Új Ifjúság, 1953. július-december (2. évfolyam, 39-92. szám)
1953-12-30 / 92. szám
UI IFIOS&G 1953. december 30, S tavflfiz minden ezépsiSge kiborult * Dunapartra az 1843-as év tavaszvégén. A pozsonyi liget százados fái alett krinolinos hölgyek, szalonkabátos, cl- linderes urak, pörgekalapos, dolmányos, nehézcsizmés parasztpolgárok sétálgattak, diskiráltak és ügyet sem vetettek arra a lobogóhajú. vásottruhájú fiatalemberre, aki égő szemmel merengett az egyik partmenti fa alatt a csendesen áramló Dunára. .Ahogy nem törődtek a parton pipázgató cívisek vagy a virányos utakon csevegő komoly polgár- a.sszonyok az elnyűtt darabokból össze- vá'ogatott ftltözékű ifjú emberrel, úgy az .sem vetett rájuk ügyet. Talán most ültek el lelkében a hullámok, amit a honvágy, a gyermeki szeretet, a csalódottság kavartak fel, s megindultsá- gának utolsó rezgéseivel talán most suttogta el a vers utolsó sorait; „Ah. ha tudná, mily nyomorban élek. megrepedne a szive szegénynek’" A fiatal férfi Petőfi Sándor volt. Felszedte e fűben heverő kalamárisát, lúd- toüát, egy pillantá-st még vetett a fel nem száradt .sorokkal teleírt kéziratra és megindult a hdion át a város felé Csak napokkal előtte érkezett a városba, Pressburgba, ehogy még akkot nevezték Pozsonyt. Talán már nem is volt egy krajcár sem abból a pár forintból, amit Vörösmarty olyan szégyenlősen > — borítékban — nyújtott át neki Pesten, amikor eléje állt azzal, hogy Pozsonyba készül. Pár forinttal e zsebében. Pápán kölcsönzött, elnyűtt ruhában állított be Pozsonyba, azzal a nekiszánással, hogy talán befogadják a pozsonyi szinésztársulatba, ha másnak nem — statisztának. De a szinésztársuiat nem fogadta fel tagjai sorába. Ke.serűség égett a fiatal költő szivében, aki még tulajdonképpen nem Is volt költő, az ország közvéleménye még nem avatta költővé, his2;en mindMIKUS SÁNDOR: Száztíz év távolából össze csak 12 verse jelent meg nyomtatásban addig. Tanáostalanud állt a városban. Megszokott nyomorán egy-két barát segített, s ilyenkor megértő barát emberségéből jutott fedél alá a Zsidó-utcában, vagy a Kecske-utcában. Egyébkor a liget fái alatt szállásolt e! éjszakára az ország legnagyobb köJtőj«Nem érdekelte a Pozsonyban ülésező országgyűlés sem, ahol jobbágykérdésről csépeltek hosszú szalmát az ország főrendi urai, ahol Dessewffy Emil 72 évet jósolt a jobbágy-megváltásnak. ’.xk* ] Petőfi-ház Bratiüaváhan Petőfit nem érdekelte ez az ország- gyűlés, pedig ő mélyebbről ismerte az ország keserveit, a jobbágy, a cseléd, a napszámos fájdalmát, vágyait, életét. Napokig vándorolt cselédházből pajtába, pajtából a liget fái közé, vagy a Zsidó-utcai házba. Azután mégis elvállalta Záborszkynál az országgyülédi tudósítások másolását, Ivenként! 25 krajcáros díjért. A lélektelen munka, leromlott egész.ségi állapota ilyen ke- sergést csalt ki a költő tollából a Bajzához írt levélben; „A fizetés siralmas, a mindennapi kenyérre se elég. Közben egyre gyengébb a látá.som és a tüdőm; és ennél a lélekölő fogl0lknzá.snál még a múzsa is kikerül... tovább már nem bírom, koldus vagyok." A gazdag polgárok sárgára festett házai között Járva megszületik az első betyár-verse. A betyárt nem a Bakony rengetegében ismerte meg. hanem a saját lelkében, a betyár és pandúr szembeállítása a .saját nyomorúsága és a polgárok gazdeg házai kettősségének szüleménye: Ki vagyok én? nem mondom meg; Ha megmondom: rámismemek. F«ng IM rámbmeniénelt, Legalább is felkötnének. Nincs a fokos a kezemb«f. Hogyha kéne verekednem; Nyerges lovam messze legel. Nem t"ok futni, ha futni kell. Hogy is tudnék futni mostan? Mikor a fejem tele van; Nemcsak a fejem, de szivem is — A bor, meg a leány hamis. Ha elhagyom galambomat, Kialuszom mámoromat, S rajtam Ütnek a hadnagyok: Majd megmondom, hogy ki vagyok? (Pozsony) PetSfi itt járt Pozsonyban. Négy gyönyörű verse; A távolból. Az én mátkám, Ki vagyok én? nem mondom meg .., Lánggal égő teremtette ... maradt rárvk, amiket az élő hagyomány szerint a pozsonyi Dunapert egyik tája alatt — amit emlékként őriznek, s Petőfi fának neveztek ei — Irta. Petőfinek Byen közelsége, az emlék, az ereklyeszámbamenő tárgyi emlék felemelő érzést kölcsönöz, örökséget hágj* ránk, kötelez bcnnünnket. Kötelez bennünket szellemének ápolására, a nép szeretetére, a hezá szeretetére. A CsISz-bi'lyegek érvényessége A CsISz KB határozata alapján a tagságú bélyegek 1954 január 31-ig érvényesek. A szervezetek kérésére a CsISz iárá.si bizottsága az 19.53-as évre még kiad az alapszervezetek számára bélvegeket. Ezért a CsISz járá.ú bizottsága még időben figyelmezteti «/ alapszervezeteket, hogy minden tag knfele.ssége kifizetni a tagsági díjat. 1954 ianár 31-ke után már az 1954- es évre csak üj bélyeget adnak ki. Az új bélyegeket a CsISz JB már 1953 decemberében kapja kézhez. Ezeket a bélyegeket az elmúlt hónapra is fe! lehet használni, ha a CsISz-tagok hi- gfyan teljesítik egyik alapvető kötelességüket — a tagsági díj fizetését. Éppen ezért ne legyen esetlen CsISz-tag sem, akinek 1954 január 31. ne lenne tökéletesen rendezve a tagsági könyve és ne teljesítette volra a CsISz szervezeti szabályzatán.xk egvik fontos pontját — a tagsági dij fizetését. Tél van, hideg. Olyan hideg, hogy megfagyott az egész világ. A földön kopogva gurul végig a göröngy, mint a kavics, ha a kóbor ember kővé vált csizmája orrával elrúgja. De megfagyott a csizmában a szalma, a szalmában a láb: megfagyott a boton a kéz, a mellben a szív, és az agyban a gondolat. Mégis menni kell. Mint egy romló gép, úgy haladt előre mindig lassabban egy ember. Nem tudta, honnan hová. A feje előre szegve, mint a bivalyé, mikor jármot húz, a szeme véres és kidülledt, a hidegtől vizes. Eigyszerre csak egy szólostor, csupa éles tőből vert korbács vág végig rajta s felrecsapva kurta gatyáját, mint a gereben eszi bele magát a kékre fagyott élő húsba. A betyár megáll s hátat fordít a szélnek, míg az el nem repül. Akkor valami gondoletféle támad benne. Az jut eszébe, hogy azok a kutyák, akik üldözik, meleg mundérba vannak öltözve; ha megéheztek, jjecsenyét sütnek, kulacsot nyakainak és adomázva kacagnak a futó betyáron, ö pedig két napja nem evett s már a gyaloglás sem melegíti. — Megölöm a világot! — emeli fel botját s rémítő érzéssel gondol mindenkire, aki nem fázik és nem szenved. Azután nekiindul. Ugyanazzal az e- gyenletes lassúsággal. Nincs hova siessen; nem is tudja, hol jár. Eltévedt a pusztán. Besötétedik. Mélységes barna — fekete köd telepszik a földre. Vigasztalan, reménytelen. Az ember asak megy, megy. Hirtelen nagy, fekete tömeg állja útját. Felnéz s szeme a váratlan meglepetéstől kimered. Ház van előtte. Két lépés az ablak. Odamegy, benéz. Fekete, füstös alacsony szoba, a pász- torkandallőban tűz világit, bent gyerekek kacagnak. — Megölöm mindet! Az ajtón nem keresi a kilincs madzagját, nekiesik egész testével, majdnem bebukik rajta. Belép. Valami állati hang tör ki belőle, A botot fel akarja emelni, hogy üssön, de az ujja nem mozdul, csak a karját emeli. Arca eltorzul és szeme szinte kifordul üregéből. Rettenve halgatott el a család. Csak a gazda, ki betegen fekszik kiáltja: — Ki az? A bot koppan a földön, .é tűz éppen fellobhan s a világos.ság megkápráztatja a betyár szemét. Tehetelenül áll s csak gondolatban morogja: — Megölöm Őket! — de a gyilkosság g>erce elmúlt. — Jő estét bácsi. Adjon Isten jő- estét, — sző! az asszony .s i gyereke' leteszi a földre. Feláll, közelebb megy. — Ilyen időben Istent klsérteMÖRICZ ZSIGMOND: A\2 lll©irS€ IBIEI¥A\IP ni... — mondja szépen, beteszi az ajtót. A betyár nem szól, csak áll. A szeme egy fél sonkát lelt meg a kandalló gerendáján, szeretne rárohanni, mint a vad, de lám máris feltámadt benne az ember: nem akarja, hogy éhes kutyának nézzék. Rávetette szemét az asszonyra. Közönséges kis széles szájú, benyomott arcú személy; vékony, száraz, semmi teste, de meleg, csak úgy árad belőle a melegség. Megfogta a betyár kezét. Azt amelyikkel a botot tarPitta. nem is sietett róla levenni s megindult « vér keringeni az ember ereiben. — Jézus Isten, hisz ez az ember megfagyott! — kiáltott az asszony. — Csupa egy jég a húsa. Ügyi éhes is, lelkem ? A betyár megrántotta a szemöldökét, de a szeme újra odatepadt a sonkára, zöldes tűzzel, mint a farkasé. — Jaj. csak a tűzhöz ne menjen, üljön ide az ajtóhoz! — s leültette egy lócára, mintha a tulajdon ura lett volna. Kifejtette merev ujjal közül a botot 6 pálinkát hozott elő. A betyár nem tudta megfogni az üveget, úg^ kellett betölteni az asszonynak. Mikor égetni s melegíteni kezdte bent a szesz, újra ez volt az első gondolata: — Megölöm mindet! És Ismételgette magában, de hagyta, hogy az asszony etesse, itassa, levetkőztesse, s mikor fagyos csizmáját nem lehetett lehúzni, úgy tegye bele mindenestől a lábát egy dézsa hideg, friss kútvizbe. Az asszony azzal a csodálatos oktalan jósággal súrolta, mosta hóval a fejét. vállát, hátát, amelynek sejtelme sincs róla, hogy most jót tesz... s a férfi azzal az egykedvű oktalan.sággal tűrte, amely nem is sejti, hogy jót tesznek vele. Hisz az természetes. Máskép megfagyna ... Közbeni pedig egyre mondogatta; — Megölöm őket! De nem szólt egy szót sem. Megetették, lefektették. S 6 feküdt mereven, behúnyva a szemét s ezt gondolta, hogy most meg kell halni. Kinyújtotta a 'ábát, keresztbe tette a kezét mint a halottakhoz illik, s várta utolsó óráját. Másnap reggel fölpwttant a szemhéj; 5 a nedves, kiolvadt kis ablakon át látta. hogy megindult a havazás, a hideg is «nvhült s odakint sűrűn hull a hó. A betyár “Igondolta, hogy. ha ide nem akad, most ott fekszik kint. mér, merevebben, még csendesebben s beborítaná az Isten a fehér szemfödővei... Mindig jobban kezdett dolgozni az elméje. Egyszerű eszével, mely soha nem váltott ki eddig elvont gondolatot, gondolkozni kezdett az életen. — Cudar dolog élni. Annak jő, aki nincs. Mégis, hogy haragusznak, ha az ember valakit bejuttat a másvilágra, pedig his2 ott van a giaradicsom ... S lám, egy a vége a mindenek: a gödör, Jő megszabadulni a kínlódásoktól. S milyen könnyű is ... Az a.sszony lánnázni kezdett a gyerekekre, akik a hógolyözás után pirosán. kacagva s havasan rontottak be. A másik ágyon a beteg, úgy látszik, nagyon rosszul van, keservesen nyöszörög — Be’' jő volna, ha leszakadna a fedél s agyonütne mindenkit. Egy csomó szerenc.sétlennel kevesebb volna. ' Felnézett a r<*igyos kunyhó tetejére. Padlás nincs, a szalmafedél dérrel borítva, lecsüngő pókháló, mint kivirágzott rozmaring. — Rossz fázni, még rosszabb éhezni. Ez a baj, ez a kettő, és vannak, akik sohasem fáznak, sohasem éheznek. De ha azokhoz megy be az üldözött, akiknek mindenük van ... Hirtelen elképzelte, mi lett volna, ha az este nem ide téved, hanem valami kastélyba ... Újra feltámad egészen az ádáz em- bergyúlölete. — Megölöm őket. Mert azoknak büntetés. ezeknek megváltás a halál. Hevesen emelte fel öklét s leeresztette újra. Csöndes lett. Behunyta szemét s megszűnt gondolkozni. Egy meleg tenyért érzett homlokán. Felnézett. ,Az i.sszony állt előtte. — Jő reggelt mér na. — Jő reggelt. — Mit álmodott? ö, hisz már jő! van — Jól. — Pedig bizony alig hittem; úgy állított be az este, mint az ijedelem Jaj, jő ember, minek megy útra ilyen időben ? — Hm. — Muszáj volt, ügyi? ^sak az én ■-iramat is meggyógyítaná már a jő' Ts- ’en. Jaj. nem tudom én, hogy kell élni 4 világban. — Mi baj? — ö, egyebe sincs a szegénynek, esni baja. Már mast kifogytam mindenbő! bementem volna a városba a sógorhoz kérni egy kis lisztet, mit. !<ö!csön. me;|d ■sak meoérjük r 'avsszt. de ez az ér emberem minden nap n «.azabbul van ■nast már magánál sincs é pulvának főztem egy kis létyót... ér is az a ha'oarék valamit, mikor csak csupa víz. se lisztem, se zsírom. De a gyerek, szegény nem bánja, csak legyen kanalazni. Aj, mennyit is kell sanvatogni, míg felnő a pulya ... így ömlött a sző, mint az ócska daráló síró hangja. Az eleven nyomorúság a fekvő férfit úgy megrendítette, hogy felült s tevékeny elméje elfelejtette minden okoskodását. — Hát mi lesz veletek? — kérdezte olyan gonddal, mintha testvére lett volna az asszony. — Tudja a Jő Isten. A betyár sóhajtott, lehajtotta a fejét s gondolkozott. — Hány esztendős vagy? — int a legnagyobb fiúnak, ki az anyja szoknyája mellől bámészkfxiott. A gyerek félretekerte a nyakát s nem felelt. Az anyja szóit helyette. — Nagy lógó e már. Van vagy tíz esztendcis. úgy tartom. De olyan .-»zé- gvenlős __ — Bejönnél velem a városba ? Vásárolni ... — Be — szólt csendesen a kisfiú. — Hogyne, be bizony, — kap a szón az asszony. — Hisz egy óriási út sincs ... Jaj, de nincsen nekünk pénzünk. — Van nekem — vágott közbe a betyár, — vagy lesz, — tette hozzá sötéten. Az asszony ránézett s csöndesen szólt. — Jaj, csak ne úgy kerítse... Nem szoktunk mi ahhoz... Tán inkább éhen halnék... Pedig bolondság... Bánom is én, csak magának ne legyen baja ... Nem haragszik? A betvár megtorpadva hallgatta, hogy alkuszik az asszony a lelkiismeretével, ö is azt csinálta, a lelkismeretével számolt. — Ne busulj, nem olyan pénz ,.. — szólt vontatva. Azzal felkelt és öltözött. — Öltözz — szólt a gyereknek is. Az a.sszony az apjuk ruhájába bugyolálta 8 fiút, és elmondta a városbeli ismerőseit, rokonait, férjhezmentének a történetét. — Hát osztán mikor jönnek vissza? A férfi napytrt hallgatott rá. — Én nem jövök vissza. — Jaj, dehogy is nem. Ügyi, látjuk még, — Soha. — Pedig az én uram is úgy szereti a jő embert ... Osztán Rudas Ferenc nevezetű a sógfyrom ... A betvár erővel tépte ki magát, sose volt ilyen VíYiprves perce. — isten áldja meg, — szókytt s -dt- te a kisfiút az ölében. Az úton úgy elszólt A a be, *há diskurált vele, mintha a maga fia lett volna. Beértek a városba; beállítottak a sógorhoz, — Maga Rudas Ferenc? — Én vagyok. — Legyen oly emberséges — szőlt a betyár rendetlenál toldozgatva a szót. — Egy kis pénzvárandóságom van valahol, jöjjön el, hozzon is még valakit magával tanúnak. Ennek a gyereknek adom; tartozom nekik; osztán vegyen belőle zsírt, lisztet, meg ami kell — beteg az apja, — szállítsa ki rtíkik. — Szives örömest.. Így mentek el négyen, öten a ko- miss/áriushoz. A kapu előtt tréfálkozva szólt' betyár. — Hő, fiam, nem megyek csak nem viszel. Pedig ott mindent kapsz, he beviszel. — Jöjjön be kend, jöjjön — s megfogta a ruháját. — A kezemet, fiam, úgy húzzál. A gyerek úgy tett. Ilyen módon mentek be az udvarra, be az irodába. Kérdezd fiam, hol a csendblztos úr. — Hol van a csendbiztos úr? — Itt vagyok. Mit akartok? — Mondjad fiam: Elfogtam a Kormost, adják ki a salláriumot. A kicsi szépen utána mondta. — Elfogtam a Kormost, adják ki a sailalárét. Most tudták meg az emberek, kit kísértek Bámulva nézett még a csendbiztos is, a híres rablóra, akit három megye pandúrja sem tudott összeszedni s Ráday száz pengőt tűzött ki a fejére. — No. te kutya. — rivalt rá dühösen — mégis megkerültél. — Meg, könyörgöm .. — szólt alázatosan. Aztán keményen tette hozzá. — Látja, csendbiztos úr, kicsoda fogott el? — Látom — Megkapja-e értem a száz pengöforintot? — Meg ám — Akkor jő. Mert a szentháromságra, senki ide nem hozott volna, ha ez a poronty nem. A pandúrok körülvették, hogy békőt tegyenek kezére, lábára. Kormos a sírva fakadó gyereknek még egyszer megslmogatta a fejét. — Osztán fiam, tisztelem az édesanyádat. Jó ember legyen belőled. Könnyet törült ki a szeméből s mikor elvezették, ezt gondolta magában: — Mindegy. Ha engem elötanek, olyan, mintha az egész világot megöltem volna ... úgyse látom többet. S a tömlflc fenekén felnézett az ablakra. sóhajtva, reménnvel; — Úristen. Hátha nem is ítélnek halá^
