunát. Minden nap meglátogattuk. C6ak így volt teljes a nap. Legtöbbször a szigetre mentünk sétálni. Komáromnál a Duna két ágra szakad. Közte van az Erzsébet sziget. A Duna innenső ágát egy töltéssel vágták ketté. A gát a sziget nyugati csücskére vezet. ^ Sokszor eltűnődtem ezen a kőből összerakott, már messziről fehérlő kőhalmazon. Jobbra, balra a Dunapart a természet szeszélyes szabálytalansága követi. A túlsó parton zöldé! a sziget sok árnyalatú zöld színével. A sok természetes lágyvonaluságbó! hófehéren emelkedik ki a töltés, mint az emberi akarat, a természet megszabályozásá- nak jelképe. Az emberek átjárónak használták a gátat a szigetre. Aztán megszokták, megszerették. Sétáltak rajta. Egyre forgalmasabb lett. Itt telepedtek le a halászok, hátuk mögött kíváncsiskodtak a sétálók. Végül aztán a sétálók megunták a talpuk alatt csikorgó kavicsot és átmentek a szigetre. A töltés másik végén, a sziget csücskén egy füves térség terült el. Közepéből három szép nyárfa emelkedett ki. A nyárfák után, beljebb a szigeten a városi vízművek hófehér épülete állott. Az épületből állandóan tompa pöfögés hallatszott. Egy nyersolaj motor innét nyomta az ivóvizet a város lakosságának. A három nyárfa alatti tisztás mindig népes volt. Itt deleltek, vagy legeltek a környék kecskéi. Ide jött teheneivel a pásztor itatás után. Itt hűsültek a fürdőzők. Akik napozni akartak pokrócot hoztak magukkal, leterítették a fák alá és elnyúltak rajta. Emberek, tehenek, kecskék békésen megfértek egymás mellett. Ki a napot, ki a húst használta ki. Sokan itt pihenték ki mindennapi fáradalmaikéit. A három nyárfa környéke pihenőhellyé, kirándulóhellyé vált. Egy szombati napon, mint minden nap apámmal kimentünk a Dunapartra. Ahogy a.gát közelébe értünk, azonnal észrevettük, hogy valami furcsa keri- tésféle rekeszti el az út túlsó végét a nyárfák előtt. A nyárfák közönsége ennek ellenére szokásosan elment a kőrakás túlsó oldalára, aztán az útját álló kerítéstől zavarodottan visszafordult. — Mi van a fák alatt? — kérdezte apám menetközben egy ismerőstől. — Katonák építenek valamit a víztelep tövében, azért rekesztették el az utat — volt a felelet. — Azt mondják, valami betonerőd lesz — toldotta meg valaki. Azért mi is csak elmentünk a kerítésig. A palánk előtt egy katona állott. Kurtán-furcsán tudtunkra adta, hogy mi a teendőn. Kezét felemelte és csak annyit mondott: — Vissza! Nem tudom mi juthatott apám eszébe, de a felszólítás után egy pillanatig még állott, nézte a kerítést, aztán megfogta a kezem és azt mondta: • — No gyere fiam vissza, lesz ezeknek a vacakjukból még kloset is! * * * EZERKILENCSZÁZNEGYVENNÉGY nagycsütörtök napja volt. A tavaszi nap csintalan bu,jócskát játszott a felszakadozó felhők között. A tél sunyog- va bujdosott az új tavasz elől. Már csak éjszaka támadt életre. Ekkor még éreztette, hogy itt jár közöttünk. A nyárfák rügyei a szétpattanás pillanatában voltak. A három nyárfa a sziget csücskén messziről már zöldnek látszott. A fák alatt szürkén terült el az erőd, mint egy lomha nagyhesú teknősbéka. Három acéltornya fényesen csillogott. Az álcázó tarka-barka festéket régen lemosta az eső. Az egész építmény alig lehetett magasabb, mint egy falusi ház. Egyetlen szűk ajtaja a töltés felé nézett. Az erőd körüli tüskés drótakadályokat és hegyes betonoszlopokat régen széthordta már a környék lakossága. Kerítés és betonjárda lett belőlük. A háború utolsó napjaiban, amikor nyéken lakók rájöttek arra, hogy milyen jó óvóhely lenne az erődből. Összehívták a víztelep és a környék lakóit. Megbeszélték, hogy közösen kitakarítják az évek folyamán felgyülemlett piszkot az erődből. így lett éz egykoron büszke erődítményből óvóhely, egy hosszú ideig tartó közbenső időszak után, amely nem mondható éppen dicsőségesnek. A nagytakarítás után beköltöztek az erődbe. A családok magukkal vitték legértékesebb holmijukat, összetákoltak egy-egy fekvőhelyet, aztán ki itt, ki ott elhelyezkedett. Nagycsütörtökre virradó éjszaka mindnyájan bent aludtak. A front közvetlen a város előtt állott. Déli irányból állandó dübörgést lehetett hallani. Egész éjszaka bombáztak Egyedül a víztelep főgépészének a helyettese maradt a helyén, hogy még ezekben a válságos napokban is kapjon vizet a város. Reggelre mindenki várta őt, mindig ő számolt be a legújabb hírekről, amit éjszaka szolgálat közben hallgatott. \ A nyomasztó reggelj csendben egyszer csak betoppant a várve-várt főgépész helyettes. Nagy jóreggelt köszönt. Az ajtó közelében fekvő Srencné a fógépész felesége rangjához méltóan elsőnek akarta a híreket hallani. Idegesen kérdezte. — Mi újság Barta? Barta Lajost mellbevágta a kérdés. Visszazökkentette felvett magatartásába, ami részben abban nyilvánult meg, hogy minden idegszálával figyelte Srancot a főnökét. Leste minden mozdulatát, számoníertotta minden fogyatékosságát. Sranchoz hasonlóan mindent bő lére eresztve tudákosan magyarázott. Az állandó f.gyelésben apró fekete szeme ide-oda ugrált, idegesen kutatott mindég valami után, ami esetleg Sranc valamelyes újabb hibáját árulná el. Furcsán illeszkedett kövér lusta arcába ez az állandóan ugráló fürge két szem. Az egész arc jellegét talán éppen a száj tette jellegzetessé, alsó ajka kissé kifordult a két szemfog tájékán, s így beszéd közben mindig kivillogott két alsó hegyes foga. Amikor mindenki Barta felé fordult, hogy hallja a legújabb fejleményeket, a homályos bunkerhelyiségben ugylát- zott, hogy csak két szem és két fog beszél Barta arcából. Pámásan kövér arca, míg beszélt érzéketlenül merev maradt. Arcán, nyakán halványan fénylett a verejték. Ránézett felesége halvány mártírszerű arcára és fennhangon kezdte a fontoskodó ember modorában beszámolóját. — A legújabb szituáció az — utánozta Sranc idegen szavakkal teletűzdelt beszédét — hogy az oroszok a túlsó parton előrefutottek Győrig. Dél Komáromban vannak még németek. A hidakat nemsokára felrobbantják. Ezen az oldalon Szene felöl törnek Pozsony irányába. Pozsony még nem esett el. Ezért a németeknél- a Komárom-po- zsonyi úton még Jen egérútjuk Bécs felé. Éppen ezért még bombázásokra számíthatunk. Nagyon veszélyes a bunkeron kívül járni — fejezte be egy szuszra vészjóslóan Barta. — Csak én mehetek vissza a víztelepre — tette hozzá és Sranora pillantott. Bartáné az egész elbeszélés alatt minden ízében remegett. Ahogy férje a helyzetet veszélyesnek mondta, sápadt arca egy árnyalattal még fehérebb lett, színtelen zöldes szemét kutyahüséggel pihentette férjén. Bartáné volt az örök gyámolitáera szoruló a családban. Berta állandóan magyarázott neki. Szótlanul hallgatta Némán bólintott mindenre. Ha vendégek voltak, férje mindig mindent ővele igazoltatott. — Ugy-e mamukám te is meg tudod mondani. Ez csak fokozta Barta önbizalmát mondani... — és Bartáné bólintott, hősnek, nagynak érezte magát felesége mellett. Sokszor már világosan látta, hogy az öreg Srancot felváltja a főgé- pészi állásból. Ő lesz a víztelep min- denttudó diktátora — „Barta főgépész űr”. Ahogy a helyzet ismertetése elhangzott Bartáné egy kendővel megtörölte férje izzadtságtól csillogó nyakát. Barte oda sem figyelt. Nagy körültekintéssel egy cigarettát sodort, rágyújtott, elköszönt az arödlekóktól. Az erőd előtt járhatott, amikor szokatlan, földrengésszerű morajlás hallatszott a Duna felöl. A tompa morajlást erős csattanások tarkították. A HALKAN BESZÉLGETŐ TÁRSASÁG az erődben egyszerre elnémult. Berta visszaruhant és cigarettával a szájában kiáltotta: — Ahogy innen látni ehet, a németek felrobbantották a vasúti hidat. Ez azt jelenti, hogy itt a front! Senki se merjen kijönni! Én azonnal visszamegyek a telepre... Sranc, a főgépész nagyot nyelt. Ö szeretett volna ebben a nehéz helyzetben intézkedni, de nem mert mozdulni felesége mellől. Srancné észrevette férjé zavarát. Már gyakorlata volt benne, hogy minden helyzetben feltalálja magát. Éppen ezért odaszólt a szomszédban fekvő Szeberényi Józsefnek: — Józsikám, üljön már oda Sranc úrhoz egy kicsit beszélgetni. Szeberény. nem szívesen tett eleget Srancné kívánságának. Az öreg Srancot még tisztelte valahogy, de Srencné nem imponált neki. Srancné völt a hiúság mintaképe ezen a vidéken. Talán egyszer sem ejtette ki, hogy férjem, vagy uram, hanem mindig: Sranc űr. Majd megmondom Sranc úrnak, nem tudom Sranc úr megengedi e — mondta már egészen szokásszerűen. Sranc először nem törődött felesége nagyzási hóbortjával, majd meghajlott előtte, de lelke mélyén utálta felesége nagyravágyását. Volt mégis valami, ami helyrebillentette lelke egyensúlyát: a víztelep gépei. "Szerette őket, értett hozzájuk. Csak ügy tudott elaludni, he a szivattyugép ütemesen dohogott alatta a gépházban. Ha a ritmikus pöfögés kihagyott, vagy egy árnyalattal halkabb lett, felébredt álmából. Szerette Szeberényit. A - környéken lakott, így ismerte meg. Géplakatos volt a mestersége. Sranc az első szóra megállapította róla, hogy jó szakember. Egy gépészbarátság kezdett kialaikulni közöttük. Egyszer Szeberényi el is bátorkodott Srancék-hoz a víztelepre. Srancné azonban becsapta az ajtót kettőjük barátsága között. Azzal fogadta Szeberényit: — Sranc úr, mutasd meg a szomszédnak a gépeket! Sranc tudta, hogy a szomszédnak nem nagyon kell megmutatnia semmit, mert Szeberényi szakmabeli volt, mégpedig a javából. Aztán feleségére nézett, egy pillanat alatt elmúlt az ellenkezése és csak ennyit mondott. — No jöjjön Józsikám! Karonfogta és levitte a gépházba. Szeberényi végighallgatta Sranc terjengős előadását, «melynél Berta szó- nélkül aszisztált. Majd, mikor végignézte az utolsó gépet is csendesen elköszönt és vérigsértve hazament. Neki magyarázta el Sranc, hogyan működik egy koszos Láng-motor! Soha többet nem ment el Srancék- hoz. EZEKRE GONDOLT, amikor Srancné odahívta a férje mellé. Éppen leült a fögépész mellé, amikor Jani bácsi — így hívta mindenki — a víztelepre beosztott katonai őrség egyetlen megmaradt tagja bekiáltott. — Úgy látom három hajós jön a víztelep felől. Barta úr irányította ide őket. Mindenki az egyetlen ablakszerű réshez húzódott, hogy láthassa a hajósokat. Elől egy rövid feketeszakálu, kék-ruhás hajós lépkedett, egy kis kézitáska volt a kezében. Háta mögött két olajosruhás férfi, vállon egy -rúdra akasztva, nagyobb kosárszerű táskát cipelt. A szakáié« ért legelőször az ajtóhoz. — Van itt valaki? — kiáltotta be a homályos erődbe. Jani bácsi az erődben is katonásan viselkedett. Az ablak közelében ütötte fel tanyáját. Innen nézegetett ki. Ha valamit látott, akkor tájékoztatta a bentlevőket. Most is Jani bácsi lépett ki először a hajósok fogadására. — Jöjjenek beljebb — mondta röviden. A három hajós -belépett a homályos erődbe. A szakálas sapkájához emelté kezét és. hangosan köszönt: — Erő, egészség, áldás, békesség! — Patesi vagyok — mutatkozott be, majd mindenkivel kezetfogott. Kísérői úgyszintén. A hajós kérdezés nélkül újra fen- hamgon folytat-te. — Felfelé mentünk a Dunán egy motorossal és hat petróleumos tankkal. A germánok az orrunk előtt robbantották fel a Duna hidat, így. tovább menni nem tudunk. Ki kellett kötnünk itt a víztelep mellett. Jani bácsi úgy rendezíkedett, mint valami házigazda s kínálgatta őket hellyel. Fújják ki magukat, itt megvárhatják a cirkusz végét.
