Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-08-28 / 68. szám
ft! IFflffötft 1354. augusztus 28. FECSÓ PÁL: A bukóvá hegyek között Magas hegyek között magányosan járok, Sudár fenyvesek közt senkit sem találok, Pihen a falu is lent a völgy ölében S őzek legelésznek erdő sűrűjében. Ezen a hegycsúcson ezelőtt tíz évvel Jegorov pihent meg fáradt seregével. Ott a hegyoldalban, hol birkanyáj béget Gyilkos golyó fütyült, söpörte a népet. Ma a madaraktól rezegnek a lombok, Akkor bomba bőgött s a fellázadt vér forrott. A parázsból láng lett, égett a gyűlölet Tiltott tüzek gyúltak fönt a falvak felett. Ezen a tisztáson ezelőtt tíz évvel Minden zöld fűszálat befestettek vérrel, Pokollá változtak a bukovci hegyek Hős katonák lettek a békés emberek. Abban a kunyhóban, hol most homály lakik, Tán Venkurov szőtte széppé nagy álmait. Innen a fa mögül, ahol most én állok Innen jól látszottak a pusztító lángok. — Szenes gerendák közt új élet virágzott Szabad már a hegy, völgy, amerre most járok. Akik elvéreztek, kiket meggyilkoltak. Szabadságért lettek hősök, bátrak, holtak, Rímekben harsogom: köszönjük emberek! S százszor visszhangozzák a bukovci hegyek. VLADIMIR REISEL: Őrt állunk mincinyáian Szegénylegények a Rozsutec alatt már régen nem állnak lesben, sok bátor partizán fegyverét letehette végre; eljött az idő, hogy kit eddig büntettek, visszafizessen s ráolvassa bűneiket volt bíráik fejére. Ünnepélyes csend honol most a hegyek között, csak lányok s legények dala szárnyal a tájon. S hol a hegyoldal virágdíszbe öltözött, ' őrt állunk, víg daluk komorrá sose váljon. Fordította FÜGEDI ELEK Svermovo, a hős falu A Kráíová Hóra csodálatosan szép völgyében, jó illatú hegyi legelő aljában fekszik Svermovo falu, a felkelés hősi harcainak színhelye. Ha valaki idetévedne azok közül, akik tíz éve nem látták ezt a helyet, bizony alapo- H} san .elcsodálkozna. A Nemzeti Bizottságon felütöm a k/:, falu krónikájának vaskos kötetét és *'■ ; szinte magam előtt látom a szegényes, elhagyott falucskát, Telgartot, Svermo- ' vo faházikós ősét. Megtudom azt is, " hogy a templomon, a papiakon, korcs- . mán, egyházi iskolán és néhány módosabb gazda lakásáp kívül minden házacska fából épült. Beszél a krónika a [ masaryki köztársaság dején a ‘munka- ® . nélküliek töm.,eiröl, a fasiszta megszállásról és a falu lakóinak bátor harcáról. A front még messze túl a Kárpátokon húzódott, mikor megjelentek az első röpcédulák a házak falain, szétszórva a szűk udvarokon, melyek szabadságharcra szólították a népet. Az egyszerű szlovák dolgozókat nem kellett soká kérlelni, benépesedtek a környező hegyek és éjszakánként tábortüzek gyultak a bérceken. Forradalmi nemzeti bizottság alakult és élelmezték a partizánokat. A fasiszták kegyetlen dühvei rontottak a hős falura. Elkeseredett, kemény harc dúlt Telgárt- ért. Hiányos fegyverzettel is győztek a felkelők a fasiszta túlerővel szemben de a fából épült falu porig égett a küzdelemben. Csak itt-ott árulkodott egy-egy csupaszfalu kőfal arról, hogy itt valamikor falu volt. A tehetetlen öregek és a faluban maradt -állatok is ott pusztultak az elhamvadó házakban A hegyekbe felcipelt kevéske motyó- val kellett a felszabadulás után új életet kezdeni. Telgart új nevet kapott, ma úgy hívják Svermovo. A Szlovák Nemzeti Felkelés hős harcosáról nevezték el a gyönyörűen újjáépült falut, ahol a harcok emlékére, a felkelés 10. évfordulóján egy szoborcsoportot lepleznek le. Hucko, akadémiai szobrász műve egy asszonyt ábrázol gyerekkel a karján és-egy katonát, mint a békés élet _ ... .............. vedelm e zfH£r» ek sz’mbohsmát ábrázolja. Svermovo közsép krónikájának 6(jy lapja 1 (Folytatás az 5. oldalról) — Őrmester úr, csak egy ■pillanatra, — mondta és bejutott az istállóba. Bent egyszerre dy gyönge lett. hogy lerogi/ott a szénára. Reszketi) újjakkal bontogatta a papirost. Csak egy szó volt ráírva: Megmentünk! A szíve hatalmasat dobbant, majd kiszakadt a melléből. Minden idege, izma mintha táncolt volna benne. Remény! Egy percbe telt, míg ezt a vad reszketést, a melléből fei- türö sírását leküzdötte. Elindultak. Péterbe minden lépésnél belehasított a fájdalom, de jajszó, nélkül tűrte. — Megmentenek! — suttogta Márton és a fiúhoz hajolt. — Bírod, kisfiam? Hátranézett az őrökre, az egyik durván elOrelökte. — Vinnélek az ölemben, — mondta, de Péter csak a karjába kapaszkodott, hogy el ne zuhanjon a jeges göröngyön ... /~t<rökkévalóságnak rémlett, ^ míg elhagyták az irtvány t és egy letaposott ösvényre értek. A domb csúcsán kitárult előttük a havas táj. Szemközt, a reggeli ég kékjében vakítóan csillámlot-t a Jávorhegy cukor- teteje. A dereka még köddel, felszálló felhőkkel takaródzott. Nyugat felé, amerre az ösvény lejtett, távíróoszlopok húzódtak a hadiút mentén. A szélcsendes, fagyos időben teherkocsik lihegése hallatszott, hörögve nyögtek és felbőgték, ahogy a meredekre értek. Ritkás erdő terül a domb és a kocsiút között. Ha átvágnak az erdőn, talán felveszi őket egy kocsi, reménykedik Márton. — Az úton felszállhatunk egy kocsira, — bíztatja Pétert. A üü arca a fagyban is ég, a homloka verejtékes. Márton megtörli zsebkendőjével. Csend ■ .. mennek a havon ... . Most elhal az út zaja, csak a hó ropog, kopár fák közt járnak. Négyen mennek. A két fogoly bukdácsolva elől, mögöttük biztos léptekkel a két SS- legény. Fegyverük figyelmeztetően megkoppan az ágakon: nincs menekvés. Márton szíve nehéz lesz. — „Megmentünk". Remélni, hinni! A jó asszony talán ima helyett, vígasztaiásul csúsztatta tenyerébe a papirost... Megmentünk! ... De mikor? Hogyan? Most mennek a havon, mennek a halál elé, a megsemmisülésbe. Éjtszaka már megbékélt mindennel, elbúcsúzott Heléntől, a gyerekeitől, az élettől, mindentől, s ez az egyetlen szó mégis mennyire felzaklatta, micsoda féktelen vad erővel ragadja ki a megnyugvásból. Jó asszony, de kár volt ezt a meg- békéltséget összetörni1 Az ösvény fordul. Ember áll a hajlatában, alig húsz lépésnyire tőlük. Bekecses, tömzsi kopanicsár. fülessapkája mélyen az arcába htlzva. Ahogy eltépnek mellette, Mártonnak úgy rémlik, hogjj ismeri a füles sapka alól kibukó vörhenves hajat, a víztiszta ravaszkás szemeket, az egész arcot. Villámszerű felismerés ez, nem akar hinni a szemének! Az ember szájában cigaretta. — Kamerád, adj tüzet! — hallja a hangját. Meglassítja lépteit és félfejjel visszafordul. A bekecses az őrök felé tárja tenyerét, cigarettát kínál. Az őrök megállnak, nyúlnak a cigaretta után ... Márton valami fehérséget lát mozdulni mögöttük s egyszerre mindent megért. Érti az üzenetet, a tegnapi. suttogást: a bekecses kopanicsár Dubnicky őrmester! — Péter! — kiált fel és meg. ragadja a fiát. Vonszolja, tépi magával a fák közé és egész testével védi, ha idejük volna utánuk lőni, ne érje golyó. És ne lássa, ne hallja, mi történik mögöttük. Anélkül, hogy visszanézne, az idegei tanúi a drámának. Két hóköpönyeges rárohan hátulról az Örökre. Hosszú finn késekkel egy szempillantás alatt végeznek velük. Ordítás, hörgés szakít a csendbe. Szakadékba zuhannak s lent Márton tébolyulton vonszolja, tépi magával Pétert tovább. De a fiú nem bírja, ájulton elbukik. Márton a karjába kapja s körülnéz. Nem tudja, hol van, s nem tud eligazodni. Mindegy, csak házak, emberek közé érjen, mielőtt egy kóbor őrjárat rájuk bukkanhat. Felkúszik a vízmosásból, halálosan fáradt, Péter teste nehéz. most kétszeresen érzi súlyát, de le kell küzdenie gyengeségét, amely arra ösztökéli, hogy letegye terhét és elnyúljon a havon, — pihenni, pihenni, elcsitítani vadul háborgó szívét. Fent megáll egv percre és ez elég, hogy az agyára hulló köd eltisztuljon és újra fellobbanjon életösztöne. Tántorgó léptekkel elindul. Jól sejti, hogy a szakadék szélét belepő bokrok mentén út vezet, s mikor rátalál, szinte felsír az örömtől. Irtvány közelében vannak! Csak egy kis erőfeszítés még és biztonságban lesznek. Csakugyan, ahogy fordul az út, a domb védett ölében feltűnik az első ház. Rogyadozó léptekkel feléje tart és utolsó erejével belép az udvarba. A hó elfeketedik a szeme előtt, rémülten látja hogy a ház fala meginog, a következő pillanatban rázuhan és betemeti. Hörgő segélykiáltás szakad ki torka, bői, elerőtlenedett karja elengedi Pétert, de egy utolsó ös~ tönszerú muzdu a ital, ame.yről eszmélete már nem tud, védőén fölébe borul 4. rős, csípősízű pálinkát öntöttek ajkai közé. Ahogy magához tért és felnyitotta szemét, egyetlen tekintettel átfoga az egész konyhát, a fehérremeszelt öreg, pufók tűzhelyet, az ágyat a szegletben. a körbenfutó polcot, a mázas csöbröket, a virágos csészéket, s a falakra aggatott festett porcelántányérokat. Ráncosarcú vén kopanicsár állt előtte, reszketős jobbjában pálinkásüveg. — Jobban van. Mihálik szomszéd? Márton száján szaggatottan tört ki a lehelet; heves szív • dobogása enyhült. Megnyugtatta hogy az öreg ismeri, ló heiyen vannak. A szeme kutatva, ismét az ágyra fordult. Péter feküdt rajta hosszan elnyúlva. Pirospety- tyes főkötős fiatalasszony hajolt aggódva föléje — Hogy van a fiam? — Láza van, nagyon nyugtalan! — rázta az asszony gondterhesen a fejét. — Csupa seb és vér a lába ... Nagyon megkínozták szegényt. Márton hol az asszonyra, hol az öregre pillantott. Milyen kevés a szavuk. Nem kérdeznek, nem faggatják. Megmenekülésük híre szétfut, s nem akad egy lélek, aki elárulná őket. Ha kell, az egész irtvány egy emberként összefog, hogy segítsen rajtuk. Nagy nyugalom szállta meg, s roppant fáradságában úgy érezte ezt a nyugalmat, mint egy régen ideit boldogságot. Csend ülte meg a kis konyhát, csak Péter ziháló lélekzete hallatszott. —- Alszol? — lépett az ágyhoz Márton. A fiú ráfordította lázban csillogó szemét. — Hol vagyunk, apa? — Jó emberek közt. Minden rendben van már, édes fiam. De Péter tüzelő szeme az ajtóra tapadt, s mintha üldözök lépteit hallaná, felemelkedni próbált és félelmében felsikol- tott. — Jönnek!... Fussunk, a pa! — Senki sem üldöz, ne félj! Nyugodj meg. fiam! Péter h&trahanvatlott. Apja hangja, kezének gyengéd sí- mogatása kezdte eloszlatni esztelen félelmét. Percek múlva csendesebben lélekzett Elaludt — Van szánom, — mondta ekkor az öreg kopamcsár. — (Folytatás a 7. oldalon) A bekecses cigarettát kínál.
