Új Ifjúság, 1952 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1952-12-10 / 47. szám
1952 december 10 fíl IFliKÄfi József Atilla, a legnagyobb magyar proletárköltő halálának 15-ik évfordulóját ünnepük a dolgozók. + * József Attila: yUoyidd, mii érlel... Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél; kinek bajszán nem pilleg morzsa, ld setét gondok közt henyél; ültetne krumplit harmadába s nincs szabad föld egy kapa se, s csomókban hull a hajaszála s nem veszi észre maga se? Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek öt holdja terem; lompos tyúkja kárál a torsra s gondjai fészke a, verem; s igája nem zörög, sem ökre nem bőg elnyújtva — nincs neki — s mélyéről párolog a bögre, ha kis családját eteti? Mondd, mit érle! annak a sorsa, ld maga él, maga keres; levesének nincs sava-borsa, hitelt nem ád a fűszeres; egy tört széke van, hogy begyújtson, repedt kályháján macska ül, ritmust lóbál az ajtókulcson, néz, néz, s lefekszik egyedül? Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki családjáért dolgozik; veszekszenek, kié a torzsa, és csak a nagy lány néz mozit; t a nő mindig mos — lucsok holtja — szájíze mint a főzelék s a szigor a lámpát eloltja, csend fülel, motoz a setét? Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki a gyár körül őgyeleg; helyén a kapszlit nő kapdossa s eifakult fejű kisgyerek; s a palánkon hiába néz át, hiába cipel kosarat, szatyrot, — ha elalszik, fölrázzák s lebukik, hogyha fosztogat? Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki sót mér, krumplit, kenyeret, hozómra, űjságpapirosba s nem söpri le a mérleget; s ritkás fény közt morogva rámol — az adó hosszú, nagy a bér — s mi haszna sincs, hiába számol többet a petróleumért? S mondd, mit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol; neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?! A kis kondásból nagv köitö lett Az elmúlt napokban emlékezett meg dolgozó népünk és ifjúságunk József Attila halálának 15-ik évfordulójáról. Az 1909-es esztendő végén Attilát és Etust Mama átadta a Gyermekvédő Ligának. Csak Jocót tartotta magánál. Úgy tervezte, hogy éjt- napot eggyétéve dolgozik, minden krajcárt félretesz és ha összegyűjtött annyit, amennyiből pár darab bútort megvehet, kibérel egy kis lakást és hazahozza két gyermekét. Jocó meg segítségére lehet mindenben. Nemsokára már dolgozhat is valahol, gyárban, műhelyben. Ketten hamarább boldogulnak. A Gyermekvédő Liga a két gyereket sok kis társukkal együtt vonatra rakta és a slrórivó rakományt Békéscsabára küldte, ottani intézetébe. Innen adták ki a lelenceket a falusi nevelőszülőkhöz. Megérkezett a gyereksereg és megindultak a szekerek a közeli és távoli falvakból, mentek a parasztasszonyok Csabára, lelencet válogatni. Volt, aki négyet, ötöt, volt, aki még több gyereket vett magához. Ó, nem puszta emberszere tétből! Nem bizony. A menhelyi gyerek pénzt jelentett és ingyen munkát. A lelencek ruhájáról a menhely gondoskodott, eltartásukért fizetett. A kosztjuk úgyszólván semmibe sem került, falun nem vettek pénzért élelmet. Aztán mit eszik egy ilyen kisgyerek ? Amit adnak neki, tehát majdnem semmit. Jőzsefné sokat kesergett azon, hogy a menhely — nem tudni mi okból — nem a nyomorgó édesanyákat segítette, hogy maguknál tarthassák kicsinyeiket. A segítés legkegyetlenebb módját gyakorolta ez az intézmény, elvette a szülőktől a gyereket, idegenek kezére adta, idegeneknek fizetett, amiért vállalták a velük való törődést. Egy idősebb, sokszoknyás asszonynak Etuson akadt meg a s?eme. Helyes kislány. Elég nagy, hogy őrizze a libákat és elég kicsi, hogy ne egyen sokat. Nagyocska gyereknek nagyobb a bendöje. — Gyüvöl-e vélem világol- ni? — hajolt a kislány felé. Etus helyett a felügyelőnő felelt néki. Makacs kislány ez, nem megy az öccse nélkül. Már vitték volna mások is, de csak elvetette magát a földön és visított torka- szakadtából. Az öcsödi asszony most vette csak észre, hogy egy kisfiúcska áll a kislány mellett. Riadtan szorongatják egymás kezét. Kicsi fiú, semmire se való. De az ilyen gyorsan megnő. Aztán dupla pénz, az is valami. Felültette a két testvért a szekérre, elindította a borzas lovacskákat, a szekérrűddal Öcsöd felé. Meghoztam a lelenceket. Kettőt! — mondta az asz- szony, amikor beléptek a falusi ház szobájába. Az ember, aki a gerenda alatt pipázott, lassan fordította fejét a két gyerek felé. Hosszan mustrálta őket, aztán röviden ennyit mondott: ühüm. Ennél barátságosabb sose volt hozzájuk az öreg Gombai. így hívták a paraszt- gazdát. Csak egyszer folytatott »hosszabb« beszélgetést Attilával, mindjárt másnap reggel. — Mi a neved, te? — kezdte az emlékezetes beszélgetést. — Attila — hangzott a felelet. — Nofene! — mondta meghökkenve az öreg Gombai és otthagyta a fiút. Jöttek a szomszédok Is megcsodálni a lelenceket. Attila majd húsz esztendővel később, rövid életrajzában így emlékezett meg a tanácskozásról : » ... A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávettem magam az olvasásra. Nem-' csupán azért érdekeltek a hűn királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön neve- lőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék felfedezése, azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre végső fokon talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja a mások véleményét, de magában felülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának^ hívják.« Etus libapásztor volt Gom- baiéknál, Attila disznókat őrizet a falu határában. Sok gyerek hancúrozott ott egy- rakáson s ö nem tudott közéjük hangoskodni. Nehéz volt élni a víg lurkók között, sok bánattal az arcán. Csú- folkodva kiabálták utána: lelencgyerek, lelencgyerek ... Aztán nekiszaladtak, megte- perték a földön. Összekar- moltan búslakodott a szalma- kazlak mögött, a disznók meg belementek a zöld búzavetésbe. A lelegelt zöld hajtásokért kapta az első verést. Egyszer az öreg Gombai kiküldte az istállóba, nézzen utána esznek-e a lovak? Várta, várta Vissza, de »Pista« nem mutatkozott. A kút melletL lelt rá az öreg ember, ott mártogatta nadrágját egy víztócsába. A kisfiú szégyenlős zavara, szemérmes iparkodása a nadrágmosássa! nyilvánvalóvá tette, hogy ártatlan baleset történt vele. Az öregember nem szólt semmit, csak ment és ostorral jött vissza. Megsuhintotta az ostort. A rövidnyelü ostor hosszú szíja rácsavarodott a kisfiú derekára. A vénember visszarántotta és mérhetetlen gonoszságában tovább suhogtatta az ostort. A szíj vége csattanva harapott a meztelen lábakba, körülkanyarodott, a puha kis hason, a hát vékonyka bőrét hasogatta. Az égre hangzó csattanások ütemére Attila ropta az iszonyú táncot, kis kezét szeme elé szorítva, kiszolgáltatottan, védtelenül, hang nélkül, nyögés nélkül, lélekzet nélkül. Olyan iszonyú hallgatással, hogy a kezét tördelő kis Etusból ordítva, sírva, egyetlen jajveszékelés, egyetlen rimánkodás tört fel. — Jaj kedves apám, ne bántsa Pistát! Jaj. kedves apám, ne bántsa Pistát! Ezt üvöltötte még akkor is, amikor a vénember otthagyta őket. A kislány körülzokogta, körültopogta a rettenetesen megvert, meggyalázott fiút, akiben kívül-belül minden sajgott, minden vérbeborult. A kis testvér csak egyetlen vigasztalót, bátoritót tudott ezekben a pillanatokban elzokogni. . — Szökjünk meg Pista! Szökjünk meg, menjünk a Mamához... Őh, a Mama. Akinek kedves arcára sem emlékezett már. csak azt érezte, hogy volt, hogy jó volt és most nincs. Már régen nincs... Mama minden gondolata két messzire került gyereke körül forgott, öreges betűivel levelet írt nékik, melyekre soha nem jött válasz. Kis csomagokban cukrot, olcsó játékokat küldözgetett Öcsödre. A leveleket Gombaiék eltüzelték, a játékokat feldobálták a padlásra. A cukorból héba-hóba kaptak egy- egy szemet. Két év múltán, amikor ellátogatott Öcsödre, már nem is ismerték meg a gyermekei. Forró nyári vasárnap délutánon érkezett Józsefné az idegen faluba, Gombaiék udvarába. Etus az eperfán ült, onnan kiáltotta el magát: — Kedves anyám, egy néni gyütt! Előkerült Gombainé. AmP kor a két asszony megértette egymást, Gombainé leparancsolta Etust az eperfáról. — Te, hun van a Pista! Kerítsd elő, édesanyátok van itt. A gyerekek az istállóban háltak. Attila most is a szüttyön feküdt, mélyen aludt. Amikor felébresztették, csak bámult, bámult Mamára, aztán elkezdett rettenetesen bömbölni. így ment ez másnapig, amíg Mama ott időzött. Nem sírt, nem zokogott, csak nagyon hangosan, minden erejéből bömbölt. Gombainé konoksággal vádolta a hallgató gyereket. Azt mondta róla. hogy erőszakos, vadóc, hajlíthatatlan. Mama nem tudta elhinni, hogy az ö szelíd, játékos, hízelkedő kisfia így megváltozott volna. Pedig kellett valaminek történni vele, hogy egy szavát sem lehetett hallani, csak bömbölni tudott, könnyek nélkül, a kétségbeesés örvénylésével, ahogy talán csak nagyon fiatal állatok bömbölnek a ketrec rácsa mögött. ».. És megalázó volt a menhelyi szalmakalap is — már messziről hirdette, hogy menhelyi, a kabát is. A kalapot kicsipkéztem, nagyon megvertek, én nem tudtam mást hazudni, mint hogy nem én csipkéztem ki. Másodszor is kicsipkéztem a szélit, ismét nagyon megvertek. Pedig én Így akartam otthon lenni — miért vagyok én menhelyi gyerek ? A Mama eljött, aztán otthagyott, — én azt hittem, hogy haza fog vinni...« A felnőtt így írta meg emlékezéseiben, amit az ötéves kisgyerek csak bömböléssel tudott kifejezni. Öcsödön járta ki az utolsó osztályt. Azaz csak járta volna, ha hagyják; a disznók nem maradhattak őrizetlenül. Gombaiék inkább csak jelképesen engedték el olykor az iskolába, nehogy megbüntessék őket az iskolaköteles lelenc visszatartásáért. I Attila sóvárogva kívánkozott az iskola kis közösségébe, ahol kis paraszttudósok szeme kerekedett az irkák fölé. Hangosan mondta^ raíftd egyszerre: — Fömegyen a szára, jobbra a pofája: bö, bö, bö .. Kis egyenes egy punktummal: i, i, i... Ügy hangzott ez, mint egy dalocska, mint a gyermekversek citerahangja. Szép volt! Csak ne tükrözte volna ez a kis közösség, mikrosz- kőpikus kicsinységében az úri Magyarország rendjét kérlelhetetle^ségét, hallatlan igazságtalanságait. Itt is kitűnt, kinek az apja birtokol sok földet, kinek a szülője töri napszámba, vakulásig a kukoricát. — Mécc innen, te koszos! — acsarkodott az első pad- ban ülő, ha a hátulsóból egy kis borzas odasettenkedett a kiváltságos helyre. És a kis borzos mégis ugrott, ha az első pádból ráparancsoltak: — Hozd ide a kistarisznyá- mat, ahun lóg! Néhány csizmás gyerek hatalmaskodott itt sok kis mezítlábas között. De a csizma rúgása nagyon tudott fájni, különösen ha meg is volt vasalva. A lelencnek még ennyi sem jutott a cselekvés jogából: az engedelmesség. A lelenc ki volt közösítve, Ö volt az iskola páriája. Egy avas kalendárium hányódott Gombaiék házában, gondolta, ezzel is gyarapíthatja kevéske olvasási tudományát. Elkérte. — Minek az neked, te nyüves? — förmedt rá Gombainé. — Nem parasztnak való a könyv, paraszté a dolog. Még az iskolában is azt tanítják: úr ír... A malacokon legyen a szemed, mert ha megint eltekeregnek, kedves apád újfent megtáncoltat az ostorral, aztán nyikoroghatsz, akár a kenetlen szekér... Az ostortól nagyon félt, de félelmét legyőzte a betű utá- 1 ni hatalmas vágyakozás, kilopta magának a könyvet. Már nem öldökölte nagy magánya: könyve volt. A friss reggelben vidoran terelgette malacait a ritkás akácoson át a mezőre. A kútnál még megsimogatta a bika nyakát. Rettentő hústömeg duzzadt a bika nyakán, fekete karikával keretezett szeme szinte eltűnt homloka loboncos szőrzetében, gyönyörűen ívelő szarva alatt. Még az öreg Gombai is óvakodva közelített a hatalmas állathoz. Fürgén szedte lábait a porban. — Hej elé, a csereburádat! Hüccs ki az árokból, te pö- sze, co-co-co... A kocák boldog röffenés- sel gurultak előtte. A legelőn nekiestek a harmatos fűnek a kis kanász a kalendáriumnak. Hason fekszik a fűben, olvas. Majd elhajítja a kalendáriumot, fehér veszedelem közeledik, a libalege- löröl sziszegve tódul át a li- bafalka. Visszaveri a libatámadást. Megint hasal, a könyv után nyúl. A betűt még alig tudta vetni az évvégi vizsgáig, de a kalendáriumot már kívülről fújta. Nagy izgalommal készülődött vizsgájára. A tanévi záróvizsga így zajlott le Öcsödön, 1912-ben. Az ünneplőbe öltöztetett gyerekeket beterelték a templomba. Elhangzottal, az ünnepi szavalatok, aztán a falu feketébe öltözött vénasszonyai átlapozták a tanulók irkáit. Akinek az irkája megtetszett, annak kórusban mondták: — Te még nagyra viszed, öcsém! Ezután következett a jutalmazás. A jutalom mértéke több-kevesebb cukorka volt. A cukorkupacot rárakták az irkára. Módos, gazda csemetéje nagyobb kupacot kapott, kevésbbé módos gazda ivadéka kisebbet. A szegényparasztok gyermekeinek csak pár szem jutott. A kis kanásszal senki sem törödött. Senki sem vette kézbe szamárfüles irkáját és nem mondták néki: te még nagyra viszed, öcsém ... Boldogtalanul ténfergett az örvendező gyerekseregben, el is rítta magát nagy elhagy»- tottságában. Egy öreg néni megsajnálta és cukrot dugott a markába. Egyetlen szem prominelit. Részlet József Jolán: „A város peremén“ című József Attila életrajz- regényéből.
