Új Ifjúság, 1952 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1952-07-09 / 25. szám
Ol IFJŰSAr. X952 iúlius 2 A CsISz Központi bizottságának tiltakozó távirata a spanyol hazaiiak bíróság elé állítása ellen A Csehszlovákia Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága a Demokratikus Világifjúsági Szövetség budapesti titkársá. gához táviratot intézett, amelyben többek között ez áll: „A csehszlovák Ifjúság felháborodással fogadta azt a Hírt, h°gy a fasiszta Franco.kormány július 2-án külön hadbíróság előtt' Barcelonában meg ukarja indítani a barcelónlal sztrájk 27 hős szervezője elleni bünper Gregorio Lopez Ray- mundoval az élükön. A franeolsták már kétszer kényszerültek a világ becsületes embormilUól tiltakozásának terhe alatt elnapolni Gre. gorio Lopez Raymundo és társai ellen indítandó bírósági eljárást. Ezért Igyekeztek most titokban előkészíteni a tárgyalást katonai hadbíróság előtt. Az egész csehszlovák ifjúság nevében tiltakozunk a megrendezendő tárgyalás ellen és követeljük a bírósági eljárás azonnal megszüntetését, Gregorio Lopez Raymundonak és a további 26 vádlottnak azonnali szabadonbocsátását.“ \ Alekszander Tvardovszkij: Egy tankos elbeszéléséből Vad csata dúlt. Képe ma szinte álom. A kis fiúra jól emlékszem én. Csak azt nem tudom, — mindmáig sajnálom, — hogyan szólítják családi nevén. Amolyan gyermek-vezér, kamaszforma, tíz, vagy tizenkét éves volt talán... ők futnak elénk, mintha nem is volna városunk a front első vonalán. w Ügy állnak körül, mint a meghívottak cipelnek vedret, friss vízzel tele._ Gépünkhöz szappant, törülközőt, hoznak, zöld szilvát, s vígan kínálnak vele. Utcai harcban, ellenség tüzében, a térre törni volt a feladat. S az ellenség| lő, fedve rejtekében, ki sem nézhetünk a lőtorony alatt. Elbújt a gonosz, hogy rá sem találunk. Egyszercsak hallom, szól a figyelő, gyermek int, rohan, kiáltoz utánunk: „Parancsnok elvtárs... én láttam, onnan lő.. én ki kíméltem, hol bújt meg az ágyú, parancsnok elvtárs, ha tankjával rásújt, v vigyen magával, meg is mutatom.“ „Nos... harcunk sürget. Mássz hát, szaporábban;“ Már négyen vagyunk, most biztos a cél. Bátran állnak aknák, golyók záporában, csak ingét fújja dagadtra a szél. És most: „Itt vannak!“ Teljes gőzzel támad a betörőkre hernyótalpasunk. Legyűrjük az ágyút, a katonákat, sírhantot rájuk tankkal taposunk. Füst, korom szálldos, lángra kapott minden, vad táncot jár a tűz a háztetőn. Forrón szorítom kezét tenyeremben s mondom sietve: „Elvtárs, köszönöm!“ x Vad csata dúlt. Képe ma szinte álom. A kisfiúra jól emlékszem én, csak azt nem tudom, — s mindmáig sajnálom, — hogyan szólítják családi nevén. Szántó L. György fordítása. A tömegek nyomására szabadonbocsátották Jacques Duclos elvtársat A világ óriási tiltakozó mozgalmának nyomása alatt és a francia dolgozó nép intenzív harcának következményeképpen, amelyet a törvény telenül letartóztatott francia hazafiak szabadonbocsátásáért folytatott, a Pinay.féle reakciós kormány kénytelen volt parancsot adni Duclosifak Franciaország Kommunista Pártja Ügyvezető titkárának, a francia parlament képviselőjének szabadonbocsátására, akit május 28-án 21.20 órakor tartóztattak le törvény, telenül, egy ótlával azután, hogy végétért a párizsi nép hatalmas tiltakozó tüntetése Ridgway amerikai pestis-tá homoknak, a koreai nép hó hérjának Franciaországba ér kezéso ellen. , Kedden, július elsején dél. előtt a párizsi feljebbvitell bíróság vizsgáló bizottságának négy1 és fél órás ülése után, amely Duclos esetével foglalkozott, — -amint a, francia Presse hivatalos francia ügynökség jelentéséiben hangsai, lyozza — a bizottság tagjai arra a megállapításra jutót tak, hogy „nincs bebizonyítva az, hogy Duclost tettenérték". Ennek következtében a párizsi feljebbvitell bíróság vizs gálóbizottsága elrendelte Dúc. los szabadonbocsátását. Dúc. lost július elsején 21.00 órakor kiengedték a párizsi San- té-börtőnböl, ahol május vége óta fogva tar tották. André Stíl, Franciaország Komunista Pártja Központi lapjának, a L’Humanitének főszerkesztője, továbbra is fogságban van. A francia hivatalok lelep. lezhetetlen durva kísérletei, hogy bebizonyítsák a Jacques Duclos ellep emelt vádat, hogy t. 1. „tetten értek", botrányosan csödött mondtak. Brune belügyminiszter egyetlenegy ténnyel sem tudta alá támasz, tani ezt a vádat, amint azt beismerte a feljebbvitell bíróság vizsgálóbizottsága is. Mivel a francia alkotmány szerint képviselőt nem lehet fogva tartani, hacsak nem volt bűnténynél tetten érve, valamint a tömegek nyomására, a bíróság kénytelen volt Duclost szabadonboesátani. J. Duclosnak ,a francia nép szeretett vezérének szabadon, bocsátásáról szóló hír Párizs. b«n és egész Franciaország- bon leírhatatlan lelkesedést keltett a lakosság között. Amikor J. Duclos kedden, jú. lius elsején 21.00 órakor el. hagyta a Senté.börtön épületét, óriási néptömeg gyülekezett az épület előtt, amely „fiijen J. Puelos!" kiáltásokkal éltette öt és ünneplésben részesítette, J, Duclos virágcsokrokat adtak át. Párizs különböző negyedeiben a kedd esti órákban manifesztáclók folytak le, amelyeken a lakosság örömét fejezte ki J. Duclos szabadonbocsátása felett. Táborunk Dien Raymonde nevét viseli Joliot Curie: Az egész világra kiterjedő’ népszavazást kell tartani a háború és béke kérdéseiről Berlinben ülésezik a Béke Vílágfanács Amikor Berlinben az egész világ békeszeretö ifjúsága találkozott, hogy megszilárdítsák: a barátság kötelékeit, közöttük volt a bátor békeharcos Raymonde Dien is- Habár a háborús ÚBzitók meg. kísérelték, hogy megakadályozzák tovább utazását — Raymonde mégis Berlinbe jutott. Bátor tettéről, ahogyan egy municiósvonat elé vetette magát, hogy azt feltartsa és a börtönbe eltöltött idejéről Raymonde Dien a következőt mondja el: Saint-Pierre de Corps-ba utaztam, ahol szüleim laknak. Amikor az állomásra érkéz, tem, megtudtam, hogy ott hazafiak gyülekeztek össze, hogy feltartsák a vonatot. Hozzájuk csatlakoztam. Amikor a vonat befutott, eléje szaladtam. Amikor a vonat elé vetettem magah, a vonatvezető lefékezte a vonatot: Munkahelyemen tartóztattak le. Világossá vált élőt. tem, hogy azok, akik az Indokínai háborúért felelősek, félnek. Nem tőlem, egy gé- pésznötöl Toursból, de a francia néptől, amely tettemet helyeselte. Tudták, hogy sok asszony és férfi követnék tettemet, v hogy mindnyájan kije, jeznék békeakaratunkat. Amikor a börtönben ültem, sokat gondoltam otthonhk- gyott családomra, férjemre, aki bátor békeharcos. Kis búimra gondoltam, sógornőmre, akinek férjét az ellenállási harcban agyonlőtték. Most tanítónő. Kartársai egy eseményt beszéltek el nekem, amelyet nem tudok elfelejteni. Amikor kitört a második világháború, a tanltószövet. ségböl kizárták minden kom. munistát. A kizártak névjegyzékét nyilvánossan felolvasták, amikor felhangzott egy asz- szony hangja“. „Engem is kikeli, hogy zárjatok. Ugyanazon véleményen vagyok, mint ők!” Soh'se csüggedtem el. Naponta kaptam egy csomó postát ismeretlen emberektől. Nem volt azért egy percig sem az az érzésem, mintha el volnék a világtól zárva. Százával vannak mo3t barátaim. Asszonyok írnak nekem! „Ha leányom lennél, most büszke volnék rád": Minden országból kaptam leveleket. Sajnos, a Szovjetunióból jött leveleket nem kaptam kézhez, elkoboz ták őket. A börtönben olvastam először a szovjetregényt: Az ifjú gárdát. Ez a könyv a hősiesség olyan tanujeleit ismerteti, hogy tudatossá vált előttem: „A szeretet és elvihüség ezen tanujeleivel szemben még nagyon keveset tettem!" Amikor a börtönből kiszabadultam, végtelenül boldog voltam, mert tudtam, hogy szabadságomat a népnek köszönhetem. Kedden délután félöt órakor nyitotta meg Joliot-Cu- rie professzor a Béke Világ. tanács rendkívüli ülésszakát / a Német Demokratikus Köztársaság társadalombiztosító intézetének berlini székházában. Az ülés megnyitása után Walter Friedrich professzor, a berlini Humboldt-egyetem rektora, a német békebizottság elnöke, a békeszeretö német nép nevében üdvözölte az ülésszakon résztvevő békeharcosokat, majd hatalmas tapsvihar fogdata a szószéken megjelenő Joliot Curiet, aki megnyitó beszédében többi között a kővetkezőket mondotta: — Berlint többek között azért választottuk rendkívüli ülésszakunk székhelyéül, mivel a német fővárost a nyugati Imperialisták — a legutóbbi politikai és diplomáciai események tanúsága szerint a háborús veszély egyik gyújtópontjává szeretnék ten- ni. Ezért indokolt, hogy ebben a városban szóljanak meg. a földkerekség béke erőinek képviselői. Barátaim! Nagy felvilága, sító munka vár reánk. A béke híveinek hatalmas tömegei állnak mögöttünk, de akad sokmijlió becsületes ember, aki még nem találta meg a nemzetközi békemozgalomhoz vezető utat. Legfőbb kötelességünk, hogy a jóakaratú, tájékozatlan, vagy az imperialista hírverés hatása alatt álló emberek segítségére siessünk és megnyerjük őket küzdelmünk számára. A Béke Világtanács rendkívüli ülésszakán elő kell készítenünk az ez év végén megtartandó harmadik békevilágkongresz- szust és az egész világra ki. terjedő népszavazást a háború és béke kérdéseiről. I. Az őrnagy ott ült a kárház kertjében és az eget bámulta. Talán sehol a világán nem olyan gyönyörű kora tavasszal az ég, mint Koreában. A levegő átlátszó, mint az üveg, az ég kéksége mélyebb a tengernél és a felhők furcsa csoportokba verődve vándorolnak. Déli szél fújt, a felhők északra szálltak. Az őrnagy szeme mesz- szire követte őket, mintha valamit meg szeretne tudni tőlük. A kertajtó felől karcsú, kerekarcú lány sietett végig a keskeny úton. Olyan köniíye- dén lépdelt, mintha a boldogság szárnyai emelnék magasba apró lábát. Nem volt nagyon szép, de csak úgy sugárzott róla a tavasz és a fiatalság. — Mi hír a városban? — kérdezte az őrnagy. — Ma egész Puskán egyetlen nevetés — felelt a lány — Min mulatnak? — Képzeld, pár nappal ezelőtt egy amerikai őrmester kiment a nyagypiacra és Rju Cse Csuntól, egy selyemhereske- dőtől elemeit egy gyönyörű női kabátkát. Egy olyan selyemkabátot, amilyent ma már nem is csinálnak, a háború előttről maradt. Sárga selyem, oroszlános mintákkal. Csodaszép. Egyszóval egyszerűen elvette az árus asztaláról és egy centet sem fizetett érte. — Ez olyan nevetséges? — Várjon. Ma reggel megjelenik. Rju Cse Csunnál egy lány. Az amerikai babája. Mutatja a sárga selyem kabátkát, hogy el akarja adni. Éppen annak, akitől ellopták. A kereskedő persze azonnal felismerte a kabátot Elvette a kis ángyától és megkérdezte: mit kérsz érte? Kétmilliót — mondja a lány. Erre a kereskedő két olyan pofont adott neki, hogy majd leesett a feje. Az őrnagy komoly maradt. — Mi az — kérdezik a lány — talán nem mulatságos? Az őrnagy nem felelt. A lány nagy szemeit erősen rászegezte a férfire és hirtelen megkérdezte: — Mondja miért van maga tulajdonképpen ebben a kórházban? Én hat éve vagyok ápolónő. Valamicskét értek a betegségekhez. Magának kutyabaja sincsen. — Gondolja? kérdezte a férfi és látszott, hogy egyáltalán nem háborította fel a meglehetősen szemtelen megjegyzés. .— Gondolom — mondta a lány. — az újságban azt írják, hogy nálunk ma minden épkézláb embernek harcolnia kell, védeni kell Dél-Kóreát. — Biztos ebben? — kérdezte a férfi. — Mondják. Én nem értek a politikához. Mindeneseire két évvel ezelőtt megtámadtak minket. — Kik? — Hát az északbóreaiak. A férfi, aki eddig inkább csak évődött, most váratlanul dühösen felcsattant: — Ugyan, hagyja már ezt a dajka mesét — Hogy érti ezt? — kérdezte a lány és a szeme olyan keményen kereste a férfi pillantását, mint még soha. A *férfi az égre nézett, az észak felé futó felhőkre és úgy mondta, mintha magának mondaná: „ — Azon gondolkozom, hol van Korea szíve. 2. > Pontosan két héttel később az ápolónő odalépett az őrnagyhoz: — Nincs kedve bejönni a városba? Szabadnapos vagyok. Megnéznénk egy filmet. — Rendben van, — mondta az őrnagy, — csak az egyenruhámat szerezze meg a raktárból. Megtörtént. A moziban valami érzelgős amerikai filmet játszottak. Már sötétedett, amikor a fülledt teremből kiléptek az utcára. — Hát akkor indulás vissza a kriptába — mondta szomorkásán az őrnagy és könnyedén, éppen csakhogy érezni lehetett, belekarolt a lányba. , — Én nekem még dolgom van — szólt a lány. — Van itt egy ismerős család a városban, az apám barátai. Meg akarom őket látogatni. Ha akar kísérjen el. — Nem veszik majd tolakodásnak? — Jöjjön csak nyugodtan. A mozitól jól messzire egy kis földszintes házba mentek. A kapu zárva volt. Csak három kopogtatás után nyitották ki. Egy hegyven év körüli erőteljes, hegyesorrú férfi fogadta őket és bevezette az egyik szobába. A lány csak idebent mutatta be a kísérőjét: — Kim Op őrnagy. Már meséltem róla. A kórházunkban betegeskedik. — Örülök, hogy megismertem — mondta a hegyesorrú. — Az én nevem Csang. A beszélgetés lassan indúlt. A hegyesorrú időnként bólogatott, el-elmosoiyodott és te nem vette a szemét az őrnagyról. Egyszerre megszólalt.— Érdekes, amit az őrnagy úr a múltkoriban a háború kitöréséről mondott. Hogy dajkamese az, miszerint Észak támadta meg Délt. — Ön honnan tudja ezt? — kapta fel a fejét az őrnagy. Dühösnek látszott és nem megrémültnek. , — A mi kis barátnőnk itt járt az elmúlt héten is. Ö mesélte. — Nem azért mondtam, hogy továbbadják, — szólt élesen az őrnagy. — Ami pedig a dolgot illeti én nagyon jól tudom, hogy ki kezdte a háborút. A vezérkar mellett dolgoztam. Különben az én véleményem, hogy ez ma már egyáltalán nem is fontos. — Nagyon fontos — jegyezte meg halkan a másik férfi. — Sokkal fontosabb, ami azóta történt — mondta az őrnagy. Hirtelen megszólalt a lány. Olyan komolyan és meggondoltan, hogy az őrnagy szinte meghökkent. Ez az a mindig nevető, csiripelő kis teremtés? — Feldúlták az országunkat. Milliókat öltek meg. Ez a háború a mi dolgunk volt, a koreaiaké. Mi napok alatt befejeztük volna. Milyen jogon szólt bele más? — Az erő jogán — legyintett az őrnagy. — Milyen jogon voltak itt negyven évig a japánok? Az erő jogún. Ez mindig így volt és így is lesz. — Talán nem mindig. Északon már most sincs így. De mondja csak, hány éves maga őrnagy úr? — kérdezte a házigazda. — Huszonöt. — Ejha! Hogyan lett őrnagy ilyen fiatalon? — Valahogy úgy ment minden, mint a karikacsapás. Technikus voltam, Japánban végeztem. Negyvennyolcban behívtak katonának. Öt hónap múlva tisztiiskolára javasoltak. Azt mondták jó fejem i van. A tisztiiskolán évfolyamelső lettem. A vezérkar mellé osztottak be. A háború kitörésének idején Puszanban voltam. Tavaly ■ősszel kiküldtek a frontra. Kimhvánál álltunk. Először a 9-es hadosztály 28. ezredének harmadik zászlóalját vezettem. Aztán a hadosztály vezérkari főnökének helyettese lettem. Dicsértek és karrierrel biztattak. De valami bántott, mart belülről. A hadosztálynál volt egy amerikai tanácsadó. Az úgy küldte a halálba a mieinket, mint a kutyákat. Ezeknek a szemében a koreai nem ember. Én átdolgoztam egy haditervet úgy, hogy kevesebb veszteséggel járjon. Erre lehordott és megfenyegetett Beteget jelentettem és idejöttem a kórházba. Semmi bajom sincs. Lógós vagyok. Nos, ez az egész. — Gondolja, hogy Északon is így van? — kérdezte kisvártatva Csang. — Nem tudom. — Maga a fronton volt. Nem látta őket harcolni? — Láttam. A mi katonáink félnek tőlük. A tisztjeink azt mondják, részegek, azért verekednek olyan jól — Badarság - legyintett Csang. (Folytatjuk.)
