Új Ifjúság, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-51. szám)

1954-01-30 / 8. szám

ŰJ IFJÚSÁG 15*4. VntiSr "0. Arpádék megfogadták . .. Csengeri Árpád A galántai állami tanulóotthon fia­tal tanulói a kemény tél ellenére is szorgalmasan végzik napi munkájukat. Ügyet sem vetnek arra, hogy a hő­mérő higanya — 15 fok alá süllyedt — Mit nekünk a hideg — mondja nevetve Csengeri Árpád a 18 éves géplakatos tanuló. Ari dolgozik, az nem fázik, aki rn< nem dolgozik, lop­ja a napot, az megérdemli, hogy meg­fázzék. És ha m r munka után va­gyunk. akkor meg azért nem fázunk, mert a szobánkban melegít a kedve­sen duruzsoló kályha. A tanulóotthon háromemeletes, ú] épület, melynek az udvarán apró svédhazak tarkáüanak a zuzmaras hársfák között. Az eo 'V svédház felé közeledve halk éneklésre lettem fi­gyelmes ..............A hómezőkön át egy halk melódiát” i . . hallatszik a jól ismert kedves dal. — Ilyenkor munka után, no meg a jó ebéd után egy félórácskát elda- loigatunk s utána hozzálátunk a dél­utáni munkánkhoz — jegyzi meg Ár­pád. így van. ez rendjén. Ha dolgozni kell, dolgozunk, ha tanulni kell, ta­nulunk ha szórakozni lehet, szórako­zunk is. Nincs hiány semmiben. — És mikor tanultok, ha dolgoztok is ? — Mikor ? . . . Tudod, nálunk úov van, hogy a heti hat munkanapot úgy osztjuk be. hogy tanulunk is és dől gozunk is. Három napot tanulunk három napot dől ózunk. Mert ne hidd azt, hogy a mesterség elsajátításához elég a gyakorlati munka. Nem úgy van az, hogy megtanulok hegeszteni, autót vezetni és elég. Egy jó géplakat1snák elméletben is ismernie kell mesterségének ezerféle csínyját-bínját. gy ám 1 éti három nap előadásunk van. ahol nemcsak a gépek technológiáját tanuljuk meg. hanem a magyar, szlovák és az orosz nyelv szépségét és gazdagságait is Mert a nyelvtantudás és az irodalom ismerete is hozzátartozik az ember általános műveltségéhez. A svédház folyosójához érve egy vonaldiagrammra lettem figyelmt s. amit még eddig kevés helyen 1ríttam A diagrammnak nem az ízlésesen megrajzolt vonalai ragadták meg fi­gyelmemet. hanem a szembetűnő Jel­irata: ,,Ki olvasott el legtöbb köny­vet?” — Hát ez meg mi akar lenni? — Minden, — feleli egyszerűen Ár­pád. — Egy vonal egy könyv. — És milyen könyv? — Hát amelyet elolvasunk a Fu- csík-jelvénu megszerzésére. Tudod, mi másodéves tanulók az egyik CslSz- gyűlésen versenyre hívtuk ki egy­mást, hogy ki olvassa el hamarább u Fucsík-jelvényhez szükséges könyve­ket. — No és eddig ki vezet az olva­sásban? — LOrincz Lajos, aki már nyolc könyvet olvasott el, Szabó János és én. Megfogadtuk hogy május elsejére megszerezzük a Fucsk-jelvényt. — És mikor olvastok? — Amikor időnk van rá. Minden nap másfél órát olvashatunk. Ezalatt az idő alatt mindenki szorgalmasan olvas Az elolvasott könyvekből jegy­zeteket is készítünk s ha elolvastunk egy könyvet, azt közösen megbeszél­jük Az ilyen megbeszélések mindig élénkek és azzal a jóleső érzéssel bú­csúzunk el egymástól a viták után, hogy mindannyian ismerjük a könyv­nek nemcsak lényeges mondanivalóját, hanem az apróbb részlteit is. % A tanulóknak nem fáj a fejük azon, hogy honnét szerezzék be a könyve­ket. mert a tanulóntthonnak van egy gazdao könyvtára, ahol egyaránt kap­hatók magyar és szlovák könyvek \gy minden feltétel megvan arra, hogy mindenki olvasson. Olvasnak is ők. hacsak szé, t tehetnek egy kis szabad időre. Pedig a másodéves ta­nulókra a közeljövőben nem kis fel­adatok várnak. Ugyanis márciusban lesz a segédvizsgájuk, amelyre már mostan szorgalmasan készülnek. így valóban kém *< és szívós munkát kell majd végezniük, hogy adott szavuk­nak eleget tegyenek. De hát van-e olyan munka, vagy feladat, amelyet e 17—-18 éves fiúk ne büszkén és örömmel végeznének el céljuk érde­kében, ahhoz, hogy valamennyien jó szakemberré váljanak. Nincs, mert az ifjú akarat, az alkotnivágyás minden nehézségen keresztül utat tör magá­nak. — Ha még egyszer ennyit dolgoz­nánk és tanulnánk, akkor is vígak és frissek lennénk, mint ezek a ziman- kós januári reggelek — jegyzi meg egy kicsit tréfa hangon Árpád, aki­nek a váqya az, ha felszabadul, a trak­torállomásra ké i kihelyezését, mert mind’g arról ábrándozott, hogy ha felnő traktorokat és mezőgazdasági gépeket fog javítani, amelyek meg­könnyítették az apja és a faluja töb­bi dolgozó parasztjának munkáját és életét Árpád, aki az ekeszarvától került a szép tanulóotthonba, nem azért vá­lasztotta a géplakatos mesterséget, hogy hűtlen legyen sarjához, hanem azért, hogy mint kitanult mester tér­jen majd vissza a mezőgazdaságba, és hogy a mesterségével segítse; a mező­gazdasáp felvirágzását. Árpád egyike a legjobb tanulóknak. Mestere Js di­cséri őt fooékonyságáért, ' páratlan sza'rga'máért. Ha. haza tön a műhely­ből. a könyveket, búiia. Minden sza­bad ideiét a tanulásnak szenteli. Ha már elkészüH a leckéiével, egy kis sétát tesz a berakok körül és utána regényeket olvas. — Nincs jobb érzés annáh ha az ember nyugodtan, gond nélkül tanul­hat és olvashat — mondja — mert a tanulás egyedüli forrás^ annak, hogy az ember jó szakmunkássá váljék. (te) A vér titka A z új színes film dr. Ján Jansky, v* világhírű cseh orvos életét, mun­káját tárje elénk. Az ő nevéhez fűződik a vércsoportok felfedezése. Ez a felfe­dezés felbecsülhetetlen jelentőséggel bír az orvostudomány számára e Vér­átömlesztés szempontjából A vércso­portok felfedezése után a kockázat ve­szélye nélkül lehetett vérátömlesztést, alkalmazni. Ez új korszakot nyitott meg az orvostudományban. Azonban, mint minden új felfedezés, úgy ez is csak a konzervativizmus ellen vívott hatalmas harc után győzedelmesked­hetett. Idősebb kortársai közönyösen, sőt lekicsinylőén fogadták. A külföld iránti hódolat mellett arra gondolni sem mertek, hogy egyszerű cseh orvos is érhet el némi eredményt a tudo­mány fejlesztésében. Az új cseh film az életrajzfilmek legjobbjai közé sorakozik. A tudós fá­radságos, sok kitartást követelő mun­káján, családi életén keresztül hűen, meggyőzően rajzolja meg a társadalmi hátteret. Ez a sikerült társadalmi alá­festés nagyban emeli a film értékét. Az esemény Jansky' egyetemi éveivel kezdődik. Kopott, majdnem dülledező körház egyik termében a betegek je­lenlétében teszi le vizsgáját az ideg- gyógyászetból. Annak ellenére, hogy a múlt társadalmi rendszer könyörtelen szociális viszonyai tömegével szülték a különféle idegbetegségeket, az állam mégsem gondoskodott rendes kórház­ról és az ideggyógyászok neveléséről. Jansky kitűnőre vizsgázik, míg társai közül soknak meg kell ismételnie a vizsgát. S most ismét megkapó korkép következik: Jansky nagyon nehezen jut álláshoz, a vizsgákat többször is is­métlő társai pedig ismeretség, protek­ció révén e legkiválóbb helyeket fog­lalják el. Jansky előzetes tervei ellenére az ideggyógyászatra kerül. Itt szinte vég- nélküli kísérleteket végez a vérátöm­lesztéssel szorosan kapcsolatos vércso­portok kutatásával. A vércsoportok felfedezése a hazai ** tudományos dolgozók sorában nem talált- megértő visszhangra. E he­lyett inkább irigy ellenségek jelehtkez- nek. Jansky nem adja fel a harcot. Orvostársa kitart mellette, sőt amikor azt a hírt olvassa az újságban, hogy Marokkóban véres zavargások vannak, ő is jelentkezik. Nem a kalandvágy vitte őt Marokkóba, hanem az a ma­gasztos emberi érzés, hogy az új fel­fedezés alkalmazásával sok-sok em­bertársán segíthessen, s így a felfedezést konkrét eredményekkel támaszthassa alá. Ez az eset két fontos tényre vet fényt. Az első, hogy az emberiség ja­vát szolgáló tudomány legyőzi a mes­terséges határokat. Az egyszerű cseh orvos társának új felfedezésével a messzi Marokkóban szolgálta az em­beriséget, enyhítette a szenvedő nép fájdalmát. A másik tény, hogy a bur­zsoázia felrúgta és ma is felrúgja az ember javát szolgáló tudományt, ha az nem egyezik az ő önző, nyereségre- éhes érdekeivel. Ez is meggyőzően jel­lemzi a burzsoá társadalom rothadtsá­gát. J anskji részt vett a világháborúban is. Tizenkilenc sikeres vérátöm­lesztés után a huszadik, a véletlen, a szérum elcserélése következtében nem sikerült. Hosszú időre meg kellett sza­kítania kísérleteit. A háború után eltelt évek múltán jön rá a szérum elcseré- lésének titkára. Ezt azonban már nem közölheti a nyilvánossággal. Régebbi szívbaja következtében fia 21-ik szü­letésnapján, munkája közben hirtelen meghaJ. Jansky gazdag, tartalmas élete és munkája legyen példa ifjúságunk s fő­leg fiatal értelmiségünk számára. ZSILKA LÁSZLÖ Him Wirdlsi Fordította TÓTH TIBOR és illusztrálta TAKÁCS BÉLA Hát ti valóban nem tudjátok, hogyan kell köszörűkből levest főzni? Nem, nem tréfálok, egész közönsé­ges köszörűkre gondolok, amilyennel e paraszt simogatja a kasza élét. Minden jóravaló üzletben kapható. Ha volna egy jóképű, legalább ötliteres fazekam, hogy látszatja legyen e dolognak, no meg persze, ha kezem ügyében volna a köszörűkő is, mindjárt megmutatnám nektek, hogyan kell megfőzni, olyan igaz, mint Vujta Mrazena e nevem. Dehát köszörükövem n.ncs, így hát nem tehetek mást, mint hogy elmon­dom nektek a történetet, otthon aztán próbáljátok ki magatok. Azt tudjátok, hogy én a foglalkozá­somat tekintve ganejos vagyok. Hiva­talosan ugyan agronómus mérnöknek tisztelnek, de úgy magunk közt csax ganajosnak mondjuk egymást. Megint vigyorogtok, már ped\g higyjétek el, nem megvetendő dolog a jóféle ganaj. A magunkfajta földember ' megnyalni mind a tíz újját, ha akkora halommal teríthetné a répa alá a ganajt, mint a Rip hegy1 De szavamra mondom, tá­madna belőle aztán akkora répahegy, hogy a szemürtk-szánk elállna a cso­dálkozástól! öt-hatkilós répák, a zöld­jük dúsan büszkélkedne, mint a páva farka, megteremne hektáronként lega­lább nyolc mázsa!... Azt mondjátok, hagyjam fenébe a répát és beszéljek inkább a köszörűkőből főzött levesről? Hát hallgassatok ide! A háború előtt Prágában tanultam a ganajos szakmát. A mágnás-parasztok az ország minden sarkából a mi isko­lánkba íratták be a gyerekeiket, de akadt köztünk nem egy magamfajta, nyeszlett, földhözragadt legény i6, aki b'zony nagyon elkésett, amikor a fö'di javakat osztogatták. A legnehezebb volt számunkra, hogyan vészeljük át a vakációt. így aztán két barátommal, Részlet a szerzőnek a Csehszlovákia Magyar Könyvkiadónál 1954. elején megjelenő „Vörös Tortiza” című állam­díjjal kitüntetett elbeszélés kötetéből. Polívka Honzával meg a Hnilica Vasek- kal összeszövetkeztünk, hogy elme­gyünk valahová gyakornokosk^dni. Az évfolyamomban volt egy bolgár gyerek is, Nemcso Mladenov, azt se vetette fel a pénz. Hazautazásra nem tellett neki, így aztán rászánta magát, hogy ő is velünk jön. Sokáig hiába keres­tünk helyet. Végre valaki azt tanácsol­ta, menjünk el a Cservená Lehote-i nagybirtokra, annak a gazdája, valami özvegy Liznemé biztosan felfogad ben­nünket legalább aratás idejére. így aztán fölkerekedtünk. Az óz- vegyasszony olyan volt, mint valami darabont, az embereket ügy ráncba szedte, hogy tiz hajdúval sem lehetett volna jobban. Azzal fogadott bennün­ket, ne képzeljük, hogy az ő birtokán lustálkodni fogunk, elég ha egy ember lustálkodik, a gazdatiszt. Ha meg aka­runk maradni nála, akkor dolgozzunk, mint a földmunkások, nyolc koronáért és ellátásért. Főzni majd a kulcsárné fog nekünk. Beleegyeztünk, mert más választá­sunk nem volt. Annyi volt a munka, hogy majd belegebedtünk. Az a po­kolra való kulcsárné, egyébként Vin- tiskánénak hívták, lánykorában állító­lag szakácsnő volt az öreg Lizlerné konyháján. Ügylátszik ott használta el minden főzésbeli tudományát, mert nincs az az elszánt teremtmény a vi­lágon, amely képes lett volna megza- bálni a főztjét. Nem mondhatom azt, hogy megenni, mert nemcsak embe­rekről volt szó. A derék kulcsárné kotyvalékát még e kutyák, sőt a tyú­kok és /a disznók is megvetették. Po­lívka Honza kötötte az ebet a karóhoz, hogy a hangyák azért mégis csak rá­fanyalodnának, lévén közmondásosan kis igényű állatok. De ezt is csak ed­dig mondta, amíg egyszer egy teli tá­nyér mosogatóiénál is rosszabb levest öntöttünk a közeli hengyabolyra, ami­nek ez lett az eredménye, hogy a han­gyák menekülésszerűen elköltöztek őseik lakhelyéről. Éjjel-nappal korgott a gyomrunk, a csikasz farkasé se különben. Honza megpróbált tojást csenni, de a kulcsár­né úgy őrizte a tyúkjait, mint a hét­fejű sárkány a mesebeli királykisasz- szonyt. Hnilica Vaeek valósággal bús­komorságba esett a koplalástól, a ka­lászokból búzaszemet morzsolt a mar­kába, ezt rágta vadsóska levelével ve­gyesen és felásta a parlagon . heverő földeket édes gyökeret keresve. Én az arany középutat választottam: előleget kértem a vén Liznemétől. Ma is végig fut a hátamon a hideg, ha arra gondolok, micsoda mázsás go­rombaságokat vágott a fejemhez, ho­gyan kipörölt a szobájából! Nem va­gyunk mi napszámosok, úgy mond, hogy naponta fizessen bennünket! Mi diák urak, gyakornok urak vagyunk, a pénzünket majd egy összegben fizeti ki egy hónap múlva, aszerint, hogyan válunk be. Ha legalább kenyérrel jól­lakhattunk volna! De ezen a százhek­táros nagybirtokon a kenyeret is zár alatt őrizték! Vasárnap Vintiskáné valami redves csontokból levest kotyvasztott nekünk. Olyan bűze volt, hogy talán a harma­dik határban is megérezték és keres­ték a dögöt, ami temetetlenü! rohad a napon. A leveshez egy karéj kenye­ret kaptunk posajtott túróval. A kul­csúimé azt mondta, hogy tulajdonkép­pen túróskalácsot akart sütni belőle, de a kemence sütője füstöl, így aztán a jószándékából nem lett semmi. Mit tehettünk mást, rátoólmtottunk. Leül­tünk az ereszalján, magunk elé tettük a nagyszerű vacsorát, amit a kutya is csak megbűzölne. Kóválygott a fejünk az éhségtől. Vasek bement a konyhá­ba, hogy korgó gyomrát egy szilke víz­zel csalja meg, de amikor visszajött, majd kiesett a szeme a gödréből: — Képzeljétek csak fiúk, az a satra­fa most dugott be a sütőbe egy hízott kakast! — Ellopjuk! — kiáltotta Honza és szemében lobot vetett az elkeseredés lángja. Attól tartottam, hogy beront a konyhába és a piszkavassal agyonveri a kulcsúmét e kakasért. Ekkor Nem­cso nyugodtan megszólalt: — Megálljatok csak fiúk, majd én megtanítom azt a boszorkányt kez- tyübe dudálni! Nem telt bele egy perc és a kulcsár­né kijött a konyhából. Nemcso parádés bókkai köszöntötte és tisztelettudóan megkérte, nem kölcsönözne-e egy na­gyobbfajta fazekat, mert bolgár levest szeretne főzni a barátainak. A kulcsár­né a fülét hegyezte. Miből akar tulaj­donképpen levest főzni? Csak nem ra­gadt valami a kezünkhöz az uraság vagyonából ? — Nem mindennapi leves lesz az, — mondta Nemcso. — Tudja miből fő­zöm ? Köszörűkből! — Miből? — böffentette ki a kul­csúmé és azt se tudta, hová legyen a csodálkozástól. — Közönséges köszörűkből, amilyen­nel a kaszát élesítik! Azt kellett volna látnotok! Ez aztán több volt, mint amennyit a vén pisz­kefa minden boszorkány praktikájával mindeddig kieszelt. -Olyan lett egyszer­re a kulcsárné, mintha írós vajjal ke- negetnénk és tüstént betessékelt mind a négyünket a konyhába. Nemcsó le­vett a polcról egy/nagyobbacska bog­rácsot és a tűzhely forró lapjára állí­totta. Megtöltette vízzel, belédobott egy köszörűkövet és türelmesen várta, mikor kezd forrni a leves. Amikor zu- vatolni kezdett a fedő alatt a víz, Nemcso merítőkanállal kivett egy kós­tolóra valót és nagy okosan ízlelgetni kezdte. A kulcsúmé a szemét meresz­tette. Mi meg vele együtt. — Hát, — szűrte a szót Nemcso, — már kezdi'kiadni az erejét! Most még vagy három-négy eékíarépe kellene, meg egy fej káposzta, hogy színe meg zamatja legyen a levesnek! Mit sem tartottunk természetesebb­nek, mint hegy a sáfámé m06t rjink teríti a vízeslepedőt, de tévedtünk’ Az asszonyt kíváncsiság mindenre képes. A vénasszony fogta a zöldségeskert kulcsát és megával hívta Vasekot, szedjen mindent, ami kell. Alig tették be magúk mögött az aj­tót, Nemcso a sütőnél termett, kihúzta a serpenyőt, lábánál fogva kiemelte belőle a kakast és zsupsz, belédugta a bográcsba! — Most aztán az a fontos, hogy mi­nél több időt nyerjünk! — szólt rá Honzára. — Eridj ez ablakhoz és jól vigyázz! Ha majd kulcsra zárja a kis­kertet a kulcsúmé, fuss oda hozzá és mondd meg neki, hogy még két-három zellerre, petrezselyemre és sárgarépára volna szükségünk. Ha látsz egy-két érett paradicsomot, feltűnés nélkül vágd zsebre és hozd el! Honzával együtt helyet foglaltam az ablaknál, Nemcso megrakta a tűzet, mint a’ eszeveszett, hogy minél job­ban Totyogjon a leves. Én elővettem öreg klepszidrámet és mértem a per­ceket. Hét és fél perc még el sem telt, amikor a kulcsárné meg Vasek kijött a kiskertből. Azonnal szóltam Nemcso- nak. — Kevés! — kiáltotta oda Honzá- nak. f— Még legalább tiz percre van szükségem! Honza kirobogott a konyhából, mint valami ügybuzgó gőzmozdony és az udvar közepén elfogta a kulcsárnét. A harc most már nem is percekért, ha­nem másodpercekért folyt. Meredt szemmel néztem, hogyan duruzsol Honza a kulcsárné fülébe. Ha nem si­kerül meglágyítani a szívét, e vén bo­szorkány fél percen belül itt lesz és Nemcsonak már ama sem jut ideje.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents