Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)

1954-07-07 / 53. szám

10 Ol IFJÚSÁG 1954. WT?us 9. MIKUS SÁNDOR: ÓDON EZ A KASTÉLY, faluvégen, körülvéve egy nagy öreg parkkal. Nagy sárga épület, málló falakkal, a címer helyén fakó folttal, négyszögletes ud­varral, körül mindenütt falak, emele­tes, s egy erkélye ven udvarra néző. Nem nagyon ébreszt emléket idegen­nek, talán csak idevalónak. Ebben a kastélyban tanult egy se­regnyi fiatal, főként lány, itt volt egy évig a mezőgazdasági számviteli iskola. Most kétnanos felvételi vizsga folyt ebben e régi-régi hangulatot lehelő clreg kastélyban. A kétnapos felvételi vizsga másod- napján jöttem, a szóbeli vizsga napján, találkoztam negyvenhárom fiatal gye- reklánnyal, két 1 maszfiúval, két-há- rom szülővel — parasztasszonyokkal — az iskola tanárjaival, igazgatójával. Magam sem hittem, hogy a minden­napi élet i.. -gszokottságán túl kapok valamit, amikor beléptem a kastély árkádos kapuján és megláttam az eme­leti ablakokban, az erkélyen napfény­ben fürdő tarkaruhás sokadalmat, a fiatal lánykákat, akik már túl voltak ) vizsga idegborzoló, nyugtalan hangula­tán. KINT A FOLYÖSOKON, ablakokban, az erkélyen, vidám gyermekzajongás, de bent, az egyik tanteremben hús levegő, csend. Éppen azt a pillanatot kaptam el, amikor nyolc lányka — az utolsó vizsgázó csoport — talán élete egyik fontos percét élte: felelésre ké­szen, feszült figyelemmel várták a ki- szó'ifó hangot.. Azért írtam, hogy éle­tük fontos perce ez, mert aki valaha is S1U pályaválasztás előtt, tudja, hogy mit jelent a pályát eldöntő vizsga ki­menetele s a várakozás döbbent csend­je, az a mindentől való elvonakodott- ság, amikor minden meofordul az em­ber fejében, amikor olyan egyedül érzi magát az ember. Csendben kérdezgettem tőlük a ne­vüket: Gyeszkovics Éve . .. Mózer An­na ... Misák Magda ... Borobszky Va­léria ... Richter Margit... Marosa Ir­ma ... Megpróbáltam leolvasni arcukról az érzéseket, nem nagyon sikerült, mart nagyon magukbanézők voltak ezekben a percekben. Egymásután mentek ki a táblához, épp számtanból vizsgáztak. Polgári­iskolás időm elevenedik fel furcsa, kis, törpe érzéshullámokkal. Egymásután kapnak kérdéseket erányosságszámí- tásból, terült számításból, százalékszá­mításból, egyenletözámításból. Együtt vagyunk vizsgázó gyerekek, tanárok, én, s az emlékeim, de aligha veszünk tudomást egymásról, mert éppen az a fontos most, ami összeköt bennünket, együtt tart: a számok a táblán és egy megfeszültén gondolkodó kis agy. A többi, a tanár figyelő arca, mozgó ce­ruzám, a magukról feledkezett táblára néző lánykák, most mind mellékes, a hang is elvesz, széthull, csak a kréta ír tartalmat a táblára. Egy barnahajfonatos kislány, Misák Magda áll a táblánál, tizennégy-tizen- ötéves lányka, ijedt őzikearccal. Hiába mosolyognak rá a tanárok, biztatják, bátorítást keresőn szalad a tekintete végig a termen, ide-oda. Keze eleinte bizonytalanul írja a számokat, mert hirtelen nehéz ezt kiszámítani, hogy vájjon a két fogaskerék közül a kiseb­bik — amelyiknek negyvenkét foga van — hányszor fordul, ha a nagyob­bik száztizenkilenc fogú és az három- százszor fordul. — No, arányos'ságszámltásról van szó — se^ít az idegei) helyre került kislány ijedelmén a tanár. A röpke felismerés átsuhan az ar­cán, látszik, hogy most mindent meg­értett, tudja, amit megtanult és már számol is és hangosan mondogatja a művelet lépéseit. írja a táblára a vég­eredményt: — Nyolcszázötvenszer fordul a ki­sebb fogaskerék. Így jönnek sorba a táblához Gyesz- kovics Éva, Richter Margit, Borobszky Valéria és szőmolriak, egyik zavartan, örök bizonytolanságérzésekkel, a má­sik határozottan. Vizsgáznak, már töb­A bösi kastélyban bői, mint ők is gondolják, feleleteik többet árulnak el belőlük, mint a leírt számok logikája. Itt már az is eldől, hogy vájjon érzik-e a zámok mögött rejlő valóságot, amikor ezt a kérdést kapják: hány százalék benzin párol- gott el''a hetvenöt literes tartályból, ha csak ötvenhat liter van benne, vagy hogyan kell kiszámítani a trapézalakú kert területét. Érzik-e az életrealitást, hogy a számok se önmagukért vannak. BENT AZ IGAZGATÓI IRODÁBAN folyik a felvételi megbeszélés. (Vétek lenne káderezéet írni) fiatal igazg tó ül az egyetlen nagy .róasztel előtt, mosolygós, hosszú fekete fiatalember, Macsek Pálnak hívják. Egyik kollégája, Vasas Ferenc tanító sok jót beszélt róla még kint a folyóson: Az íróasztal előtt szék, ezen foglal­nak helyet az egyenként bejövő tanu­lólánykák. Csupa falusi gyerek, nyílt eszűek, értelmesek. Sokukat alig kell nógatni, hogy elmondjanak mindent magukról, mások meg banális beta- nultsággal mondják el idejövetelük célját, olyanformán, hogy: azért jöt­tem erre az iskolára, mert régi vá­gyam, hogy ebbe az iskolába járjak. Vagy: tudom, hogy hiányzanak a ká­derek a mezőgazdaságból... és több ehhez hasonlót mondanak. Még az igazgató is kénytelen meg­mosolyogni ezt a gondolkodásmódju­kat, korukat meghaladó feleleteket, mert látható, hogy kit tanított be szü­lője, vagy kit tanítója az ilyen bátor kiállásra. S az igazgató mosolyogva tereli őket az őszinte, egyszerűség me­zejére. Sokan fordultak meg ezalatt a két óra alatt, míg ott ültem. Nem lehet cél mindenkiről írni, s ez a három eset, vagyis beszélgetés, három kis — jóformán csak magát észrevevő — életsors példát statuál az újságírónak, feljegyzésre int. A szokásos módon, egyik a másik után, egy vékony barna lányka lép be az ajtón. Bizonytalanul közeledik, nem tudja mit kell tenni. Leül és elkezdő­dik a beszélgetés közte, meg az igaz­gató között. Csak a beszélgetésnek erre a részére figyelek fel. — Édesapám cipész — mondja a tisztes ruhába öltöztetett, még nem is kamasz lányka — most a szövetkezet­ben dolgozik, de csak nyáron. Megad­ták neki az iparengedélyt a faluban s most susztero! is. De csak inkább ősz­szel, meg télen. A szövetkezetben is csak könnyűt szabad neki dolgozni, mert beteges. Elmondja, hogy már csak egyedüli gyerek ott Ír':, nővére férjhezment, s apja minden gondja, hogy őt kitanít- tasse. — No és hát, fog nálunk tanulni? — kérdezte mesterkélt szigorúsággal az igazgató, miközben a bizonyítványába nézett, amiben a legrosszabb jegy a két dicséretes volt. \ — Ha siker, 1... akkor fogok ta­nulni. Szegény Pavel Teréz — mert ő ez a lányka — arra gondolt, hogy nem elég jó e bizonyítványa, annyira naív, hogy nem vette észre az ártatlan ugratást. Ez az önkéntelen megnyilatkozás a ta­nító tisztelete, ami hátsó gondolatot se tűr. Ha sikerül neki! Tudjuk, mire gon­dolt: ha felveszik... Akkor tanulni fog. Xi másnak sikerülne, ha nem neki, a deáki cipész okos lánykájának. A másik esetben a nemzeti érzés tiszta, spontán példáját láttam. Egy bélai traktorosnak a lánya volt, Po- rubszky Mária. Nyí.t arca komolyan nézett a vüégba, külseje, mozgása, az illedelmes gyereké, aki mindig magán érzi az elismerő tekintetet. Szőke haja varkocsba fonva, piros szvetter, virá­gosmintás nyári ruha van rajta. Oko­san, kevés szóvei megyerázta, hogy apja, ha Bélán lakik is, a muzslai szö­vetkezetbe adta öt hektárnyi földjét és ugyanott traktoros s ne gondolja senki, hogy lóldjétől szabadult, mert enyja is a szövetkezetben dolgozik. Amit mondott, nagyon kedves. — Igaz, hogy szlovák középiskolát végeztem, gondolom, lesznek is nehéz­ségeim a magyar nyelvvel, helyesírás­sal .. . De azért mégis ide jöttem. Hisz magyar vagyok, s magyar iskolába akarok járni most már. Amit érdemes megírni még az Varga Rozi öreges komolykodása. S ezt még dialóguson keresztül sem érdekes ér­zékeltetni, csak kijelentésein, egyedül az ő súlyos kijelentésein keresztül, amik úgy hatottak, mint a földreejtett tele zsákok zuhanása. Amikor az igazgató forszírozta a gyenge bizonyítványt, ilyeténkép adta az okot, — Hát bizony, hogy őszinte legyek, mi nem is számítottunk, hogy idejö­vünk. (Volt egy társa is, ugyanabból a faluból.) De aztán meggondoltuk a dolgot. A továbbiakban így. — Szó köztünk maradjon, nem js naigyon igyekeztünk a tanulással. Hát lehet ezen nem mosolyogni? — Meg aztán otthon is szorítottak a munkával. Ügy beszél, ahogy azt a felnőttektől lehallgatta, szinte látom, hogy megy az anyjával a berencsi szövetkezet ha­tárába, aki be-befogja időnként maga mellé segítségnek, hogy hadd szokja a dolgos életet jókorán, meg az embe­rekhez való alkalmazkodást. S most idejött felvételre, mert „úgy értesült, hogy nekivaió kedvezményes iskola nyílt itt”. EZALATT A SZÜLŐK, a felvételi vizsgák örök karavánosai, hallgatagon várakoznak a folyóson. Nem könnyű dolog az ilyen negyven-ötven éves do- logbatört anyáknak messzi vidékekről utazni, két i.apot egy helyben, tétlen­kedve, várakozással tölteni, félig a lá­nyuk csacska beszédét hallgatni, félig hazagondolni, hogy mi is történhetik azalatt otthon, amíg távol vannak. Be­szélgetés is alig indul köztük, mert hisz idegenek egymás közt, falusi esz- szonyok, akik szívesebben elüldögélnek 3 maguk gondjai felett, még ilyen helyzetben is. Csak két asszony beszélget, két csú- zi asszony, Trévei Márta meg Holic Ida anyja. A többiek alig szólnak va­lamit. — Bizony, csak sikerüljön már ne­kik a felvétel, hogy ne hiába ültük volna ezt a két napot itt. így mondják, pedig jobban elkeserí­tené őket, ha nem sikerülne, minthogy két, napot hiábavalósággal töltöttek. — Jaj, az sn uram leszedné rólam még a keresztvizet is, ha tudná, hogy hiába jöttem el két napra, ilyen dolog­időbe — mondja Holic Ida anyja. Várnak az eredményhirdetésre türel­metlenül, habár igyekeznek állhatatos­nak mutatkozni, így idegenek előtt. Mondom Holic Ida anyjának, hogy lányát biztosan felveszik az iskolába. Fényes mosolyra, ezután boldog neve­tésre derül barnapiros arca. — Bár csak az angyal szólna magá­ból! Ehhez nem kell kommentárt fűzni. AZ IGAZGATÓ KIHIRDETTE a fel­vételi vizsga eredményét. — Hetven jelentkező közül a felvé­teli vizsgán megjelent negyvenöt. A jelenlévő jelentkezők közül nem felel­tek meg a felvételi vizsga követelmé­nyeinek öten... És sorolja a neveket, két fiú és há­rom lány. A két fiú bánatosan lógatja a fejét. A szülők boldogok, mosolytól sugár­zó arccal mennek az igazgatóhoz meg­köszönni az elszállásolást, a kétnapos ellátást és örülnek. Ők azt most nem latolgatják, hogy mennyi gyötrelmet fog akozni lányká­juknak megtanulni a gépírás, könyve­lés, levelezés tudományát, az se fordul meg a fejükben, hogy hány szövetke­zetben állami gazdaságban, gépállomá­son, várják a fiatal könyvelőket, a lánykáikat. Egyszerűen örülnek, ahogy anyák szoktak, ha gyerekük sorsát sugarasnak látják. Jelenet a „Vörös mák“-bóí Szombaton, július 26-án, Bratislavában a Nemzeti . Színházban bemutatták R. M. Glier „Vörös mák” című balettjét. Az előadást Alexander Romanovics Tomszkij, üzbeki érdemes művész, a moszkvai Nagyszínház rendezője taní­totta be. Képünkön az első felvonásból látunk egy jelenetet. A kulik a szovjet ten­gerész előtt hálából táncot lejtenek. Táncuk minden mozdulata kifejezi, hogy megvédik önállóságukat és szabadságukat. Ahol jó kultúregyüttes van MORAVEC KATALIN prágai tudósítónktól Tavaly október óta a prágai Magyar Kultúra helyiségeiben három magyar nyelvtanfolyam folyt. Résztvevői főleg azok a csehszlovák dolgozók voltak, akiknek vagy munkájukban, vagy csa­ládi kapcsolataikban szükségük volt a magyar nyelv elsajátítására. Szép számmal gyűltek össze. A különböző fokú három csoportnak összesen mint­egy 80—90 hallgatója volt. Június 22-én a Magyar Kultúra ün­nepélyes búcsúestet rendezett a tan­folyam résztvevőivel. Az előadóterem Ízlésesen terített, virággal díszített asztalai körül hamarosan élénk beszél­getés folyt. A magyar tanfolyamok hallgatóm és családtagjakon kívül megjelent a Magyar Népköztársaság nagykövete, Horváth Imre elvtárs a nagykövetség számos tagja kíséreté­ben, a Kultúrügyi Minisztérium, a Kül­ügyminisztérium és a Nemzetközi Diák- szövetség képviselői és néhányan a Búcsúest Prágában magyar ösztöndíjas Prágában tanuló főiskolások közül. Az estet kultúrműsor nyitotta meg, melyben maguk a tanfolyam hallgatói Petőfi életét és müvét ismertették szó­ban és zenében, versben és énekben. A szöveget ugyan csehül adták elő, de a Talpra magyart zengzetes magyarság­gal szavalta az egyik szereplő. Az el­hangzott műsort lelkes taps jutalmaz­ta. Utána a magyar nagykövetség 1 titkára, Léderer Frigyes elvtárs kö­szöntötte a tanfolyam hallgatóit. Né­hány szívélyes szóban rámutatott a magyar-csehszlovák kapcsolatok szem­pontjából a nyelvtanfolyamok rendkí­vüli fontosságára mint a két nép köl­csönös megismerésének egyik leghat- hatósabb eszközére. A tanfolyam egyik hallgatója őszinte szavakkal köszönte meg a nagykövet­ségnek a nyelvtanfolyamok rendezését, melyben lehetővé tette a csehszlovák dolgozók számára, hogy megismerked­hessenek nemcsak a magyar nyelvvel, hanem a magyar történelemmel, kultú­rával; hogy kiállítások, filmek, köny­vek és folyóiratok segítségével átte­kinthető képet kaphattak a magyar dolgozók életerői. Tóth Imre elvtárs, a Magyar Kultúra vezetője azután a tanfolyamok vezető­jének, Dr Hradsky elvtársnak önfelál­dozó és eredményes munkájáért és a tanfolyam öt legszorgalmasabb résztT vevőjének kitartó és rendszeres tanul­mányáért ■„ Magyar Kultúra jutalom­könyveit nyújtotta át. Miután pedig a jelenlévők a cseh­szlovák-magyar barátságra ürítették poharaikat, hangos le a terem a szebbnél-szebb magvar nótától, s a tü­zes esárdá októl. Ez a szívélyes, jó­kedvű hangulat-- a késő esti órákig tar­tott. Érsekújvár, ez a híres, régi város bizony még mindig erősen emlékezteit bennünket a háború borzalmaira. Még látni nyomait a tíz évvel ezelőtt Cseh. Szlovákiát, illetve Középaurópát is végigsöprő véres háborúnak. Bár a felszabadulás óta jónéhány tucat ház épült fel, sőt egész utcasorok nőttek, ki azóta a romok közül s mégis látni azt, amire nemcsak Érsekújvár lako­sai, de mi is hátborzongva, megvető gyűlölettel gondolunk. Új iskolák, összkomfortos lakások, népművelési épületek, hivatalok, egészségügyi házak világosszínű falai emelkednek a magasba, hirdetve, hogy íme egy pár év múlva ilyen házak dí­szítik majd az ősrégi várost. Ahogy a főtérre értem, egy pár percre megálltam, hogy megcsodáljam a szép, rendezett parkot, az apró vi­rágágyakat, amelyek közepén Bernn- Iáknak, a nagy szlovák költőnek ha­talmas szobra áll méltóságteljesen. ■ Ehhez hasonló szép parkot még keve­set láttam s mondhatom, hogy ez va­lóban dicséretére válhat a városnak és aki törődik vele, ápolja és gondozza, annak pedig százszor. A főúttól mintegy kétszáz méterre van az állami egészségügyi intézet. Szép. egyemeletes, új épület. A dere- serlőhajú hatvanfelé közeledő portás, bácsikától Stanc Edit után érdeklő­döm. — A hatos számú szobában dolgo­zik — mondja az öreg bácsika kissé rossz magyarsággal. ’ Stan. Editet nem találtam munka, helyén, ebédre ment. Helyette egy magas, szőke, mint a rózsa oly piros­arcú lány Tóth Albina, a CslSz helyi szervezet elnöke mutatkozott be. Albi­na és Edit kiváló CsISz.tagok. Mind a ketten egészségügyi dolgozók. Edit fo- gászműszerész. A szakmáját nagyon szereti, még most is sokat tanul. S emellett jó társadalmi munkát is vé­gez. Ő szervezte meg üzemünkben a kultúfcsoportot is, amely jelenleg Ér- sekújvárott, sőt az egész járásban a legjobb. Nem egy fellépésükkel szerez­tek már megbecsülést maguknak. Van tánc- és énekegyüttesük is. Az éneke. sek között kiváló szólóénekesek is vannak, mint Petrovics Magda, akit ha meg jelen a színpadon, tomboló tapsorkánnal üdvözöl a közönség. Olyan szép és finom érzékkel énekel, mint egy született énekes — jegyzi meg Edit. A szép és kellemes hangjáért a nép. dalok nagyszerű előadásáért bőven van része a tapsból, dicséretből s az ct megillető elismerésekből is. Ugyanilyen kiváló szólóénekes Martinkovics Zsuzsa is és az együttes valamennyi tagja, akik szívük minden melegével röpítik szárnyra a szebbnel- szebb népi, mozgalmi és békedalokat. Az énekkar mellett kitesz magáért a táncegyüttes is. Itt is kiváló fiatal táncosnők vannak. A tánccsoport nyolc tagból áll. Nyolc szép, egészséges, csi­nos lányból, akikre valóban ráillik ez a dal, hogy ,,a dereka mint a nádszál, úgy hajlik, úgy hajlik”. Ezek a lányok, ha kell, jó „fiú” táncosok is. így, ha. valamelyik táncszámban fiúszereplöre van szükség, ők ezt úgy oldják meg, hogy kettő-négy felöltözik fiúnak és oly ügyesen és mesterien maszkíroz, zák magukat, hogy senki sem ismeri fel bennük a lányt. S végül, amikor kiperdülnek a színpadról, felzúg a taps ekkor és ók visszajönnek a színpadra, leveszik a kalapjukat, amin percekig mulat a közönség. Egyszóval joggal mondhatjuk, hogy ez a kultúrcsoport valóban jól dolgo­zik és példát mutat minden kultúr, együttesnek, hogy lehet jól dolgozni is, csak akarni kell. Az eg-iíttes eddigi kiváló munkájá­ért a napokban a Becsületjelvény Ki­tüntetésben részesültek, s amikor át­vették ezt a megtiszteltető kitüntetést, elhatározták, hogy ezután még jobban fognak dolgozni. így történt az, hogy az egyik gyű. lésen védnökséget vállaltak a CsíSz- Elektrosvit szervezete felett, ahol saj­nos jelenleg gyöngén dolgozik a CslSz szervezet. A másik ilyen felajánlásuk az volt, hogy az aratás alkalmából kul- túrbrigádokat szerveznek, s hetenként legalább kétszer előadást tartanak ez aratómunkások számára. Az első ilyen fellépésük vasárnap volt Csúzon. Ezekhez a fellépésekhez válameny- nyien becsületesen és lelkiismeretesen felkészültek. Dalál és tánccal akarják könnyebbé, szebbé és vidámabbá tenni az idei békearatást. (te) 1 VERES JÁNOS Szekéren... Nyár ! Szekéren mentünk, széjjelnéztem ; Béla mellett, a bakon ülve, ) nekifeszülve kaptatott fel ! a kis dombra a két jő szürke. í A folyón túl, akácok között pihen a tó, a mély, szelíd. Széplábú lány áll kint a parton, a vízbe nagy kannát merít. j Kemenceforró nyári nap volt, í aratás előtt; az akácok bágyadtan álltak s könnyű blúzban j jártak arra a karcsú lányok. Tarka kacsák a kavicsokon totyognak, nyár van, délután. Fehér házfal napoz a csendben. Egy gólya kelepei csupán. Megálltunk fent; egy ifjú köszönt reánk a füves árokszélről. — Holnap kezdjük — szólt — az aratást mézillat libbent puha szélből. Most minden fűszál mozdulatlan, ünnepi e halk hangulat. A gyalogúton víg bogarak tisztogatják a csápjukat. — Csak ügyesen — felelte Béla s kalapját tarkójára tolta, — készítem már a lenti malmot, őrölne már, mert az a dolga. A nyárikor,yha kéményéből kikönyököl egy jüstbodor. A pajtái .i?l mekog a kecske, kínálja húsét a bokor. Rásuhintott a két szürkére s robogtunk arany táblák mellett le a dombról, a nyár mosolygott s fénylett mögöttünk porfelleg. Este maid szól a lány: Tálalunk — s hívja r fürge nagyanyát, ha hazatérnek mosolyogva a fáradt, barna aratók.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents