Új Ifjúság, 1953. július-december (2. évfolyam, 39-92. szám)
1953-10-21 / 71. szám
"ŰI fflSSÄG Tflfn A jeszeníki hegyek ölében egy szanatóriumban Ismerkedtem meg Danká- val. Prágai lány volt. Hajának szőkébe hajló színe azokra a ropogás süteményekre emlékeztetett, amelyeket évekkel ezelőtt kora hajnalonként öregedő apámmal sütöttünk. Szürkészöld szeme a még friss ködbe burkolt fenyveser- dö színét tükrözte. Ajka telt, orra pisze volt. Karcsú, mozgékony, csintalan és daloskedvü teremtés. Csengő kacaja vidámságot árasztott mindenütt, állóvá csak betoppant. Egy reggeli séta után a csípős széltől kipirult arccal nevetgélve tért be a társalgóterembe Danka társasága. A sarokban kötögető nénikék nyájas mosollyal tekintettek rájuk. Alighogy Darikáék letelepedtek a szomszédságunkban, a bicegő öreg portás szótlanul Danka kezébe nyomott egy levelezőlapot. Láttam, hogy Danka elsápadt. A körülötte ülök csodálkozva tekintettek reá. mintha magyarázatot vártak volna tőle. Feszült csend állott be. Danka elfordult és lassan az ablakhoz lépett. Alattunk, a völgyben köd gomoly- gott. A magasabb hegyek csúcsain felhők pihentek. Csak a hatalmas öreg Pragyed emelkedett ki büszkén közülük; gerincén foszlányokban zúzódtak szét a felhők és széles sávban omlottak a völgybe. A fenyvesek olyanok voltak, mintha egy óriás sűrű liszttel hintette volna be őket. Dankából egyszerre csak, mint fülledt nyári napokon a vihar, kitört a lokogás. — Nem birom tovább, itt van ... ol- va.ssák el. — mondotta kétségbeesetten és átnyújtotta szomszédjának a levelezőlapot. A férfi fennfiangon olvasta; „Asszonyom! Azt hiszi, hogy most is élheti az urak semmittevő életét? Nem pirul arca a szégyentől? Persze, a szanatóriumban nem kérgesedik meg a keze a munkától! ..." A férfi abbahagyta az olvasást és kérdően rám nézett. — Folytassam? Nemet intettem. ... Danka odament hozzá és kivette a kezéből a lapot. Apró darabokra tépte. — Ezt a lapot a gyárból írták, ahol dolgoztam. «— mondta tompa hangon és felszárltotta könnyeit. — Hallgassák meg, el akarok rrKindani mindent ,.. így kezdte meg Danka vallomását. * Apám orvos. Iparoscsaládból származik. Anyám meg falun nevelkedett. Egyetlen gyermekük vagyok és mindent megkaptam tőlük. 1945 tavaszán . történt. Tizenötéves voltam, amikor egy nap hirül hozták, hogy az SS-le- * gények a stechovicei erdőkben halomra lőtték a hadifoglyokat. Anyám sírt. Testvére a Prága melletti bysztricai gyűjtőtáborban volt és rettegett, hogy ő is hasonló sorsra juthat. Szüleim mindig engem küldtek a táborba, hogy élelmet csempé.sszek be a rokonnak. Gondolták, hogy mint gyermek köny- nyebben megtehetem. Néhányszor sikerült is. Április vége felé kórházba került a bácsim. Ott láthattam, beszélhettem vele. A mellette levő ágyon egy halványarcú, .sovány fiatal férfi feküdt Karolnék hívták. Rokonom megosztotta vele a kapott jobb falatokat. Karel J RTA •• PETROCI BÁLINT gyakran, hosszasan rajtam felejtette szemét. Nagyon fájt, hogy az embereket ennyire megkülönböztetik, kínozzák és fogva tartják. De várhattunk-e jobbat a náciktól? Az első májusi napokban nagyon izgatottak lettek az SS-legények. Mi a felszabadulást vártuk. Apám is mindig mondotta: „Bár csak már megérkezne a Vörös Hadsereg és hazánk újra szabad lenne!” A prágai felkelők már elfoglalták a körzetünkben levő rádió- állomást. Az utcákon barrikádok épültek. Az emberek, még azok is, akik irtóztak a harctól, megtanulták a foglyul ejtett németektől elvett páncélöklök és más fegyverek használatát. A villamosok leálltak. A házakra nemzeti zászlókat tűztek ki az emberek, tép- desték, lekaparták a falakról a német feliratokat. Apámmal együtt mentőautón jártuk be az utcákat és szállítottuk a sebesülteket. A németek gyujtólövedékei- től lángbaborultak a házak. Asszonyokat és gyermekeket kényszerítettek a tankok elé ezek az emberi mivoltukból kivetkőzött gyilkosok. De minden mesterkedésük hiábavalónak bizonyult. Bekerítették őket. Az egyik pincében kiszúrtszemü gyermeket tóláltunk. A házbeliek elmondották, hogy a Hitler-ifjak tétték. De már nem tartott sokáig gyilkos garázdálkodásuk. Jöttek a szovjet tankok. Virágcsokrokkal, tánccal fogadtuk ö- ket: Magam láttam, hogy egy könnyes- szemű öreganyó kaláccsal kmálgatta őket. — Egyétek, éhesek lehettek! — mondotta. — Hiszen messziről jöttetek hozzánk, hogy meghozzátok nekünk is a szabad.ságot. Én a táborokra gondoltam, meg arra a kiszúrtszemü fiúcskára és sírva fakadtam. De sírtam az örömtől is, hogy végre felszabadultunk, megszűntek a szörnyűségek és békében élhetünk. * A betegsegélyző központban, ahol apám dolgozott, egyszerre valaki vál- lamra tette a kezét: — Micsoda véletlen! — mondotta. Karel volt. Akivel a táborkórházban ismerkedtem meg! Nagyon msgörül- tem, hogy életben maradt. Nyurga, magas legény volt. Hamar összebarátkoztunk. Gyakran találkoztunk. Akkor még nem ismertem a természetét. Elvitt szüleihez is. Az apja mogorva, nagytestű tohonya férfi volt. Az anyja, u- gyanosak terebélyes teremtés és úgv tele volt aggatva ékszerekkel, mmt nyár elején virággal az akácfák. Karel apja, az első köztársaságban egy nagyvállalat részvényese volt és most, mint a fasisztáktól üldözött ember újra vezető állást kapott a vállalatnál. Karel egy exportcégnél dolgozott. Amikor náluk voltam, néha olyanokat hallottam tőlük, amivel nem tudtam megbékélni. Az öreg jóízűen dör- zsölgette nőiesen puha tenyereit és hangja gúnyosan csengett: — A kommunisták is tudják, ahol a pénz, ott az ész. Maguk hívtak közibük mint szakembert... He, he, he ... Még te! is csillagoztak' Ez is pénzt hoz a házhoz! — nevetett csufondá- rosan az öreg és tárcájából elővette a pártjelvényt. — védenek bennünket a mi embereink, védtek a németeknél is... Ekkor nem sokat értettem ebből. Ilyen szavakat a szüleimtől sohasem hallottam, ök örültek az új életnek. Ezek meg az amerikaiakat várták. Egymás között nyíltan beszéltek róla. Csak későn láttam bele jobban a kártyáikba ... * Karel tetszett nekem. Tetszett az okossága. Gondoltam, más ember lesz belőle, mint a szülei voltak. De az alma nem esik messze a fájától. Szüleimnek akkor nem volt ellene kifogásuk. Bizony hibát követtem el, hogy nem mondtam el nekik mindazt, amit Kare- léknál hallottam. Ogy éreztem, olyan 'ángoló szerelem köt össze bennünket, amilyenről csitFérjem néhányszor elvitt azokra a fogadásokra, amelyeket az exportvállalat rendezett svájci vagy más nyugati tőkések részére. Folyt a pezsgő. Az alkohol megoldotta a máskor tartózkodó nyelveket. így tudtam meg. hogy a nemzeti vállalatok ipari termékeit jóval áron alul adják el nyugatra és a hasznon megosztozkodnak. Erről nem mertem senkinek sem beszélni. Féltem. Ha lett volna erőm kikiabálni mindent, előbb szakadt volna vége ennek a szörnyűségnek. De az ember életében vannak dolgok, amelyeket végig kell csinálni, végig kell szenvedni, másként nem szabadulhat tőlük. így volt velem is. Pokoli helyzetbe kerültem s Karel iránti szerelmem lassan ellenszenvvé vált. A változást szüleim is észrevették. Amikor elmentem látogatóba hozzájuk, hiába kérdezték, miért vagyok rosszkedvű. rikoromban a regényekben olvastam. Ezerkilencszáznegyvenkilenc tavaszán megtartottuk az esküvőt. . . Nézzék, képeim is vannak róla . . Itt vannak a táskámban. Még rágondolni is rossz! Itt mellettem ez a fagyos, flegmás, öntelt arc. Semmi jó sem látszik belőle és én akkor mégis szerettem. Mun- ká.iáról mindössze annyit tudtam, hogy az exportcég révén az egyik nyugati ország vállalatával tart fenn kapcsolatokat. Tárgyalt apjával arról is, hogy jó volna elhagyni az országot. A szivem erre hevesen feldobogott. — Én maradok, én nem megyek! — törtem ki. — Mit keressek ott, amikor itt születtem és újra szabad földön élhetünk. Karel arca megkeményedett. Szeme szikrákat szórt. — Ez neked szabad élet? Az apám vállalatát elvették! Tudod mit kerestünk volna ezek alatt az évek alatt? Milliókat! — Hát azért akarsz elmenni, hogy millióid legyenek ? — Azért! — tudomásul, nekem drágább ez a föld mint a te millióid! Én megleszek nélkülük is ... Apám jutott az eszembe, aki arra tanított, hogy szeressem hazámat, népemet. Nincs ennél a szeretetnél drágább kincs a világon! Karel apja fölényesen legyintett: — Ne hamarkodd el a dolgot, fiam, még nincs rá szükség. Ojabb híreket hallottam, — fogta halkabbra hangját, — meg van alapozva a mi uralmunk ... És így is dől hozzánk a pén.z, akár a pelyva. nem nyílt meg előttük sem a szívem. * Anya lettem. Fiam született. Péter- kének hívjuk. Szívem sajgott a fájdalomtól. Más asszonynál a gyermek a legszorosabb kapocs a férjjel, repes a szívük, ha gyermekükben felfedeznek valamit a szeretett apa vonásaiból. Szerelmük, életük megszínesedik tőle. Nálam mindennek épp az ellenkezője történt. Féltettem a gyermekemet Karéitól s lassan megérlelődött bennem az elhatározás, hogy kisfiámmal együtt el kell szakadnom ettől a családtól, önálló akartam lenni, semmiben sem függni tőlük. Dolgozni me gyek — döntöttem. Így kerültem 1950 végén az egyik prágai gyárba. A család egyelőre hagyta, tűrte ezt. — Hát csak próbáld ki. Majd elszöksz onnét! — mondották és gúnyosan mosolyogtak. Anyagelosztő lettem az egyik mű helyben. Tetszett nekem a munka. Ta Ián azért is, mert más emberek közé kerültem. Olyanok közé, akik szeretik a szabadságot, szeretik hazájukat, Moldvát, a prágai várat. Ezek az emberek nem ábrándoznak amerikaiakról dollárról, milliókról, szökésről, hanem arról beszélnek, hogy elég volt a szörnyűségekből ! Aztán láttam, hogy a lányok, akikkel együtt dolgoztam az Irodában, áthelyezésüket kérték a gépekhez és o- lyan vidáman, felszabadultan dolgoztak ott, hogy Irigyeltem őket. Elmondtam otthon, nekem is kedvem volna megmutatni, hogy én is megállnám a helyem a műhelyben. Ha látták volna az arcukat, a reám sze- geződő szúrós tekintetüket! Ha döfni tudtak volna, rég halott lennék. Azonnal felkeresték orvos ismerőseiket és hamis igazolványokat hoztak, hogy munka-képtelen vagyok. Nem engedte be többet a gyárba. Nap-nap után egyre csak veszekedtünk ... Szüleim intettek, hogy hagyjam őket. Akkor még nem tudtam megtenni, A kisfiam miatt. Nagyon szerettem ezt a nevető arcú szőke kisfiúcskát, a gyermekemet... Férjemmel már alig érintkeztem. Napok és hetek teltek el anélkül, hogy láttuk volna egymást. Én a villa miso dik emeletén laktam, ő meg az elsőn A szobámat még tavaly a magam kedve szerint kifestettem. De alig készült el a munka, rikácsolva jött a vénasz- szony, az anyósom, összekaparta az egész falat és azt kiabálta, hogy itt ö parancsol! Ez az ő háza! Olyan volt, mint egy boszorkány. Azóta vagy háromszor szöktem el tőlük. De a gyerek miatt visszaédesgettek. Nem akartam családi botrányt. Ojabb orvosi bizonyítványokat hoztak, melyekben már mint kész bolond szerepeltem. Ékről csak utólag értesültem. Péterkét megtanították, hogy engem csak Danának szólítson, a vénasszonyt meg mamikénak. El akarták rabolni tőlem a gyereket, értik, tőlem, az anyjától! Ezt már nem bírtam ki. Végleg otthagytam őket. Péterkével visszameijtem a szüléimhez. Amikor apám végre megtudta, hogy miben sántikálnak, feljelentésit tett ellenük. Az idegeim annyira tönkrementek, hogy kórházba kerültem, aztán ide, a szanatóriumba. Mindezt végig ketiett élnem, hogy megisnverjem őket. Ezek nem ismernek családot, hazát, népet. Ezeknek a pénz a mindenük. Nem lehet tovább így élni, ahogy ezek éltek. Nincs az életükben semmi szépség, semmi jóság, semmi szeretet, csak dorbézolás, csalás nyakra-főre, aranyhalmozás ... Ez a levelezőlap, úgy érzem, nem megszégyenítés, hanem figyelmeztetés. Megfogadom, ha innen visszakerülök Prágába, megyek azok után a lányok utón, akikkel együtt voltam a gyárban. Velük együtt vidáman fogok dolgozni a gépek mellett és velük együtt ö- rülök majd a szabad életnek ... Most úgy érzem magam, mint 1945 májusában, amikor én is ott voltam a sok prágai között, virággal a kezemben, újjongtam virágokat szórtam a szovjet katonákra ... Danka elhallgatott. Az ember, aki felolvasta a levelezőlapot, odalépett hozzá és csendesen mondta: — Csak eredj, Danka. A gyárban segítenek majd neked, hogy egészen talpra állj és újra szabad emberré válj. (1952) Egy forró nyári estén történt a fesztiválozó Bukarest egyik külvárosában. A közeli toronyóra elütötte a tiz órát A sötétből fehéren ki- világló, kicsi gyárból éppen a második műszakból távoztak a munkások és a munkásnők. Me.ssze innét a csendes külvárosi utcákig ellátszó megszámlálhatatlan villanylámpával megvilágított és fényárban úszó város szivében. a Pa Ices/kun, a Cálea Victorián vagy a Köztarsa.ság téren viharosan hullámzott a Fesztivál élete. A színházakban, a Sztálin- parkhan és a tereken éppen véget ért a nemzetközi műsor, a delegátusok és a román ven- degiámk sétálgattak a gyönyörű szép bukaresti parkokban, eszmecserét folytattak — táncolták a ..borát” és a „perenicát”. A csendes külváros homályba borult utcáin azonban nviigalom honolt. A környező sötétségből csak a nagy vásárcsarnok korszerű épülete emelkedett ki. A hosszú asztalok roskadoztak a szép sorjában elhelyezett pa- rsdic.som halmaztól, a szekerekből csípős oap- rika illata teriengett. a földön a sárgadiny- nyekhől rakott pirami.sok tornvosultak: ezek között üldögélnek, vagy már pihennek a távoli falvak földművesei, akik a reggeli piacra jöttek a váro.sba. Üldögélnek a lócákon és kenyeret falatoznak hagymával meg paradicsommal. — Jó estét! — Jó estét, fogadják a köszönést. Külföldi? — Igen. — Cehoslovácia? — Igen. — Csehszlovák, szólalt meg élénken az egyik Fudolj Kálóik: ^dtdmúoes^i^ földműves, jól ismerem a hazátokat! A háború alatt arra jártam a Szovjet hadsereggel. Majd a világosság felé hajol és arcán egy forradás tűnik elő. — Látod? Egy granát túl közel robbant, teljesen már nem tudták rendbehozni. Telgár- tot ismered? Hát Sumiácot? Ide s tova tiz éve ... nocsak. toglal.i helyet! Nincs kedved velünk falatozni? Már összeverődött körülöttünk a földművesek egyik csoportja. Magad is jól ismered valamennyit: hiszen az ott szemközt nem más, mint Randa bácsi a ti Šumava környéki falutokból, a má.sik meg épp oly barnára.sült. sovány. mint az öreg Pilát akinek a régi aranyidőkben nem volt betevő falatja, és ugyanolyan fekete fejkendőt viselt a nénike, amikor Voli- nébe ment a niacra ... — Köszönöm nem kérek — mondtam, már ettem. De talán ... mégis csak megkóstolom a ti kenyereteket! Az embernek közben eszébe jut az otthona. — A kenyerünket szeretné megízlelni, mondta valamelyikük. Máris ketten —hárman hvúltak a kenyér után és ji'i kanvaritottak belő'e. — . sok lesz, elvtársak, csak egészen pici darabkát! Ott álltam az emberek között és kóstolgattam a kenyeret. — Milyen? A csoport szélén álló öregember sem állta meg szó nélkül. — ízlik, kérdezte. ~ Épen ilyen a mi falusi kenyerünk is, csak az íze más egy kicsit, de az is finom és ízletes! — Hát kantalupot ettél-e már? — adta fel a kérdést az öreg. — Kantalupot? Az öreg lehajolt a sárgadinnye halomhoz, le is telenedett. néhányat hosszasan megszagol- gatot‘ míg egyet kivá'asztott közülük és átnyújtotta nekem. — Csak az illata után ismeri meg az ember melyik a jó, — mondta nagykomolyan, széles késsel ketté vágta, majd megkérdezte milyen az íze. Még felelni sem volt időm, már is ott termett egy má.sik. az. aki Szlovákiában harcolt kezében egy másik gvönyörfi sárgadinnyét tartva. — Noc.sak fo.gd C.sehszlovák elvtársam! — De hiszen már nekem van. látod, moso- lyogtan- el. Az egészet meg sem tudom enni! — Ezt tőlem kapod. Azt a Vaszile adta, ezt meg én adom! Nem lehetett visszautasítani, hogy is mertem volna, egyike volt a sok száz bizonyítéknak, mennyire vendéglátó a román ember, milyen szívesen adja oda mindenét vendégének. Letelepedtünk és sokáig elbeszélgettünk, a vá.sár- csarnok órája jó néhányszor figye'meztetett bennünket, hogy múlik az idő. beszélgettünk a földről, milyen ’ó, milyen rossz is egyben, hogy terem náluk, hogy terem nálunk, szó esett az idei termésről, a román termelőszövetkezetek első próbálkozásairól. Apáiknak, sőt maguknak is még egy talpalatnyi földjük sem volt... a naFvbirtokosoknak dolgoztak, azoké volt az egész falu, mint valamikor a jobbágyság idején. A nagybirtokos külföldről hozott magának asszon?!, nevelőnők franciául, olaszul, angolul tanították gyerekeit. Munkásai pedig még a nevüket se tudták leírni.:. — Most aztán tanulunk egyedül gazdálkodni! — Aztán megy a dolog elvtársak? Az őre elgondolkodott... — Miért ne menne, szólalt meg aztán csendesen, saját magunkat csak nem nyomorgatjuk, nem hagyjuk éhezni a nénet. Tudjuk, hogy mi az, hiszen azelőtt magunknak se volt... A sötétségben a távoli tenger felöl érkező enyhe szellő forró áradatával egybevegvúit a dinnye illata. Elindultam a belváros felé. Kezemben az ajándékdinnyét taitottam, szívemben pedig az egyszerű, jó és barátságos román emberekkel való találkozás emlékét vittem magammal. Fordította: Dr. Eisenfiut Dezső.
