Új Ifjúság, 1954. január-június (3. évfolyam, 1-51. szám)

1954-05-22 / 40. szám

----- ÚI IFJÚSÁG FÁBIÁN ZOLTÁN: jgyedül Antonín Zápotocky elvtárs új könyve magyarul* Zápotockv elvtárs új könyve a napokban lelent meg magvarul. A könyv címe: ..Régi módon nem élhetünk tovább”. A könyv Zápo­tockv elvtárs 1945. második felében és 1946-ban elhangzott rádióbeszédeit és cikkeit tartalmazza •A könw nagvon értékes és kitűnik belő'e hogv néni demokráciánknak lépésről-lépésre állandóan haladnia kell, hogv a szocializmust felépíthessük Ha egv lépésnél megállunk, az annvit ielent hogv egy lépési tettünk vissza­felé. Ez ténv. Zápotockv elvtárs nemcsak szép- irodalmi stílusban ír, hanem közvetlen egy­szerűséggel és mélv bölcsességgel. A könyv b’- rálatra és önbírálatra tanít bennünket, megta­nítja a munkásokat, hogyan kell helyesen ural­kodni és- nagyszerű képet fest a népi demokrá­cia és a polgári demokrácia közötti ellentétről továbbá olvan gazdasági, politikai, szociális és erkölcsi kérdésekkel foglalkozik, melyek az egész nemzetet érintik. Nem fél hozzányúlni kényes problémákhoz sem. bolsevista nyíltság­gá tária fel a,hibákat. A hibák feltárása me!-, lett ugyanakkor helyesen rávilágít az orvoslás módiára is. Egyik beszédében a gyárak, földak stb. államosításával kapcsolatban őszintén meg­mondja- ..Az államosítással még nem jutunk a paradicsomba. Az államosítás csak lehetőséget nyújt nekünk arra. hogv szorgalmas munkánk- kai megteremtsük magunknak a paradicsomot Ezeknek az írásoknak • értékét nagyban növel) a szocializmus tudománvos szemléletéből eredő optimizmus. „Csak a magasabbfokú termelé­kenység teremti meg a feltételeket, hogy ál­lampolgáraink jövője a legmesszebbmenően biz­tosítva legyen”. — hangoztatja a szerző. A szerző beszédeinek és cikkeinek is nagy - része van abban, hogv 1948. februárjában a re­akció véglegesen elvesztette hatalmát és hogy a dolgozó nép uralma megszilárdult. A cikkek, beszédek még hosszú évekig nem vesztik el időszerűségüket. ★ ★ ★ Nem csalódtunk a nemzeti bizottságok fiatal tagjaiban Mintha az idő is összeesküdött volna elle­nünk. és eqy erő” kéz csavarta volna a felhőt úgy ömlött az eső. mikor kiszálltunk a vonatból a dunaszerdahelyi állomáson. Végigmentünk a fáktól ' szegélyezett . utcán es a fő utcától'nem'messze megtaláltuk a trak­torállomást. Beléptünk a traktorállcmás kapu- ián. A munka zaja. a munka ritmusa fogadott oennünket. A fekete felhők elvonultak és a nap is megmutatta fényes arcát. A vulkanizáló műhelyben találkoztunk Bugár Ervin elvtárssa1, a dunaszerdahelyi traktorállomás CslSz-szerve- cetének elnökével és az újonnan választott nemzeti bizottság tagjával. Magasnövésü. élénktekintetű fiú Bugár elv­társ. Elbeszélgetünk egy kicsit vele. örömmel lelkesedéssel beszél munkájáról Megkérjük beszéljen nekünk valamit az életéről. — Koraifjúságomban nem volt sok ßrömöm — mondja Bugár elvtárs. A nyomor, a küzdés volt az osztályrészem, mint olyan sok proletár - gyereknek. Negyvennégyben a fasiszták - kivit­tek engem is Németországba, mint sok ta­tait. Onnan hazatérve, a felszabadulás után nem tudtam folytatni az iskoláimat, bár nagyon szerettem tanulni. — A katonaságnál — beszéli Bugár elvtárs kezdtem tanulni. Tisztiiskolát végeztem ;-s mint alhadnagy szereltem le. Ott nagyon sokat tanultam, tapasztaltam és fejlődtem. Leszere­lésem után itthon megválasztottak CsISz elnök­nek Tapasztalatokkal már rendelkeztem a szer­vezési téren és sokat számított az a lendület is, mellyel hozzáfogtam munkámhoz. Vulkanizáló vagyok és munkámat nagyon szeretem. Szervezetünk jól dolgozik. Télen, amíg nem voltunk így szétszórva, mint most, addig hagy súlyt fektettünk a kultúr- és politikai mun­kára. Most nagyon sokan kint dolgoznak vidé­ken és nehéz lenne őket összehozni. Most fő­képpen a sportot ápoljuk. — Mint az új nemzeti bizottság tagja, milyen tervekkel indul neki a munkának? — kérdezzük tovább Bugár elvtárstól. , — Még jóformán meg se kezdtem a munká­mat, és máris találkoztam egy nagy hibával Csátfán és Vermesfalun például nincsen élel­miszerüzlet és a lakosságnak 10 kilométerre kell menni, hogy a szükséges élelmiszert meg­vásárolhassa. Sok probléma és hiba akad és az én feladatom is. hogy segítsek a hibákon hogy dolgozó népünk belém helyezett bizalmát mél­tóképpen viszonozzam. Biztosak vagyunk benne, hogy Bugár elv­társban senki sem csalódik. Jó dolgozó, erős- akaratú szervező, aki minden nehézséget le­küzd, hogy elérhessük a célt. — hazánk meg szebb és boldogabb jövőjét. NEM IS ÉRTEM, miért kw-Jtem el ezt a leve­let, amikor tudón, hogy úgysem küldhetem e neked, édesanyám. Hét évvel ezelőtt, negyven­hatban írtam utoljára Marseille-bői. mielőtt ha­jóra szálltunk volna. Ott adtam fel a kiköti pos'áján. Jó! emlékszem még, hogy egy kedves tekintetű (szeme színét kimosta már belőlem ez ide), barna lány vette át tőlem a levelet. A szem­beniévé ablakból fáradt, délutáni napfény hullott sima Kontyba összefogott, fekete hajára, nagyon szép lány volt, olyan „monalisa” arcú ... Bizto­san te is megszeretted volna. Azt hiszem, ő volt az utolsó tiszta lány, aki­vel hét év óta találkoztam. És lásd, rSek annyit szólhattam hozzá — pedig mennyi, de mennyi mondanivalóm volt számára — hogy: — Hongrie! Amire ö picit elmosolyodva (így csak te tudsz emlékeimben mosolyogni) azt felelte: — Húsz frank — bélyegzője nagyot csattant a borítékon. Be kegyetlen balsors! Hét év nagy idő, anya Biztosan már rég úgy véled, hogy meghaltam, s szelíd kedvedet be- töltvén, valahol az angyalok között illedelmesen majszolom az aranyalmáket. De ime — nem. Tévedsz, mint mindig, an ikor felőlem jót hittél. Még élek. Igen élek. s a halál köpenyegét tere­getem széjjel ezen a ‘ tokzatos. idegen földön. Most pedig levelet írok, mert valamit csinálnia kell az embernek he úgy érzi, hogy lassanként mindennek vége, he már saját leikével is össze­veszett és nem bír vele békén megmaradni. Milyen furcsa, ezt a szót, hogy „lélek”, nem mondtam ki se magyarul, sem franciául, amióta Indokínában vagyok. Esrombe sem jutott, csak most, amikor itt -'-lök, a barakkban, egy rozoga cukrosláde sarkán és zseblámpám hunyorgó, las­sanként erejét vesztő világánál neked írók. Ha valaha olvasnád ezt a levelet, (de nem ol­vasod) bizt isan nagyon kiváncsi lennél, miért írom mégis, amikor úgysem tudón elküldeni. Ne is tagadd, úmerlek: mindig kíváncsian ér­deklődtél minden ügyes-baj06 dolgaim iránt. Most nem tennéd ?'.. . Jó, jó, megértelek. De te is érts meg engem. Olyan magányos vagyok itt, akár tenyéren a hüvelykujj, egyedül vagyok magyar az egész erdőben. Ez a papír az egyet­len barátom, mert neked szólhatok általa. Ügy Írom ezt a levele: — maqamnak — m-nt ahogy középkori barátok festhették madonnáik képét és az iniciálék betűszárai közé görcsös, megtartó ragaszkodással. ÖT HÓNAPJA KÍNLÓDUNK itt. ebben az át­kozott, folyóparti erdőben. Öt hónapja magunkra maradtunk, s egyre fojtogatóbban szorul körénk a vietnamiak gyűrűje. Már csak akkora terület a mienk, hogy egyik végéből a másikba áthalkk a kiáltás. Reggeltől estig reccsennek az aknák közöttünk s a fák tetejéről belénk kaszálnak a gépfegyverek. Mi pedig hiába lövünk pisztollyal, puskával, golyószóróval, hiába ágyúzunk, hiába lángszórózunk, — a dzsungel elnyel mindent és estére kelve egy lépéssel lomhán közelebb oson. Nem bírom ezt egyedül továbo elviselni, <anye azért írok, hogy itt légy velem. Tudom, hogy erre azt mondod, minek jöttén­él negyvennégyben hazulról, miért nem hagytatr ott a németeket legalább a határnál, hiszen an­nak idején eleget sírtál, könyörögtél emiatt. Bol­dog lennél, he mos' elismerném, hogy igazad volt? Ha igen. akkor ez lenne a világ legkegyet­lenebb boldogsága. De én még ezt a kegyetlen boldogságot sem szerzem meg neked és azt fe­lelem : — Nem tjeit igazad. Nem tehettem akkor máskép, mert hittem abban, amit csináltam. — Becsaptak, — azt mondod? Igen. becsaptak.. Kilopta a lelkembő! minden szépséget, minden igaz örömöt: kacagni sem tudok már, csak röhögni Lám vágták a kopor­sóföldet. Ez azonban mitsem változtat a dol­gokon. Én ekkor bódult gyerekésszel hittem az úgynevezett magyar gondolatban: „Magyaror­szág, Európa bástyája" eszméjében és gondol­kodás nélkül beálltam a világ haláltáncához kis­dobosnak. Vertem a „Dies iree” ritmusát: igaz. nem hangosabban, mint annyian mások, de nem szelídebben. AZ IMÉNT MEGSZAKADT LEVELEM, mert álmában kiabálni és vergődni kezdett Franci, az egyik német fiű. Mostanában gyakran megesik ez vele, pedig milyen hetyke, rá-se-ránts fickó egyébként1 Minden éjszaka így éjféltájban fel- jajdul. hányja-veti magát a priccsen és egyre kiáltozza: — Eresszétek el a fiamat! Gyilkosok, gyil­kosok ! Eddig nem is tudtuk hogy fia ven, vagy egy­általán van valakije. Két hete elfogott egy Kis­gyerekes vietnami asszonyt valahol a folyópart cs „kosban, a sáncok élőn. Behozta a táborba Titokzatosok. félelmetesek ezek a vietnami asz- szonyok: kicsik, soványak, törékenyek, mégsem lehet velük elbánni Hiába szólt hozzá Franc akármit nem válaszol, cs"k állt ott szótlanul, hátára batyuzott gyermekével. Franci eleinte kedélyeskedni próbáit, ahogy máskor is szokta: vigyorgott. Kötekedett. A kis fekete asszony azonban összehúzta magát: olyan volt, akár egy göröngy és épp olyan néma is maradt. A lémet fiú megdühödött s a puska vesszővel (szerette e fegyverét ilyenkor tisztogatni) vég'gváaott s gyermeken. Az felszított, az asszony meg neki- ugrott Franci torkának. Nem tudom mi tört 'nt ezután, mert behúzód­tam a barakkba, (ismersz, nem szeretem .átni az ilyen jeleneteket.) Valamivel később behallat­szott, hogy Franci röhö- röhög.... de olyan volt a hangja, mint a vonító farkasé. Amikor sgy fél óra múlva az eb°dosztásra mentem, ott 'áttem a gyereket az egyik pálmafa tövében: feje széjjellonccsanva * zöldhátú legyek dongták körül. Azóta emlegeti a fiát Franci. Persze, csak éj­szaka, álmában. Nappal a régi, kedélyes fickó. Megborzadsz, anyám? Elszömyedsz, hogy ilyen „rossz társaságba” keveredtem?! Kitagadsz e c Iádból, a jámbor hivatalnokfarniliából?' Pedig — hidd el nekem — nem hoztam s nem hozok szégyent a család becsületére Én sem teszek mást. mint a tisztes elődök, kevéske havi fixért kiszolgálom azokat, akiknek náiamnál több a pénzük, s ha közben valami illetlen dolgot iá­tok, szemérmesen félrenézek. Arról igazán nem én tehetek, hogy apám főjegyzősködése óte gen- igen megváltozott a világ és vele együtt e szol­gálat is. Csupán a fizetés maradt a régi: kevés. Kicsi a zsold nagyon, anya. Még erre a fer- telmesen koszos kantinra, s loncsos nőire is alig futja. De jó lenne, ha most is utánam küldhet­né] egy kis dugasz zsebpénzt, r nt annakidején Nyíregyházára, az internátusba. A dugasz zsebpénz kedves emlék. Külön öröm volt az ilyen pénzből cukrászdába menni. Elő­kelőén beültem Bácsi k-hoz, a kék szalon egyik homályos sarkába mire a fehérbóbitás kisasz- szony elibém hozta a krémest, gondolatban már rég odahaza voltam nálad. A székek, a fotelek kék plüss huzata atra a gyönyörű búzavirág- kék bársonyruihádra emlékeztetett, amelyikben nekem a legszebb voltál. Ma is olyan szép asz- szony vagy még anya, mint akkor? Vagy talán te is? ...Jaj, nem! Nagyon büszke voltam rád. Nem meséltem még el neked, "■> most kikiván- kozik belőlem: az internátusbán a fiúk egytől egyig titkos imádóid voltak. Vasárnap délutá­nonként az ablakból lesték, mikor jössz, s ami­kor meg már bent voltál nálam, ott sündörögtek a társalgó ajtaja előtt, ho; lakhassanak téged. Hova is tüntetek, drága, szép napok? Hová?! MILYEN MÁS IS, milyen to is \ t még akko­riban, régen. Tele voltam taveszos forróságú, világmegváltó gondolatokkal, építészmérnök akar­tam lenni. Őrákhosszat elá”sorogtaim Nyíregy­háza főtéren, azon töprengve, hogyan is lehetne grand ózussá kiépíteni. Oda a balserokbe, kicsit hátrább, hogy megfelelő tere legyen, hatalmas görög homlokzatú színházat, erre jobbra öteme­letes lakóházat, nagy-nagy ablakokkal, ábrándoz- gattam magamban. Az utcán bandukolva, képze­letemben egyre-tnásra nőttek ki a futóhomokból az apróházak helyén a mod t épületcsodák. A legszebb palotát a sóstói-út végére, az erdő alá terveztem. Neked, a bejáratnál rózsebokrok- kal körülölelt, sziporkázó szökőkút, mögötte ez angol lovagvárak komolyságát idéző, tornyos, gótikus kastély. Csúcsíves ablakai — akár a Seint Chapel!e”-é — földtől az égig érnek s a halványkék üvegezésen szelíd fénv ömlik szo­bádba. ahol csend van és béke-síg. Királynővé akartalak tenni, édesanyám. Olyan szépséget akartam köréd varázsolni, amilyen be­lőled sugárzott reám. Nem a halálhoz készültem a keszafenönek, ez biztos. Művész akartam len­ni, építőművész, aki hatalmas új tornyot emel az európai kultúra templomára. És lásd. most mégis itt vagyok, mégis erre a sorsra jutottam: Huszonhét éves fejjel nem élhetem a magam életét. Az apám bűne ez. Te megértetted álmaimat, terveimet, ő nem. Pedig mennyit vitatkoztam vele hasztalan. Tudod jól, előtte csak az lebe­gett, hogy nekem, a főjegyző fiának karriert kell csinálnom, katonatisztté kell fennem, aki esetleg még ezredes is lehet sőt Ián Pestre is felke­rülhet — a vezérkarba. — Építészet? Eh, ostobaság! — rángatta vé­kony nyakát. — A. embernek legyen egy rendes családi háza és kész. Nem lovegvárekre. szín­házakra és min' efféle épületcsodákre van szük­séged, hanem tisztességes, nyugdíjas állásra, ahol haladhatsz. Most már ..íegvallhetom, sokszor máj Inem ölre mentünk, amikor te tem voltál ott. Jőné- y lyszor megzaverászott a nagy ebédlőasztal körül. Őszintén szólva, igen szánalmas látvány volt. ahogy nyurga, keszeg karjával hadonászott- ’sápolt utánam, miközben ezt kiabálta: — Kiverem belőled ezt a marhaságot. Utópista bolond! Ne haragudj rám. hogy halála után is így be­szélek róla, de nem tudom neki megbocsátani soha. ezt az Hetemet örökre önkretevő .böl- cseséget”. Nem tudom neki megbocsátani soha. hogy hiába volt minden ellenszeqü1ssem, mégis sikerült kivernie belőlem a szárnyalást, hogy hiába volt a nagyot akarásom, csak az ő szolga - vére győzedelmeskedett bennem. Íme, ttertessér ges állást szereztem magamnak. Franciaországé indokínai gyarmati hadseregének hadnagya va­gyok. szabad előttem a ranglista, akár a tábor- nokságig.f he közben nem nyugdíjaz a halál őexcellenciája) csak a ragyogó álmokat, szár­nyaló terveke' vesztettem el örökre. Az épület­csodákat valaki más építi fel most odahaza he­lyettem. Biztosan az öcsém. SZERENCSÉS FIÚ, de nagyon szerencsés! Az volt minden vágya gyermekkora óte hogy egy­szer fölibém kerekedjék Most végre sikerült neki. az ő kezenyomán emelkedik majd a ma­gasba a te szépséges kertélyod. 0 mennyire irigylem! Ö mennyire gyűlölömí Neki jutott leg­féltettebb tervem, az övé a boldogságom, az életem értelme — én meg csak markolászom. egyre markolászom a nyirkos semmit. Anyám, édes jó anyám, mutasd meg. hogy hol vétettem el e lépést, hol futott ki talpam alól a biztos út? Visszavergődök oda, ha kell, akár négykézláb is és elölről kezdek mindent. Gyere, segíts rajtam, mert másképp itt veszek, itt pusztulok, mert belefeketedek az isszonytató sötétségbe. Belémfulladt e szó. az előbb nem bírtam Imi jódarabig. Csak feküdtem a priccsen, meredten bámultam a nyitott barakejtón behömpölygő tró­pusi éjszakát, ami kísértetiesen egybeolvadt az alvók szuszogásával, hortyogásával, s úgy folyt körül, akár elmerülő követ az iszap. Sűrűn, foj­togatom Azután néma, vacogó szájejl elsírtam magam. Régen sírtam utoljára, talán tizenkét-tizenhá- rom éve, még gyermeklélekkel odahaza. Az a sírás akkor nagy-nagy csendet hozott és zson- gitő nyugalmat. Ez most nem: felhasogatta a lelkemet, mint gereben a kendert. Nagyon fáj az egész hiába leélt, megcsúfolt életem. Nagyon, vígasztalhatetlanul. Kihúzódtam ide, az ejtő elé, hogy megszaba­duljak a barakk hortyogó sötétségétől. A sáncok alatt kanyargó folyó moraját hallgatom. Ez szép. Ez az egyetlen széps , ami mára megmaradt nekem. Hallgatom hát. Hányféle hangja van, s mind a szívemhez szól... A köveken élesen harsog, mint kétségbeesett kiáltozásom, a fák, bokrok között zúg, örvénylik, akár e lelkemet elborító zokogás; dübörögve rohan a tenger felé, — hazafelé ... De mi ez? REPÜLÖK BÚGNAK A MAGASBAN: B-26-os éjjeli bombázók; megismerem a hangjukat. Északnak szállnak, a folyón túlra. (A magas hadvezetés — úgylátszik — még mindig azt hi­szi, ezzel meg lehet állítani a dzsungelt). Néhány óra, azután virrad és — en avant! — megyünk mi is a sáncokra. Folytatódik minden ott, ahol az e6te félbemaradt. Akkor majd újra megsza­kad ez a levél, anyám, de lehet, örökre... Mc»t hullanak le a túlsó parton -z első bom­bák: az asztal megremeg kezem alatt. Hullanak a bombák, hullanak: a betűk reszketősen for­dulnak ki ceruzám hegyéről, s dideregve bújnak össze a papíron. Félnek, akárcsak én. Odaát fellobban a tűz; az ég fekete kárpitját végigszaggetják a lángok, s a dörrenések Süvítő szele pernyét vág arcomba. Uhh! Nem akarok még meghalni! Élni akarok! Élni! Semmi közöm ezekhez a gyilkosokhoz, e rö­högő Francihoz, meg a többiekhez. Semmi! Elég volt ebből a pokolból, elég volt * halálból. Én az életet akarom. Az életet: ma' amnak, neked — mindenkinek. Édesanyám, haza akarok menni, haza: hozzád! * Itt végkép megszakadt ennek az ismeretlen magyar fiatalembernek a levele. Nincs tovább. Se aláírás, se feladó, se semmi, csak a kuszán elkapkodott utolsó mondat: „Édesanyám, haza akarok menni, haza: hozzád!” Fiatal, vietnami szabadságharcos adta nekem # ide ezt a levelet, nemrég, ez egyik nemzetközi találkozón. Azt mondta, hogy járőr közben ta­lálta egv halott gyarmati tisztnél, aki arcra- bukve feküdt a folyóparti iszapban, s halálba merevült markával fehér zsebkendőt szoronga­tott. Hátulról lőtték le. ★ Julius Fucsík film Moszkvában A moszkvai mozikban május 5-e óta vetítik u Július Fucsík dokumentum-filmet amely be­mutatja nemzeti hősünk életét. A „Komszomolszkája Pravda" május 4-t számában hangsúlyozza hogy a film megismer­teti a szovjet embereket Fucsík újságírói es forradalmi tevékenységével végigvezet azok■ n a helyeken, ahol Fucsík a náci megszállás ide­jén élt és dolgozott és ahol az „Üzenet az élök- nöz” című müvét írta.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents