Új Ifjúság, 1954. július-december (3. évfolyam, 52-103. szám)
1954-08-28 / 68. szám
Halál a fasizmusra 1954. augusztus 28. BURDA AZ ERDŐ SZÉLÉI figyelte, belátni e sűrűjébe. Az er«k> mélyén csak barna és egyenes feffyőtörzsek láthatók. Távolabb mindig több a fenyő az erdő mélyén, míg végül egyenes barna falat képeznek. Semmi sem mozdult ez erdőben, de mintha, most... de mintha, most... Árnyék volt, avagy ember ? Burde megrántotta fegyverének ravaszát, lövé6 dördült, az árnyék eltűnt. Rögtön utána az erdőből válaszoltak. Második, harmadik lövés ropogott, majd alulról a géppuska szólalt meg. Lent, a fák között, apró fénypontok ugráltak, hol itt, hol ott tűntek fel és lassan közeledtek. Nemsokára már egyes alakok is láthatóvá váltak, emint gyorsan futottak egyik fátől a másikig. A fiúk rájuk lőttek. Mindenki kiszemelt megának belőlük egyet. Megvárta, amíg «lindült e törzs mögül, aztán — puff! Ludvik Jánossal a fenyők fölött ez alsó tisztást figyelte. Várták, hogy itt is megmozduljon az ellenség. Minden pillanatban itt lehetett. Már indulnak is. Ludvik megrántotta a ravaszt. Nem úgy német uraim! Innen ugyan nem értek a közelünkbe, a tisztáson keresztül kerültök a Kaoska gerincére. A támadók visszavonultak a tisztásról. Némelyik széttárt karraj elterült a földön. Aztán újból kitörtek az erdőből. Kattogott • Maxim, «einte reszketett az álványon. A németeknek megint hátrél- niok kellett. LUDVIK MEGTÖRÖLTE izzadt arcát, Lotár töltötte az üres tárolót. — Milyen a helyzet ottan? — kiáltott a pokoli zajban Ludvik. — Közelednek, — fordult feléje Var- gic. — A fákkal fedezik magukat. — Ez bizony nem jó. — magyarázta Ludvik Jánosnak. — A helyzet rossz a mi részünkre. Lotár felvette fejét a löszerládáröl. — Rossz? — kérdezte. — Miért volna rossz? Azelőtt is reménytelen volt helyzetünk, csak jöjjenek ídébb, egészen közel. Szeretnék a németekkel még egyszer 6zembenáWni, hogy sokat lőhessek agyon belőlük. Akarom, hogy sok menjen előttem a másvilágra. — Estig kellene kitartanunk, — szólt Ludvik. János hallgatott. Buzgón rakta egyik töltényt a másik után a tárolóba. — Ha estig kibírjuk, ekkor megszökhetünk, — szólalt meg János — addig még sok németet lőhetünk agyon. A közeledő németek puskagolyöi veszedelmes közelségben röpültek el a fejük fölött. — Már nincsenek messzi, — állapította meg Ludvik. — Készítsétek elő a gránátokat! — kiáltott a déli oldalról Vargic. — És mi? — kérdezte János Ludvi- kot. — Mi majd az alsókra vigyázunk. Szeretnék hozzájuk menni, — szólt János a déli csoportra mutatva. — Most már minden mindegy, — folytatta, — szeretnék sok németet elpusztítani. — Nohát eredj! — felelte Ludvik. — Elég, ha magam vagyok itt. Lotár hasoncsűszva ment át Vargic csoportjához és odafeküdt Fülöp és Burda közé a Hósáncra. Fülöp arca kissé halavány még a betegségtől, de tekintete bátor. A hófalba vájt teknőből lövöldöz puskájával. Észre sem vette, hogy Lotár odaérkezett. Burda a géppuskától elfordulva, különös mosollyal néz Lotárre. Burda úgy nevetett, hogy az mindig kicsit több, vagy kicsit kevesebb volt az egyszerű nevetésnél. — Melegedik, — kiáltott Jánosnak Burda és rámutatott a géppuskára. Lehúzta a fegyvert a sáncról és megtörülte hóval. Fától fáig szökelltek e németek és mindig közelebb jutottak. Az elsők ez erdő széléhez értek, »mi legfeljebb ötven méternyire volt a hóbarikádtól. AZ ÉSZAKI OLDALON megszólalt a Maxim. Ha János megfordította volna fejét, jói láthatta volna a kifeszített lábbal támaszkodó Ludvikot, amint megrázkődott a lövések lökéseitől. Lotár megigézv* nézett e fehér köpenyegekre, amint az erdő szélén futkostak és a fenyőtörzsek mögött várták e vezényszót. Ezt az ötven métert nem szabad megtenniök, gondolta Lotár. Kezében gránátot, nagy magyar gránátot tartott, amely nagyot szól és nagy kárt okoz. A többi előtte feküdt e havor.. Nem, ezt az ötven métert már nem futják be, vélte teljes meggyőződéssé;. Amíg él Lotár, Vargic, Fülöp, Burda, Ka'.ecs és a többiek, eddig az lehetetlen. Márpedig mi sokáig fogunk élni, nemet urak, — szerette volna odakiáltani nekik János, — mert élni akarunk! És mert erősek vagyunk, erősebbek a tűznél, és acélnál, ezért élünk még mindig és fogunk is élni. — Hogyan ven az, — elmélkedett János, — hogy most nem félek? Milyen különös, hogy nem rettegek a haláltól. Nem aggódom, hogy rajtamüt, uedig az előbb biztosra vettem. íme, ilyen ez ember. HIÁBA IGYEKEZETT MAGÁT meggyőzni arról, hogy nincs értelme bízni a szabadulásban, amikor ilyet elképzelni se tudott. Hiába. Most. amikor >tt voltak a németek, szemben állt a veszedelemmel, látta a pontosan célzó Fülö- pöt. a köpködő Burdát, már nem félt a haláltól. Egészen jó kedve támadt, «•.mikor kezében forgatta a nagy magyar tojásgránátot. Ez majd nagyot durran és jókora pusztítást okoz ez ellenség sora,ban, A németek gránátokat dobáltak. „Hurrá”-,kiá!tássa! kitörtek az erdőből. A Kacska déli oldalának hósánca mögül egyszerre szólalt meg mind a négy géppuska. A fekete automatás fehér köpsnye- gek a földre lapultak. Ott feküdtek a németek a havon, újból nekikészültek, néhányat ugrottak, de az erős tüzelés ismét földre terítette őket. Lassan nyomultak előre. Minden kísérlet u*án kevesebben voltak. Az erdőszélről a barikádig vezető út minden méterét német vérrel öntözték meg. Már csak körülbelül húszán lehettek, mire az erdő és a fiúk közötti 'avoúság íe'éig értek. Előnyomulás közben * lőttek az automatákból, meg a puskákból. némelyik henyatesve terült el a földön, de a többi mégis rohant tovább. — Gránátokat! — kiáltott Vargic. Egy,k kezében gránáttal, a másikban puskával ugrott fel a Ráncra. — Halál a fasizmusra! — ordította a sár." tetejéről teli torokkal és odavágta a gránátot. (Részlet Vladimír Minác , Halál jár a hegyekben" című regénvé- ből). Eldördülnek Valaki felkiáltott: — Jönnek a mieink! Mindnyájan arra néztek. Hál' Istennek! Két szánkó volt, mögöttük embernyáj. Siettek. De jaj! Máris itt kellett volna lenniök! Mert ugyanabban a pillanatban fojtott hang kiáltotta: — A németek! Amott, lenn! Ö, nem volt már rá idő, hogy a közeledő segítséget ügyeljék és a perceket számolgassák. Pillanatok alatt befészkelték magukat a helyükre, arcukat a puskatushoz szorították és mind- annyiuk tekintete a lenti síkságra összpontosult, ahová beözönlött a német áradat. Ki tudja, mire gondoltak akkor a fiaink? Talán semmire. Min is elmélkedtek volna? Látták, hogy a németek alig húzzák a lábukat, fáradtak és elcsigázottak. Látták hogy úgy haladnak, mint a gép, amelyben akadozik a mo7 a fegyverek tor. De látták azt is, hogy nagyon sokan vannak. — Készüljetek a harcra! — mondta Benyács.. Erre nem volt szükség. Hiszen készen voltak. — Nem lőni addig, amíg nem vezényelek! Az már igen! Fukasz hadnagy parancsának volt értelme. Hadd jöjjenek csak a németek egészen a csőtorkolatok elé! Hadd mutassák meg magukat« hogy hányán vannak össze-vissza. Az elsők, ott lenn, már csaknem egy- vonalba értek a védőkkel. És mennyi jött mögöttük! Hiszen már az egész völgyet betöltötték és még mindig ontotta őket a kanyar. Atyaisten! Hát hány zá9zlöalj ez? Talán elaludt Fukasz hadnagy? Legfőbb ideje már, hogy elkezdődjék valami! És ekkor — talán, mert valaki a mieink közül óvatlanul megmozdult, sőt egyik fától átszaladt a másikhoz — eldördült az első lövés. Német puskából jött. — Tűz! — vezényelt Fukasz. Valamennyi fegyver egyszerre dördült el fenn a parton. A németek megtorpantak. A menet felbomlott. Dehát hogy is ne? Még ilyet! Éppen akkor, amikor utolsó erejükből idáig vonszolták magukat és már-már előre érezték a gyantásán égő hasábok (üstjét, meg a parasztkemencék melegét... Hányán buktak arecal a hóba és hányán néztek üvegesedő szemmel az égre! Hány roskadt rá sebesülten a hószőnyegre és marta azt széjjel halál előtti vívódásában! Egészen természetes volt, hogy az első pillanatban zűrzavar támadt* közöttük, de a következőkben már a harc felvételére gondoltak. Hiszen sok csatában megfordultak már, viharvert férfiak voltak és keserű dühüket mérhetetlenül felkorbácsolta kamerádjaik kiontott vére, amely pirosra festette körülöttük a havat. (Részlet Peter Jiiemnicky „Garammenti krónika” című regényéből) Milan Lajciak: MENETELÉS Az őszi sár bokáig ért. Most láttam csak, hogy ki a legény, kit nem rémítnek golyók, sziklák. Lángolt minden, szálltak a szikrák, plakátok ezre halált ígért. • Ifjúságunkat sem kímélték a tankok hernyótalpai: Véres nyomot hagytak a kapcák, az ember akkor nem volt érték, tombolt fékét vesztve a gazság. Mint sok más, mi már nem tud visszatérni — célbafúródó, fütyülő lövedékek — az őszi utak sem térnek többé vissza! Harcok heve kovácsolt sok tartós köteléket, bajtársi köteléket: nem lehet széjjeltépni. Esőcseppeket sírtak a fák. Az őszi sár bokáig ért. Most láttam csak, hogy ki a legény, Kit nem rémítnek golyók, sziklák, embert, aki férfivá ért. Fordította: FÜGED1 ELEK (Folytatás a 6. oldalról) Kubis szomszéd kölcsön adja a lovát. Elhozom az orvost. — Köszönöm, bátyuska. Nem tudom, hogy hálálom meg jóságukat, — felelte Márton és fáradtan visszaült a lócára. A faion, a feje közelében egy kis tükör lógott. Meglátta benne borostás, sovány arcát. Csaknem sárga volt, mintha agyaggal kente volna be. A szeme beesett, vörösen ég, a pillái re. megnek. I z ablak párkányáról egy fehér foltos fekete macska ugrott hirtelen lába elé és aranylóan zöld szeme megvillant. Pillanatok múlva árnyék esett az ablak kartonfüggönyére. Márton szíve ijedten megrángott. Most ugyanaz a vád és esztelen félelem fogta el, mint percek előtt Pétert. A macska állatösztöne előbb érezte meg a közeledő idegent, a veszedelmet. Késő, már nem menekülhetnek! Az ajtóban megjelent a beke. esés ember. — Dubnicky! — ugrott fel Márton és szinte sírvafakadt a megkönnyebbüléstől. Átölelte és kétfelől megcsókolta a csen. dőrőrmestert..— Hogyan talált ránk? — Olyan rossz nyomozónak tart? — adta vissza a kérdést Dubnicky, ragyogó arccal. — Láttam, merre futnak, s bent a szakadékban ott voltak a friss lábnyomok. Elvezettek íz útig. Ott aztán már igazán nem volt nehéz kitalálni, hogy erre tart és az első házba betért... Mi van a fiával? — Rosszul van ... Nagyon megkínozták és megfázott. — Gyereket kínozni. ■ . Gazemberek! — sziszegte Dubnicky összeharapott foggal s a köpa- nicsárhoz fordult. — Sztancsik bátyó, szánt kell keríteni hamar! — Megmondtam már én is, hogy elmegyek orvosért. — Jobb lesz bátyuska, ho szánra rakjuk a fiút és leviszi a doktor úrhoz. Egy-két napig maradjon nála a gyerek. Adok egy levelet magával — mondta Dubnicky és az asztalhoz lépett, hogy megírja. — Tegye el jól és csak a doktor úrnak adja át. A szánt béleljék ki szénával és dunyhákkal. Nem kell megijedni, ha német patrul jön. Mondja csak nyugodtan, hogy az unokáját viszi operálni. Egy. szer már volt vele orvosnál, s akkor még nem kellett... Most sürgős, magas láza van. Ha így ■mondja, rögtön tovább engedik ... Van valakije, aki magával mehet és vigyáz az úton a gyerekre ? — A fiam a városba ment, csak estére jön haza. De a menyem velem jöhet. — Jó! van, Sztancsik bátyó .... Jobb is, ha asszony 'megy. Mihalik elvtárs nem tarthat magukkal. Nem szabad feltűnést kelteni a faluban ■.. Megálljon, Sztancsik bátyó, egy csákányra és erős ásóra volna szükségem. Dubnicky intett Mártonnak, hogy kövesse az udvarra. — Megbízhatunk az öregben, de mindenről nem kell tudnia ... Az úton eltüntettük a nyomokat. Most gyorsan elföldeljük a két SS-legényt. — Megyek én is segíteni, — ajánlkozott Márton. •— Ez már a mi dolgunk . .. Kicsikartak valami vallomást a fiúból? — Semmit sem árult el. — Derék gyerek, büszke lehet rá. És ne aggódjék miatta. Az orvos úgy ápolja majd. mint a saját fiát. Az öreg kopanicsár már hozta a csákányt és az ásót. — Köszönöm, bátyuska. Nem. soká visszahozom. Es most sies. senek a szánnal, — mondta Dubnicky és kifelé tartott. Márton követte és megragadta a kezét. Szerette volna mégegyszer átölelni, oly erővel tört fel benne a hála. A szemét el fátyolozta a könny, zavart volt a szíve is, nem talált szavakat, csak megmentőjük kezét szorongatta. — Ne köszöngessen, — dör- mögte az őrmester, mintha meg. érezte volna Márton zavarát. Dubnicky iratokat nyújtott át Mártonnak. — Ezek az okmányai. Az egyik őrnél találtam őket... Itt a jelentés is. Ha elolvasta, szakítsa ízekre. Most siessen a családjához. — Mi lesz. ha az őrök estig nem térnek vissza? — aggodalmaskodott Márton — Az ne aggassza, barátom. Azt hiszik majd, hogy a foglyokkal együtt átszöktek a partizánokhoz. Megtörtént ez már máskor is. lf/Tártonnak eszébe jutott^ a tisztek esti beszélgetése. Üzenni kell a Jávorhegyre, hogy hat felé mind a három német tiszt a Hrasni-domb kocsmájá. ban lesz. Onnan betérnek a tanítónőhöz. Apróra elmondott mindent Dubnickynak.- Egyedül jönnek, csapat nélkül. A kocsmában meglephetjük őket. ■ — Ott túlsók volna a tanú. Majd a tanítónőnél. De neki nem szabad tudnia erről. Idegességével gyanút keltene ... mondta Dubnicky és elsietett. Pétert beemelték a szánba. Az éles hideg magához térítette. — Hazamegyünk, édesapám? Márton tekintete Péter vékony nyakára és süppedt mellére tévedt. Milyen kicsire és so. ványra fogyott álig egy nap alatt! A heves szeretet s a részvét puhán telepedett a lelkére. Ráhajolt a fiúra és megcsókolta. — Orvoshoz visznek, fiam. Amint begyógyul a lábad, érted jövünk. A szán kisiklott az udvarról. 5. C zürkületkor Tomis, a Hras. ^ i-domb egyik kopanicsá- ra végigjárta a házak és udvarok közt kanyargó utat és hazakergette a kint ténfergő gye. rekeket. Egy intésre a felnőttek is eltűntek a házakban. Megszokták. hogy egy jelre némán engedelmeskedjenek. Amikűr az irtvány déli vé. gében ® Mártonnal találkozott, jobbja két ujját sapkájához emelte. Amolyan katonás köszöntés volt ez. Meglapultak a sötétben. — Kik vannak a kocsmában? •— kérdezte Márton. — Csak néhány öreg sörözik ott Kisvártatm az iskola felől egy közelgő szán csilingelése hangzott. Leshelyükről látták, hogy négyen ülnek benne. Márton észrevette, hogy Tomis nyugtalan. — Mi baja? — Kérjük meg a kapitányt, intézzék el a tiszteket valahol az erdőben. Ha itt történik, mi isszuk meg a levét. — Ostobaság, Tomis! Zárt helyen kell rájuk törni. Hirtelen és meglepetésszerűen, hogy ne nyúlhassanak fegyverhez és egyikük se menekülhessen. — Kezeket fel! (Mikulka Gyula rajzai) Kint az erdőben ez nem sikerülne. Bíln volna elszalasztani ezt a jó alkalmat! Fél órát vártak és akkor újból felhangzott a csilingelés. A szán megállt az iskola és a kocs. ma között az úton egy kertes ház előtt, amelynek az erdőre néző sarokszobájában a fiatal tanítónő lakott. A három tiszt kikászolódott a szánból. Élénk német beszédük felverte az irtvány csöndjét. Alig tűntek el a házban, va- lamerről károgás hallatszott. Bokáig érő fehér hóköpenyegek- ben szálas emberek tűntek fel a sötétben. Szinte kísérteties volt. hogy nesztelen árnyakként, hang és parancsszó nélkül előléptek a hóból és a sötétből. Ti. zen voltak. Hárman felmentek az útra a szánhoz, hárman be. léptek a házba. Maga az orbsz parancsnok ment elől. A többiek az udvarban maradtak. Bent a lakásban egy perc alatt játszódott le minden. A német tisztek a szesztől kivere- sedett arccal ültek az asztal körül. A váratlan látogatástól riadt szép szőke fiatalasszony pillantotta meg először a belépő orosz parancsnokot. Ajka elé kapta kezét és felsikoltott. Ekkor már felhangzott a partizántiszt parancsa: — Kezeket fel! Ha valaki megmozdul, keresztüllövöm. Németül hangzott el a parancs, élesen csattant, mint az ostor. A másik két hókabátos pillanatok alatt összeszedte az ágyra hányt pisztolytáskákat. A németekben megdermedt a ** vér, olyan hirtelen lepték meg őket. — Szedjék a kabátjukat és gyerünk! — hangzott az újabb parancs. ■ (Befejezés következik)
