Új Ifjúság, 1953. január-június (2. évfolyam, 1-38. szám)

1953-02-25 / 8. szám

1086 fefeníér HJ h T T A M „Láttam «> munkahivatal előtt álldogáló munkásokat', már reggel jöttek és az utca meg­telt hangos, félszeg humorukkal; de múltak az órák és a fásultság kitörte akasztófahumoru­kat; a hivatali ablak makacsul csukva maradt, nem jelentett onnan senki munkaalkalmat; nem akadt vásárló a munkás erejére, pedig annyi volt itt belőle elfudó; azután megjött az este és szétszéledtek, elindultak a fényben úszó utcákon, volt, aki egy szalmakazal felé tartott, volt, aki az éjjeli menedékhelyre, s volt aki a családjához, útközben koldulni próbáltak, hogy legalább egy-két koronával elfedjék azt az éhes, szorongó tekintetet, amellyel feleségük és gyermekeik várni szokták őket. Láttam rnanlcanélkülieket, akik a dicső fel- szabadulás nftgyjai nevét viselő pályaudvarok lépcsőin feküdtek; rövid felhajtott gallérú ka­bátjukban úgy húzódtak össze, mint a teknős­békák, nedves pára szállt fel belőlük, a tető­zetről lecsurgó eső fájdalmas hangú nótát do­bolt, s közben rácsurgott a legalsó lépcsőkön fekvők szétmálló cipőire. A rendőrök, akik ar­ra jártak, nem láttak semmit; a börtönök már régen megteltek „lakás és foglalkozás nélküli“ emberekkel. Olyasvalamit láttam, amiről vala­mikor a régi, érzelgős „szocialista“ elbeszélők álmodlak; egy fiút, aki a sátorból az utca po­ros kövezetére esett kiflit lopta el és mohón falni kezdte; két rendőr cipelte el, ő pedig ré­mülten ellenkezett. Láttam éhségtől haldokló embert; egy inga­dozó fapadon feküdt s három barátja állt kö­rülötte; kint a városban egy kifutó kerékpár­ján tőzsdei táviratokat kézbesített; valahol, a város középpontjában talán éppen most koc­cintottak egymás egészségére, itt pedig egy ember feküdt, haldokolt az éhségtől és három barátja tanácstalanul és tehetetlenül ácsorgott mellette, várva, hogy elvigyék s hogy ezután ők feküdhessenek a megürült padra. Láttam egy asszonyt, a folyóból húzták ki; ott feküdt a parton, hasa felfúvódott, arcának ráncait elsimította a viz és ritka haját szoro­san a halántékára tapasztotta; senki sem is­merte, talán senkinek sem hiányzik majd; iga­zolványa nem volt, csak köténye zsebében ta­láltak egy levelet és alig tudták már kibetűzni az elázott Írást; úgy kezdődött: „ha e hó hato­dikéig nem fizeti meg a házbért...“ Láttam egy munkás elvtársat, aki már két évet ült a börtönben; most megint ott állt a bíróság előtt és megint elítélték, mert a munkások éh­ségtüntetését vezette; sápadt volt, hatalmas alakja elveszett a rabruháhar\, de széles kezét üdvözletre nyújtotta felénk és tiszta mosolya szavak nélkül is megértette velük, hogy erős, ' hogy nem fog elesni és hogy börtönében is ré­szese a harcos műnek. Láttam dinamitrobbanás következtében ösz- szeé'gett munkásnöket, a régi világ gyilkossá­gok árán akar megmenekülni; a fegyvergyárak az egyedüliek, ahol még akad munka, sőt, ahol sok a munka és háborús iramban dolgoznak; munkások ezrei tódulnak ezekbe a gyárakba, akárcsak a háború alatt, több váltásba dolgoz­nak, akárcsak a háború alatt, s most is a szük­ség az úr az óvatosságban és a baleset elleni védekezésben, akárcsak a háború alatt. Senkit sem érdekelt, milyen veszélynek volt a nyolc munkásnő kitéve; a munkának el kellett ké­szülnie, a gép búg és szórja a ftáború szikráit; a nyolc munkásnö ott feküdt a gyár előtt hol­tan és haldokolva, csak egy kis újsághír te­mette el őket; a háború nem foglalkozik egyé­nekkel. Egy kis bányaváros hullakamrájában négy fiút láttam kiterítve; néhány órával ezelőtt még kemény, fiatalos léptekkel mentek az or­szágútim; tegnap még arról beszéltek bará­taikkal, hová mennek munkát keresni; tegnap még segítséget váró édesanyjuk szilárd re­ménységgel tekintett rájuk; tegnap még négy fiatal fiú volt, fiai kedvesei valakinek: most itt fekszenek, a csendörgolyóktól kapott mély sebek kioltották ifjú életüket; itt fekszenek moz­dulatlanul, megmerevedve mint a viaszfigurák: bizottság száll ki, megnézi őket, mintha a csendőrgolyók céltábláit vizsgáigatnák; tüntet­tek, mert otthonukban éhség uralkodott, mert sem édesapjuknak, sem édesanyjuknak, sem fivéreiknek, sem nővéreiknek, sem senkinek a családjukból nem volt munkája; fillér nélkül tengődte}:^ és élni akartak; csendörgolyót kap­tak kenyér helyett. Július Fiiosík- „Ahol a ma már múlté” művének kioensurázott előszavából. című „1920 decembere döntötte el, hogy a Csehszlovák Köztársaság, amelyik 1918. október 28-án a dolgo­zók, a nép forradalmi törekvéseiből született, a bur­zsoázia vezetése alatt, mint kapitalista berendez­kedésű állam, mint polgári burzsoá állam szilárdult meg. Nem a forradalmi erőket mozgósító Csehszlo­vákia képe volt ez, amelyik diadalt arat Kelet-Euró­pábán és amelyiknek boldog jövőt jósoltak, hanem ez a Csehszlovákia a nyugati kapitalisták, a nyugati imperialisták képmása volt“. KLEMENT GOTTWALD K---------------------------^ ■. \ zsúfolt kis komáromi műhelyben beteg lettem. Kez­dődő tüdöcsúcshurut. Az orvos 66 darab arzént adott, több­ször injekciózott. Jó ember volt és amikor kigyógyultam, azt mondotta nekem a beteg- segélyzöben: ,,Nézze fiam, hogyha tovább akar élni, akkor hagyja abba a mesterségét, mert máskülönben tUdöbajba esik“. Abba is hagytam a susztermunkát. Egyideig egy kisebb házon dolgoztam Ko­máromban a kőműveseknél, a nagykórház közelében, de amint kész lett a ház, onnan is kies­tem, munkanélkül lettem, Fui’- csa szerencsém volt, hogy sze­gény nővéremnek megf.ájdult a lába és kórházba kerüU. Na­ponta meglátogattam öt és ti­tokban ott étkeztem a betegek eledeléből, csak egy kedves, jó ápolónő tudott róla. így éltem hetekig. Volt egy barátom, ki­hordófiú volt egy pékségben, az adott kiflit, kitartottak. Nem volt maradásom Komá­romban. Kiss András nevű ba­rátommal. aki szintén suszter volt Bátorkesziröl. elhatároz­tuk, hogy Pozsonyba megyünk Annyit tudtunk, hogy Pozsony Is a Duna mellett fekszik, ösz- szecsomagoltuk ruhánkat és szerszámunkat és megindul­tunk a töltésen a Nagy-Duna mellett fölfelé. Azt mondták, két nap-alatt felérünk. Csak tíz korona volt nálunk, azt nem akartuk elkölteni, hát éhez­tünk. Már két napja jártunk és még mindig nem láttuk Po­zsonyt. Akkor leigazoltat tak a fináncok ' és fel­világosítottak. hogy bizony rosszul megyünk, mert a kacs- karlngós Duna mellett nagy a kerülő. Menjünk be a Csalló­közbe és az országúton hama­rább elérjük Pozsonyt. Be is mentünk egy faluba s mivel éheztünk, a barátom eledelt kéregetett á parasztoktól. Én szégyellettem bemenni, ezért ö tartott engem is ki. Egy szó­davizet ihordó autó vitt el az­tán Pozsonyba és letett a Ma; lomligeti vámnál. Csavarog­Korompa a 1921. február 21-én a korompai vaamiun- kásQk hatalma« sztrájkba, majö ívelésbe fogtak. Felkeltek a kapitalistáíc ellen, fel­keltek a jobb életért. Á korompai esemény tir.unkásosztályunk nagy győzelme volt. Ezek­re az időkre jól emlékszik a 63, éves hrisov- cei Jánosik elvtárs is. — 1921 február 21-én történt, — mondja — ebben az időben a nyomor s az éhség ural- kodott nálunk. És ekkor az urak elrendelték, hogy a lisztadagot a felére csökkentsék. Ez a kevés liszt is kukoricaliszt volt. A korcan- paiak elégedettlensége, amely már addig is nagy volt, ezzel csak növekedett. Főként asz- szonyaink lázadoztak. A lisztadag másik fe. lét nem akarták elfogadni. Pohracky üzem­vezető irodája előtt gyűltek ösaze, hogy majd beszélnek az üzemvezetővel. Az urak megijedtek. És így az ember fel sem ocsúd­hatott, már hét c.sendör ott termett. Ezek azonnal hozzáláttak szétkergetni a felhábo­rodott asszonyokat- Először csak szóval, kéz. zel dolgoztak, de csakhamar a puskatusra is sor került. Mikor a munkások látták, hogy mi történik asszonyaikkal, megszólaltatták a szirénát. A munkások abbahagyták a munkát és az iroda elé siettek, féktelen düh fogta el őket. T imátokat, csákányokat, kalapácsokat ragad­tak és gyei-Unk a csendőrökre. A csendőrök mielőtt a munkások hozzájuk nyúlhattak vol- rn Pohracky üzemvezető parancsára lövöl­dözni kezdtek. Négy elvtárs meghalt, többen megsebesültek... ... A felszabadulás után Jobb élet köszön, töfct a korompAl harcosokra. Jánosik elvtárs magas kora ellenére ma Is példás harcos, de most már a szocializmus kiépítéséért és a viiAgbéke megőrzéséért harcol. Kuc«erá4c Játaos. Ifjúmunkás sors az első köztársaság idején tunk az utcákon, nem tudtunk mihez kezdeni. A barátom megismert egy szíjgyártót, de ö is keveset keresett, nem tu­dott kisegíteni. Este vissza­mentünk Förévre és egy gaz­dától lakást kértünk. Az Istál­lóban meghúzódhattunk. Azontúl Förévre mentünk minden éjjel aludni, s reggelen­ként onnan mentünk be a po­zsonyi munkaközvetítő hivatal­ba. Elmentünk az épületekre is, de baj volt, hogy nem tud­tunk szlovákul s különben is azt mondták: „Még a nösem- bereknek sincs munkájuk, fia­talok még csak valahogy meg­élnek.“ Úgy éltünk meg, hogy a barátom három napig há­zakba járt ennivalót kérni, míg végre beosztottak egy suszterhez a Richárd-utcán. őzben megint munka­nélkül maradtam, kikerültem ismét az utcára. Estefelé kóbo­roltam, hol Is fogok aludni. Mindig kerestem magamnak búvóhelyet. Többnyire Vagon­ban aludtam a Kábelgyár mö- •gött. Ha szép Idő volt, nyitott vagonra kapaszkodtam fel, aminek nem volt teteje. Csomó füvet vittem fel s megbújtam a deszkák alatt. Volt úgy, hogy a rendőr megugrasztott. Arra ébredek, hogy fölöttem a feje. „Co tu hledáte?” — kérdi tő­lem. Nem szóltam semmit, csak megpucoltam. Míg bemá­szott hozzám, én kiugrottam. Azontúl inkább a Télikikötö vagonjaiba jártam. Ha eső esett, bent a fékező bódéjában aludtam ülve. A bódé két ajta­ját bévülröl bekötöztem. Egy­szer odaveszett a zsebkendőm. RAngatja valaki éjjel az egyik ajtót, én gyorsan kibo­gozom a másikat, leugrottam és rohantam ki az erdőbe. A m^ik ajtót zsebkendővel kö­töttem meg, a zsebkendő ott maradt. Egyszer egy finánc csípett el, amikor- a Télikikötö­ben reggel mosakodtam. Nem mertem többet odamenni. Ekkor Komáromban rendes tagja voltam a Vörös Szak- szervezet bőrmunkás szekciójá- nak. Pozsonyban is tovább tag maradtam és fizettem is ren­desen a tagsági díjat. Elhatá­roztam, hogy szorosabb barát­ságba lépek a kommunista if­júmunkásokkal. Egy ruszin- szkói zsidó műnk' r.fiú hozott össze velük. 1929 november ha­vában már agitátor voltam a tanonc-sztrájkban. A sztrájk a vasárnapi és a munka utáni tanoncoktatás és az éjjeli dol- gaztatás ellen tört ki. Azt akartuk, hogy a tanoncoktatás a rendes munkaidőn belül le­gyen. Én bejái-tam a Rózsa­utcai Csáky iskolába a tante­rembe agitálni. Egyszer meg­fogott az igazgató és át akart adni a rendőrnek, de kirántot­tam magam. De egy másik esetben éppen egy tanonccal beszélgetek, amikor hátulról valaki elkapja a galléromat. Magas, barna ember hajolt fő­iem, ürge fogai voltak neki. Azt mondja csehül, hogy iga­zoljam magamat. A törvény nevében letartóztatott és be­vitt a rendőrkapitányság épü­letébe. Á járásbiróságon elítél­tek három napi fogházra, vagy húsz korona büntetés lefizeté­sére. Inkább leültem a bünte­tést 1930 Januárjában. A rendőrséghez azontúl több­ször is volt szerencsém. A leg­jobban megjártam 1930 május elsején. Én az Eszterházy-téren az ifjúmunkások nevében szól­tam a népgyüléshez, közvetle­nül Major István képviselő előtt. Alig jöttem le az emel­vényről, megüt egy rendőr és kiabálni kezd rám. „Béáte dó­mul"^ — hajtogatta, de többet nem értettem. Sokat magyaráztam a bíró­nak, beszélhettem magyarul. A bíró három hónapra elitéit és százkorona pénzbírságra. Kap­hattam volna akár öt évet Is, mondotta, de tekintettel arra, hogy alig töltöttem be 19 esz­tendőmet, a legkisebb büntetést szabta ki. X akarékoskodtunk, kirán­dulásokat szerveztünk és egy­szer Balázs Bélának, aki Ber­linből jött a szocialista diákok­hoz be is mutattuk a szavalő- kőrusunkat, fent a hegyekben, a Vödric-völgy fölött. Néha épületen dolgoztam hetekig az Unitas építkezési szövetkezet új házainál, máskor kutat ás- Um egy szölökertben, de nem találtunk vizet. De többet vol­tam munkanélkül, mint mun­kában. Ha a sport- és szavalő- kórus nem lett volna, úgy ta­lán egészen csavargó leszek a nagy szegénységben. Sokat éhezek ha nagyon jól megy sorom, akkor az András utcán eszem a Nép­konyhában. Húsz fillér a leves, egy korona a tészta. Reggelire félliter tej 1 korona 10 fillér, kenyér 50 fillér. Vacsora ugyanez, vagy egykoronáért töpörtyű a kenyér mellé. Nap­közben néha veszek félkiló kör­tét egy koronáért, vagy még kenyeret ötven fillérért. Kosz­tom tehát 4—6 koi'ona napon­ta. Egy ágyban alszom egy épitömunkással a Bástya ut­cán, ezért húsz koronát fizetek egy hétre. Alig tudom ezt a kis pénzt is előteremteni, pe­dig enélkül már igazán elpusz­tulnék. ★ Ez röviden egy ifjúmun­kás élete. Béreslegények, sze­gény falusi gyerekek, suszter­inasok és segédek, épltömun- kások, hólapátolők, napszáma- sok, munkanélküliek, kifutó- fiúk villanyszerelőknél és má­soknál, ifjúmunkások, kedves elvtársak, komisz élet ez a mi­énk, harcoljatok az ilyen élet ellen! (Részletek az 1932-es Mun­kás és parasztnaptárban meg­jelent Száraz József: Egy ifjú­munkás élete cimü életrajzi írásából.) Földes Sándor: Csallóköz Ver a vonatkoporsó amelyben simogattál megkarcolnak 'a tájak amelyeket te láttál vnk kántál az út mentén hol párokra nevettünk akik xdrágos csókká a csMnink köszöntötték a mezők feketében búzátlanul hevernek halott szeméből hullott rossz vizek itatgatják kenyértelen falvakban farkaskodik az éhség az életnek nincs sója Se bora se békéje elsöprő honvály zúg ránk lázadó, kemény öklös velem szemben, hol ültél parázsló pontban élsz most parázsló kis csillagból lobogő beszéd támad: rongyos föld, rongyos rabja új célt ad minden vágynak a vonat remeg, gyorsít százféle rengő bánat sikoltó, éles Idzzei kifut az éjszakába — 8 az út messzi világos. Megjelent a költő Né­mák indulója cimü 1923-ban megjelent kö­tetéből. Kvapii Károly If­júmunkás az em- myházai levesosz­tóban tüdőlövést kapott a felfegy-. vérzett felügyelő­től mert panaszt emelt a rósz ét<d miatt. így fizetett a múlt rendszer Ifjúmunkásaink­nak, ha szólni, til- takoziu merészel­tek. A sziléziai bányá­szok 1933-es sztrájkjának letö­résére csendőrök érkeznek autón. Képek az Üt cí mü kommunista képes foilyóira’ 1932. számaiból.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents